ApCsel 6. rész (vas.de.) 

   1 Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. 

2 Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál.

3 Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, 2Móz 18,17-23; 4Móz 27,16-18 

4 mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. 

5 Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt, az antiókhiai prozelitát, 

6 az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. 

7 Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek. 

8 István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között. 

9 Megjelentek azonban néhányan a szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógájából, valamint néhányan a kilikiaiak és ázsiaiak közül, és vitatkoztak Istvánnal; 

10 de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Lk 21,15 

11 Ekkor felbujtottak némelyeket, akik ezt mondták: Hallottuk, amikor káromolta Mózest és az Istent. Mt 26,59-61 

12 A népet, a véneket és az írástudókat is fellázították. Rárontottak, elfogták őt, és a nagytanács elé hurcolták. 

13 Hamis tanúkat is állítottak, akik ezt mondták: Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. 

14 Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk. 

15 Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé. 

   Ez a fejezet bepillantást nyújt az ősgyülekezet sokat emlegetett, etalonnak tekintett életébe, a gondokat, problémákat sem nélkülöző szolgálatába, ua. tudomást szerzünk az üldözések megkezdődéséről is. 

  Persze, azokat az időket nem lehet visszahozni (legyünk őszinték, sok szempontból nem is szeretnénk): más volt a világ, másak voltak az emberek, mégis az első keresztyének hozzáállásban, elköteleződésében felismerünk olyan vonásokat, amik ma is, számunkra is irányadók, értékjelzők. 

  Először is: élő közösséget alkottak, ragaszkodtak egymáshoz, figyeltek egymásra. Nyilván, adódtak nézeteltérések, feszültségek is közöttük, de azokat is Isten előtt együtt tusakodva, közösen oldották meg… Az elidegenedés korát éljük. Olyan életforma alakult ki, amelyben nincs szükségünk egymásra, jól megvagyunk mások nélkül is. Megszoktuk, kényelmesnek találjuk, lassan a köszönést is megspóroljuk. Ki-ki a maga útját járja. Nemrég olvastam egy ilyen kifejezést: „egyszemélyes” egyház. Mintha a pünkösd ellentörténete játszódna le. 

  Aztán: volt egy belső, lelki, evangéliumi értékrendjük, ami meghatározta magatartásukat, egymáshoz, másokhoz való viszonyukat. Isten Igéjének az irányítását keresték, követték… Nem a könnyebb, hanem a jobb megoldásokat. 

  Továbbá: egészen nyilvánvalóan jelen volt a Szentlélek az életükben… Ezért abban, amit tettek, nem egyéni ambíciók, elképzelések érvényesültek, hanem végső soron az Isten akarata. A Lélek ereje garantálta kitartásukat, odaadásukat, szolgálatuk eredményességét. 

  Azonban világosan látnunk kell – és nagyon őszintén beszél erről az ige is -, hogy a legideálisabb gyülekezet is emberekből áll. Még az is, amelyiket Isten Szentlelke hozta létre, és maguk az apostolok vezették. Mindig számolnunk kell (elsősorban magunkban) az emberi tényezővel, gyarlósággal. 

  Akár fel is háborodhatnánk mai textusunk első sorait olvasva… Milyen hívők ezek! Ahogy gyakran fel is háborodunk azon, hogy ilyen vagy olyan a mi gyülekezetünk. Nem lehet más, mint amilyenek mi vagyunk. Az ige nem kozmetikázni, hanem gyógyítani akar.

  A görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a közülük való rászorulók nem részesülnek ugyanolyan figyelemben, mint a többiek. Hogy elhanyagolják, mellőzik őket. Feltételezhetjük, hogy a szolgálattevők többsége a helyiek közül került ki, ők pedig jobban ismerték a tősgyökeres jeruzsálemieket, mint a jövevényeket… Kissé túlzó a példa: melyik orvos az, aki – ha egy tömegbaleset sérültjei között családtagjai is ott vannak – nem a gyermeke életét mentené először?! 

   A tanítványok nem mondják azt: ez nem hit kérdése. Nem ránk tartozik, nem foglalkozunk vele. Ami az emberek közé éket ver, az mindig lelki probléma is. Hanem azt mondják: nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál.Valószínű úgy érkezett a panasz, a reklamáció, hogy maguktól az apostoloktól várták el azt, hogy a kifogásolt méltánytalanságot jóvátegyék. 

  Ők azonban nagyon bölcsen és alázatosan belátták: nem tudnak „totum faktumként” ők személyesen mindent megoldani. Illetve, ha ezt próbálnák megtenni, akkor az kiváltképpeni megbízatásuk, szolgálatuk rovására történne. Nem az a jó iskolaigazgató, aki maga gondozza az iskola zöldövezetét, sőt lehetőleg a sporttermet is saját kezűleg takarítja.  

   Abban is bölcsen döntöttek, hogy a felmerülő kérdés megoldásában az egész közösséget felelőssé tették: válasszatok ti… Egészen demokratikus eljárás, de a szempontok teokratikusak. Figyeljünk a feltételekre: olyanokat válasszatok, akiknek jó bizonyságuk van (jó a közösség véleménye, pozitív a tapasztalata velük kapcsolatban), Lélekkel és bölcsességgel teljesek (nem magukban okosak, hanem felfele figyelnek)… Fontos, lényeges kritériumok ezek. 

  Még egyszer hangsúlyoznám: nem jó mentesíteni a közösséget a felelősségvállalás kötelessége alól. Ezt a terhet vesszük le sokszor híveink válláról (mert – úgymond - mi jobban tudjuk), és ezzel sikerül is érdektelenné tenni őket. Ha mindent elvégez más, akkor nem érzem személyes szerepem súlyát. . A kispad (az egyházban egy fő játékos van, mindenki más a kispadon ül:) nem annyira motiváló. Oda tartozom, de nincs feladatom.

 Ez egyben szolgálatmegosztás is volt. Ők végezzék a diakóniai munkát, mi megmaradunk a sajátosan ránk bízott szolgálatban. Mindkettő egyaránt fontos: mert ha nézeteltérés, békétlenség, neheztelés van, akkor hiába szól az ige…

 Tetszésre talál a kezdeményezés az egész gyülekezet előtt, és kiválasztanak maguk közül hét személyt. A felsorolt nevek közül csupán az első cseng ismerősen számunkra (a továbbiakban még hallunk róla), az Istváné: ő az első keresztyén vértanú. Nem kerül bele mindenki neve a történelemkönyvbe (a mienk biztos nem), de a legfontosabb az, hogy az élet könyvébe beírattassunk. Az apostolok imádkoztak értük, kézrátétellel megáldották őket… 

 És nyomban olvasunk a következményekről is: terjed Isten igéje, növekszik a tanítványok száma. Persze (mondjuk ismét), más idők voltak azok, a pogányok számára egészen új volt az evangélium üzenete, a felszabadulás erejével hatott rájuk. De vajon ma már nem új? Túlvagyunk rajta? Velünk minden rendben van lelkileg? Igazi békességben, igazi belső szabadságban élünk? Nincs szükségünk Krisztus tanításának közömbösségünkből felébresztő, pogányos gondolkodásunkat, magatartásunkat átformáló erejére?

   A leghatásosabb módszer a személyes példa (István esetében is ezt látjuk): az evangélium felmutatott, megélt igazsága, ereje, csodája, hitelessége. Felkaptuk a fejünket: sok pap is követte a hitet. Miért, nem ők kellett volna a lelki megújulás zászlóvivői legyenek? Sokszor – ismerjük be - éppen akadályai vagyunk. Valaki nemrégiben a szememre vetette egy beszélgetésben: csak „hivatalból” mondom azt, amit véleményként megfogalmaztam. Lehet, hogy sok papos modorosságot hordozunk. Visszaélünk pozíciónkkal. Nem vagyunk elég alázatosak. Nem tudom… Nemrégiben olvastuk a Jóel könyvéből: sírjanak a papok. Magukért és a népért. A bűnbánat velünk kell kezdődjék. 

  Olvastuk: kívülről is jelentkeznek támadások. A külső ellenséggel szemben talán könnyebb állást foglalni, felvenni a harcot. Ha üldöznének a hitünk miatt, akkor a mostani diffúz, vegyes állapotnál tisztább helyzet teremtődne közösségeinkben. (Milyen ellentmondás: nincs megtorlás, mégis szétesünk. Nem tiltják, mégsem gyakoroljuk. Önmagunkkal a legnehezebb szembeszállni.) 

  Rátámadnak Istvánra. Több csoport is: az ún. szabadosok, ciréneiek, alexandriaiak, stb. Az ördög nem alszik, nem nyugszik bele abba, hogy Krisztus békessége tölti el a szíveket. Számolnunk kell a harccal, ami halálunkig tart. Nem dőlhetünk soha hátra (pedig szeretünk…). Ok mindig kerül az ellenségeskedésre. A belsőt, az igazit: az irigységet, a féltékenységet, a személyes rosszindulatot az emberek nem ismerik be, ezért a másik magatartásában keresnek hibát. (Megfigyelhetjük: ha valakire haraggal nézünk, csupa rossz dolgot látunk meg benne, még ha teljesen ártatlan is.) 

  A gyűlölködés vitával indul (vagy ez is csak ürügy?). „Nekünk teljesen más a véleményünk, mi egészen másként látjuk. Nem értünk egyet veled.” Ezzel még nincsen baj. De az már súlyos belső tünetre vall, ha kibírhatatlanul zavar az, amit a másik képvisel, akkor is, ha az jó, tiszta szándékú. És megpróbáljuk a másikat – akármilyen módszerrel - elnémítani, eltávolítani. (Molnár Mária mártíriuma. Mánusz szigete. 1943-ban a japánok kivégezték őket. 57 éves volt, betegeken, szegényeken segítő diakonissza. Mi bajuk lehetett vele?  „Imádkozzatok, hogy hűséges maradhassak.”) 

  Olvastuk: nem tudtak szembeszállni a benne levő erőnek. István nemcsak szavaival, de életével tanúskodik. Hitünket nem szópárbajokban kell megvédenünk. (Megtanultuk, hogy akárki akármit mondhat. Tömeggyilkosok beszélnek a szeretetről, az igazságról és méltányosságról.) A kérdés az, hogy mi van szívedben, hogy ki van a szívedben? Miről tanúskodik az életed? István teljes volt bölcsességgel és Lélekkel… Rá nézve is igaz volt: Krisztus élt benne.

   A gonosz módszerei kifogyhatatlanok. Megmutatja az igazát akkor is, ha nincsen igaza. Soha nem ismeri be a jónak a győzelmét… Felbujtottak némelyeket, akik azt mondták: hallottuk, hogy káromolta Mózest és az Istent. Fellépésük átlátszó, nyilvánvaló rágalmazásnak tűnik: kiagyalt bűnöket varrnak az István nyakába, hogy aztán vádolhassák. Koncepciós per hangulata van az egésznek. De a hamisság szemfényvesztése ennél megtévesztőbb és rombolóbb hatású. István a közvélemény előtt a törvényszegő, a káromló szerepébe kerül. Könnyű az embereket manipulálni. A Sátánnak galád módszerei vannak. (Visszaemlékszem egy régebb olvasott történetre. Az egyik magyarországi városkában – miután a zsidó orvosokat eltiltották hivatásuk gyakorlásától – egyik népszerű zsidó orvoshoz titokban eljártak a régi betegei… Közülük valaki merő rosszindulatból – a politikai előnyszerzés álnok reményével - elhíresztelte, hogy az orvos meg akarta őt mérgezni… És az emberek elkezdtek gyanakodni. Azok is, akiket hosszú évek óta kezelt, legjobb tudása szerint gyógyított. Amikor hivatalosan is megindult a vád ellene, senki nem állt ki mellette.)  A gyanú elültetése, a bizalmatlanság keltése alattomos dolog. És az emberi hálátlanság is. 

   Rárontottak, elfogták, a tanács elé hurcolták… Ó, a szent igazság nevében mennyi szentségtelenséget és igazságtalanságot követtek el annak bigott, fanatikus védelmezői! (). Ne felejtsük: az igaságnak a módszerei is igazságosak.

 Hamis tanúk álltak elő, akik bizonygatták: ez az ember állandóan a szent hely és a törvény ellen beszél. Ezek kétségnélküli, érinthetetlen értékek voltak. Súlyosabb bűn nem is létezett, mint ezek semmibe vétele, kigúnyolása.  Az emberek arra gondolhattak: „akárhogy jámborkodott ez az István, akármilyen megtévesztő önzetlenséggel és szeretettel szolgált is, ez bizonyára csak álca volt, hogy istentelen aljasságát leplezze.”

  Szó szerint idézi az ige az elhangzó vádakat: Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.  

  Jézus neve is bekerül a vádakba. „Lerombolja ezt a helyet, megváltoztatja a szokásokat”… Testvérek, minden leromboltatik, amit emberi kéz épített (akármennyire ünneprontóan hangzik, de ez a mi templomunk is egykor), megváltoznak a szokások (a szemünk láttára, nemde?): a kérdés az, hogy meg tudjuk-e őrizni a lelki, a maradandó értékeket? Hűségesek maradunk-e? Elvesszük-e az élet koronáját? Van-e amit átadjunk, van-e aki átvegye? 

   Ehhez a Krisztushoz ragaszkodjunk, akiről itt elítélőleg nyilatkoznak az Istvánt kárhoztatók! Ő nem ítélni akar, hanem megtartani.  Az ő szeretete, jósága ragyog fel az István arcán. Ezért látják azt a tanácstagok olyannak, mint egy angyalét.

 Ragyogjon a mi arcunkon is Krisztus világossága, alázata, dicsősége! Ámen.