Mk 10, 13-16 (anyák napja, vázlat)

13 Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. 

14 Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. 

15 Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. 

16 Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket. 

   Egyházkerületünk 2026-ot a gyermekek évének nyilvánította. Az év vezérigéje textusunk ismert mondata, a Jézus ajkáról elhangzó felszólítás lett: „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”… De beszélhetünk-e gyerekekről édesanyák nélkül, és édesanyákról gyerekek nélkül? Ebbe az utóbbi kategóriába mindnyájan beletartozunk. Ilyenformán ez a téma, ez az ünnep mindnyájunkat érint. Az említett kezdeményezés azt akarja tudatosítani bennünk, hogy miközben igyekszünk minden külső feltételt biztosítani ahhoz, hogy gyermekeink előbbre jussanak, boldoguljanak, rendkívül fontos az ő lelki fejlődésükre, egész-ségükre is odafigyelnünk, arra, hogy elültessük szívükbe az evangélium bátorító üzenetét, megerősítsük őket Krisztushoz tartozásukban…

    A gyermekekre – édesanyák tudják ezt a legjobban - állandóan figyelni, vigyázni kell. A legszélesebb körű értelemben. Nemcsak testi, hanem lelki biztonságukra, jólétükre is. Ez utóbbira utalva azt tanítja az ige, hogy akkor törődünk igazán velük, akkor gondoskodunk a legteljesebb értelemben róluk, ha Jézushoz visszük, engedjük őket. Nem missziós cél ez csupán, hanem gyermekeink javának, boldogulásának a keresése, a szolgálata. 

   Látjuk ezt az igyekezetet azokban is, akik – amint hallottuk az igében - kisgyermekeket visznek Jézushoz. Bár az ige itt nem nevezi meg szó szerint, minden bizonnyal – a korviszonyokat is tekintve – édesanyákra, esetleg nagymamákra kell gondolnunk. A gyermeknevelés (kivált az első életévekben, és az igében karonülő gyerekekről van szó) abban a korban szinte kizárólag az édesanyák feladata, felelőssége volt… Azt kell mondanunk ténykedésüket látva, hogy helyes hozzáállás ez, jó döntés, fontos lépés… Odavinni gyermekeinket Jézus közelébe. Ez egészen gyakorlati módon nyilvánult meg: elindultak otthonról kicsinyeikkel, és elmentek Jézushoz.

    Hitünk megélése a gyakorlatban kell megmutatkozzék. Hajlamosak vagyunk túlságosan spirituális kérdésként kezelni, és ezzel együtt erőtlenné, üressé tenni a hit, a Krisztushoz tartozás ügyét. Azt mondjuk: otthon is lehet rá figyelni, nem az a fontos, amit kimutatsz, hanem az, amit a „lelked mélyén” érzel, stb. Ezekben a kijelentésekben van igazság, de sokszor csak kifogásokként használjuk őket. Ha a gyermekem beteg, akkor orvoshoz viszem, ha taníttatni akarom, akkor iskolába küldöm, valamilyen képességét fejleszteni szeretném, akkor foglalkozásokra iratom be (és egyik esetben sem mondom: otthon is megkapja azt, ami neki kell.) Erről az egyszerű igazságról feledkezünk el sokszor, és - kényelemből, közömbösségből – kitöröljük családi értékrendünkből, kiiktatjuk családi programjainkból a keresztyén életvitel alkalmait és formáit... A múlt vasárnap 2 gyerek volt itt a templomban. Vannak vasárnapi istentiszteleteink, amikor egy sincsen. Itt nem a lelkész elvárásáról van szó (az legyen az utolsó!), hanem a közösség megéléséről, az Isten igéjére figyelésről, a lelki élet gyakorlásáról. Ha sokan nem is tartják ezt fontosnak, de higgyétek el, hogy az! Ha élő, összetartó közösség akarunk lenni, ha erős családokat akarunk, akkor nincsen más út. 

   Ebben az evangéliumi történetben azért viszik Jézushoz a gyerekeket, hogy „kezét rájuk tegye”, hogy megáldja őket. Hogy gyermekeik átéljék Isten szeretetét, az ő oltalmának erejét. A hitetlen ember is „áldást” akar a gyermekének, de másban képzeli, véli azt megtalálni. Jót akarnak azok a szülők, akiknek a szeme előtt egyetlen cél lebeg: minél nagyobb vagyont hagyni utódaikra, de sok-sok példával tudjuk igazolni, hogy nem a biztos és fényes jövő útja ez. (Pl. az ún. egykézés miatt közösségek néptelenedtek el, haltak ki.) Vitathatatlanul jó szándék van a mai gyermeknevelési kultúra mögött (az elvek szépek: mindent megadni a gyerekeknek, mindentől megkímélni őket, lehetőleg mindenben eleget tenni egyéni elvárásaiknak és igényeiknek, stb.), de számtalan eset bizonyítja: ennek az ideológiának a térhódítása igen gyakran egyéni kudarcokhoz és a közösségek meggyengüléséhez vezet. 

    Az igében nem külső vallásosságról, hanem személyes találkozásról, élő kapcsolatról van szó… Manapság a személyes kapcsolatoknál fontosabbak lettek a személytelen élmények (amiket pl. a virtuális világ kínál), részben innen ered az a nagymértékű elidegenedés, amit környezetünkben tapasztalunk. Már nem kapcsolatokban gondolkozunk, hanem egyéni átélésekben. Ha a gyermekek vakációs élményeiket, kalandjaikat mesélik, nyilván annak lesz izgalmasabb a beszámolója, aki azzal dicsekszik, hogy valamelyik egzotikus országban jártak, és nem annak, aki elmondja, hogy meglátogatták a nagymamát, és nagyon jól elbeszélgettek vele.

   A tanítványok rájuk szólnak… Azok, akiknek az lenne a dolga, hogy Jézushoz hívjanak embereket. Akiknek az Úr azt parancsolta: tegyetek tanítványokká minden népeket. Nem tudjuk pontosan, miért viszonyultak így a helyzethez. Talán azt gondolták, hogy Jézusnak komolyabb dolgokkal kell foglalkozni (van-e komolyabb ennél?). Vagy bosszantotta őket az anyák buzgósága, hogy mindenképpen áldást „csikarjanak ki” kicsinyeik számára, avagy Jézust akarták megkímélni attól, hogy holmi „éretlen” gyerekek zavarják, zaklassák őt. A mi elképzeléseink sokszor nincsenek összhangban az Isten gondolataival… A „nagy” teológiai kérdéseket fontosabbnak tartjuk a „kis” emberek gondjainál. Miközben sokat és okosat beszélünk Jézusról, nem engedjük őt, az ő szeretetét, jóságát szóhoz jutni.  

  Jézus megharagszik… Nem sokszor olvasunk erről.  A sorvadt kezű ember szombatnapi meggyógyítása történetében hangzik el, hogy Jézus haragosan nézett rájuk, szomorkodva szívük keménysége miatt (Mk 3,5). A templom megtisztítása alkalmával Jézus szent felháborodással kel ki az istentiszteletet meggyalázók ellen, itt pedig megharagszik a tanítványokra, akik el akarják küldeni a gyermekeiket hozzá hozó szülőket. 

    Azt is jelzi a Jézus felindulása, hogy itt valami nagy félreértés történik, valami nagyon ártalmas reflex érvényesül, amit a tanítványok nem is tudatosítanak magukban, de amit Jézus észrevesz. Pedig – úgymond - nem őt érte sérelem, hanem a gyermekek lelki joga került veszélybe. Ezt veszi Jézus határozottan a védelmébe.

  Vajon mennyire vagyunk érzékenyek gyermekeink lelki igényeit, szükségeit illetően? A szülők általában vehemensen reagálnak, ha gyermekeik valamit nem kapnak meg, ami kijár nekik, ha valami igazságtalanság történik velük. És ezt nagyon jól teszik. De figyelmeztet az ige: lelki jogaikat szülőként sokszor éppen mi magunk rövidítjük meg. Minden előbbre való lesz (), úgymond mindent igyekszünk megadni nekik… miközben éppen a leglényegesebb dologban szenvednek kárt. A mai társadalomban tapasztalható értékvesztésnek, lelki zűrzavarnak, önzésnek, közömbösségnek, szélsőséges eszmék előtörésének, függőségek kialakulásának egyik oka éppen ez. 

  Engedjétek hozzám jönni… Valami természetes belső igény ez, nélkülözhetetlen szükség (akár a növényeknek a fény), aminek mégis sok minden próbál az útjába állni. Nemegyszer mi magunk. Minden gyermeknek joga van megismerni mennyei Atyját, az Isten kegyelmét, a megváltás boldog igazságát. Itt – újból hangsúlyozom – nem külső vallásosságról, hanem személyes kötődésről van szó. Hozzám, mondja Jézus. Az Urat kell megismerjék, mint személyes Megváltójukat, az ő tanítása, példája, szeretete kell belső, hitbeli tapasztalattá, erőforrássá váljon számukra. 

    Teremtsétek meg számukra ezt a lehetőséget! Édesanyák, legyen ez fontos számotokra! Imádkozzatok érettük, beszéljetek nekik Isten igéjéről, induljatok el együtt a közösségbe! Engedjétek meg nekik, biztosítsátok számukra, hogy erősödjenek, növekedjenek hitben, reménységben, az Úrhoz kapcsolódó bizalmukban, a vele és másokkal való közösséghez tartozás tudatában. 

   Ne akadályozzátok őket! Nagyon elgondolkoztató ez a kiegészítés. Arra döbbent rá, hogy mi magunk válhatunk akadályokká: ha visszautasítók, közömbösek, cinikusak, képmutatók vagyunk. Ha hamis érveket hajtogatunk. Ha minden más fontosabb lesz, és az egy szükségesre, a leglényegesebbre nem jut idő, figyelem, energia. Ha kiábrándítjuk, megbotránkoztatjuk gyermekeinket. Vigyázzunk, ne torlaszoljuk el előlük ezt a lelki utat! Szól ez a figyelmeztetés az édesanyáknak, édesapáknak, nagyszülőknek, családtagoknak, és nekünk, gyülekezetnek, az egyház hivatalos képviselőinek. A történetben éppen Jézus tanítványai próbálják távol tartani a gyermekeket Jézustól…

   Jézus hozzáteszi: ilyeneké az Isten országa. Hadd ismerjék meg azt, ami az övék, tudjanak róla, legyen ez biztos, megtartó reménység számukra. Sokszor szántszándékkal tartjuk gyermekeinket lelki szegénységben… Külső, anyagi bőséget biztosítunk számukra, ugyanakkor lelki tengődésre kényszerítjük őket. 

    Magyarázza is Jézus: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. Itt a gyermeki bizalmat, a hitet, a tisztalelkűséget, őszinteséget, közvetlenséget, természetességet, alapvető jóindulatot, a szeretetre nyitottságot emeli ki az Úr. (Egy példát említek. A vallásórákon rendszeresen szervezünk ún. kincsvadászatot… A gyülekezeti központ udvarán, kertjében elrejtett kis tárgyakat kell megtalálni – festett kavicsokat, kis virágszirmokat, aprópénzt -, amikért aztán finom édesség jár. Előfordul, hogy néhány gyerek többet is megtalál ezekből a „kincsekből”, adott esetben 5-6 darabot is, de mindig testvériesen megosztják egymással, adnak azoknak, akik nem találtak. Olyan is előfordult, hogy az egyik kislány mind az 5 talált „kincsét” szétosztotta, neki egy sem maradt. Megrendítő példa ez önző, kapzsi világunkban. Felnőttek, ezt csináljátok utánuk!) 

    Olyan szép a záró mozzanat. Jézus átöleli, megáldja őket… Úgy gondolom: ezek a kisfiúk, kislányok boldog gyermekként éltek, és boldog felnőttek lettek - Jézus szeretetét, áldását hordozták a szívükben. Kedves édesanyák, édesapák, nagyszülők, családtagok, gyülekezet: ezt engedjük átélni gyerekeinknek, mi magunk is ezt éreztessük velük, hogy Krisztus szeretete, áldása közöttünk is kézzelfogható módon nyilvánvalóvá legyen. Ámen.

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek megszentelő közösségében! Magasztalunk téged ezért a napért, ünnepért, amikor különösképpen az édesanyákért mondunk neked hálát, az élőkért és az elhunytakért is, az ő önfeláldozó, szolgáló szeretetükért, mindazért, amit kaptunk és kapunk tőlük: szívük melegéért, jóságukért, biztató, vigasztaló szavaikért. Legyen áldott szent neved, hogy

a te drága eszközeid voltak ők számunkra, a te mennyei akaratod bevállalói és végrehajtói. 

   Add, hogy valóban őszinte szeretettel forduljunk feléjük, vagy mondjunk köszönetet neked értük akkor is, ha már nincsenek közöttünk. És akik vannak, azokat áldd meg erővel, türelemmel, kitartással, és el nem apadó szeretettel, és kárpótod őket gazdag kegyelmeddel, gyermekeik ragaszkodásával! 

   Imádkozunk az édesapákért, a nagymamákért, nagyapákért, légy áldott az ő szolgálatukért is, minden fáradozásukért, övéikért, családjukért, szeretteikért vállalt küzdelmeikért. Hálát adunk a gyülekezet nagy családjáért is, akik hozzád tartozunk, a te gondviselésedben, oltalmad alatt élünk. Tartsd meg, erősíts meg közösségünkben!

   És a mai napon különösen hálás a mi szívünk gyermekeikért, unokáinkért, akik most itt vannak, vagy akik éppen nem lehetnek jelen. Hozzád fohászkodunk, örökkévaló, atyai irgalmadból áldd meg, őrizd meg őket, hadd nevekedhessenek békességben, szeretetben, megértésben, és legyen szép, boldog, áldott életük! Hadd érezzék, tudják, vallják, hogy nemcsak egy földi családhoz tartoznak oda, hanem ugyanakkor a te megváltott gyermekeid is ők!

   A te igédben emlékeztettél a mi felelősségünkre Krisztus Urunk szavai által: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket. Add, Urunk, hogy felismerjük, hogy ez a legfontosabb: hogy gyermekeink lelki joga, belső igénye első helyre kerüljön a mi gondolkodásunkban, nevelési elveinkben és gyakorlatunkban. Engedjük, vigyük, vezessük őket a te megáldó, javukat elősegítő közelségedbe, tanítsuk meg őket a te szeretetedre, jóságodra, igazságodra, tisztaságodra. És ne legyünk akadályok, ne akarjunk mást, a mi elképzeléseink szerinti jobbat, mert rosszabb lesz belőle, és ne legyünk hitetlenek, közömbösek, ne idegenítsük el tőled azokat, akiket ránk bíztál… Urunk, segíts ebben, adj nekünk bölcsességet!

  És taníts minket - éppen kicsinyeink példája szerint – a tisztaszívűségre, jóságra, bizalomra, hitre, őszinteségre, önzetlenségre ebben a kapzsi, zűrzavaros, erőszakos világban. Mert úgy kell fogadnunk a te tanításodat, mint a gyermekek. Ajándékozd nekünk ezt a lelkületet!

   Köszönjük, Krisztusunk, hogy érezhetjük átölelő, megáldó jóságodat, szeretetedet, és azt adhatjuk tovább mi is. Támogass ebben a te Lelked által!

  Imádkozunk gyülekezetünkben - és nemcsak! - a betegekért, a szenvedőkért, a szomorkodókért, gyászolókért, bajban, megpróbáltatásban levőkért. Hadd könyörögjünk most világszerte az árvákért, nehéz sorsú, vagy széttört családban élő, bántalmazott gyermekekért, édesanyákért, akik gyermekeiket siratják. Könyörülj rajtuk, végtelen jóságoddal vedd őket körül, enyhítsd kegyelmeddel lelki szenvedéseiket! És adj békességet, juttasd uralomra az emberi szívekben, családokban, nemzetek közösségében a te békességedet, bocsánatodat, irgalmasságodat, jóságodat és gyógyító, megtartó és végül üdvözítő szeretetedet! Ámen.