Bötfő bűnbánati hete, 2025 (vázlatok)

Lk 13, 31-33 (hétfő)

31 Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni. 

32 Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. 

33 Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül.

    Böjtfő neve a böjt kezdetére utal. Hat héttel van húsvét előtt. Nálunk (sajnos) nem nagy ünnep, sokan tudomást sem vesznek róla. Mi ezt az ünnepet is Jézussal kötjük össze. Az ő szenvedéseit idézzük fel, testi-lelki megpróbáltatással járó szolgálatát. Ez lenne ennek az időszaknak a lényege: minden mástól elfordulva jobban ráhangolódni arra, amit Krisztus értünk tett. (Gyerekkoromban a testvéremet megbüntették helyettem… aznap este nem volt kedvem vacsorázni.) 

   Bár Jézusról olvassuk, hogy böjtölt, és többször tanított is a böjttől (pl. Mk 9, 29), mégis a szemére vetik, hogy tanítványai nem böjtölnek (Mk 2, 18). Jézus nem az előírás szerinti, nem a külső böjtöt hirdette. Azt mondta, hogy a násznép nem böjtöl, amíg velük a vőlegény. „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat!”( Jóel 2,13) Ha valaki a böjtölés miatt elutasítóbbá vagy türelmetlenebbé válik, akkor semmi haszna az egésznek. A böjt belső, lelki megélés kell legyen. De az feltétlenül. Sajnos, hogy mi a testi böjttel együtt a lelkit is mellőzzük… Vajon ebben az időszakban megtelik-e a templomunk, jobban odafigyelünk-e egymásra? Nem gondolom. A böjtről egyfajta református pökhendiséggel, lebecsülően beszélünk, de lélekben sem tartjuk meg azt.  (A HK sem tanít a böjtről, de a megtérésről, bűneink meggyűlöléséről igen.) 

  Jézus arról beszél előzőleg, hogy az elsőkből utolsók lesznek… A hivatalosak beképzeltségükben nem fogadják el a kegyelmet, a távollevők pedig eljönnek, és besétálnak az Isten országába. Ez az üzenet nem eshetett jól a farizeusoknak.

  Még abban az órában… odamennek hozzá, és látszólag életéért aggódva figyelmeztetik. Lehetett valós alapja annak, amit közöltek vele, de mindenképpen káröröm is felfedezhető a hangjukban. A stílus elárulja őket: menj, távozz innen (mintha az ő indulatuk is megszólalna itt), mert Heródes meg akar ölni. Jézus vallási és világi ellenségei nem veszik jó néven az ő tanítását. Pedig az ő figyelmeztetése mögött nincs harag, féltékenység, csak féltés és jó szándék. 

   Jézus nem finomkodik. Alázatában is van méltóság, szelídségében is erő. Nem hallgat, nem süti le a szemét, hanem – az igazság nevében – üzen Heródesnek. Nem hízelgő szavak ezek. Akik Isten ellenségeivé válnak, azoknak szembesülni kell valós állapotukkal. Ha mindenki hajbókol nekik, azt fogják hinni, hogy minden rendben van. A próféták mindig szókimondók voltak (v.ö. Nátán, Illés, Jeremiás).  A gonosznak tudnia kell, hogy amit tesz, az Isten igazsága szerint gonosz. 

   „Mondjátok meg annak a rókának”… - a király ravaszkodó, sunyi, a hatalomhoz dörgölődző magatartására történik utalás. A rókák sötétben vadásznak. A sötétség a bűn jelképe. A róka csalafintaságával másokat is elámít. Utalhat Jézus itt a farizeusokra is…

  Nem az a fontos, hogy miben sántikál Heródes, az a fontos, amit Isten eltervezett és véghez is visz. 

Jézus biztos a dolgában. Végzem a munkám, isteni megbízatásom van. Nem emberek tetszéséhez igazodom. Harmadnapra be kell fejeznem…

     És úton vagyok… a megváltás nagy küldetését beteljesíteni. A próféta nem veszhet el Jeruzsálemen kívül. Tudjuk, Jézus nemsokára majd Heródes elé kerül elítéltként… De nem véletlenül. Jézus tudatosan járja végig a kálváriát, hogy a „sötétséggel megharcolva” az ő mennyei királyságába vezesse népét. 

    A böjt Krisztus követése a szolgálat tudatos vállalásában, Isten akaratának cselekvésében. Ámen. 

Lk 13, 34-35 (kedd)

    34 Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! 

35 Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. De mondom nektek, nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön! Mt 23,38; Zsolt 69,26; 118,26 

   Jézus Jeruzsálem fele tart (hallottuk a tegnap), üzen Heródesnek… Neki az a fontos, amit Isten rá bízott. Semmi sem tántoríthatja el üdvözítő szándékától. Jézus nem saját hatalmát akarja védeni, ha kell másokat eltiporva, hanem önmagát áldozva akar megváltást szerezni. Még az ellene lázadóknak is. Mintha azt mondaná: Heródes, te az életemre törsz, de én nemsokára érted is elszenvedem a halálos ítéletet. 

   Tudatosan, önként vállalja az áldozatot. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Saját élete árán. A bűnt nem lehetett másként legyőzni, csak Isten Fiának halála által (HK). A böjt – mint önmagunkkal való küzdelem - emlékeztet minket a bűn pusztító hatalmára is.  Világméretekben gondolkozva az lenne az igazi böjt, ha a háborúzó felek tűzszünetet tartanának, békét kötnének… És mi felfüggesztenénk minden gonosz buzgólkodásunkat, amivel ártunk egymásnak, felhagynánk gonosz cselekedeteinkkel (HK). 

   Mondhatnánk: nem nekünk szól ez az ige. Jézus az akkori Jeruzsálemről beszél, maximum a mairól, de minket semmiképpen nem érint ez az intés. Jeruzsálem az ország fővárosa volt, a gazdasági, politikai, vallási élet központja. Igen, elsősorban a vezetőkhöz intézi Jézus az ő szavait… Nekik a legnagyobb a felelősségük. A prófétáknak a legtöbb összetűzésük a királyokkal, főpapokkal volt… A vezető emberek nem önmagukban rosszabbak,  ám a hatalom, a gazdagság általában nem jó irányba befolyásolja az embereket,  megrontja az erkölcsöket… Nem nagyon ismerünk olyanokat, akik nagy vagyonra tettek szert, és ezáltal kedvesebbekké váltak, vagy nagy pozícióba jutottak, és ettől alázatosabbak lettek. 

   Jézus a prófétákat említi, akik Isten követei voltak, akaratának közlői (v.ö. Ezékiel, „ha szót hallasz számból”) Szinte nem volt próféta az Ószövetségben, akit saját népe vezetői ne üldöztek volna. A prófétaság veszélyes foglalkozás volt.  A Bibliából ismert próféták közül Zakariás volt az (neve azt jelenti: az Úr megemlékezik rólam, gondol rám), akit a király parancsára a templom udvarán halálra köveztek. 

    Nekünk, ugye, nincs közünk ilyen szörnyűségekhez… Nem támadunk emberekre, akik Isten Igéjét hirdetik. Valóban nem, hála Istennek (ua. tudjuk, hogy sokfele van keresztyénüldözés).  Szóval, mi ebben a dologban ártatlanok vagyunk, de vajon nem utasítjuk-e vissza Isten igéjét, nem öljük-e ki azt a szívünkből? Nem a követeket, hanem az üzenetet ítéljük halálra magunkban. Milyen sokan vannak, akiket nem érdekel Isten szava, az evangélium! Jeruzsálem a prófétákat ölte meg, a mi gyülekezeteink, konkrétan a mienk is a prófétai szót fojtja meg… 

   Megkövezed, akik hozzád küldettek…  A kövezés egy közösségi ítélet-végrehajtás volt… Az elítélt egyedül nézett szembe a sok vádlójával, akik köveket dobáltak rá. Pedig „hozzád küldettek”, a javadat akarták, megtérésedet, békességedet. A közömbösség köveit mi is hajigáljuk.  

  Jézus saját személyes fájdalmát is elmondja: hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, de nem akartátok. Ennek hallatán talán értetlenkedünk, és keményszívűséggel vádoljuk Jézus kortársait. Hogy veszik semmibe Jézust, az Isten Fiát! De mi mennyire hallgatunk az ő intő szavára? Követjük-e őt, engedelmeskedünk-e neki? Csak Urunk egyetlen tanítására gondoljunk: „keressétek először Isten országát!”. Ki keresi, kinek fontos ez? (Egy idősebb tengerész őrködött a kikötő kilátótornyában. Vörös zászlót lobogtatott a szél, a tenger viharos volt. Akkor érkezett oda egy fiatal csapat. Éppen eloldani készültek a motorcsónakot, amikor az öreg – leszaladva a lépcsőn - hozzájuk ért. „Nem mehettek”, mondta, „nem biztonságos”. „Nincs szükségünk az engedélyedre”, feleseltek vissza a fiúk. „Semmiképpen nem engedem”, mondta az öreg, és elébük állt. Röhögve félrelökték, és elindultak… Félórába sem telt, megszólalt a vészjelző. Valakik segítséget kértek. A tengerész gyorsan felszállt a mentőhajóra, és elindult a műszerek jelezte koordináták felé… A hatalmas, tajtékzó hullámok között a fiúk felborult motorcsónakját pillantotta meg. Csak kettejüket tudta már megmenteni. A többiek odavesztek.)

   Mint a kotló… a kiscsibéit. Találó hasonlat. A kotló nagy gonddal igyekszik mindig maga köré gyűjteni a csibéket, a szárnyai alá, hogy biztonságban legyenek. Megfigyeltük, hogy ha a kotló vészjelzést ad, akkor tényleg hanyatt-homlok futnak a csirkék. Az állatok ösztönösen vigyáznak az életükre, mi – akiknek értelmünk van - sokszor könnyelműek vagyunk. 

  Ítélet is hangzik: elhagyottá lesz a házatok… Szomorú üres házat látni. Ahol a templomok kiürülnek, ott a lakóházak is – lelki értelemben mindenképpen – üressé válnak.

  Az utolsó mondatban Jézus megint szenvedéseire utal, illetve az azt megelőző bevonulásra. Jézus itt megítéli a jeruzsálemieket, mégis arról beszél, hogy eljön az idő, amikor örömmel üdvözlik őt. Amikor felismerik, hogy milyen jó, mekkora áldás Krisztushoz jönni, őt befogadni, vele élni. Ezt valljuk mi is szívünk szerint! Ámen.         

Lk 14, 1-6 (szerda)

1 Amikor egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. Lk 11,37

2 Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. 

3 Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? Mk 3,4

4 De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. 

5 Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? 

6 Nem tudtak erre mit felelni. 

   Az evangéliumok csak nagyon röviden, vázlatosan írják le a Jézus életét. Csak a legfontosabb eseményeket, mozzanatokat (János írja: a világ nem tudná befogadni…) Csupán az ő szenvedéseiről számolnak be részletesebben az evangélisták. Azért, mert a lényegre figyelnek. Böjt a lényegre irányítja a figyelmünket… Vajon, félre teszünk-e mindent, hogy a lényeget láthassuk? „Az igazán lényeges a szemnek láthatatlan”. (Isten mondja Sámuelnek: ne azt nézd, ami a szemed előtt van!)

   Jézus szombaton bemegy a farizeusok egy vezetőjének a házába ebédelni (valójában ünnepi asztalozásra). Ebből kiderül, hogy a farizeusok is keresték Jézussal a kapcsolatot, másrészt az, hogy ő nem utasította vissza a farizeusokat sem. Aki hívta, ahhoz elment. Ma is így van. Ha hívod Jézust, nem fog nemet mondani.

   És a többiek figyelték őt! Ez önmagában egy dicséretes megjegyzés. De aztán kiderül, hogy csak azért teszik, hogy hibát találjanak benne, hogy valami botláson kapják el őt. Kritikus szemmel nézték Jézust. És éppen ezért nem látták a lényeget. Ellenséges indulattal viszonyultak hozzá. Nem Jézussal volt baj, hanem az ő gondolkozásukkal. Sokszor így van, amikor haragszunk valakire (Lázár Ervin: A hétfejű tündér története.) Ne az előítéleteinkre hallgassunk, ne az ítélkezés lelkülete legyen bennünk!

  És egy vízkóros ember került elébe. Őt hogy nem látták meg a Jézus bírálói? Pedig észre kellett volna venniük! A bajt, azt, hogy valaki a segítségünkre szorul, nehezebben vesszük észre… Egy kellemetlen, lassan idültté váló betegség ez, általában valami súlyos szervi baj (szív-, vese-elégtelenség) áll a hátterében. Ennek az embernek nehéz sorsa volt tehát, és már régóta hordozta azt.

    Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és farizeusoktól: szabad-e szombaton gyógyítani? Tudjátok, miért? Először is: Jézus legelső gondolata ennek a régóta szenvedő embernek a meggyógyítása volt. De közben a farizeusok gondolkodását is gyógyítani akarta, akik megrögzött, merev törvénytisztelők voltak. Nekik fontosabb volt a törvény, mint az ember. A szombat-törvényt nagyon szigorúan vették. Tudjátok, vannak ilyen paragrafus emberek, akik nem térnek el a szokásoktól, szabályoktól semmi áron. Ha az a hagyomány nálunk, hogy ünnepen minden férfi ingben jelenik meg a templomban, az ilyen típusú emberek kiküldik azt, aki – mondjuk - pulóverben érkezik az istentiszteletre. (Volt egy eset, egy 16 éves fiút vittek egy kórházba, ahol csak egy felnőtt sebész volt kéznél, és ő nem műtötte meg a gyereket, mert ő – a protokoll, az előírások szerint – csak felnőtteket műthet. Ez a fiatal fiú belehalt a sérüléseibe, amíg érkezett valaki.) Szabad-e szombaton gyógyítani? Az élet védelmére adott törvényt át szabad-e hágni, ha így életet mentünk? 

    Még négy olyan gyógyítási történetről számolnak be az evangéliumok, amikor Jézus szombaton gyógyított: a vak meggyógyítása (Jn 9), a bethesdai beteg (38 évig), a béna kezű ember (Lk 6), és egy beteg asszony, aki 18 évig szenvedett (Lk 13). Az is különlegessé teszi ezt az esetet, hogy Lukács evangéliumában Jézusnak az utolsó gyógyítása ez. Jézus nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy gyógyítson, de szándékosan végzi ezt szombaton is, amikor a zsidó törvények szerint semmit nem volt szabad tenni. 

   A kérdezettek hallgatnak. Vagy nem tudják a választ, vagy nem akarnak felelni. Kivárnak… Jézus akkor megérintette a beteget, azaz közösséget vállalt vele. Olyan fontos ez az élmény, tapasztalat! (Valaki átölelt egy beteg nénit, aki sírva fakadt, és elmondta: hónapok óta senki nem ölelte meg.) Jézus érintésében benne van az ő közösségvállaló szeretete, és gyógyító hatalma is. Miután meggyógyult, teljesen helyre jött ez a beteg, Jézus elbocsátotta őt (v.ö. megbocsátani, elbocsátani). Elküldte az szabad életbe, a szolgálatra. 

  Jézus megint kérdez, de ez inkább válasz: ha valakinek a fia vagy az ökre…  ki az, aki nem azt teszi. A gyermekét mindenkinél jobban szereti a szülő, az ökör pedig a megélhetés garanciája volt abban az időben. Ha másnap reggelre elpusztul, akkor óriási anyagi gondot jelent ez a családnak. Igaz, hogy ez teszitek, mert ez természetes, mert nem tudnátok mást tenni? Értitek, Istennek így fontos minden ember. Nem a törvény az első, hanem az ember. (A törvényt megszegve is teljesítsd az Isten akaratát!) 

  És ha a történet elején azt olvastuk, hogy nem akartak felelni, itt az áll: nem tudtak mondani semmit. Megnémultak… Ti, testvérek, mit mondtatok volna? Igaz, dicsőítettétek volna az ő nevét csodálatos, megtartó irgalmáért! Ámen.    

Lk 14, 7-11 (csütörtök)

 7 Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor látta, hogyan válogatják a főhelyeket: Mt 23,6 

8 Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. 

9 És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. 

10 Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. 

11 Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. 

   A tegnap arról hallottuk, hogy a farizeusok egyik főembere meghívta Jézust egy ünnepi ebédre… Az ebédről, a felszolgált ételekről nem sokat tudtunk meg, de arról igen, hogy Jézus akkor meggyógyított egy beteg embert. Azt tartotta a legfontosabbnak. Nem mondta: ó, most éppen foglalt vagyok. A jócselekedet számára soha nincs alkalmatlan idő. Azt mondtuk: a böjt egyik célja a lényegre figyelés, a helyes fontossági sorrend felállítása, az ún. prioritások követése. Mit tartasz mindennél előbb valónak? Sokan vannak, akik mindig találnak valami fontosabbat Isten dolgainál, az ige hallgatásánál. Sokszor hangzik el kifogásként: azért nem tudtam jönni, mert vendégek voltak, valami program adódott, nem volt kedvem, stb. Sokat elárul rólunk az, hogy kötelességeink közül mit hagyunk el könnyebben.  

   Jézus azt látja, hogy a meghívottak válogatják a főhelyeket… Ezt az akkori szokást, az asztalfőhöz minél közelebb kerülni igyekvő tolongást talán nem is értjük igazán, ma már nem annyira kérdés az (vagy néha mégis?), hogy pl. egy vendégségben hol kapunk helyet. Akkor ez sokat számított, az ülésrend kifejezte a társadalmi, rangbeli, méltóságbeli különbségeket. Voltak előkelőek és még előkelőbbek, és nagyon kellett vigyázni, hogy kit hogyan szólítanak meg, közös étkezésnél hova ültetnek. Az emberek sokat adtak erre. Ma, amint említettem, ezek a külsőségek nem játszanak akkora szerepet (a püspököt azért nem ültetnénk az utolsó sorba!), de a versengés mégis megvan bennünk ill. közöttünk,  és Jézus valójában erről beszél.

    Azért szeretjük magunkat többre tartani másoknál, a nekünk kijárót megkövetelni, érzékenyek vagyunk arra, hogyha valahol nem jut ki nekünk a minket megillető elismerés, tisztelet, köszönet. És milyen kemény harc van - már az iskolától kezdve -, hogy ki mit engedhet meg magának, kinek van több, jobb, stb. Igazából – miközben a külsőségekre talán már nem adunk annyit - egy elkeseredett elsőbbségi harc folyik közöttünk.

   Jézus egy példázatot mond. Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre… Ne tartsd magad a legkülönbnek. Légy alázatos! Mert a felfuvalkodottság, az önteltség, a büszkeség könnyen megszégyenüléshez vezet. Aki nagyra tartja magát, arról sokszor kiderül, hogy mennyire kicsi.

   A példázat szerint: ha valaki a főhelyre ül, és jön egy nála tekintélyesebb meghívott, akkor a gazda odamegy, és felállítja, hátra küldi. Mindenki szeme láttára az utolsó helyre kell kullognia. De ha valaki szerényen az utolsó helyre ül, akkor a gazda odamegy hozzá, és megkéri, hogy üljön előbbre, és ez elismerést szerez számára a jelenlevők előtt. Jézus azt tanítja: ne te akard mindenképpen magadat kiemelni, engedd, hogy mások vegyék észre értékeidet. Az emberek szeretnek feltűnősködni, nagyzolni, ha nem is az asztalnál, de az életben mások elé kerülni. Egy törtető világban élünk, ahol sok mindennel próbáljuk bizonyítani nagyságunkat, érdemeinket, kiválóságunkat: telefonnal, autóval, diplomákkal, stb. (Egy repülőút során történt: az egyik utas panaszkodott arra, hogy egy fekete személy mellett kapott helyet, kijelentette, ő nem hajlandó egy ilyen alak mellett ülni. A személyzet bölcsen reagált. Azt mondták, tényleg méltatlan dolog, hogy valaki egy ilyen alak mellett üljön, és fekete utasukat átvezették a business osztályra.) (Egy japán gyár igazgatójáról mondták el, hogy a munkásokkal együtt dolgozott, étkezett, ugyanakkora fizetést vett fel, villamossal járt be a munkahelyére, irodai teendőit munkaprogramon kívül végezte el.)

  Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, az felmagasztaltatik. Nemcsak mi, hanem Isten sem szereti a gőgös, arrogáns, másokat lenéző embert. Aki nagyon mások fölé emeli magát, az le fog kerülni, ki nagyon felkapaszkodik, az nagyot fog esni. Ne irigyeljük a gőgös, pöffeszkedő embereket, mert nem lesz kívánatos a sorsuk! Beszédes bibliai példa a Heródes (Agrippa) királyé, aki keményen fellépett a Krisztus követői ellen, Jakabot kivégeztette. Cézáreában istenként ünnepeltette magát, aztán egy szörnyű betegségben hirtelen meghalt. 

   Amikor Jézus az alázatra tanít, akkor saját példáját állítja elénk… „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek”. A böjt az alázat útjára irányít, saját akaratosságunk, nagyravágyásunk megtagadására. Ne kevélykedjetek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat, írja Pál apostol a rómaiaknak. Győzzük le önteltségünket, és kövessük Krisztus alázatát! Aki engedelmes volt halálig. Ámen. 

Lk 14, 12-14  (péntek)

  12 Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. 

13 Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, Ézs 58,7 

14 és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor. 

   Egy főfarizeus meghívja Jézust szombaton egy ünnepi ebédre, és ezzel az egy eseménnyel kapcsolatban az evangélium egy sor másikat is elbeszél. Jézus azon a lakomán meggyógyít egy beteget, aztán inti a jelenlevőket (minket is) arra, hogy ne a főhelyekért tülekedjünk, beszél arról (ez a mai igénk), hogy ne a viszonzásért tegyünk valamit. Sőt – még mindig a témánál maradva – elmondja a nagy vacsora példázatát. Érdekes, ahogy Jézus egy-egy élethelyzethez fűzi tanításait. Minden körülmények között fel kell ismernünk a krisztusi utat és cselekvési módot.   

   Jézus ahhoz a főemberhez szól, aki őt meghívta. Mintha kicsit rendre utasítaná. Látjuk, hogy Jézus nem udvariaskodik, nem hízeleg, nem kertel, hanem mindenkinek a javára szolgáló igazságról beszél, még ha az nem is hangzik kellemesen. Mint a jó orvos: nem köntörfalaz egy betegnek, nem szépeket mond, hanem nyíltan, őszintén beszél annak egészségi problémáiról, betegségeiről. Mondhatni: Jézus ezzel a jó tanáccsal köszöni meg a meghívást.   

   Azt mondja: ha ebédet készítesz, akkor ne azokat hívd meg, akik vissza tudják fizetni. Ne számításból tegyed, hanem önzetlenül. Egyetlen dolog motiváljon: a jó szándék. A vendéglátásban mindig érvényesül valami nagylelkűség, valami adakozó, jótékonykodó gesztus. Mi, magyarok, tudjuk, miről van szó, mert híresek vagyunk a vendégszeretetünkről. Ha valaki régebb egy faluban vendégséget tartott, akkor jutott a nem meghívottaknak is, akik csak megjelentek valahol a lakodalom idején, templomban, az út szélén, kaláccsal, itallal kínálták meg őket. A vendégszeretet hátterében Isten irgalmas cselekedete, bőséggel osztott áldása áll. Ő gazdagon adott nekem, én azt örömmel, nagylelkűen megosztom másokkal. Persze, jó lenne ezt a magatartást kiterjeszteni a mindennapokra is. A böjt ezt is jelentheti: inkább megvonom magamtól, hogy másoknak adni, segíteni tudjak. 

    Ne a rokonokat, ne barátaidat, ne gazdag szomszédjaidat hívd meg, akiknek imponálni akarsz, vagy éppen tiszteletedet kifejezni, és akik majd viszonozzák, mert ez a szokás! Ha igazán jót akarsz tenni, ha igazán örömet akarsz szerezni az embereknek, ha meg akarsz mutatni valamit Isten jóságából, ki akarod fejezni háládat, akkor a nincsteleneket invitáld meg.  Értjük: az igazi jó cselekedetben nincsen számítás, nincs benne a viszonzás elvárásának a gondolata, még az sem: akkor én megmutatom, hogy mennyire ki tudok tenni magamért. Az igazi jó cselekedet önmagáért van, kizárólag azokért, akikért történik. (Történet.)

   Van egy ismert latin kifejezés, ami az ókori római vallásból származik. Így hangzik: „do ut des”. Adok, hogy adj. Ennek hozzávetőleges magyar megfelelője a „kéz kezet mos”. Segítek, hogy te is segíts, adok valamit, hogy aztán kapjak tőled. Önmagában nem rossz ez a szabály, de Jézus tovább akar vezetni ennél. Jó, ha van egy ilyen társadalmi egyezmény, de ha valaki nem tud visszaadni, akkor annak nem adsz? Akkor őszinte a szereteted? 

  Ha vendégséget rendezel, akkor a szegényeket, nyomorékokat, sántákat és vakokat hívd meg. Először is, mert ők igazán örülni fognak. Mert nekik van a legnagyobb szükségük erre. Mert ők a leghálásabbak. Annak a gazdag embernek, aki minden hétvégén nagy dáridókon, eszem-iszomokon vesz részt, nem jelent különösebb örömöt egy újabb ilyen alkalom. De akit soha senki nem hív meg, aki mindig kívül marad… 

   Egy nagy angliai városban történt, esküvőre készült egy fiatal pár, minden le volt foglalva, sőt, előre ki is volt fizetve 120 főre, és a vőlegény az utolsó napokban visszalépett (vagy lelépett). A menyasszony a sokkból kicsit magához térve elment a vendéglőbe, hogy visszamondja az egészet, de azt a választ kapta: már nem lehet. Akkor gondolt egy nagyot, és elment a metróállomásokra, és az adott napra és az adott fényes étterembe összegyűjtött 120 hajléktalant, 120 rongyos, torzonborz emberkét. A pincéreknek kikötötte: a legnagyobb eleganciával szolgálnak ki mindenkit. A legfinomabb ételekkel, a legdrágább borokkal. Mintha egy igazi esküvő lenne. A legjobb zene kell szóljon. Ezek a szerencsétlen emberek a mennyországban érezték magukat. Ez a nő később egy alapítványt hozott létre a hajléktalanok felkarolására.

  Másodszor boldog leszel te is, mert nem tudják viszonozni. Semmi elvárásod nincsen. Tiszta szívből fakadó jó cselekedet marad az, amit tettél. Egyedül Isten tudja neked visszafizetni. És ő meg is teszi. Mi mindig attól tartunk, attól félünk, hogy a rövidebbet húzzuk. Hogy az emberek nem lesznek hálásak. Hogy senki nem fogja számon tartani, amit feláldoztunk.  Szeretjük, ha az emberek megjegyzik, megköszönik, amit teszünk. Elfeledkezünk arról, hogy jutalmunk Istentől van. 

    Jézus azt tanítja a Hegyi beszédben (Mt 6, 3-4): Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. Ámen.

Lk 14, 15-24  (szombat)

15 Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: Boldog az, aki Isten országának vendége. 

16 Ő pedig a következőképpen válaszolt: Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. 

17 A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van! 

18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! 

19 A másik azt mondta: Öt pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Kérlek, ments ki engem! 

20 Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. 

21 Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat! 

22 A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. 

23 Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. 

24 Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat. 

   Egy történetsorozatos hallottunk, aminek az előzménye, vagy a kiindulópontja az volt, hogy meghívták Jézust egy ünnepi ebédre. Jézus nemcsak ott van, hanem közben (mint mindig) mennyei küldetését gyakorolja: gyógyít, tanít. Ő nemcsak azért jött el erre a földre, hogy szétnézzen, hanem hogy megbízatását beteljesítse: az embereket Istenhez vezesse, elvégezze a megváltás munkáját. A mi ittlétünk sem véletlen, és nemcsak rólunk szól… Ha mindenki csak a saját érvényesülését keresné, pokollá lenne az élet. 

  Jézus arról beszél, hogy az igazi jócselekedet nem vár viszonzást, még hálálkodást sem: önmagáért van, illetve annak a javára, akiért történik.  Igazi jutalma pedig az Isten országában lesz. Nem az emberek elismerése a legfontosabb (bár jólesik nekünk), hanem az Istentől való dicséret. 

  Ezt hallva kiált fel egy vendég: milyen boldogok, akik… Benne van a felismerés: ott valóban nem visszafizetésről van szó, nem érdemről, hanem Isten kegyelméről és jóságáról. Isten nagylelkűségéről. Amihez mi egyetlen dolgot tudunk hozzátenni, azt, hogy elfogadjuk, engedelmeskedünk. Mert ezt is el lehet szalasztani vagy éppen játszani.

   Egy gazdag ember nagy vacsorát tervez, sok vendéget hív meg… A vacsora órájában elküldi szolgáit (ez volt a szokás…): jöjjetek, minden készen van (). Úrvacsorakor szoktuk idézni ezt a mondatot. Egy olyan környezetben hangzott el, ahol az emberek alapvetően otthon voltak, az otthoni teendőiket végezték. 

  De azok egytől-egyig mentegetőzni kezdtek. Ezen csodálkozunk, egyenesen elképedünk. A példázatok kiélezett helyzetet mutatnak be, hogy elgondolkoztassanak. Senki nem volt hajlandó elmenni. Mindenki talált valamilyen kifogást. Három meghívottnak a magatartását, az érveit ismerjük meg.

   1.Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Értitek, nem is valami konkrét elfoglaltság miatt mondja vissza a meghívást, mint pl. a föld kimérése, körbekerítése, az adásvételi szerződés rendezése. Vallójában csak számba akarja venni új birtokát, gyönyörködni akar benne, talán terveket szőni. Hogy ezt és azt fogok kezdeni vele. A megszerzett birtok látványa örömmel tölti el, büszkeséggel, nagy sikernek, megvalósításának tartja ezt a vásárlást… A tulajdonos most tekintélyes ember tett, egy nagy előrelépés ez az életében, és már nem gondolja azt, szüksége lenne barátja pártfogására, meghívására. Igaz, milyen nagy a kísértés: ha szerzeményem révén lettem valaki, akkor könnyen elfeledkezem arról, hogy minden kegyelemből van.     

  2.A másik azt mondta: pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Nem is konkrét munkát akar elvégezni, csak kipróbálni az állatokat, mert nagyra eredménynek érzi azt, hogy sikerült azokat megszerezni (abban a korban a gazdagság szimbólumai voltak). Izgalommal akarta felmérni, hogy mennyi munkát lehet majd velük elvégezni, kiszámolni, hogy abból neki majd mennyi haszna lesz. Ez az ember a munkájától remélte a felemelkedést, azt, hogy megvalósítja élete terveit, álmait. És már elhanyagolható lett a régi baráttal való kapcsolat. Értitek: belelovalva magunkat a munkába, látva az előhaladást, úgy el tud kapni a siker mámora. Megszédülünk saját megvalósításunktól, alkotásunktól. És már nem érezzük azt, hogy szükségünk lenne Istenre, eszünkbe sem jut, hogy „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.  (Még abban az időben történt, amikor még hívtam az embereket a templomba, valaki lekicsinylően azt válaszolta: ilyen dolgokra nekem nincsen időm.) 

  3. A harmadik azt mondta: most nősültem, nem mehetek. Talán ezt az embert mentjük fel magunkban a legkönnyebben… A család mégis fontos. Minél több időt kell együtt tölteni. Ez valóban igaz. De a család sem vonhatja el figyelmünket Istenről, tőle kapott megbízatásunkról és az ő ígéreteiről. A példázatbeli ember új életet kezdett, lehet, hogy jó, előnyös házasságot kötött, egy magasabb társadalmi körbe került bele, és itt akar felemelkedni, valaki lenni, aki már nincs rászorulva régi barátjára (a meghívás visszautasítása a barátság felrúgása is egyben). Természetesen felelősen kell viselkedünk családtagjainkkal szemben, szeretnünk kell őket, de vigyáznunk kell, hogy ne váljanak ember-bálványokká számunkra (ez a megnevezés nem őket minősíti, hanem a mi helytelen viszonyulásunkat)! 

   Értitek, hogyan válhat a vagyon, a munka és az emberekkel, családtagokkal való kapcsolatunk is lelki akadállyá, vagy éppen az önteltség, önelégültség forrásává. A világ sokat változott, de hozzáállásunk ugyanaz: leginkább anyagi ügyeink, munkánk és emberi kapcsolataink akadályoznak meg abban, hogy közel engedjük a szívünkhöz az Úr hívását, hogy magunkat őneki szenteljük… Jézus nem azt sugallja, hogy a meghívottaknak el kellett volna adniuk a földjeiket, állataikat, el kellett volna hagyniuk a családjukat, de azokat önző módon nem kellett volna az értük sokat tevő, javukat akaró barátjuk elé helyezni. 

  A szolga visszaérkezik, az ura megharagszik a hír hallatán… (Istennek is rosszul esik, ha visszaélnek a jóságával), és kiküldi a szolgáját a nincstelenek, a hajléktalanok világába. Ugyanazokról a kategóriákról hallunk, mint a tegnap este:  szegények, nyomorultak. 

   Van egy következő szintje is a példázatnak, ami Isten kegyelmének nagyságát mutatja… Még maradt hely. Senkinek nem kell kinn rekednie helyzete, adottságai miatt. Csak szíve keménysége miatt. 

  Utak, kerítések - itt a jöttmentek, gyanús elemek, migránsok, szökevények tartózkodtak. Azonban ha elfogadják a meghívást, ők lesznek a vendégek. Azt mondja az úr: kényszeríts bejönni mindenkit. A kegyelem kényszerítő, ellenállhatatlan erejéről van szó. Vajon, mi engedelmeskedünk-e annak, vagy már jó nem hat meg az Isten jószívűsége? Akik visszautasítják a meghívást, azok végleg kizárják magukat. Akik megnyitják a szívüket, azoknak Isten országa is  - minden további nélkül, kegyelemből, Krisztus érdeméért – megnyílik. Ámen.