Fil 1, 1-2 (hétfő)

     1 Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái mindazoknak a szenteknek Krisztus Jézusban, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt: ApCsel 16,12

2 kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

   Újzsenge ünnepére készülünk… Hála Istennek, az idén is bőséges volt a termés határainkon.  Bár most a gabonaérés és betakarítás kérdése kevesünket érint közvetlenül (ha megkérdezném, hogy a jelenlevők közül hányan arattak, nem sokan jelentkeznének, régebb, amikor az emberek jórészt a mezőgazdaságból éltek, az aratás nagy esemény, minden családnak személyes, életbevágó ügye volt), mégis hálásak lehetünk ezért. 

    Az aratás egyszerre szól a munkáról és az áldásról. Nincs egyik a másik nélkül. A mindennapi kenyérben (ami a mai modern munkamegosztás szerint nem közvetlenül a mi fáradozásunk eredménye) mégis a mi erőfeszítésünk gyümölcsét és Isten áldását látjuk, ami ua. szolgálatra, mások megsegítésére is ösztönöz. 

   Pál úgy mutatkozik be Timóteussal, mint akik Jézus Krisztus szolgái. Mint akik lelki értelemben - a Jézus szavait idézve - másnak az aratásába álltak be. Mi szeretjük a saját munkánkat végezni, amiből nekünk van hasznunk, pedig ennél magasabb célra rendelt minket az Isten. Miközben annyit törjük magunkat, robotolunk a földiekért, a mulandókért, munkálkodunk-e az örökkévalókért is?  

   Ez a Filippibe elküldött levél is az apostol és munkatársa fáradozásának az eredménye valakiknek a javára, a vigasztalására, bátorítására. Mert az ige, annak biztató üzenete ugyanúgy erősíti a lelket, mint a táplálék a testünket. A kettőt nem szabad szembeállítani egymással. Pálnak és Timóteusnak szüksége volt anyagiakra is, támogatásra, pénzre, hogy missziójukat végezni tudják. Nem lehetünk képmutatók ebben a dologban. Ha mi, akik most itt vagyunk, az éhhalál szélén állnánk, akkor hiába hallanánk az igéből Isten akarata cselekvéséről, mások tanítvánnyá tételéről, szeretetről, megbocsátásról, mert az imádságon kívül másra nem lenne energiánk.  A másik pólus: a testi jóllakottságban, jólétben hajlamosak vagyunk azt gondolni: nincs szükségünk lelkiekre. Mindenem megvan…

    Az apostol Krisztus Jézusban szenteknek nevezi a gyülekezet tagjait… Igen, benne megváltottak, megszenteltek vagyunk. Jézus tanítja: aki abból a kenyérből eszik, élni fog örökké… Az, aki elfogadja az ő megváltó szeretetét, ami konkrét áldozatban mutatkozott meg. 

  A köszöntésben elhangzó felsorolás a helyes sorrendet sugallja: először a közösség, együtt vezetőikkel. Mert ez utóbbiak vannak az előbbiért. A világias szemlélet ennek a fordítottja. A hatalmasok kihasználnak másokat.

   És a legdrágább javakat, kincseket, lelki termést adja át az apostol a gyülekezetnek: kegyelem nektek és békesség. Most, amikor ennivalóban, anyagiakban nem szűkölködünk (persze, távol vagyunk attól, hogy megelégedettek legyünk, egyre nagyobbak az igényeink), látjuk, hogy valóban ezek a legfontosabbak. Lehet minden, ha nem Isten kegyelmében élünk, ha nincs belső és külső békesség. 

  Vajon törekszünk-e ezek elnyerésére, befogadására? Igaz, milyen szomorú, amikor azt látjuk, hogy nem kell az embereknek Isten kegyelem, békessége! Élhetnénk sokkal boldogabban, nagyobb békességben, de a szívünk (ami sokszor rossz tanácsadó) boldogtalanná tesz minket a nagyravágyás, önzés, hiúság miatt, örömet vadászó mohóságában megfoszt az igazi örömtől. 

Elidegenedtünk az isteni élettől. Nem jövünk, nem adunk hálát, és magunkat fosztjuk meg, saját magunkat tesszük szegényebbé…

   Az elfogadott ajándék összeköt az ajándékozóval… (Egy katonát kihágáson kaptak… a hadvezér elé vitték. Az meglátott a katona nyakában egy különös formájú érmet.  „Kitől kaptad”, kérdezte? „Tőled, uram!” „ Akkor semmi bajod nem eshet. Akinek és azt adtam, az az én barátom, az én védelmem alatt áll”.) Isten áldása, megváltó szeretete  – ha azt elfogadjuk - az ő örökkévaló, megtartó közösségébe kapcsol minket.  Ámen.

Fil 1, 3-4 (kedd)

3 Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, 

4 és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért.

     Egy nagyon fontos szó, kijelentés, vallomás hangzik el itt: hálát adok az én Istenemnek… Újzsenge, a hálaadás ünnepére készülve megállapíthatjuk: ez a lelkület, hozzáállás nagymértékben hiányzik az életünkből. Talán ezért nincs igazi örömünk. Nézzétek, egy ördögi körben vergődünk: egyre többet szerzünk, és mégis egyre elégedetlenebbek vagyunk. Elődeinknek sokkal kevesebbjük volt, és – úgy gondolom - mégis boldogabbak voltak, kiteljesedettebbnek érezték az életüket: mert megköszönték az áldást, és megosztották egymással.

    A boldogság mértéke nem a birtokolt javak mennyisége, hanem a megelégedettség (minősége), ezt már tudományosan is ki lehet mutatni. Nem anyagiakból kell több, hanem hálából, buzgóságból, egymásra figyelésből. A MI szerint a hála egy pozitív érzelem, ami abból fakad, hogy értékeljük mások kedvességét és nagylelkűségét (szép körülírás ez).

  De figyeltétek, hogy (újabban?) nem szeretünk hálásak lenni! Egyre kevésbé. Nem szeretünk lekötelezettek lenni, nehezen mondjuk ki még azt is, (vagy csak úgy fél szívvel, fél szájjal), hogy „köszönöm”. Mert ez – úgy gondoljuk, vagy azt sugallja a közhangulat - gyengeségre vall, mert arról szól, hogy beismerjük: rá vagyunk utalva valakire, ezt pedig nem szívesen tesszük. „Nekem a kérés nagy szégyen”, írta Nagy László, és nekünk annál is nagyobb a hálaadás. Azt tapasztalom, ezt a lépést, ha lehet, megspórolják az emberek. Szeretjük az érezni, azt üzenni másoknak is: én szereztem meg, én ügyeskedtem ki. megállok én egyedül a talpamon, minden segítség nélkül is. („Dicsérem az eszemet”, ahogy gyerekkoromban hallottam.) 

    Manapság a kapcsolatnélküli, internetes ügyintézések korában, amikor minden automatikusan megy, még inkább eluralkodik ez a mentalitás, ez a viselkedésmód. A robotnak, aki/ami felvilágosított, csak nem fogom megköszönni! Úgy van felépítve a rendszer, hogy nem kell hálálkodni. De ezzel a kapott segítségnek, az áldásnak a legfontosabb mozzanata marad ki: a személyes hála.

  Nézzétek az állandóan elégedetlen, durcás, zsarnokoskodva követelőző gyerekeket (a jelenlevők, remélem, kivételek)! Mindig kell nekik valami, ami még nincs, vagy éppen elfogyott, úgy gondolják, hogy nekik minden kijár, amit akarnak, sőt még annál több is. És nem boldogok, nem ragyog a szemük az örömtől, hanem összeráncolt, mogorva, kedvetlen arccal néznek a világba.

    Valósággal irigyeljük az apostolt, aki ezt írta (fogságból). Sugárzik belőle a derű, az öröm: hálát adok. Tele van a szívem jó érzéssel Isten iránt, és irántatok is… valahányszor megemlékezem rólatok. Amikor csak rátok gondolok. Kérdés, hogy mitől vidámodik meg a mi szívünk? Attól, ha szeretteinkre gondolunk? Az egyházunkra, amelynek tagjai lehetünk? Barátainkra, embertársainkra? Mi inkább panaszkodni szoktunk a kívülállókra, és aggódni a mieinkért. Jaj, nehogy valami baj érje őket! Jaj, mennyi gond van! És nem engedjük, hogy a hit napsugara áttörjön aggodalmaink felhőin, és reménységet hirdetve, hálára indítva megvilágítson minket.  

   Őszintén el kell ismerjem: engem is ritkán önt el a hála a gyülekezetért. Inkább valami szorongó, nem tetsző érzés borong bennem, mert ezt sem látom rendben valónak, és azt sem. Pedig először örülnöm kellene azoknak, akik vannak, és csak utána szomorkodni azok miatt, akik nincsenek… Igazából a hálaadás gyakorisága rajtam múlik. Annyiszor adhatok hálát, ahányszor akarok. Mindig van, amiért. Ha nincs cipőm, azért, hogy van lábam, stb.. (Egy több áldozatot követelő, súlyos balesetben megvakult fiú mondta: szerencsés vagyok, mert életben maradtam.)

   A hálaadáshoz hozzátartozik a közbenjáró könyörgés is. Hálás vagyok a jóért, ua. kérem is a jót magamnak, másoknak. Figyeljük meg: Pál örömmel teszi ezt, és nemcsak egy kivételes pillanatban: mindenkor, minden könyörgésemben, mindnyájatokért. Mert szeretlek titeket, és így kérem Isten áldását számotokra. Igaz, milyen sokszor elrontja még imádságainkat is az aggodalom, kicsinyhitűség? Mennyivel jobb lenne örömmel, reménységgel kérni: Uram, aki eddig velem voltál, kérlek, ezután se hagyj el, mert lelkemnek bizodalma benned van… Te vezess, áldj meg együtt azokkal, akikkel egymáshoz, és együtt tehozzád tartozunk! Ámen.          

Fil 1, 5 (szerda)

5 Mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig.

   A tegnap a hálaadásról hallottunk. Ami örömünket igazivá, méllyé teszi. Ti. a személyes kapcsolat, a köszönet. A megajándékozottság tudata. Mi a megszerzés, a kiharcolás tudatát kezdtük el erősíteni mostanában magunkban. „Örülj, én lelkem, nézd mennyit szereztél! Adj hálát magadnak!” Isten őrizzen ettől a gondolkodástól!

  Az apostol konkrétan megnevezi hálaadása okát. Hálát adok, valahányszor megemlékezem rólatok, örömmel könyörgök az Úrnak mindnyájatokért… Ezek a szavak azt sugallják, hogy az apostol számára már az is elég lenne Isten nevét áldani és magasztalni, hogy ismerheti Filippiben élő hittestvéreit, hogy hitbeli közösségben lehet velük. Egyáltalán az a tény, hogy vannak. Hogy még vagyunk. Hogy találkozhatunk, hogy békességben élhetünk, hogy szabadon szól az ige, hogy bővelkedünk minden testi-lelki áldásban. Kivételes kegyelem, csoda ez. (Ha nem feszengenének bennünk lelkünktől idegen vágyak, kívánságok, akkor ezek elegek lennének a hálás élethez.) 

  De Isten jósága, irgalma mindig túlcsorduló. Mindig kapunk ráadást is. Sokkal többet, mint amennyit megérdemlünk. A legnagyobb ráadás az üdvösség… Jézus mondja tanítványainak: senki sincs, aki ne kapna házakat, földeket, testvéreket ebben az időben, jövendő világon pedig örök életet (Lk 18,30). Isten ajándékai az ő nagyságához mértek. (Hányszor csak kicsinyes kéréseinket visszük eléje.) 

  Mert közösséget vállaltatok velem. Isten egyik nagy áldása a közösség. Igazából a mindennapi kenyér elfogyasztása (az étkezés) is közösségi rituálé (volt). Másokkal, családtagokkal asztalhoz ülve nemcsak táplálékban részesülünk, hanem egymással való közösségben is (valaki azt mondta: a kenyér a testvéri közösségben adja ki igazi tápértékét.) Az üdvösség örömünnepe úgy jelenik meg Jézus példázataiban, mint nagy vacsora, menyegző… Mert az áldások közösségben bontakoznak ki, együtt lehet bennük igazán gyönyörködni.   

  Közösséget vállaltatok velem… Itt önkéntességről van szó. Odaálltatok, oda tettétek a vállatokat, támogattatok engem. És ez jól esett, ez erőt adott, lelkesített. A közösségek leépülése korát éljük. Ilyen lett a világ, ilyenné alakítottuk, ilyenek lettünk benne mi magunk is. Pl. az okos telefon leköti fiataljainkat, nem is kívánkoznak sehova, jól megvannak maguknak. De aki elszakad a közösségtől, az nem tudja küldetését betölteni, valójában nem tud önmaga lenni/maradni. (Ha egy focista nem jár többet a csapatba, akkor nemcsak a csapatot teszi gyengébbé, hanem saját tehetségét is visszanyesi.) Azzal áltatjuk magunkat, hogy ez így jó nekünk, kényelmesebb, nincs senkivel semmi bajunk… Csak életünk lényege vész kárba.  

   Tudom, vannak másféle csoportok is (pl. baráti körök, munkatársi közösségek), most a gyülekezetről beszélek. A köztünk megnyilvánuló közömbösségről, eltávolodásról, közösséget nem vállalásról. Látszólag vidáman megvagyunk. Sokan nem akarnak ennek „élő seregnek” tagjai lenni (HK) gyermekeink, fiataljaink, felnőttjeink közül, külön utakon, a közösségen kívül igyekeznek boldogulni. Egy aktuális költő kép jutott az eszembe: „mint oldott kéve”… széthullunk, meggyengülünk. A világot nem tudjuk megváltoztatni, csak magunkat tudnánk, de nem akarjuk, vagy képtelenek vagyunk túllépni egónkon, hogy megtaláljuk életünket. (Ali elveszti magát, az megtalálja.) 

   Az igében említett közösségvállalásnak nemcsak emberi céljai, motivációi voltak, hanem lelkiek is. Pál az evangélium hirdetését emeli ki. A filippiek tulajdonképpen az Isten ügye köré gyülekeztek, az egyesítette őket. Minket vajon milyen törekvés fog minket össze?  

   Nem tudom, milyen lelki célkitűzéssel, milyen nagy gondolattal lehetne a mai embereket összegyűjteni. Úgy tűnik, hogy saját vágyainktól és az anyagi javaktól függők lettünk, csak ezekre reagálunk. A morfinistának hiába kínálsz akármilyen finom ételt, hiába hívod a legelitebb társaságba, neki morfium kell. 

  Az evangélium hirdetése… Azt is mondhatnánk: krisztusi ügy. Bekapcsolódni Isten tervének megvalósításába. Felismerni magasabb rendeltetésünket.  (Történet… egy hajléktalan üvegeket, palackokat gyűjtött, azokat beadta, abból tartotta fent magát, abból vásárolt italt magának. Aztán egyszer talált egy sorsára hagyott kisgyermeket.  Magához vette, vigyázott rá, gondoskodott róla, és ezzel új célt, értelmet kapott, és egyúttal meg is változott az élete.) Fel kell ismernünk rendeltetésünket, el kell kérnünk Istentől. Több áldást akar adni nekünk, mint amennyit elfogadunk. Nemcsak testi szükségeinket, hanem lelkieket is be akarja tölteni. Javait nemcsak nekünk, hanem általunk másoknak is adni akarja. És ez egy isteni kör: egyre növekszik a hálaadás (2 Kor 4,15).

   Hallunk a kitartásról is. Első naptól az utolsóig. Termés akkor lesz, ha a gazda a vetéstől az aratásig kitart. Nem lehet munkafázisokat kihagyni. Krisztus követésében nem lehet félúton megállni. Ő velünk van minden nap, nekünk is ragaszkodnunk kell hozzá, engedelmeskednünk neki, szolgálni egymásnak az első naptól az utolsóig. Ámen.  

Fil 1, 6-7 (csütörtök)

6 Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. 

7 Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben.

    Hallottuk az előző estén: az apostol hálát ad azért, mert a filippiek közösséget vállaltak vele az evangélium szolgálatában, és abban következetesen ki is tartottak. Csak akkor van eredmény (a lelkiek terén is), ha nem hátrálunk meg. Írva van: „nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, életet nyerjünk”. (Zsid 10,39) Egyik énekünk biztat: „végig megálld a nagy tusát.”

    Azt is észrevehetjük: az apostol azáltal, hogy tudatosan megemlíti ezt a gyülekezetnek, valójában annak tagjai fele is elismerését fejezi ki. Hálát adok Istennek értetek, és egyúttal nektek is köszönetemet tolmácsolom. Amikor ezen az ünnepen hálaadásról beszélünk, akkor annak az embertársak, családtagok fele megnyilvánuló kisugárzásáról is beszélnünk kell. Az Istennek hálás ember nem lehet hálátlan mások iránt.  

    Kiderül azonban: nem is a gyülekezet fáradozása és állhatatossága a meghatározó elsősorban az említett szolgálatnak a vállalásában (bár az is dicséretes), hanem Isten kegyelmének a munkája. Tkp. a filippiek odaadása és hűsége is ennek köszönhető. Mert – említettük – minden kegyelemből van, és akkor minden által annak kell megvalósulnia. 

    Aki elkezdte bennetek a jó munkát… Érdekes kifejezés: „elkezdte bennetek”…, hogy aztán általatok vigye véghez. Bent kezdődik tehát. Azzal, hogy megértjük az Isten akaratát, komolyan vesszük, és engedelmeskedünk annak. Enélkül a belső indíttatás nélkül minden szolgálatunk üres aktivizmus lesz, amibe nagyon könnyen bele lehet fáradni.

  Engedjük-e, hogy Isten elkezdje bennünk az ő megtartó akaratának megvalósítását? Hogy Lelke által újjá formáljon, elkötelezzen? Aktuális példaként említem: ha a mag nem esik át ezen a belső folyamaton (a földben történő átalakuláson), akkor nem lesz termés belőle. Ha „magát akarja megtartani”, akkor csak önmaga marad. Ismerjük - saját életünkben is - ezt a gondolkodást. A magunk útjain akarunk járni, a magunk vágyait követniük, mintha nem lennénk elhívottak... 

   Ha azonban Isten munkálkodni kezd bennünk, akkor lehetnek akármilyen nehezek vagy kedvezőtlenek a külső körülmények, tenni tudjuk azt, ami ránk bízatott. Fordítva is igaz: hiába van adva minden lehetőség, ha belső kételkedés, bizonytalanság jellemez. A régi, ún. kommunista rendszerben lehetett azt mondani: olyan a helyzet, hogy nem lehet templomba menni, hitünket gyakorolni. Most a „helyzet”, amire hivatkozunk, a mi hozzáállásunkat jelenti. 

   Ha tudod, hogy megbízott az Isten, akkor végezd feladatodat teljes odaadással, mert áldás származik belőle. Isten mindig jó munkát kezd el, jó magot vet. Az ellenség az, aki a konkolyt szórja. Ahol elkezdődik valami jó, ott a rossz is beszáll a harcba. 

   Isten bennünk elkezdett, általunk végezni akart munkájának mennyei távlata van. „Elvégzi a Jézus Krisztus napjára”… Az üdvösségre hívatunk el. Jézus is tanítja: „aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt” (Jn 4,36).

  Így gondolkozom rólatok, így látlak titeket (egymás igazi értékelésének ez az alapja), mert tudom, hogy ez az Isten terve veletek. És így hordozlak a szívemben (szép kifejezés ez). Ez a kép azt is sugallja, hogy a mellettem élők számára a szívem védelmet nyújtó, termő talajjá kell váljon. Kemény szívem megakadályozhat másokat abban, hogy áldást teremjenek. 

    És a végén újból egy szép vallomást hallunk a közösségről: az apostol arról ír, hogy a gyülekezet tagjai, mint lelki testvérei fogságában is, de az evangélium igazságát védő, megerősítő munkájában is mellette álltak, és vele együtt részesültek a kegyelemen. Mert a lelki munkára is igaz: méltó a munkás a maga bérére: Isten lelki ajándékokkal jutalmazza meg azokat, akik az ő akaratát, igazságát, világosságát szolgálják a családban, az egyházban, a világon. Legyen részünk nekünk is ebben a kegyelemben! Ámen.          

Fil 1, 8-9 (péntek)

    8 Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetével, 

9 és imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel. 

   Pál apostol fogságból írja ezt a levelet… Annál inkább csodálkozunk, hogy tele van a szíve hálával, örömmel, belső békességgel. A kinti világ eseményei nem tudják megrontani Istennel való bensőséges kapcsolatát, a Krisztus nevét vallókkal való hitbeli közösségét. Valóságfeletti élettapasztalat ez. 

    Ma igénkben a jog területén járatos apostol egy jelentőségteljes vallomásában a legnagyobb tanúra hivatkozik: Isten a tanúm. Ő, aki a szíveket vizsgálja… Isten nevét nem azért említi, hogy ártatlanságát, hanem a gyülekezet, lelki testvérei utáni vágyát bizonyítsa. Vágyódom mindnyájatok után… 

   Nekünk vajon mi a legőszintébb vágyunk, legmélyebb ambíciónk? Nagy elhatározásaink között jut-e hely Isten dolgainak, a lelki fejlődésnek, a másokra figyelésnek? Vagy ezek a célok mellékesek maradnak? 

   Megtudjuk, hogy az apostol a Krisztus Jézus szeretetével vágyakozik a gyülekezet után. Azzal a szeretettel, amit az apostol előbb megtapasztalt, átélt, aminek megtisztító ereje átformálta az ő életét. És ami most már teljesen meghatározza gondolkodását, magatartását.

  Milyen belső élmények irányítanak minket? Az Isten végtelen szeretete általi megragadottság uralja-e a gondolkodásunkat, az életszemléletünket? Vagy inkább a bizalmatlanság tapasztalata, emberi csalódások, megkeseredések jelentik a viszonyítási alapot. Milyen téma uralja a beszédünket? Jó lenne lelkünket erre a krisztusi, minden értelmet felülhaladó szeretetre megtisztítani, ráhangolni (1Pt 1, 22), és azt képviselni! 

  És az apostol ezt a szeretetet kéri a gyülekezet számára is. Hogy ti. ebben gazdagodjanak. Újzsenge ünnepe első szinten a külső áldásokról beszél. A földi javakról, amikre szükségünk van, amikért hálával tartozunk. De beszél a lelkiek fontosságáról is. Ez utóbbiak nélkül az előbbiek nem sokat érnek. Mert hiába van bőven kenyér, és minden, ha nincsen szeretet, egyetértés, békesség, hit, reménység… Ezen az ünnepen könyörögnünk kell a lelki aratásért is.

   A szeretetben gazdagodni lehet. Nem egy kimért adag az. Nem mondhatjuk: sajnos, tőlem csak ennyire futja. Abban egyáltalán nem kételkedünk, hogy anyagiak terén lehet előbbre jutni (világunk alapelve ez), és igyekszünk is (néha óriási erőfeszítéssel) ezt tenni. De lelki ajándékok, a lelki fejlődés, előbbre jutás kérdését valahogy lezártnak tekintjük. Ennyi van (vagy ennyi nincs), és senki se várjon többet tőlem.

   Pál apostol azért imádkozik, könyörög, hogy ez a legfontosabb lelki ajándék adassék meg a gyülekezetnek. Íme, lehet kérni, de törekednünk is kell arra (1 Kor 14,1), buzgólkodni annak cselekvésében. Furcsán hangzik, de igaz (mint mindenféle jártasság esetében): minél többet gyakoroljuk, annál hatékonyabbak tudunk lenni. Igaz, mennyire szomorú, hogy valaki talán több évtizede gyakorolja a hitét, de a szeretetét nem.

   Gazdagodjék ismerettel és igazi megértéssel… Minél jobban ismerjük Istent, annál inkább rácsodálkozunk szeretetére, annak mélységes titkára (ami egyszülött Fia odaáldozásáig ment el), annál jobban betelünk azzal, és minél jobban ismerjük egymást, annál inkább rájövünk arra, hogy nagy közös hiányunk, szükségünk ua. lehetőségünk a szeretet. (Azért van hitetlenség a szívünkben, mert nem ismerjük igazán Istent, és bizalmatlanság egymás iránt, mert nem ismerjük egymást. Iskoláskori olvasmányélmény jut eszembe: új gyerek érkezik az iskolába, mindig bóbiskol, rongyos ruhában jár, egyáltalán olyan „furcsa”, a többiek kiközösítik, lenézik - az előítélet nagyon könnyen meg tud születni -, aztán derült, hogy árva gyerek, és minden nap hajnali 3 órakor kel, hogy segítsen nagyapjának, aki kenyérsütésből tartja fenn magát és unokáját. És ettől kezdve másként néznek rá, lassan befogadják.) 

    Ha megértjük, hogy mennyire érthetetlen az Isten irgalma, és mennyire nem érdemeljük meg azt, akkor azt is megértjük, hogy az a tény, hogy mégis megkapjuk, arra indít, hogy – újból Péter apostolt idézve – egymást tiszta szívből, buzgón szeressük. Ebben segítsen minket a mi Urunk! Ámen.     

Fil 1, 10-11 (szombat)

10 Hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, 

11 és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcsét Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására. 

A bűnbánati hét utolsó estéjéhez érkeztünk… Vajon elindított-e az ige arra, hogy odaadóbbak és buzgóbbak legyünk hálaadásban, kitartóbbak a szolgálatban, gazdagabbak a szeretetben? Jutottunk-e előbbre a bölcsességben, a krisztusi lelkületben, abban, hogy megítéljük, mi a helyes. 

   Nagy kérdés ez: helyesen gondolkodni, cselekedni, dönteni, egyszóval helyesen élni. Úgy – kissé elemezve a szót -, mint akik tudjuk, hogy hol a helyünk, ezért helyénvalóak a szavaink és tetteink is. Mi a helyest hajlamosak vagyunk összetéveszteni a sikeressel, vagy azzal, amit mások jóváhagynak. Helyes volt ez a döntésem, mert hasznom származott belőle. Helyes volt az a megnyilvánulásom, mert sok dicséretet kaptam érte. 

   Vajon az Isten szemében is elfogadható volt, amit tettem? Megfelelt az ő igéjének, az ő akaratának, Krisztus indulatának, a Lélek irányításának? Nem mindig könnyű eldönteni. Néha világosan látjuk, érezzük, hogy nem az a jó irány, ami fele elindultunk. Csak győzködjük magunkat az ellenkezőjéről. Máskor a helyes úton is elbizonytalanodunk. Kivált, ha közben akadályokkal, meg nem értéssel, csalódással szembesülünk. Isten bölcsességére van szükségünk, a vele való bensőséges kapcsolatban, Krisztusra figyelve kell ezt az (ön)vizsgálatot elvégeznünk. Nem egy pillanat műve ez, hanem hosszas lelki növekedés eredménye. 

   Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik, írja Pál a galatákhoz címzett levélben (Gal 4,18). Jó az, ami megfelel Isten törvényének, ami hálából fakad, ami üdvösségünkre, a mások javára, Isten dicsőségére történik. 

   A helyes törekvések, cselekedetek következményeiről beszél az ige. Először: hogy tiszták és kifogástalanok legyetek. Ezt szem előtt tartva az előzményekre, elhatározásainkra nézve is tanulságokat tudunk levonni. Olyan döntéseket kell hoznunk, olyan utakon elindulnunk, amik tisztábbá és kifogástalanabbá tesznek minket. A példa kissé közhelyes: ha pl. az a célkitűzés, hogy szervezetünk megtisztuljon a salakanyagoktól, hogy koleszterinszintünk normalizálódjon, akkor táplálkozásunkba a megfelelő étrendet kell beiktatnunk.

   Amit teszünk, aminek nekifogunk, amihez ragaszkodunk, az, hogy kikkel barátkozunk, ahogy másokhoz viszonylunk, azt segítik-e elő, hogy tisztábbak, kifogástalanabb lelkületűek legyünk? Vagy nincsenek ilyen igényeink? Nem érdekel az Isten elvárása. Pedig az ige szerint a Krisztus napjára készülünk. Az Isten színe elé: a megmérettetésre és megjutalmaztatásra.

   Másodszor: gazdagon teremjétek… Ez önmagában is szép kifejezés. Előnkbe hozza a „dús kalásszal” érkező „sárguló nyár” emlékét, az aranyló búzát, ahogy vastagon ömlik az aratócséplőgépek kürtőjén, 

az illatos kenyér jó ízét, tápláló erejét. És minden jót, amit Isten adott nekünk: anyagi javainkat, ételünket, italunkat, ruházatunkat, lakásunkat, templomunkat. Igaz, mennyi gazdagságot kaptunk!

   Az igében ezeken túl (és mindenek fölött) az igazság gyümölcséről van szó. Hogy gazdagon teremjétek az igazság gyümölcsét… És itt a nagybetűs Igazságra gondolunk, a krisztusi élet áldásaira, a benne megélt és megosztott örömre, békességre, szívességre, jóságra. Annyira szükségünk van ezekre, mint a betevő falatra. Hangsúlyozza is az ige: Krisztus által tudjuk megteremni. Újzsenge ünnepe nemcsak a termésről, hanem a megtermésről is szól. Lelki ajándékokról, és lelki gyümölcsök meghozataláról.

  Harmadszor: Isten dicsőségére és magasztalására… Soli Deo gloria. Mennyei magasságokban ér véget ez a sorozat. Minket is oda emel hit által. Erről kell bizonyságot tegyenek a földi javak, a mindennapi kenyér is, amit a Miatyánkban is kérünk, erről szólnak a lelki áldások, és erről kell szóljon egész életünk itt és az örökkévalóságban. Ámen