ApCsel 10, 1-16 (hétfő)

1 Élt Cézáreában egy Kornéliusz nevű férfi, az úgynevezett itáliai csapat századosa. 

2 Egész háza népével együtt kegyes és istenfélő ember volt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez. 

3 Ő az egyik délután három óra tájban látomásban tisztán látta, hogy az Isten angyala bemegy hozzá, és megszólítja: Kornéliusz! 

4 Ő pedig rátekintett, és megrémülve kérdezte: Mi az, Uram? Erre az angyal ezt mondta neki: Imádságaid és alamizsnáid feljutottak az Isten elé, és ő emlékezik azokra. 

5 Most azért küldj embereket Joppéba, és hívasd magadhoz azt a Simont, akit Péternek is hívnak. 

6 Ő egy Simon nevű tímár vendége, akinek a háza a tengerparton van. 

7 Miután eltűnt az angyal, aki vele beszélt, előhívta két szolgáját és egy istenfélő katonát azok közül, akik állandóan mellette voltak. 

8 Ezeknek mindent elmondott, majd elküldte őket Joppéba. 

9 Másnap, amíg ők úton voltak, és a városhoz közeledtek, Péter déltájban felment a ház tetejére imádkozni. 

10 Közben azonban megéhezett, és enni kívánt. Amíg az ételt készítették, révületbe esett, 

11 és látta, hogy az ég megnyílik, és leszáll valami nagy lepedőhöz hasonló, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le a földre. 

12 Benne volt a föld mindenféle négylábú és csúszómászó állata, és az ég mindenféle madara. 

13 Ekkor hang hallatszott: Kelj fel, Péter, öld és egyél! 

14 Péter azonban így szólt: Semmiképpen sem, Uram, mert soha nem ettem semmi szentségtelent vagy tisztátalant. Ez 4,14

15 De másodszor is szólt hozzá a hang: Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak! 

16 Ez pedig három ízben is így történt, és azután az egész azonnal felemelkedett az égbe.

   Kornéliuszról olvasva a református lelkész-költő, Bódás János egyik versének a címe és fő mondanivalója jutott eszembe: Ki van jelölve a helyed. Milyen áldás az, ha valaki Istentől kapott rendeltetése szerint él! Ez a hely nem feltétlenül földrajzi fogalom, inkább lelki készenlét, rendelkezésre állás. Ezt látjuk ennek a római katonatisztnek az életében. Sok református egyháztagunk megirigyelhetné azt, amit Kornéliuszról állapít meg az ige: háza népével együtt kegyes és istenfélő volt, sok alamizsnát osztogatott, és szüntelenül könyörgött Istenhez. 

   Honnan voltak ez a lelki ajándékok benne? Isten már előre csodálatosan munkálkodott ennek a pogány embernek a szívében, még mielőtt tudatos hitre jutott volna. Mi nála sokkal többet tudunk a megváltásról, a hit igazságairól, és mégis mennyivel erőtlenebbek vagyunk! 

   Aki ilyen mély őszinteséggel keresi az Urat, aki ennyire odaadó a szeretet gyakorlásában, annak mindig lesznek érdekes történetei Istennel. Az, ha nem is így látomásban, de mindenképpen megtapasztalja az Isten jelenlétét az életében. (Luther vihar-élménye.) 

   Az ige jelzi az időpontot is (délután 3 óra tájban), amikor Kornéliusznak látomásban volt része. Érdekes a megjegyzés: „tisztán látta” (nem homályos, zavaros álomképek kavarogtak előtte, nem érzéki csalódást élt át, hanem világos kijelentést kapott). Az Úr angyala ment oda hozzá, nevén szólította (Isten név szerint ismer minket). Egy különös mondat hangzik el az angyal hozta kijelentésben: „imádságaid, alamizsnáid feljutottak Isten elé”. Egy kicsit mintha ellent mondana ez a reformátori alaptételnek: nem érdemek alapján, hanem kegyelemből. Itt mégis a Kornéliusz jó cselekedeteire hivatkozik az angyal. Hogy van ez?

   Először is Kornéliusz nem azért imádkozott, nem azért jótékonykodott, hogy Isten ezt valamivel „meghálálja” neki (meg is rémült az angyalt megpillantva), hanem szívéből fakadt mindez. Másrészt nincs az az emberi áldozat, jó cselekedet, ami le tudna hozni egy angyalt az égből: Isten küldi az ő követét, és ez mindenek előtt kegyelem. Úgy gondolom viszont, hogy ha Kornéliusz káromkodós, erőszakos, szívtelen ember lett volna, akkor Isten nem küldte volna el hozzá az ő angyalát (bár Pál megtérése mintha cáfolná ezt a tételt). Ott kell legyen bennünk a készség, a nyitottság, az engedelmesség. 

   Az angyal által közölt hír inkább egy parancs: valakinek (Péternek) a meghívására vonatkozik, akinek Kornéliusz a pontos tartózkodási helyét is megtudja. Az Istentől érkező üzenet mindig megbízatás is, ami engedelmességet feltételez. Az a bibliai, reformációi igazság, hogy Isten kiválasztott minket, egyben arról is szól, hogy küldetésünk van. Aki semmiféle feladatot nem kap Istentől, az nem az ő gyermeke.

  Mit tesz Kornéliusz, miután eltűnt az angyal? Nem okoskodik, nem habozik, nem bizonytalankodik. Mit tett Luther, amikor megértette az igéből, hogy „kegyelemből, hit által”? Kiállt tanúskodni bibliai felismerése mellett, mert nem tehetett másként. Mi annyit mérlegelünk… Kornéliusz azonnal hívatta két szolgáját és egyik istenfélő katonáját, akiknek elmondott mindent (nem titkolózott, nem tartotta magát kiváltságosnak, megosztotta másokkal lelki javait), és elküldte őket arra a címre, amelyet az angyaltól megtudott. 

   Testvéreim, a lelki reformáció itt bukik meg az életünkben. Halljuk az igét (sokan már azt sem), de kimarad annak komolyan vétele, annak véghezvitele, az engedelmesség.. 

   Változik a helyszín, az időpont, és másnap Péternek Joppéban szintén különös látomása van. Míg Kornéliusznak elég volt egyetlen látomás, Péternek háromszor meg kell megismétlődjék az. Miért? Nem az üzenet volt nagyon elvont, nehezen érthető, hanem Péterben volt nagy az ellenállás. Az előítélet. Isten fokozatosan kellett leépítse azt. Péter született zsidó volt, aki abban nőtt fel, hogy a pogányokkal nem szabad érintkezni. Ezt még a Jézussal töltött 3 év sem tudta kitörölni belőle. 

  Hagyományokról, emberi elképzelésekről van szó, amikhez csökönyösen ragaszkodunk. Valójában a reformáció ezeknek a félreállítását jelentette (az egyház nagy közösségében és a személyes életekben is), és azt jelenti ma is. Tégy félre mindent, ami megakadályoz abban, hogy élő kapcsolatod legyen az Úrral, ami elvonja figyelmedet attól, hogy megértsd az ő aktuális üzenetét! Nem ceremóniákra, nem szertartásokra van szükség, hanem lelki ráhangolódásra, nyitott fülre, nyitott szívre. 

  Mi volt az üzenet Péter számára? Menj el! Isten utat nyit embertől emberig, ahogy utat nyitott a menny és a föld között is. Péter számára megbotránkoztatónak tűnt akármiféle közösségbe kerülni egy pogány emberrel… de ennél nagyobb, univerzálisabb botrány volt a Krisztus eljövetele, testet öltése. Isten akaratának lényege (amit Krisztusban mutatott meg): nem a merev törvények, hanem a kegyelem, a szeretet útját kell nekünk követni. Nem elhatárolódni, hanem kapukat, szíveket nyitni, hogy az evangélium jó híre betöltsön mindeneket. Ámen.     

ApCsel 10, 17-23 (kedd)

  17 Amint pedig Péter azon tűnődött magában, hogy mi lehet az a látomás, amelyet látott, íme, azok a férfiak, akiket Kornéliusz küldött, Simon háza után kérdezősködve megálltak a kapu előtt, 

18 és bekiáltva megkérdezték, hogy ott van-e szálláson Simon, akit Péternek is hívnak. 

19 Amíg Péter a látomásról elmélkedett, ezt mondta neki a Lélek: Íme, három férfi keres téged: 

20 kelj fel hát, menj le, és eredj el velük! Semmit ne tétovázz, mert én küldtem őket! 

21 Péter tehát lement a férfiakhoz, és így szólt hozzájuk: Íme, én vagyok az, akit kerestek. Milyen ügyben jártok itt? 

22 Azok így feleltek: Kornéliusz százados, ez az igaz és istenfélő ember, aki mellett bizonyságot tesz az egész zsidó nép, egy szent angyaltól azt a kijelentést kapta, hogy hívasson téged a házába, és hallgassa meg, amit te mondasz. Lk 7,4-5

23 Ekkor Péter behívta, és vendégül látta őket. 

Másnap aztán velük együtt útra kelt, és a joppéi testvérek közül is vele tartottak néhányan.

   Kornéliuszt, ezt a római századost ismertük meg a tegnap este az igéből… Hallottunk arról, hogy istenfélő volt, sokat imádkozott, rendszeresen támogatta a szegényeket, rászorulókat… Mondhatjuk úgy is, hogy a szó legnemesebb értelmében jó ember volt. Isten azonban, aki eddig is munkálkodott az ő életében, el akarja juttatni a hit teljességére, a Krisztusban adott üdvösség reménységére. 

   Nem lebecsülendő lelki ajándék az, ha valaki jóindulatú, békés természetű, segítőkész, de Isten ennél többet akar adni, ennél tovább akar vezetni: a Krisztus megismerésének az örömére, a vele való közösség túlcsorduló gazdagságára. 

  Mai igénkben Pétet látjuk, amint a háromszor megismétlődő látomás után tűnődik magában. Kornéliusznak elég egy látomás, és nem is rágódik azon, azonnal megérti, hogy Istentől kapta az üzenetet, és halogatás nélkül cselekszik is. Péter, Krisztus tanítványa, az apostolok között az első, nehezebben adja be a derekát. Megállapítottuk: a bennünk levő előítéleteket, megszokásokat, elképzeléseket, rögeszméket nagyon nehéz leépíteni. A reformáció ezeket az emberi fontoskodásokat, nehezékeket, ballasztokat akarta félretenni az egyház életéből, hogy semmi más, csak a Krisztussal való élő kapcsolat legyen és maradjon a hit alapja. 

   Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a szabaddá tett úton sem könnyű elindulni, ha bennünk visszahúzó erők vannak. Szabadon szól az ige, aktívan be lehet kapcsolódni a közösségbe… és milyen sokan vannak, akik éppen a bennük levő gátak, belső torlaszok, beidegződések, bűnök, hitetlenség miatt nem jönnek, nem vesznek részt. Kimaradnak abból, amit Isten számukra is adni akar azért, hogy életük teljesebb, boldogabb, gyümölcsözőbb legyen.   

  Közben megérkeznek Kornéliusz emberei… és (olyan életszerű ez a jelenet) bekiáltva megkérdezik, hogy ott van-e Simon, akit Péternek hívnak. Ha arra gondolunk, hogy Jézus azt mondta Péternek, hogy emberhalásszá teszi, akkor jelképesen szólva itt a halak házhoz jönnek. 

  Péter még mindig a látomáson elmélkedik (ez belső tusakodást is jelent – nem könnyű beton-biztosnak tartott elképzeléseinket feladni), és nem is hallja meg az őt kereső kiáltásokat. Az egyháznak szomorúan találó képe ez: miközben elmélyülten kutatjuk az Isten akaratát, nem vesszük észre az embereket, akik Istent keresik. Pétert Isten Lelke szólítja meg. Persze, jó, ha van belső megerősítés. Jó, ha figyelünk a belső, a felső hangra. Különben könnyen az öncélúan buzgólkodó aktivizmus tévedésébe eshetünk. De a külső jeleket sem szabad elhanyagolnunk. 

  Az utasítások egyértelműek: menj el velük, ne tétovázz, mert én küldtem őket. A reformációt, a régi falak leomlását, új utak megnyílását, az evangéliumnak az emberek emelte akadályokat félreállító terjedését Isten kezdeményezi. Valójában ez az a történelmi pillanat, amikor az evangélium zöld utat kap a pogányok fele is. Pedig Jézus eleve ezt hirdette… Ám az emberi szűklátókörűség mégis korlátok, feltételek közé akarta a megváltást szorítani. Péter, menj el bátran! Krisztus mindenkiért meghalt. Isten minden nemzetnek az Ura, én mindenkit üdvözíteni akar. 

  Péter végül engedelmeskedik, és azok a férfiak előadják jövetelük okát. A lényeget mondják. Kornéliusz, akiről jó bizonyságot tesznek a zsidók is, egy szent angyaltól kijelentést kapott, hogy hívasson magához, és hallgassa meg, amit mondasz. Ha figyelünk Istenre, egyértelmű utasításokat kapunk. Attól bonyolódik el a „mit kell tennem?” kérdése, ha kifogásokat, kibúvókat keresünk.

   Péternek nemcsak az értelme, hanem a szíve is megnyílik: olyan szép az a gesztus, hogy behívja a követeket, vendégül látja, elszállásolja őket. Testvérekként. Nincs már benne idegenkedés. Írva van: nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő (Gal 3,28). Krisztus megváltó szeretete bizalmat teremt… Ahol ő az alap, a Fő, ott egyetértés, békesség születik. 

   Másnap pedig Péter útra kelt velük, és néhány joppébeli atyafi is elkísérte. Akik később tanúi lettek annak, hogy Isten a pogányoknak is adja minden lelki áldását. Ámen. 

ApCsel 10, 24-48 (szerda)

24 A következő napon megérkeztek Cézáreába, Kornéliusz pedig összegyűjtötte rokonait és legjobb barátait, és úgy várta őket. 

25 Amint Péter be akart lépni, Kornéliusz eléje ment, és a lábához borulva hódolt előtte. 

26 Péter azonban felemelte, és így szólt hozzá: Állj fel, én magam is csak ember vagyok! Jel 19,10 

27 Amikor beszélgetve bement vele, sok embert talált ott összegyűlve. 

28 Ekkor így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy tiltott dolog zsidó embernek idegennel kapcsolatba kerülni vagy hozzá bemenni. Nekem azonban Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak. 

29 Ezért is jöttem vonakodás nélkül, amikor értem küldtetek. Most pedig hadd kérdezzem meg: miért küldtetek értem? 

30 Kornéliusz így felelt: Három nappal ezelőtt körülbelül ebben az időben, délután három órakor imádkoztam a házamban, és íme, egy férfi állt meg előttem fénylő ruhában, 

31 és azt mondta: Kornéliusz, Isten meghallgatta imádságod, és megemlékezett alamizsnáidról. 

32 Küldj el tehát Joppéba, és hívasd át Simont, akit Péternek is neveznek. Ő Simon tímár házában szállt meg a tengerparton. 

33 Ezért nyomban elküldtem hozzád, és te jól tetted, hogy eljöttél. Most tehát mind itt vagyunk Isten színe előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Úr. 

34 Erre Péter beszélni kezdett, és ezt mondta: Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, 5Móz 10,17; Róm 2,11; Gal 2,6; 1Pt 1,17

35 hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik. 

36 Ezt az igét küldte Izráel fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által. Ő a mindenség Ura! Ézs 52,7; Róm 10,12 

37 Ti tudjátok, mi történt, Galileától kezdve egész Júdeában, az után a keresztség után, amelyet János hirdetett: 

38 a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele. 

39 Mi pedig tanúi vagyunk mindannak, amit ő tett a zsidók tartományában és Jeruzsálemben. Őt azonban fára feszítve megölték, 5Móz 21,22; Gal 3,12

40 de Isten harmadnapon feltámasztotta őt, és megadta neki, hogy megjelenjék, 

41 de nem az egész népnek, hanem csak azoknak a tanúknak, akiket Isten előre kiválasztott: minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. 

42 És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. 

43 Róla tesznek bizonyságot a próféták mind, hogy aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot nyer. 

44 Míg ezeket a szavakat mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét. 

45 És elámultak a zsidók közül való hívők, akik Péterrel együtt jöttek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka. 

46 Hallották ugyanis, amint nyelveken szóltak, és magasztalták az Istent. Akkor megszólalt Péter: 

47 Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy vették a Szentlelket, mint mi? 

48 És úgy rendelkezett, hogy keresztelkedjenek meg a Jézus Krisztus nevében. Ők pedig kérték, hogy maradjon náluk néhány napig.

   Egy nagyon reális, hitelesen emberi, és mégis Isten csodálatos jelenlétéről, munkálkodásáról tanúskodó történet ez. Kornéliusz nem egy titkos, négyszemközti, privát találkozót szervez Péterrel (jaj, nehogy megtudják tiszttársai, arisztokrata ismerősei!)… Krisztushoz tartozásunkat nyilvánosan, öntudatosan fel kell, fel kellene vállalnunk. Sajnos, gyakran nem ez történik. Mintha restellnénk a hitünket mások előtt. Azt mondjuk (és ez a kényelmesebb), hogy az magánügy. Olyan ez, mintha szégyellnénk családtagjainkat, és csak otthon zárt keretei között vállalnánk azt, hogy összetartozunk. (Fiatalokkal előfordul, hogy „úri társaságban” forgolódva nem szívesen veszik észre egyszerűbb szüleiket.) Figyeljétek meg, a legkisebb ok miatt is képesek vagyunk hitünket a hátunk mögé tenni. Ha vendég érkezik, akkor már nem jövünk templomba, mert ő nem szokott járni. Ifjaink az udvarláskor – ha a barátnő vagy barát nem vallásos (vagy más vallású) - azonnal kimaradnak… Hallottatok olyan reformátusról, aki valamilyen „fontos” felkérést, programot azzal utasított vissza: „én minden vasárnap templomba megyek, nekem ez prioritás”? 

   Kornéliusz összehívja legjobb barátait, és nagy tisztelettel, egyenesen szentnek kijáró áhítattal, megalázkodással fogadja Pétert. (Ez a római százados a hatalom embere, de gesztusaival is elismeri: az igazi, az egyetlen hatalom az Istené). Péter azonnal elhárítja magától ezt a hódolatot, felemeli Kornéliuszt, és azt mondja: én is ember vagyok. És Isten szemében senki nem különb, nincs tisztább és tisztátalanabb. Egyetlen többletem van: az a Krisztus, akit hirdetek, akit mindenki befogadhat.

   Péter megkérdi, hogy miért küldtek érte… A keresőnek kell kimondania, hogy mit vagy kit keres.  Jézus is rákérdez a betegekre. Minden őszinte, szívük mélyéről fakadó keresésnek célja az Isten. Luther Márton is ezzel vívódott: hol találok egy kegyelmes Istent? Krisztus bocsánatára van szükségünk. 

Kornéliusz röviden elbeszéli a látomását, és boldogan hozzáteszi, és ez saját hozzáállásáról is tanúskodik: jól tetted, hogy eljöttél, és készen állunk hallgatni téged.

  Péter azzal a személyes tapasztalatával, felismerésével kezdi, amire mennyei segítséggel jutott el: most látom csak (ezzel bevallja: eddig nem értettem, keményfejű és szívű voltam), hogy nem személyválogató az Isten. Nagyobb az ő kegyelme, mint elképzeltem volna. Minden népből kedves őelőtte, aki féli őt és igazságosan cselekszik. 

   És így válik még világosabbá a Krisztus küldetése. Isten nemcsak egy néphez, hanem az egész a világhoz küldte őt. És Péter nagy szenvedéllyel erről a Krisztusról kezd el beszélni, aki Isten Báránya, aki áldott orvosa, üdvözítője a pogányoknak is. Hivatkozik hallgatóinak ismereteire is: ti is tudjátok, hallottatok róla, hogy mi történt János keresztsége után, hogyan kezdődött Jézus nyilvános szolgálata, akit Isten felkent Szentlélekkel, és ő meggyógyított mindenkit – figyeljünk! – „aki az ördög igájában vergődött”. A Sátánnak egyetlen célja van velünk: megnyomorító hatalma alá hajtani minket.  Az Ember Fia azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. 

  Mi tanúi voltunk - folytatja Péter a személyes tanúskodás hangján - mindannak, amit véghezvittek vele: megölték, keresztre feszítették, de harmadnap feltámadt. Ettől az Isten Fia ő. Nemcsak egy bátor, halálmegvető hős. Nemcsak megharcolt a gonosszal, önmagát áldozván, hanem le is győzte azt.  

  Ő megjelent nekünk, akik vele ettünk és ittunk, és megparancsolta (itt válik aktuálissá a Péter mondanivalója), hogy hirdessük a népnek… Azért vagyok itt, és mindnyájan ebben kell felismerjük az Isten akaratát. Mert Krisztus parancsa az, hogy mindenki megtudja, hogy ő, aki életét adta a világ bűnéért, Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. (Akkor nem szabad visszautasítani ennek a Bírónak a kegyelmi ajánlatát.) A reformáció nagy felismerése, ráeszmélése is ez volt: Isten mindenkinek kegyelemből – nem emberi szabályok, egyházi kritériumrendszerek alapján - adni akarja a bocsánatát, aki azt elfogadja.  

   A próféták is róla szóltak, hogy általa mindenki bűnbocsánatot nyer, aki hisz benne. „Mindenki, aki hisz benne”. Semmilyen más feltétel nincsen… Péter szava tele volt erővel, hitelességgel, komolysággal, tűzzel, meggyőződéssel, szenvedéllyel, Krisztus iránti szeretettel. Olvastuk: akkor leszállt a Szentlélek azokra, akik hallgatták az igét. Nyelveken szóltak, magasztalták az Istent. Kornéliusz családjába, baráti körébe elérkezett a pünkösd, a húsvét és a karácsony is. Megszületett Jézus, megmutatkozott feltámadásának ereje, reménysége, és Lelkének munkája. Magasztalták az Istent. Ez a csúcs.

  A Pétert elkísérő atyafiak is látták, megértették: semmi különbség sincsen. Ezek a „pogányok” is ugyanazt a Lelket kapták, akkor tehát ugyanúgy meg is keresztelkedhetnek. Ugyanúgy Krisztus megváltott gyermekei. Együtt maradnak pár napig hálás szívvel, testvéri szeretetben. Eltűnik minden ellentét, és tényleg csak Krisztus marad minden mindenekben. Ámen. 

ApCsel 11, 1-18  (csütörtök) 

1 Meghallották azonban az apostolok és a Júdeában lévő testvérek, hogy a pogányok is befogadták az Isten igéjét. 

2 Amikor aztán felment Péter Jeruzsálembe, vitatkoztak vele a zsidó származású hívők, ezt mondva neki: 

3 Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük. 

4 Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről, és ezt mondta: 

5 Én éppen Joppé városában voltam, és imádkoztam, amikor révületben látomást láttam: valami nagy lepedőhöz hasonló szállt le, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le az égből, és lejött egészen énhozzám. 

6 Közelebbről megnéztem, és láttam benne a föld négylábú állatait, a vadakat, a csúszómászókat és az ég madarait. 

7 Hallottam egy hangot is, amely így szólt hozzám: Kelj fel, Péter, öld és egyél! 

8 Én azonban így szóltam: Semmiképpen sem, Uram, mert szentségtelen vagy tisztátalan még soha nem volt a számban. 

9 De másodszor is megszólalt a hang az égből: Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak. 

10 Ez pedig három ízben történt, azután az egész felemelkedett újra az égbe. 

11 És íme, abban a pillanatban három férfi állt meg az előtt a ház előtt, amelyben voltam, akiket Cézáreából küldtek hozzám. 

12 A Lélek pedig azt mondta nekem: Menj velük, és semmit ne tétovázz! Eljött velem ez a hat testvér is, akikkel bementünk annak a férfiúnak a házába. 

13 Ő pedig elbeszélte nekünk, hogy látta, amint az angyal megáll a házában, és ezt mondja neki: Küldj el Joppéba, és hívasd át Simont, akit Péternek is neveznek, 

14 aki olyan igéket hirdet neked, amelyek által üdvözülsz mind te, mind egész házad népe. 

15 Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben. 

16 Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. 

17 Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent? 

18 Amikor mindezt hallották, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és így szóltak: Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten, hogy megtérjenek és éljenek! ApCsel 13,46

    Az evangélium kapuja megnyílt a pogányok fele is. Krisztus tanítása érvényre jut: hirdettetik minden népnek az evangélium (Mt 24,14). Úgy szerette Isten ezt a világot…. A pogányok között az öröm és hála szava hangzik fel (hallottuk: magasztalták az Istent), a keresztyének között pedig vitáé. Nem furcsa ez?

  Felmegy Péter Jeruzsálemben, és vitába szállnak vele. Zsidókeresztyén társai a törvényt idézik ellene ítéletes nyomatékkal (mintha valami súlyos, jóvátehetetlen kihágást követett volna el): körülmetéletlen emberekhez mentél be. A hagyománynak, a szokásoknak, az agyunkba rögzült törvényeknek, fix ideáknak, a magunkban felépített világképnek, világfelfogásnak, gondolkodásmódnak hatalmas ereje, tehetetlenségi energiája van. Példaként említem: befogadnánk-e a marosvásárhelyi hajléktalanokat hét közben a templomba (ha már úgyis fűtjük, és csak vasárnap használjuk), beleegyezne-e a gyülekezet, hogy mezőbándi roma gyülekezet vezetője prédikáljon rendszeresen nálunk?  

  Péter nem védekezik, nem magyarázkodik, hanem előadja a tényeket. Ez történt. Egy olyan eseménysorozatba kerültem, amit felülről irányítottak.   Tehettem volna másként is, de akkor a mennyei utasítást tagadom meg. A történetet már hallottuk (bizonyos részeit harmadszor)… Talán azért kell nekünk is háromszor elmondani (mint Péternek), mert nem fogjuk fel, vagy nem akarjuk komolyan venni. Isten nem személyválogató. 

  A történet harmadszori elmondásából két új, lényeges információt ismerünk meg. Azt, hogy hatan mentek le Péterrel (összesen heten voltak tanúi a Kornéliusz házánál történteknek). A második: a látomásra történő hivatkozás során elhangzik az is, hogy Kornéliusznak azt mondta az angyal: (az a férfi) olyan igéket hirdet neked, amely által üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe. Ez már az utólag megértett mennyei szándék szavakba foglalása.

  Elmondja Péter azt is: amikor beszéltem, rájuk szállt a Szentlélek, mint ránk is kezdetben. Ugyanabban a boldog élményben, belső megragadottságban volt részük. Emlékeztek? Akkor, az első pünkösdkor a más nyelvűek, az idegenek is hallották az evangélium drága jóhírét. És milyen lelkesek, boldogok voltunk, és milyen nagy egyetértés volt közöttünk! Hova lett az öröm, a felbuzdulás? Isten azt mondta prófétája által: „minden testre kitöltök az én lelkemből”, de mi csak a zsidókra gondoltunk. 

  Hozzáteszi Péter: eszembe jutott az Úr Jézus szava, hogy ti. János vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. Tudjátok, mi volt a nagy felismerés Péter számára ott, Kornéliusz házában? Hogy ezt a többes számot, a „ti” személyes névmást már nem az apostoli körre, vagy egy népre leszűkítve kell értelmezni, hanem mindenkire, aki hisz Krisztusban.  Ti, apostolok, ti, pogányok, ti, bergenyeiek. Eszünkbe jut-e az Úr szava? 

  Ha ugyanazt az ajándékot adta nekik, mint nekünk, aki hittünk az Úr Jézusban (ez az egyetlen „érdemünk”, amire hivatkozhatunk, Isten kegyelmének egyetlen kritériuma... nehogy valaki zsidósága, reformátussága, vagy akármije kiváltságára hivatkozna!), akkor hogyan akadályozzuk meg Istent? Ki vagyok én, hogy megszabjam Isten kegyelmének a határait? Képzeljük el: kapok valakitől egy ingyen belépőt egy drága helyre, rendezvényre, és aztán oda állok melléje, és fogom le a kezét, hogy másnak ne adjon. Ennek azért, mert nem érdemli meg, annak azért, mert nem református, a harmadiknak azért, mert ilyen és olyan volt fiatal korában… 

  Megnyugodtak… Hajlottak a szóra, a bizonyságtételre. A bölcsesség jele ez. És nem morogva fogadják el, nyelik le, hanem felszabadult lélekkel, Istent dicsőítve. Tegyük mi is ezt! Ámen. 

ApCsel  11, 19-30 (péntek, október 31)

19 Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. 

20 Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. 

21 És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. 

22 Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezethez, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába. 

23 Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban, 

24 mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz. 

25 Barnabás azután elment Tarzuszba, hogy felkeresse Sault. Amikor megtalálta, magával vitte Antiókhiába.

26 Így történt, hogy egy teljes esztendőt töltöttek együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek. 

27 Ezekben a napokban próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába. 

28 Előállt egyikük, név szerint Agabosz, és a Lélek által megjövendölte, hogy nagy éhínség lesz az egész földön. Ez be is következett Klaudiusz idejében. ApCsel 21,10

29 A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek. 

30 Ezt meg is tették, és elküldték Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz. 

   Az István kivégzését követő üldözés következtében Krisztus követői szétszóródnak. Itt elsősorban zsidókeresztyénekről van szó (a pogányok megtérése éppen csak elkezdődött). Nem voltak könnyű idők. Hogy élnénk meg azt, ha menekülnünk kellene, és valahol távol, ismeretlen környezetben, ki itt, ki ott próbálna egy biztosabb helyet, otthont találni? Eljutottak Főniciáig (Izraeltől északra fekvő terület), Ciprusig (egyik ismert földközi-tengeri sziget), Antióchiába (amelyik a kor egyik legjelentősebb városa volt, a mai Törökország és Szíria határvidékén terült el). Olvastuk, hogy senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. De az is csoda, hogy egyáltalán hirdették. Nem voltak összetörve, nem estek depresszióba, nem omlottak össze, hanem bátran bizonyságot tettek hitükről, Megváltójukról. Ki az a református, aki (nem menekül, hanem) elköltözik valahova, és beszél a hitéről új ismerőseinek? 

  Persze, ott van ez a negatív hangsúly is, hogy csak a zsidóknak, mert még fogva tartotta gondolkodásukat a törvényhez való ragaszkodás. Úgy gondolták, hogy ők a választott nép, és a Krisztusban való üdvösség is csak őket illeti. A reformáció ezeket az emberi korlátokat próbálta lebontani. (Amerika felfedezése után teológiai vita folyt arról, hogy az ottani bennszülötteknek van-e lelkük, egyáltalán kell-e missziót végezni közöttük, kell-e hirdetni nekik az evangéliumot.) 

   Akadtak azonban olyanok (érdekes, ezek „külhoni” zsidók voltak, ciréneiek – a mai Líbiából valók-, és ciprusiak), akik a görögöknek is elkezdték hirdetni Jézus Krisztust. Hát nem természetes ez? Ha szeretem a családomat, akkor nemcsak a bergenyeieknek beszélek róluk, hanem – ha úgy adódik, hogy találkozom velük - a panitiaknak is (akkor is, ha őket más kategóriába sorolom). Figyeljük meg: nem tanokat hirdetnek, hanem egy személyt, Jézus Krisztust. Solus Christus… Minden róla szól: az írás, a kegyelem, a hit, az üdvösség. 

  És Isten megáldotta buzgóságukat, őszinteségüket (nem téríteni akartak, egyszerűen beszéltek legbensőbb lelki élményeiről, Krisztussal való közösségükről, a benne való reménységükről, Istennek benne megjelent szeretetéről), mert sokan hittek, és megtértek az Úrhoz. Ez a kifejezés is sokatmondó: a megtérés nem valamilyen nagy gondolatnak a felismerése, hanem egy személynek, Krisztusnak a megismerése, értelmünknek, figyelmünknek, hitünknek a feléje fordulása.

   A hír eljut a jeruzsálemi ősgyülekezethez, akik elküldik hozzájuk Barnabást. Van ebben odafigyelés, ua. talán egy kis bizalmatlanság is: nehogy pogányos elemek vegyüljenek az evangélium tanításába. (Mint amikor a szülő meglátogatja idegenbe került gyermekét, kis aggodalommal a lelkében, hogy lássa, minden rendben van-e vele.) Barnabás látja az Isten kegyelmét (látható jelei vannak: békesség, egyetértés, hálaadás), és megtelik a szíve örömmel, és biztatja a híveket, hogy szívük szerint maradjanak meg az Úrban.         

  Furcsa megjegyzéssel egészül ki ez a mondat (második fele át is csúszik a következő igeversbe): mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. Ezért meg tudta látni az áldást, el tudta fogadni, hogy a pogányokat is kiválasztotta Isten. Nem gyanakodva, rosszat sejtve, nem kritikus szemmel nézte őket. A bölcsesség nem abban mutatkozik meg, hogy miként hordjuk magunkat, hanem abban, hogy miként viselkedünk másokkal. És Barnabás bölcsessége, tapintata, szeretete még nagyobb lendülete ad a missziónak, nagy sokaság csatlakozik a Krisztusban hívők közösségéhez. 

  Még egy igen fontos lépés a Barnabás javára írandó. Ha már ott járt Antióchiában - kb. 500 km-t tett meg -, akkor még rászámolt 200-t, és elment Tárzuszba, hogy felkeresse Sault (még a régi neve szerepel itt). Biztos találkozott vele Jeruzsálemben, és meglátta benne az igazi odaadást, apostoli szenvedélyt, a rendkívüli kegyelmi ajándékokat, a Krisztus iránti mély elkötelezettséget. Csodáljuk a Barnabás prófétikus látását, önzetlen áldozatát. Kiért gyalogolnál pluszban 2x 200 km-t? Kire áldoznál ennyi időt, energiát?

   Barnabás magával viszi Sault Antióchiába (rábeszéli, hogy menjen vele). Barnabás tudja, hogy Saulra/Pálra feladatok várnak. Emberileg ő „fedezi fel” Pált (ő az első mentora). Igaz, milyen érdekes?

   Egy évet töltenek együtt Antióchiában (ez a keresztyén közösség a „külmisszió” anyagyülekezete lesz), nagy sokaságot tanítanak… És egy fontos mondat: itt nevezik a Krisztus követőit először keresztyéneknek. Krisztusiaknak. Milyen szép elnevezés! Mert Krisztust hirdetik, képviselik. Mert Krisztust lehet rajtuk felismerni. Hálásak lehetünk az antióchiai keresztyén elődeink hitéért, példaadó életéért. Ez a név azt bizonyítja: ezeken az embereken valóban ott ragyogott a Krisztus világossága. 

    Még csak annyit: az antióchiai Krisztus-hívőket cselekvő hit jellemezte. Ahogy Isten kegyelme is cselekvésben mutatkozott meg… Abban nyilvánult meg, hogy megváltott egyszülött Fiában. Áldott legyen az ő neve! Ámen.