Advent bűnbánati hét (2025 - vázlat)                            

ApCsel 18,18-23 (hétfő)

18 Pál pedig még jó néhány napig ott maradt, azután elbúcsúzott a testvérektől, és Szíriába hajózott Priszcillával és Akvilával együtt, előbb azonban megnyíratta a fejét Kenkhreában, mert fogadalmat tett. Róm 16,1; ApCsel 21,23

19 Efezusba érve elvált tőlük, maga pedig bement a zsinagógába, és vitázott a zsidókkal. 

20 Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, 

21 hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: Visszatérek hozzátok, ha Isten úgy akarja. Azután elhajózott Efezusból. 

22 Miután Cézáreába érkezett, felment Jeruzsálembe, köszöntötte a gyülekezetet, azután lement Antiókhiába. Jn 7,

23 Ott időzött egy darabig, majd útra kelt, sorra végigjárta Galácia vidékét és Frígiát, erősítve valamennyi tanítványt.

     Advent bizonytalan, kiszámíthatatlan körülmények között a biztosnak és előre elrendeltnek a várása, a megpróbáltatásokkal, kísértésekkel szembeni erőtlenség, és (mégis) a kegyelemben való elrejtettség átélése, a „már most az Úrban vagyunk” hitének, és a „majd örökre az Úrral leszünk” reménységének tudatosítása.   

    A 18. fejezet első része Pál korinthusi szolgálatáról tudósít. Másfél évet töltött ebben a nagyvárosban (én már ennél 20-szor többet itt Bergenyében). Sok nehézséget és sok áldást élt át. Elhangzik az 5. versben: teljesen az igehirdetésnek szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. Aztán azok ellenszegülése miatt a pogányokhoz fordult az evangélium örömhírével. Sokan hittek és megkeresztelkedtek. Ellenségei azonban nem nyugszanak, és a törvényszék elé hurcolják Pált. Nem sima az út. És mégis előre jut az evangélium ügye. 

   A törvényszéki incidens, botrány után Pál ott marad még a városban néhány napig. Aztán elbúcsúzik a testvérektől. Hívő emberek voltak, tudták, hogy Krisztustól senki és semmi el nem választja őket, mégis fontosnak tartották a földi életre vonatkozó búcsúvételt. Megvan bennünk is az adventi hit, hogy Krisztusnál újra együtt leszünk, mégis mélyen átérezzük az itteni elválások súlyát. (Képzeljük el, amikor ukrán/orosz édesanyák átölelik a frontra vezényelt fiaikat. A kétségbeesésen csak a mennyei találkozás reménye tud enyhíteni.) 

   Hajóba szállnak, Priszcilla és Akvila elkísérik őket, és egy érdekes mozzanatot is megemlít a szentíró: Pál megnyíratta a fejét, mert fogadalmat tett. Nem tudjuk, mi volt a fogadalom tárgya, mindenesetre ezt a döntését mások (a gesztus vallásos szimbolikáját ismerők) számára is látható, felismerhető jellel erősítette meg. Külső rítusok, szokások segíthetnek belső elhatározások véghezvitelében (kár, hogy szinte minden jelképes cselekedetet száműztünk egyházi gyakorlatunkból). Pl. az adventi időszak külsőségei ösztönözhetnek a lelki ráhangolódásban.

   Efézusban az apostol elvált tőlük, bement a zsinagógába, és vitatkozott az ott levőkkel. Pál nem tudott hallgatni. Ahogy az a lelkiismeretes orvos, aki ismer egy biztos gyógymódot, nem maradhat tétlen, amikor látja a szenvedő, de megmenthető embereket.

   Az ige hangsúlyosan vitáról beszél… Erős a szívekben az ellenállás, az emberi értetlenség. Pedig ha megérkezik a király, akkor nem lehet még mindig a fogadása feltételein okoskodni, hanem ki kell menni őt üdvözölni. (Kirándulni voltunk, elérkeztünk egy csodálatos természeti látványossághoz, velünk volt egy okoskodó társunk is, aki mindig a térképet bújta. Mi gyönyörködtünk a természet bámulatos szépségében, ő pedig gondterhelt arccal azt mondta: várjatok, ellenőrizzem, hogy jó helyen vagyunk-e.)

    Kérik, hogy maradjon, de ő elbúcsúzik (a megérkezésig sok búcsúzáson kell átmennünk). Az apostol egy biztató üzenettel távozik: visszatérek, ha Isten is úgy akarja (valóban, megadatott neki). Jó tudni, hogy az Úr kezében van az életünk.

   A hajó, amivel utazott, Cézáreában kötött ki, onnan Pál felment Jeruzsálembe, majd továbbindulva anyagyülekezetébe, Antióchiába érkezett. Nagy áldás, ha van lelki otthonunk. Vajon gyülekezetünk ilyenné tud-e válni: olyan hellyé, ahol feltöltődünk, erőt merítünk a szolgálathoz? (Pál nemsokára tovább is indult a következő missziós útra, mert erre indította Isten Lelke).

   Advent nemcsak Krisztus megérkezésről szól, hanem arról is, hogy nekünk is meg kell érkeznünk hozzá. Ő nálunk lakott, hogy mi nála lakhassunk, benne maradhassunk. Ámen. 

ApCsel 18,24-28 (kedd) 

24 Eközben Efezusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az Írásokban jártas ember volt. 

25 Ő már tanítást kapott az Úr útjáról, és buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte. ApCsel 9,2

26 Bátran kezdett beszélni a zsinagógában is. Amikor meghallgatta őt Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját. 

27 Amikor pedig át akart menni Akhájába, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor megérkezett, nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek. 

28 Mert erélyesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus. 

    Az ige megint Efézusba vezet. Pál – hallottuk - második térítő útja során érintette már ezt a várost, amelyik aztán harmadik útjának a legfontosabb állomása lesz (valamiért ez a közösség közel került az apostol szívéhez). 

   Most azonban arról hallunk, hogy egy Apollós nevű alexandriai (Észak-Afrikából származó) zsidó férfi érkezik Efézusba, aki tehetséges szónok és az Írásokat alaposan ismerő ember. Csupa pozitívum, de vajon ezek az adottságok áldássá is válnak?  Sok tehetséges ember nem „rendeltetésszerűen” használja, kamatoztatja Istentől kapott tudását, képességeit. Akár az Írás ismerete is tehet valamit beképzeltté, vagy éppen okoskodó, tudálékos, másokat kritizáló vitázóvá. 

  Megtudjuk, hogy Apollós már megismerte az evangéliumot. Így fogalmaz az ige: kapott tanítást „az Úr útjáról”. Arra is utal ez a kifejezés (amit gyakran használ a Cselekedetek könyve), hogy az örömüzenetet nem tekinthetjük csak elmélkedésre indító elvont tanításnak,  vagy teológiai tézisek rendszerének, hanem döntő belső impulzussá kell váljon, ami a szó gyakorlati értelmében Krisztus követőivé tesz,  olyan életformára ösztönöz, amelyben az ő példája tükröződik. Adventi utat járni annyi, mint Krisztus után indulni, az ő lelkületét hordozni, szeretetét továbbadni.

   Apollós lelkes, elkötelezett ember volt, nem ásta el talentumait, nem hallgatta el a kapott kijelentéseket, megosztotta lelki javait, buzgó lélekkel hirdette, helyesen magyarázta a Jézusról szóló igéket (ószövetségi igékre kell gondoljunk… amiket ő Krisztusra nézve értelmezett). De csak a János keresztségét ismerte. Csak a szertartás jelképes mondanivalójáig, jelentéséig jutott el. Amíg nem érinti meg Isten Lelke az életünket, addig csak a „János keresztségének” külső jegyeit viseljük magunkon. Fontos az is, drága üzenete van, a bűnbocsánat, az üdvösség örömhírét közli velünk, de nem lesz igazi erőforrás, Krisztusban való részesedés. (Nem elég, ha csak megkapod a lovagi jelvényt, hanem magadévá kell tenned a lovaggá válás kiváltságát, lelkületét, méltóságát.)

  Bátran beszélt a zsinagógában is. Ott felfigyel rá egy istenfélő házaspár, Priszcilla és Akvila (látjuk, az első keresztyének nem szakadtak el a zsinagógáktól – azóta milyen reménytelenül elkülönültek egymástól a különböző felekezetek, és versengéseinkből mennyire kimarad Krisztus!). Felkarolták Apollóst, és – érdekes megfogalmazás – alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját. (Ha Krisztus a hit alapja, akkor nyilvánvalóan róla szólt ez a tanítás). 

    Mindig taníthatók kell legyünk (azaz nyitottak a tanításra), soha nem tudhatunk mindent. (Akvila és felesége valószínű nem rendelkeztek olyan alapos teológiai tudással, mint Apollós, de mélyebb, személyesebb volt a hitük. Van-e alázat bennünk felismerni, elfogadni azt, hogy másoknak bizonyos karizmákból több adatott? Édesanyámnál teológiailag képzettebb vagyok, de néha olyan bölcs tanácsokat kapok tőle, amik előtt fejet kell hajtsak.) 

  Amikor Apollós Akhájába tervezett utazni (ez Dél-Görögország, Korinthus fővárossal), akkor biztatták, támogatták, és írtak az ottani testvéreknek, hogy fogadják be. Adventhez hozzátartozik szívünk megnyitása egymás előtt. Krisztussal együtt érkeznek az ő kicsinyei is, sőt, Krisztus – aki test szerint nincs már közöttünk - az ő kicsinyeiben, az ő követeiben jön el hozzánk. Befogadjuk-e? (Másként mit jelent Krisztust befogadni?  Üres frázis lesz, belkörű, privát lelki élmény, vagy kifele történő képmutatás, megtévesztés. Advent a kegyelem konkréttá válását hirdeti.)  Sokatmondó a megjegyzés: odaérkezvén, nagy segítségére volt a hívőknek. Apollós nem hírnevet akart szerezni, hanem segíteni akart. Tehetségét nem saját dicsőségére, hanem mások javára törekedett fordítani. Sokat beszélünk erről, mégis kiveszőben ez a mentalitás, hozzáállás.  

   Apollós egy szellemi harc vezéregyénisége lesz Korinthusban. Erőteljesen cáfolta a zsidókat, és az Írások alapján bebizonyította, hogy Jézus a Krisztus. Azt tehát, hogy a názáreti próféta, akit Pilátus halálra ítélt, aki harmadnap feltámadott, ő az Isten Felkentje, a megígért Messiás. Megváltó Urunk az ő testet öltésében áthidalta a menny és föld távolságát, elhozta Isten kegyelmét, de az út az emberi szívekig, az előítéletek leküzdése szintén nagy kihívás. Nem olyan egyszerű segíteni, embereket felemelni, a Krisztusban való szabadság jó hírét valóban megértetni velük. Ha egy szupergazdag ember azzal az ajánlattal jönne: nézzétek, itt van 1 milliárd euró, békítsétek ki a faluban haragosokat, tanítsátok meg a lakosokat arra, hogy ne irigykedjenek egymásra, tiszteljék, becsüljék egymást, vegyétek rá közömbösöket, hogy közösségi, másokért elkötelezett emberekké váljanak, a függőségben szenvedőket arra, hogy józan, szabad életet éljenek… vállalná valaki?   (50 éve jelent meg egy híres rock lemez, az egyik dalban hangzik el: Jézus elvette a világ bűneit, de a sajátjaimat én el akarom követni.)  Ne ragaszkodjunk bűneinkhez, hanem adjuk át, mert Jézus a Krisztus, a Szabadító. Ámen.           

ApCsel 19,1-7 (szerda)

1 Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, 

2 és így szólt hozzájuk: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek. 

3 Ezután megkérdezte tőlük: Akkor milyen keresztséget kaptatok? János keresztségét – válaszolták ezek. 

4 Pál ekkor így szólt: János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. 

5 Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. 

6 És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak. 

7 Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak. 

   Állandó utazás, vándorlás az apostol élete. Lelkében mégsem nyugtalanság, hanem békesség van. Advent az elcsendesedésről szól. Sokszor azonban nem a körülményeink csendesednek le, hanem nekünk kell azok között lecsillapodni, belső nyugalmat találni (Zsolt 46,11). Mindenképpen keresnünk kell az alkalmakat az Úrra figyelésre, akaratának felismerésére. Másfelől tudatosítanunk kell, hogy Krisztussal lenni mindig adventi ünneplést jelent: akár templomi áhítatban, akár a mindennapok forgatagában éljük meg a vele való közösséget. Vigyáznunk kell, hogy semmi el ne távolítson tőle, mert benne találjuk meg a lelki egyensúlyt. (Tornádós történet: kisfiú, aki békésen várja a szüleit.)

  Apollós Korinthusban van, ott szolgál, közben Pál Efézusba érkezik. Hétfőn hallottunk arról, hogy az apostol futólag már járt ebben a nagyvárosban, a tegnap pedig arról, hogy Apollós is megfordult itt, és bizonyságot tett Krisztusról az Írások alapján. Akadtak néhányan, akik nyitottak voltak a tanításra. Ezekkel az emberekkel, tanítványokkal találkozik Pál (milyen szép, hogy Krisztus minden rendű és rangú követőjét így nevezi az ige), akik ismerték az evangélium üzenetét, de még nem kapták a Szentlélek erejét. Nem volt igazi belső bizonyosságuk. A szó igazi értelmében vett hitük sem. A hit a Szentlélek ajándéka. Az Írásból megértették, hogy Jézusnak kell a Krisztusnak lenni, de nem jutottak vele hitbeli, személyes kapcsolatba. 

    Úgy, ahogy mi is halljuk, megtanuljuk, ismerjük, talán el is tudjuk mondani (pl. a hitvallás szavaival), de nem lesz belső megragadó, meghatározó élmény számunkra. Olyan ez, mint amikor egy külvilágtól elszigetelve élő gyermek könyvekből, tudományos munkákból olvas arról, hogy mit jelent, amikor valakinek van egy jó barátja, akivel együtt játszhat, akivel jól megérti magát, akiben megbízik, akire mindig számíthat, és ezt szépnek, igaznak tartja, de még soha nem élte át. (A királyfinak mesélnek a szomszéd királylány szépségéről, ügyességéről, hitelt is ad a beszámolóknak, de akkor gyúl igazi szeretet a szívében, ha találkozik ezzel a királylánnyal.) 

   Kaptatok-e Szentlelket? Ez egyben döntő adventi kérdés is. Csak az ünnep külsőségeit várjuk, vagy Krisztus előtt akarjuk megnyitni a szívünket, életünket, hogy jelenléte betöltsön örömmel, békességgel, szeretettel? Advent lelkünk előkészítése, Krisztus fogadásra történő átrendezése, engedelmességre hangolása. Vajon indulatainkkal, sokszor önző, akaratos vágyainkkal szemben érvényre jut-e bennünk Krisztus lelkülete, alázata, szelídsége? Vannak-e ilyen lelki tapasztalataink? Mert ha nincsenek, akkor Isten Lelke még nem munkálkodik bennünk. 

  Hiszen azt sem tudjuk, hogy van-e Szentlélek, felelik. Értitek? Isten tőlünk függetlenül is munkálkodik, akár hiszünk, akár nem, Jézus Krisztus golgotai áldozata is objektív módon végbe ment, de az a Szentlélek munkája által lesz valósággá bennünk, vagyis áldásában, megtartó erejében akkor lesz részünk, ha hit által elfogadjuk. (Ha nem, akkor kizárjuk magunkat annak hatásköréből.)

    Milyen keresztséget kaptatok? A János keresztségét. Ami a bűnbocsánatról, a megtérésről szólt: az Istenhez fordulásról, az ő akarata komolyan vételéről saját vágyaim ellenében. (Ebben a keresztségben a mi Urunk is részesült.) De János azt mondta: hinniük abban kell, aki utána jön, vagyis Jézusban. A keresztség nem egyenlő a hitre jutással (csak kiábrázolja, illetve megerősíti azt). Jó tudnom, hogy szabadulnom kell bűneimtől (már ez is mennyei megvilágosodás), de azt is tudnom/hinnem kell, hogy ez egyedül Krisztusban, az ő érdeméért adatik nekem, ha őt hívő szívvel elfogadom. Ez volt Luther nagy felismerése is. 

   Akkor megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. Szükség volt-e újrakeresztelkedni? Az efézusi testvérek mindenesetre megtették ezt a lépést. Kifejezve azt, hogy nem a keresztség, hanem (a keresztségben is) egyedül Krisztus a fontos számukra. Amikor Pál rájuk tette a kezét (a megáldás gesztusa ez, ua. a személyes elhívás, lelki megérintettség érzékelhető érintés általi továbbadásának kifejeződése, ahogy pl. „átadjuk” testvéreinknek édesanyánk ölelését). Ennek cselekménynek ua. van egy másik üzenete is:  Jézus Krisztus megváltó irgalmának, Szentlelke munkájának a személyes képviselői, áldásának tényleges hordozói kell legyünk. 

  Az első időkre jellemző jelek mutatják a Lélek kiáradását: nyelveken szólnak, prófétálnak. Egy tanítványi sereg. 12 férfi. Az efézusi gyülekezet magvát fogják alkotni. Legyünk mi is ilyen lelkes, Lélek által felruházott tagjai Krisztus anyaszentegyházának. Ámen.   

ApCsel 19,8-22 (csütörtök)

8 Azután eljárt a zsinagógába, ahol három hónapon át bátran szólt, vitázott, és igyekezett meggyőzni őket az Isten országának dolgairól. 

9 Amikor pedig egyesek ellenálltak és nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját az egész nép előtt, otthagyta őket, a tanítványokat is távol tartotta tőlük, és mindennap egy Tirannosz nevű ember iskolájában tanított. ApCsel 9,2

10 Ez két éven át tartott, úgyhogy mindazok, akik Ázsiában laktak, meghallották az Úr igéjét, mind a zsidók, mind a görögök. 

11 Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; 

12 úgyhogy még levetett kendőit vagy kötényeit is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük. Lk 8,44-47

13 Erre a vándorló zsidó ördögűzők közül is megkísérelték néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottak felett kimondják az Úr Jézus nevét. Így szóltak: Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet! 

14 Egy Szkéva nevű zsidó főpap hét fia is ezt tette. 

15 A gonosz lélek azonban így válaszolt nekik: Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok? 

16 Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy mezítelenül és sebesülten futottak ki abból a házból. 

17 Tudomására jutott ez minden Efezusban lakó zsidónak és görögnek, úgyhogy félelem szállta meg mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. 

18 A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. 

19 Sokan, akik varázslással foglalkoztak, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Amikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték. 

20 Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött. 

21 Amikor mindez megtörtént, Pál elhatározta a Lélek által, hogy Makedóniát és Akháját bejárva, Jeruzsálembe megy. Így szólt: Ha ott már voltam, Rómát is meg kell látnom. 1Kor 16,1-8 

22 Elküldött Makedóniába kettőt azok közül, akik neki szolgáltak, Timóteust és Erasztoszt, ő pedig egy ideig Ázsiában maradt. 

    Nem unalmas a Pál élete. Krisztus követése nem csendes andalgás, hanem kihívás, kaland. Persze (szerencsére), nem mindig olyan forrongók az idők, mint akkor, de mindig vannak kísértések, harcok.

Pál a zsinagógában kezdi szolgálatát, három hónapon át vitázott, bátran szólt, igyekezett meggyőzni hallgatóit az Isten országának dolgairól. Isten országa, amiről az apostol bizonyságot tesz, nem az ószövetségi ígéret földjét, nem Kánaán területét jelenti, hanem az Úr Jézus által meghirdetett mennyek királyságát. A választott nép a földi ígéretek bűvöletében élt. Vannak ilyen ígéreteink is, de nem szabad elfeledkeznünk az igazi célról. Advent erre különösképpen emlékeztet. Az „odafelvalókra”, az üdvösségre.

   A zsinagógát látogatók ellenállását, sőt ellenséges viszonyulását tapasztalva Pál átment egy iskolába, ahol – két éven át - minden nap tanított. Efézus pezsgő nagyváros volt, rengeteg átutazóval… így akik Ázsiában laktak (ez akkor egyik Kis-Ázsia tartományt jelentette), meghallották az Úr igéjét, és abban felismerték Isten megváltó akaratát, ugyanakkor saját rendeltetésüket is. Az Ige világító szövétnek… segít meglátni az utat, amely célba vezet. Akarunk-e ebben az adventi világosságban járni?  (A két Mohamed története. Migránsokként érkeztek Németországba… Több hónapig élvezték az „egyházi menedékjogot”… Egyikük megkeresztelkedett. A másik nem… nem is győzködték, a lelkésztől még egy iránytűvel ellátott imaszőnyeget is kapott. Az emberi szeretet nem tud elvezetni a hitre, de ha elvezet a szeretetig, az már hatalmas eredmény.) 

  Csodák is történtek… az apostol levetett kendőit és kötényeit is elvitték a betegekhez… A ruha fertőz, de – íme - gyógyít is. Élt akkor egy olyan vélekedés az emberekben, hogy valakinek a ruhájával annak erejét is megkapom (lásd Illés palástja, Jézus ruhájának érintése). Mi, reformátusok, idegenkedünk a tárgyaknak akármilyen vallásos szerepet, természetfeletti, csodatevő hatást tulajdonítani. Ebben a mozzanatban is a személyesség üzenetét ismerjük fel… Kapcsolatban kell lennem a szabadító Úrral (előbb talán azok által, akik kapcsolatban vannak vele). Akik –  betegség miatt - nem tudtak személyesen elmenni Pált hallgatni, azoknak a rokonok, barátok vittek valamit – ruháit használva fel bizonyítékként – az apostol Krisztus iránt elkötelezett lelkületéből.

  Egy furcsa történetet közöl a szentíró… Vándor zsidó ördögűzők - Szkéva fiai - is megpróbálják a Jézus nevét ráolvasni a betegekre. Arra a Jézusra hivatkoznak, akit Pál hirdet. Nekik csak a varázsnév kell, nem Krisztus, nem a vele való kapcsolat. Azóta is sokszor ismétlődött ez meg. Véres háborúkat elindító diktátorok idézték/idézik szavait. Maffiózók tetszelegtek/tetszelegnek az őt tisztelők szerepében. Az ember (akiben a gonosz lélek volt) rájuk ugrott… Beteg lelkével is ráérez, hogy itt jogtalanul használják ezt a nevet. (Neurotikusok nagyon érzékenyen reagálnak a nem őszinte megnyilvánulásokra.) 

   Jézus nevével nem lehet visszaélni. Hatalmát, dicsőségét másnak nem adja, csak azoknak mutatja meg, akik az övéi, akik alázattal szolgálnak neki. (Assisi élete… dorbézoló fiatal, keresztes hadjárat, ahol a Krisztus neve csak szlogen, aztán súlyosan megsebesül, otthon ápolják, arcán – és szívében – kiábrázolódnak a Krisztus vonásai. )

   Mindenki tudomására jut az eset, félelem szállta meg (szent félelem… ez az, amelyik legyőz minden más félelmet), és dicsőítették Isten nevét. Közben beindul egy nagy, nyilvános bűnvallás. Ez az ügy sokakat elgondolkoztat, és akik ilyen babonás praktikákat űztek, akik „feketén” akarták használni a mennyei erőket, összehordták az okkult tartalmú könyveket. Nagy megtisztulás lesz az eredménye. Mit kellene mi tűzre tegyünk? Mi az, ami megkötöz, ami figyelmünket másra tereli?  Még a könyvek árát is összeszámolják: ötvenezer ezüstpénz. Mai pénzben kb. 566.000 dollár. Abból egy szép templomot fel lehet építeni, sok-sok lakóházat.

    Hirdessük meg a haszontalan, sőt bűnös kiadások adventi böjtjét: a pénzt, amit fölöslegesen, sőt kárunkra költenénk el (ital, egyebek), azt gyűjtsük össze, és adjuk oda valamilyen jó célra, Isten dicsőségére! Ámen.   

ApCsel 19,23-40 (péntek)

23 Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt. ApCsel 9,2

24 Mert egy Demeter nevű ötvös, aki ezüstből kis Artemisz-templomokat készített, nem csekély keresethez juttatta a kézműveseket. 

25 Ez az ember összegyűjtötte a kézműveseket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből származik a mi jólétünk. 

26 De látjátok és halljátok, hogy nemcsak Efezusban, hanem szinte egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek. 

27 Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy a mesterségünk csődbe jut, hanem az is, hogy a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszteni dicsőségét. 

28 Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek, és így kiáltoztak: Nagy az efezusi Artemisz! 

29 A zűrzavar kiterjedt az egész városra. Majd megragadva a makedón Gájuszt és Arisztarkhoszt, Pál útitársait, egy akarattal a színházba rohantak. 

30 Pál is be akart menni a nép közé, de őt nem engedték a tanítványok. 

31 Néhány tartományi főtisztviselő, aki barátja volt, szintén üzent neki, és kérte, hogy ne menjen el a színházba. 

32 Ott pedig az egyik ezt, a másik azt kiáltozta, a gyűlésben ugyanis nagy volt a zűrzavar, és a legtöbben azt sem tudták, miért jöttek össze. 

33 A tömegből előszólították Alexandroszt, mivel a zsidók őt tuszkolták előre; Alexandrosz pedig intett a kezével, hogy védőbeszédet akar mondani a nép előtt. 

34 De amikor felismerték, hogy zsidó, egyetlen kiáltás tört ki mindenkiből, és ezt lehetett hallani mintegy két órán át: Nagy az efezusi Artemisz! 

35 Végre a város jegyzője lecsendesítette a sokaságot, és így szólt: Efezusi férfiak, van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy Efezus városa a nagy istennő, Artemisz templomának és az ő égből leszállt képének az őrizője? 

36 Mivel tehát ezt senki nem vitathatja, nyugodjatok meg, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlanságot!

37 Mert idehoztátok ezeket az embereket, akik nem templomrablók, és nem is káromolják a mi istennőnket. 

38 Ha tehát Demeternek és a hozzá tartozó kézműveseknek panaszuk van valaki ellen, vannak törvénykezési napok, és vannak helytartók, pereljenek ott egymással! 

39 Ha pedig ezenkívül van valami kívánságotok, azt törvényes népgyűlésen kell elintézni. 

40 Mert így is az a veszély fenyeget minket, hogy lázadással vádolnak a mai nap miatt, nincs ugyanis semmiféle ok, amellyel meg tudnánk magyarázni ezt a csődületet. Ezeket mondva feloszlatta a gyűlést. 

    Történészek szerint, az utóbbi két évezredben (Krisztus születése óta tehát) csupán néhány év volt, amikor nem zajlott kisebb-nagyobb háború Földünk valamelyik pontján, vagy éppen egyszerre több helyen is. Azt kell mondanunk, hogy a háborúskodás benne van az emberi természetben. (Egy bennszülött mondta egy európainak, amikor az az öreg kontinensen dúló nagy háborúkról mesélt neki: ti barbároknak tartotok minket, mert törzseink között előfordul a kannibalizmus, de ilyen kegyetlenségekről, amiket ti a háborúkban elkövettek, még soha nem hallottam. Valóban: a román történelemből ismert Vlad Tepes érzékeny lelkű úriember volt a 20., 21. század bestiális diktátoraihoz képes. ) 

   De ne csak másokról beszéljünk, hanem magunkról is: mennyi harag, sértés, neheztelés, rosszindulat kap teret bennünk… Pedig nekünk sem jó ilyen indulatokkal élni, csak valahogy az önzés, akaratosság, bizalmatlanság, az érdekeikért való harc, a nagyravágyás erőt vesznek rajtunk. Adventi felismerés: szükségünk van Valakire, aki megbékéltet magunkkal és másokkal, aki békességet szerez számunkra Istennel.  

    Látjuk az igében is, hogy milyen könnyen felbolydul egy egész város hangulata. Adventi áhítatunkból is milyen könnyen kimozdítanak ilyen-olyan gondok, bajok, idegeskedések. Az Efézusban kirobbanó botrányt vallásos köntösbe bujtatott anyagi érdekek okozták. Ez a kettő gyakran társul együtt. Népszerű szektákról derül ki, hogy hatalmas pénzmosások történnek a háttérben, híres guruk tesznek szert mesés vagyonokra. Adventünket is fenyegeti az anyagiasság veszélye… 

   Az ötvösmester Demeter és társai kis (biztos, művészi szépségű) Artemisz-templomocskákat készítettek ezüstből, amiket szerencsét hozó kultikus tárgyként eladtak az embereknek, és jól jövedelmezett az üzlet. De megjelent Pál, aki azt hirdette, hogy az emberi kéz alkotásainak nem tulajdoníthatunk isteni erőt (lehet, lenézzük akkor élt embertársaink babonásságát, de az anyagiak ugyanúgy elbűvölnek minket is, mint őket). Pál munkálkodása miatt – Demeter szerint - kettős veszély állt elő. Először is meginog az ötvösök jólétének az alapja, másrészt csorbul a pogány istenasszony, Artemisz tekintélye is. 

    Az egyéni érdekek és a tendenciózusan megideologizált közösségi értékek elleni támadás rémhírével, annak a kitalált fenyegetésnek a meglobogtatásával, hogy ők maguk, identitásuk, hagyományaik veszélybe kerülnek, az embereket nagyon fel lehet heccelni, dühíteni. (Talán a tavaly történt: egy muzulmán fiatalembert meglincseltek Indiában, mert valakik hangulatot keltettek ellene, azt híresztelve róla, hogy marhahúst evett. Kiderült, hogy a vád nem is volt igaz.)

    Hányszor keltettek hisztériát kisebbségek ellen (hogy veszélyeztetik a lakosság életét, jólétét, a nemzetállam szent egységét, stb.), hányszor misztifikáltak el jól hangzó témákat (haza, nép, nagyság, jövő, felemelkedés), és a megbélyegzettek azonnal az ördöggel egy kategóriába kerültek. A propaganda régóta használatos manipulatív eszköz. 

  A tömeg felbőszül, a lakosok magukon kívül ordítanak: nagy az efézusi Artemisz!  Az egész városra kiterjed ez a hangulat, a színházba rohannak, közben elkapnak, magukkal ragadnak két férfit, akik Pál köréhez tartoznak. Pál is indulni akar, de nem engedik, még a világi vezetők is arra intik, hogy ne menjen. Felbőszült emberekkel nem lehet a racionalitás hangján beszélni. Ember haragja nem szolgálja Isten igazságát (Jak 1,20). (Nagy Sándor ellen összeesküvést szőttek, leleplezték őket, a csoportban ott volt a hadvezér egyik tehetséges tábornoka, gyerekkori barátja is… Amikor az uralkodó elé vezették, szólni akart, de Nagy Sándor azt mondta: felségárulónak nincs joga beszélni. Azonnal kivégeztette. Később megtudta, hogy barátja csak azért vett részt, hogy megakadályozza az összeesküvést… Az uralkodót gyötrő bűntudat fogta el. De az esetet nem lehetett jóvátenni.)

    A nagy zűrzavarban sokan azt sem tudják, hogy miért gyűltek össze. Egy Alexandrosz nevű zsidót tuszkolnak előre, ő próbál valamit mondani, de amikor felismerik, hogy zsidó, hatalmas ordítás szakad fel az emberekből… Óriási hangorkán hullámzik végig a színházban levők között: nagy az efézusi Artemisz (Diana). A jelszavak fanatizálni tudják az embereket. 

   A város jegyzőjének, ennek a magas rangú hivatalnoknak sikerül lecsendesíteni a sokaságot. Tényleg békéltető hangnemben szól… Azzal kezdi, hogy azt a tényt, hogy itt van a pogány istenasszony temploma, senki nem vonja kétségbe (nacionalista felvonulásokon sokszor ilyen evidenciák skandálásától gerjed be a tömeg: pl. „noi suntem romani”. Persze, ezt ki vitatja?) 

Ua. védelmébe veszi a keresztyéneket is, akik nem templomrombolók, akik semmi törvénysértést nem követtek el. Azt javasolja, ha Demeternek valami jogi vitája van, akkor törvényes úton terjessze azt elő. Mert nem csődületek szervezésével kell azokat orvosolni.

  Jézus elítélése története jut eszünkbe… Akkor a tömeg nemcsak kiabált, hanem nyomást is gyakorolt, és az ártatlant keresztre küldte. Az adventi úton ott van kereszt is, de a végén ott ragyog Isten (béke)országának mennyei dicsősége. Ámen.      

ApCsel 20,1-6 (szombat)

1 Miután megszűnt a zavargás, magához hívatta Pál a tanítványokat, bátorította őket, és elköszönve tőlük elindult Makedóniába. 

2 Bejárta annak vidékeit, számos beszédben bátorította őket, majd elment Görögországba. 

3 Három hónapig maradt ott, mivel azonban a zsidók merényletet terveztek ellene, amikor hajóra akart szállni Szíria felé, úgy döntött, hogy Makedónián át tér vissza. 

4 Elkísérte őt a béreai Szópatrosz, Pirrosz fia, a thesszalonikaiak közül pedig Arisztarkhosz és Szekundusz, a derbéi Gájusz és Timóteus, valamint az ázsiai Tikhikosz és Trofimosz. 

5 Ezek előre mentek, és Tróászban vártak ránk. 

6 Mi pedig a kovásztalan kenyerek napjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva érkeztünk hozzájuk Tróászba, ahol hét napot töltöttünk. 

    Lecsendesedik a zavargás Efézusban. Földi adventjeinkre, várakozásainkra nézve is beteljesednek az ígéretek (igen, reméljük a háborúk is véget érnek rendre). Mit várunk a legjobban? Gyógyulást, pozitív változást, gondjaink rendeződését, kapcsolataink egyenesbe kerülését, igazságot, nyugalmat? Milyen jó átélni azt személyes életünkben is, hogy lezárul egy-egy zűrzavaros időszak! Hogy Isten kegyeleme felülkerekedik mindenen. 

 (Fiatal pár – egy kisgyerek is van velük - csúnyán kiabál egymásra. Két kívülálló szemtanúja van a jelenetnek. Az egyik megkérdi: hogy van ilyen csendben ez a gyermek? A másik azt mondja: nekem inkább az a kérdésem, hogy lehet így hangoskodni egy kisgyerek mellett.) Nekünk Krisztushoz kell csendesülni. „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11. 29)  A legnagyobb csetepatéban is a békét megtestesítő, ajándékozó Krisztust lássad! Ó, bárcsak magunkban le tudnánk zárni minden vitát, hogy ne belső zsivaj, hanem Isten békességének megtapasztalása kísérjen adventi utunkon…

    Pál elköszön a tanítványoktól, bátorítja őket. Nem győzzük hangsúlyozni: milyen fontos a jó szó, a biztatás. Mennyei erőforrásokat nyit meg számunkra, fakaszt fel bennünk. Advent a mennyeire irányítja a figyelmünket (hogy a földieket is reálisabban, a maguk helyén lássuk). Krisztus onnan jött el, oda ment fel, és onnan fog visszajönni. Isten országával való kapcsolatunk tagadhatatlan. (A Mai igében olvastuk, hogy a bölcs beszéd édes a léleknek, gyógyulás a testnek… Igaz ennek az ellenkezője is: szavakkal bántani tudjuk, egyenesen megbetegíteni egymást. Mennyi negatív, sértő szó hangzik el!)

  Pál Makedóniába utazik. Ott végigjárta a vidéket, számos beszédben bátorította, buzdította Krisztus híveit. Lelkünk is úgy viselkedik, mint a testünk: nem elég egyszer jóllaknunk, szüntelen utánpótlásra van szükségünk a tanításból, bátorításból, buzdításból… Ezért lehetünk hálásak ezért az újabb adventért (a mennyben nem lesz advent), amely Krisztus közelségét tudatosítja bennünk. Azt, hogy az övéi vagyunk, ezért értékesek. (Autó ára ócskapiacon 1.000 dollár, bizományiban 300 dollár, autóklubban 100.000 dollár. Engedd, hogy Isten értékeljen!) 

   Onnan átment Görögországba. Három hónapig maradt ott, és Szíriába akart hajózni, de mivel megtudta, hogy a zsidók merényletet terveznek ellene, más utat választott. Nem mindig elképzeléseink szerint alakulnak a dolgok, nem járhatunk mindig előre eltervezett, kitaposott ösvényeken, beütemezett programot követve. Készek kell legyünk arra, hogy engedelmeskedjünk, amikor Isten újratervezi az útvonalat. Advent ezt a nyitottságot is tanítja nekünk. 

   Sokan elkísérik az apostolt (7 személyt sorol fel a szentíró), egész segítőcsapat veszi körül, egész stáb (védeni is akarják), jó látni, hogy vannak elszánt, elkötelezett emberek, akik életüket is kockára teszik érte, az evangéliumért. Ezek előre mennek Troászba… Az ApCsel 20, 5 -től változik beszámoló stílusa. Ettől kezdve többes számban, „mi” formulában fogalmaz a szerző (Lukács), aki valószínű Filippiben csatlakozik Pálhoz. 

  Napra pontos a leírás. Isten terve az övéi életében, ha emberi szemmel nézve labirintusjárásnak, szövevényesnek is tűnik annak kivitelezése, hajszálpontosan beteljesedik. Kovásztalan kenyerek napjai után hajóznak el Filippiből, öt nap az út, 7 napot töltenek Troászban  (ahonnan elindult Pál az evangéliummal Európa felé). Itt találkoznak az előrement atyafiakkal. A bonyodalmak ellenére minden rendben van, egybefutnak a szálak az Isten kezében földi dolgainkat illetően is, és majd végleg, végtelen hálára indító módon az ő országában, az üdvösségben. Mert Krisztus azért jött, hogy megkeressen, és azért jön újból, hogy megtartson az ő szeretetében mindörökké. Ámen.