Böjtfő bűnbánati - 2026

Jn 10, 22-30 (hétfő)

22 Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. 

23 Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. 

24 Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! 

25 Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, 

26 de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. 

27 Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. 

28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Róm 8,34-39 

29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. 

30 Én és az Atya egy vagyunk. Jn 14,9

    Az ünnep a mindennapok monotóniájának félbeszakítása. Kilépés az elfoglaltságból, zajból, hogy egymásra és Istenre tudjunk figyelni. Krisztusra, aki az élet forrása, a világ világossága. Hogy Igével, Lélekkel erősíttessék meg hozzá tartozásunk tudata. Mennyire használjuk ki az alkalmakat (a mostani „alkalmatlan” időkben is)?

    Jézus a templomban van. Ő ott is jelen van, ahol az emberek a mindennapi kenyérért küzdenek, és ott is, ahol Istent keresik. Jánostól mint szemtanútól azt is megtudjuk, hogy tél volt -  ez a megjegyzés nemcsak datálja a történetet, hanem annak hitelességét is aláhúzza.

  Hozzámennek, valósággal körülveszik őt a zsidók, és sürgetőleg szólnak hozzá: meddig tartasz még bizonytalanságban. Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nyíltan! 

Jézus előzőleg többször egyértelműen beszélt arról, hogy őt az Atya küldte, hogy az Atya szereti a Fiút, mindent megmutat neki, és hogy aki hisz benne, annak örök élete van. De nem nyílik meg a farizeusok szíve. Amíg nem fogadjuk el a bizonyosságot, addig bizonytalanságban vagyunk. Amíg nem nyitjuk meg a szívünket, addig nem tudja azt betölteni a világosság. Jézus nem tör be hozzánk. 

  Sokszor mondjuk valakivel kapcsolatban: nem lehet kiigazodni ezen vagy azon az emberen, pedig lehet, hogy csupán bennünk van bizalmatlanság iránta. Bennünk van előítélet. 

  Jézus erről beszél: megmondtam nektek, de nem akartok hinni, és még a cselekedeteknek sem hisztek, amit Atyám nevében tettem. A cselekedetek sem győznek meg titeket, mert nektek eleve más a véleményetek. Ti már eleve feltételeztek valamit. (Lázár Ervinnek A bűvész c. írása jutott eszembe. A bűvészről eleve azt feltételezik az emberek, hogy produkciója szemfényvesztés, és nem valóság. Ha nyilvánvaló is az, hogy „csodákat tesz”, senki nem hiszi.) 

  Nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Jézus nem mennyei részről történő kizárásról beszél, hanem földi oldalon megnyilvánuló odatartozni nem akarásról. A kegyelem nem kizáró, hanem befogadó. Aki azonban nem fogadja be (visszautasítja) a befogadó kegyelmet, az kizárja magát abból. 

  Mert az én juhaim hallgatnak a hangomra, ismerem őket, és ők követnek engem. Jézus nemcsak arról beszél, hogy a juhaim látnak engem, és felismernek… hanem arról, hogy hallgatnak a hangomra. Engedelmeskednek. És én ismerem őket. Az Úr mindenkit ismer, de különös ismerettel az övéit (2 Tim 2, 19). Felismerem bennük a megváltottjaimat, akikért feláldozom az életemet. Felismerem bennük Atyámnak üdvösségre kiválasztott gyermekeit. 

   Az engedelmesség követést jelent. A követés pedig – ez a böjt üzenete – lemondást, önmegtagadást, ua. az élet teljességének megtalálását. A böjt lényege nem bizonyos ételek elhagyása (az csak a testi böjt, azt is lehet gyakorolni), hanem mindannak a félretétele önmagunkban, ami megakadályoz abban, hogy Jézust kövessük: hitetlenség, anyagiasság, önteltség, akármi más. Az igazi böjt túlmutat önmagán, és egy magasabb célra tekint: az Isten akarata szerinti élet megvalósulására. 

  Nagyon szép igevers a 28.: „és én örök életet adok nekik, és soha el nem vesznek, és senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből”. Minden földi helyzetből (gazdagság, hatalom, siker) könnyen kiragadhat minket egy hirtelen változás, de a halál mindenképpen. A mi kezünkből is sok minden kiesik. De a Krisztus kezéből, aki meghalt és feltámadott értünk, senki ki nem ragadhat.

  Ugyanezt a tanítást ismétli meg Jézus, a maga nevét az Atyáéval behelyettesítve: senki nem ragadhatja ki őket Atyám kezéből. Tehet-e valaki az Atya üdvözítő akarata ellen, amit Szent Fia önmagát áldozó szeretete által vitt véghez?

   És hozzá teszi: én és az Atya egy vagyunk. Nagy horderejű kijelentés ez. Mi nemcsak egy emberben bízunk, hanem az Isten Fiában, aki irgalomból, alázatból nemcsak vállalta sorsunkat, de isteni hatalmával megmentett minket bűntől és haláltól. Ámen.    

Jn 10, 31-42 (kedd)

31 Ekkor újra köveket ragadtak a zsidók, hogy megkövezzék őt. 

32 Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében. Ezek közül melyik miatt köveztek meg engem? 

33 A zsidók így feleltek neki: Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem istenkáromlásért, vagyis azért, mert te ember létedre Istenné teszed magad. 

34 Jézus így válaszolt: Nincs-e megírva a ti törvényetekben: „Én mondtam: istenek vagytok”? Zsolt 82,6 

35 Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, 

36 akkor ti hogyan mondhatjátok rólam, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, hogy káromlást szólok, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?! 

37 Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; 

38 de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában. 

39 Ekkor ismét el akarták fogni, de ő kimenekült a kezük közül. 

40 Jézus újra elment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol korábban János keresztelt, és ott maradt. 

41 Sokan mentek oda hozzá, és azt mondták, hogy János nem tett ugyan egyetlen csodát sem, de mindaz, amit János őróla mondott, igaz volt. 

42 És ott sokan hittek benne. 

    Jézus kijelenti: én és az Atya egy vagyunk. Cselekedetei, csodái nyilvánvalóan hirdetik azt, hogy ő valóban az Atya akarata szerint cselekszik, szolgál, de itt ennél többről van szó: ő a legszemélyesebb értelemben az Atyától jött, őt képviseli, egylényegű ővele. Jézusnak ezt a legmélyebb hittitkot érintő kijelentését a zsidók nem tudják elhelyezni saját vallásos gondolkozásukban, számukra ez istenkáromlásként hangzik. Ilyet senki nem állíthat magáról (valóban nem, egyedül az Isten Fia). 

    Köveket ragadnak, mert írva van: aki az Úr nevét káromolja, az halállal lakoljon, irgalom nélkül kövezze meg az egész közösség (3 Móz 24,16). Értjük, hogy itt a törvény vehemens, elvakult védelmezői állnak előttünk. Mert az Írások, azoknak saját(os) értelmezése alapján kialakítottak maguknak egy dogmatikai világképet, és ami abba nem illik bele, azt az ördögtől valónak tekintik. A törvényt ilyen mereven, egyoldalúan, emberi módon alkalmazva tkp. szembe mennek a törvényadó akaratával. 

    Kérdés az, hogy mennyiben vagyunk nyitottak arra, hogy Isten alakítsa szabályokba öntött „istenképünket”, hogy az ige formálja „igei látásunkat”?  

   Hitünknek személyhez kell kötődnie. Az örökkévaló Isten igéje élő és ható, nem egy merev elmélet. Krisztusban, rá nézve érthetjük meg az Isten akaratát. Mi nem csupán a megváltásról szóló hitvallási tételeket ismerjük, hanem a Megváltót magát. Fontos a tanítás, az evangélium, az Ige, a Biblia, de az élő Isten jelenlétében, Krisztussal való közösségben, szeretetétől áthatva, a Szentlélek világosságában tudjuk a kijelentést igazán felfogni, elfogadni, magunkévá tenni úgy, hogy kihasson gondolkodásunkra, magatartásunkra.

  Jézus megszólal: sok jó cselekedetet vittem véghez Atyám nevében, ezek közül melyikért akartok megkövezni. Ott áll Jézus, és körülötte a kezükben, szívükben köveket szorongató emberek. (A kövekből oltárt is lehetne építeni.)

  Azt felelik: nem jócselekedetért, hanem istenkáromlásért kövezünk meg (erre elszánták magukat), mert egyenlővé tetted magad Istennel. A zsidó vezetők fejében él egy koncepció, egy teória, és azt nem adják fel az a testet öltött Ige, az önmagát szent Fiában kinyilatkoztató Isten előtt sem. Uram, nekem van egy elképzelésem rólad és műveidről, ne próbálj másról meggyőzni! 

    Hasonlóképpen ragaszkodunk mi is véleményünkhöz, kialakított világszemléletünkhöz, elméleteinkhez. Sajnos előítéleteinkhez is. Értitek, ha egy migráns az életünket mentené meg sajátját kockáztatva, ha fél szemét is adná értünk, akkor is bizalmatlanul kezelnénk, mert ugye, mi tudjuk, hogy milyenek ezek az emberek. Cselekedete, önfeláldozó gesztusa sem képes minket meggyőzni. Elkönyveljük, hogy ilyen, aztán tehet akármit. Szinte értjük a farizeusokat. Látjátok: a böjt saját konok gondolataink félretételét is jelenti.

   Jézus érdekes tanítást fogalmaz meg… Ti az Írásra hivatkoztok (azt pedig nem lehet érvénytelenné tenni). Hát nincs megírva: istenek vagytok? (Zsolt 82,6) Isten isteni méltóságot adott az embernek. Saját képére és hasonlatosságára teremtette, kijelentette magát neki, beavatta a titkaiba, megosztotta vele a hatalmát (). Ha Isten ezt mondja a tőle elfordult embernek, akkor hogyan mondjátok rólam, akit az Atya megszentelt és elküldött, aki az Atya kebeléből jöttem, hogy káromlást szólok? Ha földi teremtményeit ennyire becsüli, akkor mennyire becsüli az ő egyszülött Fiát? És a kérdést visszafordítva, tovább víve: mennyire az embert, hogy Egyetlenegyét érte adta. Mekkora kegyelem ez!

   Értitek? Isten végtelen kegyelmét, Fiában önmagát felkínáló irgalmát kellene meglátnotok, és ti a saját okoskodásotokon akadtok fel. Ha pedig nekem nem hisztek, akkor higgyetek a cselekedeteknek, amik nyilván hirdetik, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában. (Jézus valósággal kérleli őket: ismerjétek fel, tudjátok meg ezt!) Minden mozdulatomban, szavamban ott van az Atya szeretete, jósága. Általam ti is Isten közösségébe kerülhettek. 

   Ez megint felháborodást vált ki a Jézus hallgatóiból: hogyhogy ő az Atyában van… Rátámadnak, de ő kimenekül a kezük közül. (Valaki elmondta: barátja ittasan rátámadott, elég veszélyes helyzet állt elő, ő teljes erejéből megpróbált szabadulni, és nemcsak a saját életét mentette, hanem az is megfordult a fejében, hogy ha ő most megsérül, akkor barátjának meg fog gyűlni a baja a törvénnyel.) 

    Jézus elmegy a Jordánon túlra, sokan mennek oda hozzá, hallgatják, és azt mondják: János nem tett csodát, de igaz volt az ő bizonyságtétele. Mert az Igazságról szólt.  És sokan hittek benne. Figyeljük meg: nem a csodákban, hanem személyesen benne. A legnagyobb csoda Jézus. Érdekes: egyik helyen keményen visszautasítják, a másik helyen hisznek benne. Legyünk olyan emberek, család, közösség, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban! Ámen. 

Jn 11, 1-16 (szerda)

  1 Volt pedig egy beteg ember, Lázár, Betániából, Máriának és testvérének, Mártának a falujából. Lk 10,38-39 

2 Mária volt az, aki megkente az Urat olajjal, és megtörölte a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. Mt 26,7; Mk 14,3; Jn 12,3 

3 A nővérei megüzenték Jézusnak: Uram, íme, akit szeretsz, beteg. 

4 Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia. 

5 Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt. 

6 Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, még két napig azon a helyen maradt, ahol volt, 

7 de azután így szólt a tanítványaihoz: Menjünk ismét Júdeába! 

8 A tanítványok ezt mondták neki: Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy? 

9 Jézus így válaszolt: Nem tizenkét órája van a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát, 

10 de ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága. 

11 Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. 

12 A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. 

13 Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól. 

14 Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. 

15 Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá! 

16 Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt!

     A kezdő mondatban ez áll: volt egy beteg ember. Feltételezhetjük, hogy Lázár beteges természetű volt… A testi gyengeség mindennapjai, élete, identitása részévé vált, mások is így beszéltek róla. Van, aki hosszú évekig hordoz valamilyen testi (vagy lelki) nyomorúságot, valósággal összenő azzal, és nevét együtt említik a keresztjével. XY, a mozgássérült, aki dialízisre jár, az ágybanfekvő, akinek meghalt a férje… Ránk mért böjtnek is nevezhetnénk ezt.  

    Lázár Bethániában lakott („szegénység háza”), Mária és Márta testvére volt. Jézus jól ismerte a családot, közeli kapcsolatban volt velük. Az evangélium egyik legmélyebb értelmű cselekménye – amire hivatkozik is az evangélista - Mária nevéhez kapcsolódik. Megkente az Urat olajjal, hajával törölte meg a lábait. 

   A testvérek értesítik Jézust, hogy Lázár súlyos beteg lett. Figyelemreméltó az üzenet szövege: Uram, akit szeretsz, beteg. Mintha ellentmondás lenne ebben a mondatban. Hogy lehet beteg az, akit Jézus szeret? Jézus, az Isten Fia, aki képes meggyógyítani mindenféle betegséget és erőtlenséget. Ezzel a dilemmával élünk azóta is. A betegség nem azt jelenti, hogy Jézus nem szeret, sőt éppen az az állapot, amikor különösen nyilvánvalóvá lehet az ő szeretete. Vajon el tudjuk-e mi is mondani (milyen nagy vigasztalás van ebben!): az a beteg vagyok, az a bajok között élő, az a bűnös ember, akit szeret Jézus?  

   Jézus azt feleli (a testvérek küldötteinek, a tanítványoknak): nem halálos ez a betegség. Pedig Lázár később meghal. A tények azonban nem hazudtolják meg Jézust, hanem ő hazudtolja meg a tényeket… Talán mi is azt mondjuk: bár Jézus azt tanítja, hogy „bízzatok, én meggyőztem ezt a világot”, mégis lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy a világ gonoszsága uralkodik rajtunk. De mi csak részleteket látunk. Jézus az Isten dicsőségének a távlatából szemléli az eseményeket.  

   Az 5. vers megint szíven talál: szerette Jézus Mártát, ennek nővérét, és Lázárt. Külön hangsúlyozza ezt az evangélium. Mások is látják ezt, és ők maguk is érzik. Micsoda kiváltság tudni, hogy Jézus szeret! Vágyunk az emberek elismerésére, szeretetére is. Az is lényeges. A gyermek számára létfontosságú tudni azt, hogy szereti őt valaki, és a legjobbat akarja neki (akkor is, ha sokszor nem érti, hogy miért kell ezt vagy azt megtennie). De ha az emberektől nem is kapnánk meg, olyan erőt adó tudni, hinni, vallani, átélni azt, hogy Jézus feltétlenül szeret minket.  

   Még két napig ott maradnak (miért nem siet az Úr?, de kiderül: nemcsak két napon múlt, Jézussal meg kell tanulnunk várni, ráhagyatkozni, átengedni – böjti cselekmények ezek is). Aztán szól Jézus a tanítványokhoz: menjünk Júdeába (Bethánia Jeruzsálem mellett van). A tanítványok emlékeztetik őt, hogy „meg akartak kövezni”… 

  Vajon mit jelent ebben az összefüggésben a Jézus válasza? A nappalnak 12 órája van, aki a világosságban jár, az nem botlik meg. De aki éjjel jár, az megbotlik. Óvatosságról beszél, a veszélyek bölcs kikerüléséről (az első keresztyének üldöztetésére is gondolhatunk), vagy ellenkezőleg: az igazság melletti kiállásról, akkor is, ha a világ sötétben botorkál? Vagyis: amíg világosság van, addig kell végezni a szolgálatot, akármilyen fenyegetéssel is kelljen szembenézni. Az igazi baj nem az, ha megköveznek valakit, hanem az, ha a hitetlenség, megalkuvás sötétségében marad.   

  Azután bejelenti Jézus: Lázár elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem. Jézus tudja, mit akar cselekedni. Tudatosan használja az alvás kifejezést (amit felébredés követ, mert ő Isten dicsőségének perspektívájából nézi az eseményeket). Egy történetben egy gyászoló édesanya azt mondta: minden reggel én szoktam ébreszteni a gyermekemet… Most tudom, édesen alszik az Úr Jézus ölében, és majd ő fogja felkölteni az örök életre.    

  A tanítványok félreértik… Azt mondják: ha elaludt, ha jól ki tudta pihenni magát, akkor meggyógyul. Jézus ekkor nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. És hozzáteszi: örülök, hogy nem voltam ott tiértetek. Hogy lássátok: Isten hatalmat adott nekem arra, hogy halottakat támasszak. Hogy megváltó szeretetem számára a halál nem akadály. 

   Tamás kissé patetikusan mondja: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele”. Van ebben együttérzés, hűség és elszántság (Uram, veled készek vagyunk a halált is vállalni), de talán kételkedés, hitetlenkedés is (rajta már nem tudunk segíteni a 

legnagyobb részvét mellet sem, mi pedig csak veszélybe sodorjuk magunkat). Hála Istennek, a csodák nem a hitünktől vagy hitetlenségünktől függenek. De hitünkön múlik az, hogy minden helyzetben ragaszkodjunk Krisztushoz, és bízzunk benne, tudva az, hogy vele az életet nyerjük meg. Ámen.  

Jn 11, 17-27 (csütörtök)

17 Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. 

18 Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, 

19 ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. 

20 Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. 

21 Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 

22 De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. 

23 Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! 

24 Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Dán 12,2; Jn 5,28-29 

25 Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; 

26 és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Jn 5,24 

27 Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. Mt 16,16 

     Jézus elindul a tanítványaival együtt Bethánia fele. A hosszú gyalogút napokat vesz igénybe. A tegnap hallottuk: a böjt a türelem tanulása is. Böjtöt kell(ene) hirdetnünk a rohanásnak, a túlzott aktivizmusnak. Aki sokfele indul, egyetlen célt sem fog elérni. 

   Amikor megérkeznek Betánia határára, megtudják, hogy Lázár már négy napja a sírban van… Attól kezdve, hogy elveszítünk valakit, aki nagyon fontos volt nekünk, egy más időszámítás kezdődik számunkra. A gyász napjai, évei. 

    Olvastuk: sokan jöttek Jeruzsálemből vigasztalni Máriát és Mártát. Szép gesztus ez… Nem hagyják a gyászoló testvéreket magukra, velük vannak (napokig), meghallgatják és bátorítják őket. Jól esik a baráti, testvéri szó akkor is, ha sokszor olyan félszeg és erőtlen (hányszor tapasztaltuk ezt). Az emberi együttérzés segít a gyász feldolgozásában. Idősebbek szokták mondani: egyedül még sírni is szaporátlan. 

  Márta meghallotta, hogy Jézus jön, és elébe indul. Megjegyzi az ige: Mária pedig otthon maradt. Itt nem ő, hanem testvére az, akinek nyitottabb a szíve. Emlékszünk, a Jézus látogatásakor (Lk 10) Mária ül le az ő lábaihoz igét hallgatni. De most a gyász megtöri. Magába roskad. Nem egyformán viseljük a nehézségeket, mégha hívő emberek vagyunk is… A ránk mért böjtről beszéltünk a tegnap. (A kommunista rendszerben hitéért kemény börtönbüntetésre ítélt lelkipásztor, Szilágyi Sándor szabadulása után Boldog rabságom címmel írt könyvet a rácsok mögött töltött évekről, de volt, aki beleroppant a meghurcoltatásokba.) 

   Márta első mondata keserű vádként, szemrehányásként hangzik: „ha itt lettél volna”. De az a hit is megfogalmazódik benne: neked hatalmad van a betegség fölött, és biztos, hogy meg is gyógyítottad volna őt, mert szeretted. Még hozzá teszi (ez egyértelműen hitének „konfirmálása”): de most is tudom, hogy akármit kérsz az Istentől, megadja neked... A Dániel barátai vallomásának a bátorsága visszhangzik itt: ha nem is tetted meg, én akkor is hiszek benned. Pál hitvallását is megcsendül a Márta vallomásában: akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Tudom, hogy amit csak kérsz: vigasztalást, enyhületet, lelki gyógyulást.

    Jézus azt feleli: feltámad a te testvéred. Isten az élőknek Istene. Az övéit az ő kezéből senki ki nem ragadhatja. Márta nem kételkedik ebben (bár nem gondol Lázárnak a földi testben történő feltámadására), és azt mondja: tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon (ami a gyász, a szenvedés, fájdalom, nyomorúság utolsó napja is lesz egyben). Vajon mi hisszük-e ezt? Ha nem, akkor hitünknek nincsen alapja, akkor a lényeg hiányzik abból.

   Jézusnak a gyönyörű, ismert kijelentésében az a hangsúlyos, hogy hitünknek (aminek szerves része az örök életben való hit) személyesen hozzá kell kapcsolódnia. Benne és általa válik az élő igazsággá, valóságos megtartó erővé. Különben elvont elmélet lesz, akár a reinkarnáció, lélekvándorlás, munkánkban, eszméinkben, gyermekeinkben történő tovább élés elképzelései… 

    Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Jézus itt nyilvánvalóan nem(csak) a földi életről beszél. A mi Urunk már itt új életet akar nekünk ajándékozni („serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus – Ef 5, 14). Krisztus kell feltámadjon bennünk, és mi benne kell feltámadjunk ahhoz, hogy Isten akarata szerint, az ő dicsőségére éljünk. 

   Jézus abban az értelemben is feltámadás számunkra, hogy földi halálunk után új életre támaszt, az üdvösségbe vezet be minket. Ha hiszünk Krisztusban (azaz élő hittel kötődünk hozzá), aki a feltámadás és az élet, akkor a halál sem tud elválasztani tőle. Ha egy hajó biztosan révbe ér, akkor azok is, akik rajta vannak (ha halálos viharokon mentek is át). Önmagunkban a halál martalékai vagyunk, de ha befogadjuk Krisztust, akkor az ő dicsőséges életében részesülünk (amit örök irgalomból a mi elveszett, elkárhozott életünkért cserébe ad nekünk). 

  Aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Ha tehát részünk van ebben a krisztusi életben (ez egyet jelent azzal, hogy hiszünk benne), akkor a kikerülhetetlen halál sem tud elszakítani tőle (soha nem kerülhetünk megváltó kegyelmén kívül), és amikor meghalunk, átmegyünk a nekünk ajándékozott, örökkévaló életbe. Ezt a kegyelemből kapott krisztusi, isteni életet a halál nem veszélyezteti, nem szünteti meg. Biológiai életünk véget ér, de a hit általi, Krisztus érdeméért megnyert életünket senki el nem veheti tőlünk. „Élek én”, gyakran találkozunk ezzel a fordulattal az Ószövetségben, amikor Isten megerősíti egy-egy kijelentését, ígéretét. Én élek, mondja Jézus, és ti is élni fogtok. Halandók vagyunk, és mégsem a halál, hanem az élet vár reánk.  

   Hiszed-e ezt? - kérdi Jézus Mártától. Tőlünk is. Az is hit, ha meg vagyunk győződve, hogy létezik Isten, az is, ha biztosak vagyunk abban, hogy ő számon kér, megítél. De az igazi hit itt kezdődik. Márta tudja: csak Krisztusban lehet ezt elhinni, elfogadni, élő reménységként a szívünkbe zárni. Egy nagyon szép hitvallást fogalmaz meg ezzel kapcsolatban. Nem azt mondja, hogy igen, hiszek a feltámadásban, hanem azt, hogy Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. Ebben minden benne van. Krisztusban lesz minden a miénk. Akié a Fiú, azé az élet. Annak teljessége, véget nem érő boldogsága. Ámen.  

Jn 11, 28-32 (péntek)

    28 Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: A Mester itt van, és hív téged. 

29 Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. 

30 De Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Márta találkozott vele. 

31 A zsidók, akik Máriával voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy hirtelen feláll és kimegy. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. 

32 Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.

    Egy szép bizonyságtétellel zárult a tegnapi igeszakaszunk. Márta azt válaszolja a Jézus kérdésére: Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. Hiszem azt, hogy te véghez viszed Isten újjáteremtő, mindent jóvá tevő akaratát nemcsak az én életemben, hanem az egész világot illetően is. Elveszed a világ bűnét, helyreállítod kapcsolatunkat Istennel, és mi az ő örök közösségében élhetünk boldogan, hálával, vég nélkül.

   Bárcsak mi is hinnénk és vallanánk ezt! Hogy Isten felkent és elküldött valakit, egyszülött Fiát, a mi megtartatásunkra, hogy életünket bővelkedővé, széppé, áldottá, boldoggá tegye, olyanná, amilyennek ő eleve elhatározta. 

   Miután ezt mondta Márta, elment, és titokban szólt testvérének (bizalmas, csak rá tartozó információként közölte vele): a Mester itt van és hív téged. Jézus nem megy oda Máriához, hanem hívatja őt. Jézus sokszor úgy keres, úgy akar találkozni velünk, hogy magához hív. 

  Ki kell mozdulnunk abból a helyzetből, amibe úgy belesüppedtünk. (Olvastam egy történetet: valaki el akart jutni a barátjához, aki hosszú évek után hazajött pár napra, aztán - már a megadott lakcímhez közel járva - elromlott az autója, neki fogott megjavítani, szerelőt hivatott, közben nagyon késő lett, és ő megfordult, és hazament, pedig ott volt néhány száz méterre a céltól). Vajon ki tudunk-e mozdulni, el tudunk-e szakadni saját gondolatainktól, ott tudjuk-e hagyni a megszokottat, régi mentalitásunkat (ez is böjt), hogy az Úr szavára figyelhessünk? Ameddig csak a magunkét mondjuk, addig ő nem tud megvigasztalni. (Egy néni panaszkodott, hogy nem törődnek vele a rokonai, mutatta, hogy „itt vagyok ebben a sötét lakásban”. De azért volt sötét, mert zsaluk be voltak csukva.) Talán ezért hívja Jézus Máriát magához.

   Ő pedig (bár először nem ment ki hozzá), amint meghallotta a személyes hívást, azonnal felkelt, és elindult. Ezt a személyes hívást kell meghallanunk. Amíg hitünk csak vallásosság, csak szokás, csak hagyomány, addig könnyen elhanyagoljuk. Egyik szabadult atyánkfia mondta el (Attila bácsi), hogy egy evangélizációs istentiszteleten, ahova valaki elvitte, ez volt az ige: ha az Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek… És megértette: ez most nyílegyenesen és mentegetőzés nélkül neki szól. 

   Jézus még a falun kívül volt (János szemtanúként meghatározza a helyszínt is), ott, ahol Mártával beszélt. A zsidók, akik Mária körül voltak, amint látták, hogy hirtelen feláll, utánamentek, mert azt gondolták, hogy a sírhoz megy sírni. A hiány, a megszakadt kapcsolat nagyon tud fájni. És a gyászolók sokszor pótcselekvésekkel próbálnak ennek a fájdalomnak helyet találni. Jó lenne ilyenkor még jobban az Úrhoz ragaszkodnunk. Nem a halál emlékét, hanem az élet reménységét ápolnunk. Az ismert éneket (Ó, mily hű barát a Jézus…) egy fiatalember írta, aki tragikus módon elveszítette menyasszonyát. 

  Mária, amikor odaért Jézushoz, leborult a lába elé: ezzel nemcsak hódolatát, hanem tehetetlenségét is kifejezi. Látod, Uram, ilyen gyenge vagyok. Ide hullok a lábad elé. Nincs erőm tovább menni. 

  Ugyanazt mondja szó szerint, mint Márta: Uram, ha itt lettél volna… Keserűség, fájdalom van a szavaiban, a visszahozhatatlan miatti vívódás (gyászolók mennyit gyötrik, kínozzák magukat azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha így vagy úgy történt volna…). Mintha az mondaná: de most már vége. Te tudtál volna segíteni. De így, múlt időben. Istennél soha nincs múlt idő. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz… Igen, ami életünkben vannak vissza nem hozható pillanatok, soha nem pótolható veszteségek. De Isten az élőknek és az életnek, az örökkévalóságnak Istene. Ő nem veszít el senkit sem az övéi közül. Bár fáj az elválás, áldott, vigasztaló dolog Pállal együtt vallani: sem élet, sem halál el nem szakíthat az ő szeretetétől, mely megjelent Krisztusban. Ámen.       

Jn 11, 33-44 (szombat)

33 Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. 

34 Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! 

35 Jézus könnyekre fakadt. 

36 A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! 

37 Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? 

38 Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. 

39 Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. 

40 Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? 

41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. 

42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. 

43 Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! 

44 És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni! 

    Jézus érzelmileg is belekeveredik ebbe a történetbe. Belelép a mi életünk történetébe is. Azért jött, hogy közösséget vállaljon velünk. A böjt mindenekelőtt nem arról szól, hogy mi miről mondunk le, hanem arra emlékeztet, amiről ő mondott le értünk: vállalta szenvedéseinket, nélkülözéseinket, sőt: bűneinket is. 

    Amikor látta az Úr, hogy sír Mária, akkor – így olvastuk - háborgott a lelkében, és megrendült. Különös kifejezés ez: háborog. Valójában egy intenzív, tiltakozó érzés ez. Jézust átjárja a gyászolók gyötrelmes belső vívódása, a veszteség fájdalma! És mintha ott látnák ebben a háborgásban a keserű kérdések kavargását is: hogy is van ennyi baj, szomorúság, szenvedés!

  Jézus nem külső szemlélő, hanem megérinti szívét a Lázár halála. Ő maga is belerendül. A bűneink, elesettségünk miatti mennyei megrendülése, irgalma hozta le hozzánk („megindul bensőm őrajta” - Énekek 5,4), hogy teljes együttérzéssel osztozzon a mi sorsunkban. Egészen közelről látjuk Jézust, belelátunk a szívébe.

   Akkor megkérdi: hova helyeztétek őt, hol temettétek el (a zsidóknál aznap temettek, és családi sírboltokban, sziklasírokban helyezték el az elhunytakat). És amint mutatják neki, útban a sír felé, könnyekre fakad. Átéli az elvesztés mély, megrázó emberi fájdalmát, szorongató keserűségét, rettenetes érzését. (A sírást testi-lelki erős behatások váltják ki, amik fizikailag, érzelmileg túlterhelnek.) 

  A zsidók megjegyzik: íme, mennyire szerette. Ez már a harmadszori utalás ebben a fejezetben arra, hogy Jézus szerette ezt a családot. Beszéltünk róla: ez a tudat vigasztaló bizonyosság kell legyen számunkra. Mások megjegyzik: ha a vak szemeit megnyitotta, vajon nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? Kihalljuk ebből az ítélkező hangsúlyt is. Isten nem egyformán jár el az ő gyermekeivel. Egyéni utakon vezeti őket. Meggyógyít egy idegen vakot, ennek a sokat szolgáló családnak az életében megengedi a gyászt. 

  Jézus pedig ismét felindult magában (szent felháborodás fogja el az emberi élet esendőségét látva – ő azért jött, hogy a halál fájdalmait feloldja), odament a sírhoz, és kérte az ott állókat, hogy vegyék el a követ. Márta szólal meg, és amit mond, abban sok-sok generáció meg nem fellebbezhető fájdalmas tapasztalata van benne, a soha meg nem változtathatót elkönyvelő tudása: Uram, már szaga van, mert negyednapos. Márta hisz Krisztusban, a Megváltóban, a feltámadásban, de csak az örök élet távlatában tudja azt elképzelni. 

  Ez a készülő csoda és diadalmas jel meghaladja hitét, és minden ember hitét. Tanulság számunkra is: hinnünk kell abban, amit Jézus tesz. Igen, földi életünkben is. Jézus nem támasztott fel minden halottat, de ott és akkor véghez vitte ezt a csodát isteni, halál feletti hatalma bizonyítására. Hogy ne kételkedjünk abban.

   Jézus kérdéssel felel, amiben Mártát önmagával konfrontálja: nem megmondtam, hogyha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Ez a kérdés nemcsak emlékezteti Mártát, hanem bevonja az ő hitét is a történésekbe. Ugyanakkor biztatás is: higgyél, és meglátod. Ha hiszel… Mennyire bízunk Jézusban? (Moody: kis hit a mennybe viszi a lelkeket, a nagy hit a mennyet hozza a lelkekbe). 

  Elvették a követ (engedelmeskednek), Jézus pedig először imádkozik (még könnyes szemmel teszi): hálát adok, hogy meghallgattál. Ezt meg kellett hallaniuk a körülállóknak, hogy megtudják: ő nem saját képességeivel akarja itt lenyűgözni az embereket. Isten akarata ez (amivel egybevág a Jézus kérése).

   És akkor hangos szóval kiált: Lázár, jöjj ki! Igaz, a személyes feltámadásban hiszünk? És abban, hogy az élő Krisztus élő szava életre kelt.  

   Eddig a pontig talán a tanítványok is képesek lettek volna véghez vinni mindazt, amit Jézus tett (együttérzés, bátorítás, szép igék idézése), de a 44. vers arról tanúskodik, hogy itt az Isten Fia szól. Őt kell felismernünk.

  Kijött a halott (milyen furcsa mondat, mert a halott semmit sem tud tenni!) a Jézus szavára, amelyre betegek gyógyultak, bűnösök tisztultak. Ugyanaz a szó, ugyanaz az ige, hatalom, szeretet. Kijött úgy, ahogy volt. Az új élet a régiből nő ki. És Jézus szólt: oldjátok fel, és hagyjátok menni, önállóan az útjait járni (tudjak: az a Jézus követése lesz). A mi Urunk – a bűn, a lelki halál köteleit megoldva - szabaddá tesz minket. Hogy az ő útjain járjunk… 

   Hiányoljuk, hogy az evangélista nem jegyzi fel a következő pillanatokat. A folytatás nincs leírva. Bizonyára egymás nyakába borultak testvérek, zokogva sírtak örömükben. Az emberek csodálkoztak, és magasztalták Isten nevét… aki csodálatosan mutatta meg hatalmát, az élet reménységét, amit Krisztusban ajándékoz nekünk. Ámen.