Jn 18, 33-40 (húsvét nagyhete, hétfő)

Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? 

34 Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? 

35 Pilátus erre így szólt: Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél? 

36 Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. 

37 Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. 

38 Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt. 

39 Szokás nálatok, hogy szabadon bocsássak egy foglyot a páska ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát? 

40 Ekkor újra kiáltozni kezdtek: Ne ezt, hanem Barabbást! Ez a Barabbás pedig rabló volt. 

     Jézust elfogják, kihallgatják (porhintés az egész, valójában már előre döntöttek a sorsa felől, koncepciós per zajlik ellene, ahogy aztán ez „bevett” gyakorlattá vált a történelem során), halálra ítélik. Valójában vallási törvények alapján: mert megrontotta a szombatot, mert „káromló” szavakat mondott a templom ellen, mert Isten Fiának nevezte magát. Közben semmiféle konkrét vádat nem tudnak felhozni ellene, hiszen nem tett mást, mint tanított, gyógyított, vigasztalt, embereken segített.

   Az ún. dogmatikai előírások könnyen az ítélkezés vagy éppen fanatizmus kiindulópontjává válhatnak… Egy i betű miatt vallásháború törhet ki (v.ö. Madách Imre: Az ember tragédiája). A merev tanokhoz, vallásos eszmékhez való vakbuzgó ragaszkodás szembeállítja, egymás halálos ellenségeivé teszi az embereket. (Szent Bertalan éjszakáján többezer protestánst gyilkoltak le Franciaországban olyan emberek, akik ugyanazt a Bibliát olvasták, ugyanazt a Miatyánkot mondták, nagyrészt ugyanazokat a dicséreteket énekelték – csak azért, mert azok másként akarták megélni a hitüket.)

   Jézus az erkölcsi törvényeket helyezte előtérbe (szinte kizárólag csak a tízparancsolat második tábláját idézte). Nem az a fontos, hogy milyen ceremóniákat követsz, vagy milyen teológiai tételeket hangoztatsz, hanem az, hogy milyen gyümölcsei vannak hitednek: hogyan viszonyulsz Istenhez és felebarátodhoz. Jézus tanításában ez az egyetlen kritérium: van-e szeretet benned, jót teszel-e az embertárssal, elsősorban a kicsikkel, a kiszolgáltatottakkal. 

  Jézust elhurcolják Pilátushoz, hogy megszerezzék az engedélyt a kivégzéséhez. (Mennyi képmutatás van abban, hogy azok, akik Jézust vitték, nem mennek be a helytartóságra – tisztátalan helynek számított –, de az már nem érdekli őket, hogy mi történik Jézussal. Őt mint egy prédát lökik oda a helytartó elé). Amikor Pilátus rájuk kérdez, hogy miért vezették eléje, önérzetesen azt felelik: ha nem lenne gonosztevő, nem hoztuk volna. Komoly emberek vagyunk, nem kérünk akárkire halált. (Csak éppen az Igazra, a Szentre.)

  Pilátusban van annyi becsület, hogy kihallgatja Jézust. Kicsit gúnyosan, a szédelgőknek kijáró leereszkedéssel kérdezi… makulátlan prokurátori ruhába öltözve, a római birodalom tekintélyét, hatalmát képviselve… egy félig agyonvert, véres, szánalomra méltó embertől: te vagy, te lennél a zsidók királya?

  Jézus visszakérdez… Pilátust is meglepi. Magadtól mondod, vagy másoktól hallottad? Képes vagy-e bennem meglátni a mennyei királyt? El tudsz-e képzelni ekkora szeretetet, amely másokért ilyen megaláztatást, ekkora áldozat vállal? Meg tudod-e érteni, hogy az embert nem lehet másként megváltani? Hogy Istennek egyszülött Fiát kellett elküldenie, halálra szánnia. (Történet: a királynak volt egy hűséges, gazdag alattvalója… Háború tört ki, a király követeket küldött hozzá: segítségre van szükségem, mit ajánlasz fel? Az alattvaló az egész vagyonát odaadta. Másodszor is jött a követ ugyanazzal a kéréssel. Emberünk azt válaszolta: már mindent odaadtam, amim volt. De a követ nem tágított: a király azt mondta, hogy a fiadat még nem küldted el.) Isten ezt tette meg. Vannak azonban olyanok, akiket ez sem hat meg (). 

    Pilátus hárít. Nem akarja közel engedni a szívéhez ezt a gondolatot. Szinte méltatlankodva kérdezi: hát zsidó vagyok én! Nem ismerem az egésznek a vallásos hátterét (vajon a bűn nem általános, nem érint mindenkit?), saját néped, saját főpapjaid adtak át nekem, mondd tehát, mit tettél? 

  Azt várnánk, hogy Jézus elkezdi bizonyítani ártatlanságát: nem tettem semmi rosszat. De ehelyett másról kezd beszélni, ami még elgondolkodtatóbb. Az én országom nem e világból való (akármit is tettem, nem a magam akaratát cselekedtem, nekem felülről való megbízatásom van). Ha földi hatalomra törnék, akkor földi eszközökkel, fegyverrel harcolnék a céljaimért. De nekem mennyei küldetésem van. Nem vallási, vagy politikai hatalom megszerzése a szándékom, bár mindenki ettől fél, hanem az emberek megváltása. 

   Pilátus – talán most már valamit sejtve – azt kérdi: akkor mégis király vagy? Mert azt mondod, hogy van valahol egy országod. Megint elgondolkoztat a Jézus válasza: Pilátus, te mondod, hogy király vagyok, ez a te következtetésed. Te földi kategóriákban gondolkozol. Vagy talán kész vagy hit által meglátni bennem a mennyei királyt? Majd egy szép vallomás hangzik el: én azért születtem, azért jöttem e világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Nem a földiről, nem a hatalom, nem a pénz, az erő igazságáról, amit ti, emberek, ismertek, amit tiszteltek, amihez igazodtok, hanem a teljes igazságról, ami érvényes mennyen és földön. Az Isten igazságáról. És aki az igazságból való, akinek szívét megérintette Isten igazsága, az hallgat az én szavamra. 

  Pilátus ezután azt kérdezi: mi az igazság… De nem vár választ, sőt a következő mondat („miután ezt mondta”) azt sugallja, hogy ez nem is kérdés volt, hanem egyfajta felismerés (quid est veritas? – vir qui adest): te magad vagy a válasz, akit kérdezek. Még nem hiszem teljesen, de valahol nálad, benned kell lennie az igazságnak. 

   Mennyit bizonygatjuk az igazunkat! Pilátussal együtt Krisztusban kell megtalálnunk. Veszekedő, vitázó emberek, haragosok, háborúzók kardoskodnak saját igazuk mellett (sokszor gyilkos indulattal) egymás ellenében, de ha távol vannak Krisztustól, akkor az igazságtól is. Uram, mondd meg nekem, mi az igazság! Mutasd meg önmagadban! 

   A furcsa kihallgatás után (ami bizonyára megérintette Pilátust, a zsidókat viszont vallási elvakultságuk megakadályozta abban, hogy szívükre vegyék Jézus szavait) a helytartó kiment, és így szólt hozzájuk: semmi bűnt nem találok benne. 

  Páska ünnepén szokás volt egy fogoly szabadon bocsátása. (Krisztus mindenkit szabaddá akar tenni.) Érdekes: a szenvedéstörténetben kikerülhetetlenül előjön a szabadulás témája. Pilátus azt javasolja: Jézus, akit fogolyként adtak át neki, de akiben nincsen elítélni való bűn, ő legyen a szabadon engedett. Akkor kiáltozni kezdtek: nem ezt, hanem Barabbást. Akárki mást, csak őt nem. Ezt a keménység ott van ma is sok ember szívében: nem kell Jézus, az ártatlan, a tiszta, a szent, az alázatos.  Akárki más, de ő nem. A sötétség irtózata ez a világosságtól. 

   Mi válasszuk – mindenki ellenében – őt, a megalázottat, aki felmagasztaltatott, a keresztre feszítettet, aki feltámadott. Ámen. 

Jn 19, 1-11 (húsvét nagyhete, kedd)

   1 Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. 

2 A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; 

3 odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvöz légy, zsidók királya! – és arcul ütötték. 

4 Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. 

5 Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! 

6 Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. 

7 A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. 3Móz 24,16 

8 Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. 

9 Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: Honnan való vagy te? De Jézus nem felelt neki. 

10 Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? 

11 Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.

   Az ember miért nem tud kiállni a felismert igazság mellett? Miért lesz mindig fontosabb a saját igaza (), miért lesz mindig fontosabb a saját érdeke, sérelme? Történt-e meg olyan, hogy egy gazdag, befolyásos ember önként beismerte volna, hogy egy szegénnyel, neki alárendelettel szemben nem volt igaza, és tévedését vállalva, bűnbánattal kereste volna a jóvátételt? Hallott valaki ilyen történetről? Akkor miért beszélünk annyit az igazságról?  Egyetlen igaz volt ezen a világon, és mi annyiban tudunk közelebb kerülni az igazsághoz, amennyiben rá figyelünk. A főpapi imában hangzik el: hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél… (Jn 17,3)

    Egy háborús filmben játszódik le a következő  jelenet: egy felderítő csapat egyik tagja félreértésből lelő egy gyereket, a társai heves szemrehányásokat tesznek neki, mire ő azt válaszolja: ha a háborúban egy golyó nem téged talál el, akkor szerencsés vagy, és nem eshetsz térdre minden áldozat előtt… Igen, nincsenek térdre esések, hanem tovább vívjuk igazságtalan harcunkat egymás ellen, miközben az igazságról papolunk.   

   Pilátus megsejti azt, hogy az igazság a Jézus oldalán van, sőt, ő maga az igazság, de mégis elviteti őt, megkorbácsoltatja. Nem vállalja annak kockázatát, hogy lemondjon helytartói hatalmáról, esteleg pozíciójáról is. Érdekeink megakadályoznak minket abban, hogy azt az utat kövessük, amit lelkünkben felismertünk. A konfirmandusokat illetően gondoltam arra: mennyi szép tanítást hallottak Krisztus tisztaságáról, jóságáról, igazságáról, de a sokféle kísértés, az érvényesülési küzdelem, a világban divatos feltűnősködés közepette milyen esélyük van?

    A katonák valósággal rá vetik magukat Jézusra, szemmel láthatólag örömüket lelik az erőszakban, a mások megaláztatásásban. Honnan van az emberi természetnek ez a romlottsága, gonoszsága, természetellenessége? Testileg, lelkileg bántalmazzák, gúnyolódnak vele, arcul ütik. Bizonyítják, hogy mennyire hűséges alattvalói a földi hatalmasságoknak. Vajon a mennyei király melletti hűséget miért olyan nehéz felvállalni?

   Pilátus, aki megmutatta, valósággal demonstrálta, hogy a törvény szigorával járt el Jézussal szemben, tesz még egy kísérletet a megmentésére: kimegy a tömeg elé, bejelenti, hogy kihozatja Jézust, és megismétli: (a római törvények alapján) nem talált semmi ítéletre méltót benne. És kijött Jézus bíbor ruhában, véresre verve, töviskoronával a fején. Pilátus rámutat – megrendítő, torokszorító, szívet megindító jelenet ez -: íme, az ember! És tudjuk az Igéből: valójában az Isten Fia, aki emberré lett, a világosság, aki megjelent a sötétségben. 

  És nincs térdre esés, nincs mellet döngető bűnvallás, nincs zokogó bocsánatkérés. Nincs szemernyi emberi jóság sem, csak megszállott gyűlölet, bosszúvágy, gonoszság. Ha valakinek a szívében, a fejében valamiért uralomra jut a gyűlölet (mert mások elültették, mert ő engedett teret annak), az teljesen elvakulttá teszi. Nem is jó kifejezés az „agymosás” (mert az valaminek a megtisztulását feltételezi), hanem „agymocskolásról” kellene beszélni, mert a gondolkodás, az érzések besározásáról, manipulálásáról van szó.

   Amikor Hitler belesulykolta a német népbe, hogy a zsidók minden rossznak az okai, a társadalom élősködői, akkor értelemes, művelt emberek is bedőltek ennek az gyilkos eszmének, és a kedves, családjukat önzetlenül kezelő orvosban is elkezdték az eltaposni való ellenséget látni. Szörnyű dolog ez! Egyik ismerősöm mondta el: találkozott gyerekkori barátjával, akivel valamikor nagyon jó, bizalmas viszonyban volt, a falatjukat is megosztották egymással. Nagy örömmel üdvözölte, de az illető bántó módon idegenül, ellenségesen viszonyult hozzá. Emberünk bele volt betegedve, aztán megtudta: régi barátja egy szélsőséges vallásos csoport tagja lett… De ha benne nem változott semmi, akkor „peste noapte” mitől vált ő a másik szemében ellenséggé?

   A szívekbe be van programozva a „feszítsd meg!”. Könnyű odatelepíteni, és nehezen lehet kitörölni. Egyik testvér örökségi csalással vádolta a másikat, nagyon megneheztelt rá, „örök haragot” jelentett be, aztán kiderült: nem volt semmi oka erre, a másik teljesen ártatlan volt. De a kapcsolatuk mégsem gyógyult meg. A gyűlölködni kezdő testvér szívében már történt valami, amitől nem tudott szabadulni. Pilátus ezt mondja – van egy kis ingerültség a hangjában-: feszítsétek meg ti, mert én nem találom bűnösnek.

   A zsidók a törvényre hivatkoznak: nekünk törvényünk van. A törvény áldás, ha Isten rendelkezik vele, de a mi kezünkben átokká válik. A törvény az életet szolgálja, ha Isten alkalmazza, ha mi, akkor könnyen a halál eszközévé válik. Ha az önkényesen értelmezett törvény alapján halálra lehet adni az Isten Fiát, akkor a törvény nevében mit lehet művelni az esendő emberrel? 

   János odafigyel Pilátus érzelmi reakcióira is. Olvastuk: még nagyobb félelem szállta meg. Eddig is szorongatta valami Jézussal kapcsolatban. Most még inkább, amikor hallja, hogy ő Isten Fiának nevezte magát. A császárok, az ő urai tartották magukat isteni származásúaknak, de Jézus más. Félelmetesen (vagy békességet árasztóan?) más. 

   Megint elkezdi faggatni Jézust: honnan való vagy. A helyes válasz az lenne, hogy a mennyből. Betlehemben születtem, de az testet öltés volt, Názáretben éltem, de az mennyi küldetésem része volt. Zavarba ejtő, ha nincs földi válasz, és a mennyeit nem hisszük. Pl. azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi az élet értelme? Jézus hallgat. És ez Pilátust felbőszíti. Neki tartományában mindenki válaszolni szokott. Nem tudod, hogy hatalmam van? Nem tiszteled a hatalmamat? Vagy nem vagy tisztában vele? 

    Kiderül, hogy Pilátus az, aki nincsen tisztában a helyzettel. Aki felülről jött, az feljebb való mindennél. Az lát helyesen, az ismeri a végső összefüggéseket. „Semmi hatalmad nem volna rajtam”. Itt hangsúlyos a „rajtam” szó. Jézus okkal, isteni szándékból van kiszolgáltatva Pilátusnak. Miközben Pilátus megjátssza a hatalmasat, valaki másnak a hatalma, akarata érvényesül: Isten megváltó kegyelméé. 

    De az emberi felelősség megmarad. A kegyelem a bűnt nem nevezi át jó cselekedetnek, hanem – ha megbánjuk – megbocsátja. Krisztus szenvedéseivel szemben, az egymásnak okozott szenvedésekkel szemben vállalnunk kell ezt, és meg kell tanulnunk térdre esni, bűnbánatot tartani, és elfogadni, megélni Krisztus bocsánatának gyógyító, megújító jóságát. Ámen.             

Jn 19, 12-16a (húsvét nagyhete, szerda)

 12 Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak. 

13 Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. 

14 A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! 

15 Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! 

16 Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

   Pilátus központi szereplője a passiótörténetnek. A János evangéliumában 10-szer fordul elő a neve (Péteré, aki a legtöbbször emlegetett tanítvány, 30-szor). Meghasonlottsága, megalkuvása, kezet mosó képmutatása valahogy jól jellemzi a mindenkori embert, akiben megvan az igazság utáni vágy, amit azonban mindegyre legyőz az érvényesülni akarás, a kézzelfoghatókra alapozó, számító racionalizmus - a hit kockázatot, áldozatot vállaló bátorságával szemben.

   Pilátus több kísérletet tett arra, hogy Jézust szabadon engedje, nemcsak törvénytisztelő meggyőződésből, hanem egyre inkább lelkiismerete alapján is. Ezt olvastuk: ettől kezdve. Ebben az embertömegben, amely körül veszi Jézust, Pilátus kimagaslóan az erkölcsiség, az előítélet mentes hozzáállás, a jogosság képviselője. Mégsem tud eléggé határozott lenni, mégis megalkuszik önmagával, a helyzettel. A hatalom, a kényelem, a gazdagság szeretete végül elnémítja benne a belső, tiszta hangot. Erre a belső hangra éles, csikorgó kontrasztként felel a felbőszített tömeg kiáltása: feszítsd meg. 

   És egy újabb, még kényszerítőbb érv hangzik el: ha szabadon bocsátod ezt, akkor nem vagy a császár barátja, mert királlyá tette magát. Egy trónbitorlónak nem kegyelmezhetsz. A gonosznak nagyon jó a logikája, nagyon leleményes. Ó, ha a jóra való törekvésben is ilyenek tudnánk lenni! Ha valakin bosszút akarsz állni, utánamész a hetedik országig is, hogy háládat kifejezd, sokszor a szomszédba is rest van átlépni. 

  Micsoda ördögi fondorlat! Pilátus úgy érzi, sarokba szorították. Vajon a jónak a cselekvésére is sarokba lehet szorítani valakit? Ráerőszakolni, hogy a jót válassza, kövesse? Kegyes mondatként hangoztatjuk, hogy Isten szeretete lefegyverzett. De olyan ritkán történik meg.  

Pilátus – János evangélista leírásából ez derül ki – eddig a pontig tudott kitartani Jézus mellett. Többet nem kockáztat. Milyen jó, hogy Megváltónk végig kitartott (a kereszthalálig), és mindent kockára tett értünk. Képzed el, üldöznek, halálra keresnek, barátodhoz menekülsz, aki azt mondja: állj tovább, érted nem akarod bajba kerülni. Igaz, milyen keserű élmény?  Emberi gyarlóságunk határt szab kiállásunknak, igazságosságunknak. Veszélyekben és kísértések között.

    Pilátus egy töprengő, az igazsággal vívódó emberből a rangjára, pozíciójára, szerepére ráébredő, hatalmát érvényesíteni kezdő vezetővé lesz. Beül a Kövezett-udvarnak nevezett téren felállított bírói székbe (héberül Gabbatának hívták… sok szomorú ítélet emléke kötötte oda az embereket, talán néhány felmentésé is). Hogy külön említi az evangélium, ez túlmutat a földi helyszínen: eszünkbe juttatja az utolsó ítéletet. A HK tanítja: előbb érettünk Isten ítélőszéke elé állt, rólunk minden kárhoztatást elvett… Mi kiszolgáltattuk őt, ő kiáll mellettünk. 

    Magához hozatja Jézust… eddig ő ment oda hozzá, most hatalmát akarja bizonyítani. Úgy tűnik: „ettől kezdve” megkeményíti a szívét. Nehogy egy galileai szegény vándortanítóért, az általa hirdetett igazságért elveszítené állását, veszélybe sodorná magát! Reményik Sándor zseniálisan ragadja meg ezt a lélektani pillanatot a Pilátus című versében: "Egy messiással több vagy kevesebb,/Pilátus lelke nem lesz nehezebb. /És könnyebb tán ez istenverte föld,/Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.”

   És János evangélista – szokása szerint – beszúr egy idő és helyzetmeghatározó mondatot, ami még drámaibbá teszi az eseményeket. Nem egy idealizált történet ez, nem, hanem akkor, a legnagyobb valószínűséggel Kr. u. 33-ban, április 3-án, egy pénteki napon, amikor Jeruzsálemben sokan a páska ünnepére készültek, és délfelé járt az idő, gyűlölködő tömeg szorongott Pilátus udvarán, és várták, hogy Jézus felett, aki szerte járt, tanított, csodákat tett, kimondassék végre a halálos ítélet, és őt megfeszíthessék. Konkrét helyszín, letagadhatatlan történelmi pillanat, ami meghatározza az egész történelmet, személyes életünket. A megváltás tér- és időbeli realitását hangsúlyozza az a tény is, hogy Pilátus neve belekerült az Apostoli hitvallásba. 

   A helytartó (úgy tűnik, hogy azért, hogy a zsidókat bosszantsa, hogy megalkuvásának égető szégyenén egy kis odadöféssel enyhítsen) így szól a sokaságnak: ímhol a ti királyotok. 

   A felbujtott emberek nem értik a célzást, hanem indulatosan kiabálni, ordítani kezdenek: ne is lássuk, vidd el, feszítsd meg. Pilátus tovább tüzeli őket: a ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok szinte reflexből válaszolnak, meg sem gondolva, hogy mit mondanak (a jó reflexei milyen nehezen alakulnak ki: reflexből megdicsértem, reflexből segítettem rajta, van ilyen?): nem királyunk van, hanem császárunk. Hirtelen nagyon császár tisztelő emberek lettek. Álnok élőlény az ember. 

   A kis hatalmi játszma után Pilátus kiszolgáltatja nekik Jézust, hogy megfeszítsék. Egyszer már beszéltem róla: íme, ez történik Istennel, ha az ember kezébe kerül. Az ember megmutatja minden kicsinyességét, sérelmét, haragját, gonoszságát.  És mi történik az emberrel, ha Isten kezébe kerül?  Megismeri végtelen irgalmát, jóságát, ami megtérésre indítja. Ámen.  

Jn 19, 16b - 27 (húsvét nagyhete, csütörtök)

    Átvették tehát Jézust, 

17 ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. 

18 Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. 

19 Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. 

20 A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. 

21 A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok. 

22 Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam. 

23 A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. 

24 Ezt mondták egymásnak: Ezt ne szakítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen! Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. Zsolt 22,19 

25 Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. 

26 Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! 

27 Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. 

    Átveszik Jézust, olvastuk az igében. Mint egy árut, mint egy tárgyat. Pedig mennyi szeretet van az Úr szívében, mennyi jóság, bocsánat! De az embernek nem kellenek ezek a lelki ajándékok. Ő a földit akarja, el akar bánni az Isten Fiával, félrelökni őt saját útjából (jaj, mi lesz velünk, ha az Utat állítjuk félre, az Igazságot némítjuk el, az Életet utasítjuk vissza!). Ne beszéljen neki ítéletről és kegyelemről, bűnről és bocsánatról! Az ember maga akar nagy lenni. Nem kell neki Isten, az Isten Fia. 

   Jézus maga viszi a keresztet… Nemcsak a büntetésnek a része volt ez, hanem egyben az emberi aljas gonoszságnak a megnyilvánulása is. Hasonló ahhoz, mint amikor (hallottunk ilyen szörnyű történeteket) a kivégzést végrehajtók - galád cinizmussal - az elítéltekkel ásatták meg saját sírjukat. János nem írja le részletesen a keresztutat, csak arról számol be, hogy Jézus kiért a Koponya-helynek nevezett magaslatra, amelyet héberül Golgotának hívtak. A Golgota neve – amely megváltásunk helyszínévé vált - négyszer fordul elő az Újszövetségben. Mindenik evangélista megemlíti, hogy ott történt a Jézus keresztre feszítése. A Golgota dombján ma a Szent Sír Bazilika áll, a keresztyén világ egyik legismertebb zarándokhelye. Nyilván nem a helyszín a fontos, hanem a Krisztus áldozata, amely mindnyájunkért végbe ment, hogy bárhol is élünk, bocsánatot, üdvösséget nyerjünk általa. 

  Ott Jézust megfeszítették, szegekkel keresztre verték - kegyetlen, embertelen módszer volt, a legszörnyűbb bűnöket elkövetőknek járt ki ez a „kiváltság”. Jézussal együtt más kettőt is megfeszítettek, egyiket jobbról, másikat balról. Ez a mozzanat is Urunk közösségvállalásáról szól. Jézus nemcsak a legszegényebb körülmények közt megszületők, hanem a legrettenetesebb hallállal lakolók sorsában is osztozott. 

  Ott állt tehát a három kereszt… két gonosztevő között ott szenvedett az Igaz, a Szent, a bűnösök közt Istennek ártatlan Fia. Pilátus a középsőre, Jézus keresztjére feliratot is készíttet. (Három nyelven… Mit ír Pál apostol? „Minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr.”) A Názáreti Jézus a Zsidók Királya. Pilátus kitart a „király” kifejezés mellett. Vajon egy rejtett hitvallás akar ez lenni a részéről? Hallottuk, hogy valamit megsejtett a Krisztus igazságából.

   A zsidók vezetőinek ezzel a felirattal is bajuk van. Nem nyugodnak meg attól, hogy Jézust keresztre juttatták, az ő halálának az üzenete is elképzelésük szerinti kell legyen. (A kommunisták nem elégedtek meg azzal, hogy ellenségeiket kinyírták, hanem még utálatos árulóknak, a nép ellenségeinek is akarták őket – halálukban is – feltüntetni.) Reklamálnak Pilátusnál: ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem hogy ő mondta ezt magáról (hol állított Jézus ilyet magáról?).

  Pilátus röviden, lakonikusan válaszol: amit megírtam, megírtam. „Ez a négy betű az én becsületem”. Mintha az is benne lenne: tudom, amit tudok. Az Írás fel nem bontható, és bár most megsemmisítő gúnyként hangzik, de egyszer csodálatos, drága, üdvözítő igazsággá lesz. Bárcsak ragaszkodnánk a „szívünkbe írt” hitvalláshoz, akármilyen világi szelek fújnak is!

   Ahol ember van, ott – a legdrámaibb pillanatokban is – jelen van a földhözragadt anyagiasság is. Jól ismerjük a szellemeskedő kérdést: miért őrizték a Jézus sírját. A válasz: pénzért. A katonák a kicsikarható hasznot nézik (a törvény szerint is őket illette az elítélt ruhája, nála lévő használati tárgyai). Jézus estében nem sokat kaptak: felső ruháit négy részre osztották, egybevarrt köntösét pedig kisorsolták (hogy az írás beteljesüljön). Pedig mennyi mindent lehet kapni Jézustól, ruháknál, földi javaknál sokkal értékesebbet: békességet, bocsánatot, üdvösséget, lelki örömet. Ezeken osztozzunk!

    János figyel azokra is, akik együttérzéssel, mély bánattal, megrendüléssel állnak a Jézus keresztjénél. Akik Üdvözítőjüket ismerték fel benne, akik látták csodáit, akik hitték, hogy benne elérkezett az Isten országa. És szívük, hitük most összetört… Úgy érzik, hogy a gonoszság győzött. János három Mária jelenlétét említi: Jézus anyja, a Klópás felesége és magdalai Mária. A Mária név keserűséget jelent… Ezek az asszonyok, kivált Jézus anyja, a veszteség, a gyász keserűségét képviselik. Az emberiség összes bánatát, testi-lelki szenvedését, csalódását. Mert annyi igazságtalanság van, annyi háború, annyi vér, annyi bánat, fájdalom! De nem a sírásé, nem a keserűségé az utolsó szó.

  Jézus haláltusájában is gondoskodó szeretettel fordul övéihez. Meglátja anyját és mellette a tanítványt, akit szeret, és egymásra bízza őket. Ímhol a fiad, ímhol az anyád! Jézus szeretete összeköt, felelőssé tesz. Halála elkötelez, feltámadása erőt ad. Attól az órától kezdve János otthonába fogadta Máriát. Családtagok lettek. A kereszt szent szövetség megerősítője: Istennel és egymással. Új történetek indulnak onnan. 

    Életünkben is legyen tájékozódási pont: amióta tudom, hogy Krisztus meghalt értem, amióta tudom, hogy ő feltámadott azóta békessége, szeretete szerint élek. Ámen.       

Jn 19, 28-37 (húsvét nagyhete, péntek)

28 Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Zsolt 22,16 

29 Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Zsolt 69,22; 3Móz 14,4-7; 2Móz 12,22 

30 Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. 

31 Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Mk 15,42 

32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. 

33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, 

34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 

35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 1Jn 5,6-8 

36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” 2Móz 12,46; Zsolt 34,21 

37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” 

   Az evangélium nemcsak Jézus belső vívódásait tárja elénk, hanem hitelesen írja le az ő fizikai szenvedését is. Megváltásunk nem valami elvont tanítás, elmélet, hanem Isten Fiának rettenetes testi-lelki szenvedése által ment végbe. Isten szemében fontos a mi testi mivoltunk, ő nemcsak lelki problémáinkkal törődik.

   Igen, mindenekfelett egy kozmikus, roppant belső harc volt ez. Jézus tudta, hogy már minden elvégezetetett… hogy neki teljesen magára kell vennie minden bűn, igazságtalanság, bántás, halált okozó erőszak halálos büntetését, amit ember elkövetett és el fog követni az idők végezetéig, és hogy az Írásnak be kell teljesednie az ő szenvedését és abból fakadóan a mi megváltásunkat illetően is. Ugyanakkor irtózatos testi kínokat is kellett kiállnia.

  A keresztre feszített személyt a nagyfokú vérveszteség és a dehidratáltság (kiszáradás) miatt iszonyatos szomjúság gyötri. Ezért szólt Jézus ekképpen: szomjúhozom. Mennyi szomjúságot, éhséget, fájó hiányt, szorongató szükséget tud ember az embernek okozni! Az állatok nem kínozzák egymást – erre csak az ember képes. 

   Jézus azt tanította: aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha meg nem szomjúhozik… Ezt az élő, az örök életre felbuzduló vizet rettenetes szomjúság, szenvedés, gyötrelem árán szerezte meg nekünk a mi Urunk, hogy mi bizonyosak lehessünk: Isten kegyelmét soha nem kell nélkülöznünk.

  Volt ott egy ecettel teli edény (egyfajta érzéstelenítőként használták a keresztre vert elítéltek embertelen kínjainak enyhítésére). Egy szivacsot izsópra tűztek (az izsóp egy elterjedt, illatos félcserje volt, az Ósz-ben rituális megtisztulásra használták, szent növényként tisztelték, szárai a 70-80 cm-t is elérték). Nem véletlenül hallunk éppen erről a növényről: Jézus bűntől megtisztító áldozatát jelképezi. 

    Jézus, miután elfogadta az ecetet (valószínű csak az ajkát nedvesítette meg, már nem volt ereje lenyelni… az első két evangélista valószínűleg ezért írja: nem kért belőle), ezt mondta: elvégeztetett. Főpapi imájában is előjön ez a gondolat: „elvégeztem a munkát, amit reám bíztál”. Az Úr tudatosan vállalta ezt a küldetést, ezt a szolgálatot, ami most ért el a végső pontjához. Az életénél többet senki sem adhat. Az is benne van ebben a nagy felsóhajtásban: Istenem, a megbízatást teljesítettem, a harcot megvívtam, mindenkiért eleget tettem, a megváltást véghez vittem. Áldott legyen a te neved! 

   Majd lecsuklott a feje, és kilehelte a lelkét. Jézus úgy hal meg, mint minden keresztre feszített… ő az utolsó lélegzetéig, az utolsó mozdulatig vállalja sorsunkat. Azt is üzeni ez a megrendítő kép: Jézus ott van a haláltáborokban, ott van a halálos ágyaknál, tragikus baleseteknél. 

   Olvastuk az igében: mivel Jézus keresztre feszítése pénteken történt, és az a szombat a zsidók számára különösen nagy ünnep volt, a vezetők nem akarták, hogy a holttestek a kereszten maradjanak (és az ünnepet úgymond megszentségtelenítsék). A Mózes törvénye szerint a halott ember tisztátalannak számított (Jézus tehát teljes mértékben tisztátalanná lesz, hogy minket megtisztítson, élettelenné, hogy nekünk életet szerezzen). A bűnt nem szégyelli az ember, de nem szívesen néz szembe annak következményeivel. Nem a gonoszság elkövetése zavarja, hanem az, ha tette nyilvánvalóvá lesz. Kérték Pilátust, hogy törjék el a kereszten függők lábszárcsontjait (ez a kivégzései protokoll része volt, egyben – ha a kereszten függők esetleg még életben voltak – a halálukat is siettette, mert így nem tudták a testüket a lábukkal felemelni, hogy kínkeservesen levegőhöz jussanak), és vegyék le őket. 

   A másik két elítélten a katonák végrehajtják ezt a kegyetlen szertartást, de Jézushoz érve látják, hogy már meghalt, ezért nem törik el a csontját (a törvény értelmében a feláldozott páska báránynak épnek, hibátlannak, tökéletesnek kellett lennie, nem lehetett csonka, törött lábú), hanem egyik katona lándzsával átszúrja az oldalát, ahonnan vér és víz jött ki.  Megrendítő epizód ez. Nemcsak a Jézus halálának valóságos bekövetkezését írja le anatómiai hitelességgel, hanem mély teológiai üzenete is van: a Jézus bűnt eltörlő, azt lelkünkről lemosó áldozatáról tesz bizonyságot. A testet tápláló, a biológiai életet fenntartó vér elégtételt szerző váltságdíj, ua. minket a bűntől megtisztító, az üdvösségre megerősítő élő víz kiábrázolása lesz. (Az 1 Jn 5-ben is történik utalás erre.) 

  János itt – valószínűleg bizonyságtételét később leírva is mélyen megrendülve – megáll egy pillanatra, és egy megerősítő vallomást fogalmaz meg: az tesz erről bizonyságot, aki mindezt látta. A beszámoló egészen személyesen, meggyőzően hangzik. És ez a szemtanú – írja János - az igazságot szólja, hogy „higgyetek”. Hogy ti is, akik olvassátok, akik halljátok, felismerjétek Krisztusban, kereszthalálának szent eseményeiben a ti megváltásotok beteljesedését. 

   Ezek pedig úgy történtek, ahogy Isten azt előre kijelentette, ahogy Isten előre elhatározta… nem pusztán az Írás igazolására, hanem azért, hogy az abba foglalt igazság érvényre jusson: hogy ti. Isten ígérete szerint Krisztusban célba jutott az ő megtartó, megváltó akarata. Ámen.

Jn 19, 38-42 (húsvét nagyhete, szombat)

Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. 

39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. 

40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni.

41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. 

42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

    Még független, „világi” felmérések adatai alapján is Jézus a világtörténelem egyik (vagy a) legismertebb személye, pedig szegényen született, nincstelenül élt, és elítéltként halt meg. Temetésén sem vettek részt tömegek, hanem csupán néhány ember… Önmagában is gyászosnak, szomorúnak, lesújtónak tartjuk, ha egy-egy temetésen – általában olyan elhunytak esetében, akiknek senkijük sincsen, vagy idegenek, jövevények - csak pár személyből áll a „végtisztességet tevő gyülekezet”.  

   Jézus temetése, sírba helyezése egy bizonyos arimáthiai József nevéhez kötődik… Hogy az evangélium külön feljegyezte ezt az eseményt, nem lehet véletlen, sőt, külön jelentőséggel bír. Fontos üzenete van ennek a golgotai keresztre feszítést, Jézus kiszenvedését, halálát követő nagypénteki mozzanatnak… Jézus már nem él, jóságának, szeretetének ereje mégis munkálkodik a szívekben. 

   Arimáthiai Józsefről nem sokat tudunk, az evangéliumban kevés szó esik róla, tkp. csak itt tűnik fel… amikor mindenki más elmenekül, lapít, vagy éppen magába roskadva gyászol. A többi evangélista megjegyzi: gazdag, tekintélyes ember volt, tagja a Nagytanácsnak. Jézus ártatlan halála annyira megérinti, hogy feladja anonimitását, Jézus tanítványaként lép a színre. Már nem félti társadalmi pozícióját, nem tart mások véleményétől, hanem kiáll a Krisztusban felismert (eddig csak magában őrzött) igazság mellett. Váratlan, bátor fellépésével azt üzente: nem lehet, hogy az ártatlanul meggyalázott, keresztre küldött Jézusnak még egy tisztességes temetés se jusson, nem lehet, hogy senki ne mondja ki az álnok terveket végrehajtóknak: az Igazat megöltétek, de az igazságot nem lehet elpusztítani.

   Egyfajta nekikeseredett lázadás az, amit tesz (nem tudja, hogy a legnagyobb, a világtörténelmet átíró lázadás éppen az általa felkínált sírban fog végbe menni a halál, a kárhozat, a gonoszság hatalma ellen). Furcsa ellentmondás: József éppen a Jézus eltemetésével hirdeti azt, hogy az ő igazságát, tisztaságát, jóságát nem lehet legyőzni. Íme, azok halála után is „élnek és hatnak”. 

   Arimáthiai József hitvalló tanítvány maradt (és nemcsak „kései sirató”), még ha meg is ölték Mesterét. Hűsége (és dacos bátorsága) mindenképpen tiszteletre méltó. Annál inkább, hogy eddig csak titokban tartozott az Úrhoz, mert félt a zsidóktól. Most hogyan tudta legyőzni a félelmét? Talán a lelkiismerete szólalt meg: határozottabban ki kellett volna álljak az Úr mellett, nem kellett volna – magamat féltve – sunyin hallgassak. Most már neki nem tudom megmutatni ragaszkodásomat, de akkor megteszem ezt ország-világ előtt. Péter a Cézárea-Filippibe vezető úton azt mondta az Úrnak: te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Arimáthiai József a Jézus temetésén tesz erről bizonyságot. Nem hangzanak el szavak: tette, jelenléte a vallomás.

    Vajon a mi közömbös, kényelemes világunkban van-e, aki kiálljon a mindegyre elnémított, halálba küldött igazság mellett? Van-e, aki legalább kritikus pillanatokban, legalább utólag felemelje a szavát, megmutassa odatartozását? A baj az, amikor végleg beletörődünk a gonoszság uralmába, amikor szívünkben alkuszunk meg, és adunk igazat a hamisságnak. 

    József megkapja Pilátustól az engedélyt, és leveszi a keresztről Jézus holttestét. Rengeteg művészt, festőt megihletett ez a drámai jelenet. Az élet királyát élettelen állapotban emelik le a keresztről… A megkínzott test látványa, az elnehezült tagok súlyos tehetetlensége. 

   Megjelenik Nikodémus is, aki éjszaka ment Jézushoz. A másik rejtőzködő tanítvány. Hogy van ez? A Jézus mellett levőket az ő keresztje, halála elriasztja, elbizonytalanítja, a távol levőket előhívja… a meghalt Messiás mellett hitet tenni. Van ebben bűnbánat, és – amint már említettük - tiltakozás is a Makulátlant, a Szentet legyilkoló gonoszsággal szemben. És talán hit is mindekettőjük részéről, mert ismerték a Jézus tanítását. Nikodémus személyesen hallotta „ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Ember Fiának felemeltetnie, hogy aki hisz benne, annak örök élete legyen”. Aki örök életet tud adni, az nem maradhat halott.

   Mindketten áldozatot is hoznak, József új sírját ajánlja fel a „gazdag parcellában”, Nikodémus 30 kg-nyi, vagyonban kerülő illatszert hoz (az asszonyok nem tudnak róla?). És elvégzik az ilyenkor szokásos szertartást. Fogják Jézus holttestét (ezzel, Mózes törvénye szerint, tisztátalanná válnak, alkalmatlanná az ünneplésre… de Isten új ünnepet készít a számukra és az egész világ számára), és leplekbe burkolják együtt az illatszerekkel. És azért is, mert nemsokára beállt az ünnep, és nem lehetett volna messze szállítani Jézus holttestét (Bethániába vitték volna, Lázár sírjába?), a közeli kertben levő új sírba helyezték. És az lesz a feltámadás helyszíne. És annál az új sírnál végbement, a halált legyőző csodáról, az új teremtésről, a feltámadásról fogunk az üdvösségben is dicséreteket zengeni. 

   Ott helyezték el Jézust. De harmadnapra kiderül, az egész világot betöltő hír lesz: az Urat nem lehet helyhez kötni, nem lehet sírba zárni, nem lehet végleg halottnak nyilvánítani: hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön a mi megtartatásunkra és üdvözítésünkre. Ámen.