Róm 11, 1-10 (hétfő)

 1 Azt kérdem tehát: Elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla! Hiszen én is izráelita vagyok, Ábrahám utódai közül, Benjámin törzséből. Zsolt 94,14 

2 Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott. Vagy nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor Isten előtt vádat emel Izráel ellen: 

3 „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, én maradtam meg egyedül, de nekem is az életemre törnek.” 1Kir 19,10.14 

4 Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.” 1Kir 19,18 

5 Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; 

6 ha pedig kegyelemből van, akkor nem cselekedetekből, különben a kegyelem nem volna kegyelem. 

7 Mi tehát a helyzet? Amire Izráel törekedett, azt nem érte el. A választottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek, 

8 amint meg van írva: „Adott nekik az Isten bódult lelket, olyan szemet, amellyel nem láthatnak, és olyan fület, amellyel nem hallhatnak mindmáig.” 5Móz 29,3; Ézs 29,10 

9 Dávid is ezt mondja: „Asztaluk legyen számukra csapdává és hálóvá, megbotlássá és megtorlássá! Zsolt 69,23 

10 Homályosodjék el szemük, hogy ne lássanak, és hátukat görnyeszd meg örökre!” 

   Emlékszünk, a tegnapi igeszakaszunk (éppen a megelőző rész) egy megrendítő képpel, kijelentéssel zárult: hiába tártam ki egész nap az én karjaimat az engedetlen nép felé. Isten kegyelemmel hívogatta a népét, de az nem akart hozzá térni, nem is figyelt a féltő szóra, saját útjain indult el.

   Ma a rádióban egy műsort kaptam el, amelyben egészségügyi szakemberek, addiktológusok, preventív programok szervezői és kábítószerfüggőségbe esett fiatalok szülei beszéltek… Egyik édesanya elmondta: minden szülőnek meg kell érteni, aki ilyen problémákkal szembesül, hogy gyermeke teljesen megváltozik. Más lesz a gondolkodása, értékrendje, jelleme. „Már nem hozzád tartozik” - mondta, „a szerek teljesen elidegenítik, kisajátítják”… A hitetlenség ilyen lelki drog. Az Istentől elforduló ember vallomása, életfilozófiája az első kátékérdés tagadása lesz. „Akár élek, akár halok, nem másé, hanem önmagamé vagyok… Nincs közöm Krisztushoz. Saját akartomat követem, Isten Lelke nem irányít engem.” Van-e gyógyulás ebből az állapotból? A Szentlélek ereje újból visszavezethet megváltó Uramhoz. A bűnbánat útja ez.

  Vívódva, szívfájdalommal kérdezi az apostol: vajon Isten teljesen elvetette az ő népét. Rögtön válaszol is, szinte a benne felvetődő gondolat ellen tiltakozva: semmiképpen. És hozzáteszi: magam is izraelita vagyok. Gondoljunk arra, hogy Isten milyen csodálatosan mutatta meg Pál életében kiválasztó kegyelmét. Az apostol hivatkozik az Illés esetére, panaszára (egyedül maradtam, oltáraidat lerombolták, nem keresnek téged, teljesen hátat fordítottak neked… mennyire át tudjuk érezni Illés szomorúságát! – Isten nem kell sok kortársunknak sem), de idézi az arra érkező isteni választ is: meghagyok hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet Baálnak. Illés, te úgy látod, hogy senki sem maradt mellettem, de én tudom, hogy kik a hűségesek. Ismeri az Úr az övéit.  (Ez a 7000 fő az akkori Izrael 4-5%-a lehetett.)

  Az apostol a jelen helyzetére alkalmazza az ószövetségi példát: most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint. Isten munkálkodik az ő Lelke által. Szól az Ige, és akinek van füle a hallásra, hallja, aki bedugja fülét, megkeményíti a szívét, az nem. 

  Pünkösd ünnepére készülve különösen látjuk azt, hogy egy nagy megújulásra, Istenhez fordulásra lenne szükség. Ehhez egyenként kell megtagadjuk hitetlenségünket, kell elhagyjuk tisztátalan cselekedeteinket, kell elinduljunk Krisztus követésére.

   Bűneinkért nem nekünk kell megfizetni, az új élet útját nem nekünk kell kitaposni, azt Krisztus megtette helyettünk, érettünk. Minden kegyelemből van, csak meg kell nyitnunk a szívünket. Azt is jelenti ez, hogy nem emberi erőlködés fog lelki változást hozni, hanem az, ha engedjük, hogy Isten az ő munkáját véghez vigye bennünk Szentlelke által. „Nem erővel és hatalommal, hanem az én Lelkem által.” Isten előtt semmire sem hivatkozhatunk, semmivel sem dicsekedhetünk, hogy ezt vagy azt tettünk, hogy lelkész vagyok, kántor, presbiter, egy vagyont áldoztam az egyház javára, stb. Egyetlen feltétel van: a kegyelem megragadása Krisztusban, életünknek az ő uralma alá rendelése. Ebben is a Lélek siet segítségünkre. „Jer, kérjük Isten Szentlelkét!” magunkért, másokért, családunkért, gyülekezetünkért.

  Mi a helyzet az ószövetség kiválasztott népével? (De akár az újszövetség népével, melynek tagjai közül sokan nem veszik komolyan Krisztushoz tartozásukat.) Isten – hallottuk - hitetlenségük, makacsságuk miatt megkeményítette a szívüket. Ha ilyenek akartok lenni, akkor legyetek ilyenek! Ha nem kell az evangélium, éljetek az evangélium nélkül! 

   Különös gondolatot idéz az apostol az Ószövetségből (5 Móz 29,3, Ézs 29,10). Isten a vele szemszeszálló, dacoló népnek nem az ő Szentlelkét adja, hanem a bódulat, a zűrzavar lelkét, olyan szemet, amellyel nem látnak igazán (Isten megvonja a lelki látás képességét tőlük), olyan fület, amellyel nem hallanak igazán. Miért nem halljuk meg Isten jóra intő, a javukat akaró szavát? Miért nem élünk békességben, miért a pusztulást választjuk az élet helyett? 

  Dávid is ezt mondja: asztaluk legyen csapdává (Zsolt 69, 23), a visszautasított közösség helyett megkötözöttség legyen osztályrészük… Homályosodjék el a szemük, legyenek meggörnyedtek… Hány ilyen a bűnben görnyedező ember van! Járhatnánk felemelt fejjel, egyenes tartással, élhetnénk szeretetben, örömben, de mi kétrét görnyedve a földet bámuljuk, fürkésszük, és bűnös utakon botladozunk. Az az érdekes, hogy ennek a zsoltárnak van egy pozitív változata is (Zsolt 146, 8), ahol éppen az ellenkezője történik az Istenhez fordulókkal: Isten világosságra vezeti az övéit, felegyenesíti a meghajlottakat.

  Ez az Isten akarata. Ne legyünk esztelenek, ne szegüljünk szembe megváltó Urunkkal, hogy ne kirekesztésben, hanem befogadásban, ne elvettetésben, hanem megtartatásban legyen részünk! Ámen. 

Róm 11, 11-16 (kedd)

11 Kérdem tehát: Azért botlottak meg, hogy elbukjanak? Szó sincs róla! Viszont az ő bukásuk által jutott el az üdvösség a népekhez, hogy Isten féltékennyé tegye Izráelt. 

12 Ha pedig az ő bukásuk a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a népek gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek. 

13 Ezt pedig nektek mondom, a népeknek: amennyiben tehát én a népek apostola vagyok, az válik szolgálatom dicsőségére, 

14 ha valamiképpen féltékennyé tehetem véreimet, és így megmenthetek közülük némelyeket. 

15 Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból? 

16 Ha pedig a zsenge szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. 

    Vajon végleg elvetette-e Isten az ő népét, amely nem ismerte fel, nem fogadta el a Krisztusban megjelent Szabadítót – ezzel a kérdéssel vívódik az apostol itt a Római levél 11. részében. A kérdés időszerű: vajon Isten végleg elfordul azoktól, akiknek nem kell az evangélium, nem kell a megváltás, akiknek eszük ágában sincs Krisztust követni? Sok ilyen keresztyén ember van, a mi gyülekezetünkben is. 

   Pál apostol arra következtetésre jut, hogy az elhívás érvényes marad… Isten nem vonja vissza a kegyelmét, de akik tudatosan, makacs hitetlenséggel visszautasítják azt, azoknak megkeményíti a szívüket. És Isten, aki irgalmas szíve szerint megnyitja a vakok szemeit, aki felegyenesíti a meggörnyedteket, a vele szembe szegülőket nem látókká és görnyedtekké teszi. Nem fogják meglátni, felismerni Isten drága lelki javait,  az üdvösség dicsőségét, mert csak a földeket keresik. Ha csak a mulandókban hiszel, akkor csak azok maradnak neked.

   Hallottuk, és pünkösdre készülve ez különösen hangsúlyos, hogy ebből a lelki tompaságból, bódultságból Isten Lelke tud felébreszteni, hogy Krisztusban felismerjük és megragadjuk a kegyelmet, és bővelkedő életünk legyen általa.   

   Pál mai igénkben tovább kérdez: vajon Izrael Krisztust visszautasító, gőgös önigazultsága, ez a nagy „lelki botlás” végleges bukásukat fogja okozni? Ha így semmibe vették Isten üzenetét, aki egyszülött Fiát küldte el, ha ilyen durván belerúgtak az Isten szívébe, akkor van még megtérés, van újat kezdés, vagy Isten egyszer s mindenkorra befejezte velük? 

  Semmiképpen sem, válaszol az apostol. Sőt Isten az ő kegyelméből még az ő botlásukat, bukásukat is felhasználja arra, hogy eljusson a pogányokhoz az evangélium, és hogy ezáltal újabb esélyt adjon népének, úgy, hogy – kétszer is előfordul ez a kifejezés – Izraelt féltékennyé teszi. Pál apostol itt arról beszél, hogy mivel az ószövetségi választott nép nem fogadta el az evangéliumot, annak hirdetői a pogányokhoz fordultak. Pál apostol szemléltetésként saját tapasztalatait is felemlegethetné. Több esetben is átélte ezt (szinte mindenütt, pl. Korintusban… amikor ellene szegültek, és szidalmazták, azt mondta nekik: mivel ti szembe szálltok, mostantól fogva a pogányokhoz megyek - ApCsel 18). Ha a zsidók első pillanattól befogadják, a pogányokhoz nem, vagy csak később jut el az evangélium. Izrael keménykedéséből áldás lett a pogányok számára. 

  De ennek az áldásnak vissza kell hatni a választottakra is. Az apostol úgy képzeli el, hogy ez Izrael „féltékenykedése” által fog bekövetkezni. Azaz ha nemzettársai látják, hogy a pogányok mekkora örömmel fogadják az evangéliumot, hogy a Krisztusban való új életük milyen békességet, lelki örömet nyújt nekik, akkor ők is vágyakozni fognak utána. Akkor rádöbbennek, hogy Krisztustól elfordulva Isten legnagyobb, legszemélyesebb ajándékát utasították vissza. 

   Két történet jut eszembe. Gazdag szülők vásároltak egyszem fiúknak egy drága kerékpárt… a fiúnak nem tetszett, mert másfélét képzelt el, mérgesen azt mondta, hogy rá sem fog ülni. A szülők átadták az új biciklit a szomszéd családnak, ahol több gyerek volt. A gyerekek nagyon megörültek a váratlan ajándéknak, rögtön ki is próbálták, vidáman karikáztak, ugrattak vele, különböző figurákat mutattak be, mert valójában egy profi bicikli volt… Az egyke irigykedve nézte a szomszéd gyerekeket, aztán odament közéjük, elkérte tőlük egy-egy körre a biciklit, és ő is nagy élvezettel pörgött, kanyarodott vele. 

   A másik történet. Egy faluban volt egy szép, csendes, szorgalmas lány, aki nagyon szegény, gyenge családból származott, a legények nemigen törődtek vele. Egy vásáron ezt a lányt megismerte egy nagyon gazdag „városi” fiatalember, megkedvelte, elkezdett hozzá járni, szép ruhákat vásárolt neki, szüleit, testvéreit is bőkezűen támogatta. Ez a fordulat egészen megváltoztatta a helyzetét a faluban, a legények felfedezték, hogy milyen szép, milyen ügyes, és irigykedve gondoltak arra, hogy most már más udvarol neki…      

   Ha Izraelnek a keményszívűségből adódó bukása – lelki értelemben - siker lett a pogányok szemszögéből, vesztesége pedig nyereség, mennyivel inkább gazdagság lesz az, ha teljes számban megtér. Ez az apostol szíve reménysége. És a pogányok közt végzett missziós szolgálatában is jelen van ez a gondolat. Bár a népek, a pogányok apostola lett, mégis – Isten minden áldásán túl, amit küldetésében, az evangélium hirdetésében megtapasztalt – azt tartaná a legnagyobb dicsőségnek, ha népét féltékennyé téve, megmenthetne közülük némelyeket.

   Az a gyanú ébred bennünk, hogy az apostol elfogult népével szemben. De ez nem is gyanú kell legyen, hanem rácsodálkozás: igaz, azokért vagyunk felelősek elsősorban, akiket Isten reánk bízott. Családunk, gyülekezetünk, népünk sorsa kell elsősorban foglalkoztasson, értük kell elsősorban dobogjon, és ha úgy van, fájjon a szívünk. Amikor egy-egy pozitív gyülekezeti példáról hallok, mindig hazagondolok: vajon nálunk ez miért nem működik? Persze örülök, hogy máshol van érdeklődés, van lelki nyitottság, de ua. egyfajta szomorúság is fog el, hogy nálunk milyen nagy a közömbösség. És ez a hozzáállás természetes. Lelkünk így van beállítva. 

   Csodálkozom azokon, akik úgy otthagyják családjukat, gyülekezetüket, nemzetüket, hogy még csak hátra sem néznek. Sőt, egykori közösségeikhez ellenségesen viszonyulnak. (Egy buddhista szerzetes keresztyén lett… elmondta, hogy mindig ad pénzt, ha kolduló buddhista szerzeteseket lát. Nem tagadta, hogy sokat tanult közöttük, igazából sok szép élményben volt része… de Krisztusban ismerte fel a Megváltóját. Ez a tisztességes viszonyulás.)

  Ha elvettetésük (keményszívűségük miatt) azt jelentette, hogy a világ megismerte Isten békességét, a Krisztusban történt megbékélését (erről beszél az apostol), akkor mit fog majd jelenteni megtérésük?  Életet a halálból. Szinte eszkatológiai látomás ez.  Ézsaiás próféciája jut eszünkbe: kiárad Isten békessége, és teljes lesz a föld az Úr ismeretével, ahogy a vizek a tengert beborítják. Krisztusban uralomra jut a szeretet, az élet... Ezt kezdte el Isten már az Ószövetségben (ez a szándék volt ott az elhívás gyökerénél), ezt vitte véghez Krisztusban, és ezt akarja gyümölcsözővé tenni bennünk, az ágakban.  Erre a megszentelődésre hív el minket a mi Urunk.  Ámen.              

Róm 11, 17- 24 (szerda)

17 Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, 

18 ne dicsekedj az ágakkal szemben. Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. 

19 Azt mondod erre: „Azért törettek ki ágak, hogy én beoltassam.” 

20 Úgy van: azok hitetlenség miatt törettek ki, te pedig a hit által állsz. Ne légy elbizakodott, hanem félj! 

21 Mert ha Isten a természet szerinti ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni. 

22 Lásd meg tehát Isten jóságát és szigorúságát: az elbukottakkal szigorú, veled pedig jóságos, ha megmaradsz jóságában, mert különben te is kivágatsz. 

23 De az elbukottak is, ha nem maradnak meg a hitetlenségben, beoltatnak majd, mert Istennek van hatalma arra, hogy ismét beoltsa őket. 

24 Hiszen ha te a természeted szerinti vadolajfáról levágattál, és természeted ellenére beoltattál a szelíd olajfába, akkor mennyivel inkább be fognak oltatni a saját olajfájukba azok, akik természetük szerint odatartoznak! 

    „Ha a gyökér szent, az ágak is azok”, ezzel a kijelentéssel zárult a tegnapi textusunk. Mai igeszakaszunkban Pál a fa képét és hasonlatát (metaforáját) viszi tovább, hogy Isten kiválasztó, elhívó kegyelmét, ua. az ószövetségi és az újszövetségi nép egymással való kapcsolatát szemléltesse. Isten az ő üdvösségre elrendelő akaratát először az Ószövetségben jelentette ki, majd Krisztusban tette teljessé. Általa lett részünk abban nekünk is. 

   Nem tagadhatjuk le ószövetségi lelki gyökereinket. Krisztus küldetését, váltságmunkáját nem is értenénk meg igazán az Ószövetség nélkül. Tudatában kell lennünk ennek a kapcsolatnak, ennek a háttérnek, és hálásaknak kell lennünk azért. 

  Igen, mi mindent Krisztusban nyerünk meg, test szerint nem is tartozunk Izrael népéhez, nem kötnek és nem köteleznek az Ószövetség törvényei, előírásai, de látnunk kell az előzményeket, Isten kegyelme munkálkodásának a megváltás fele vezető történetét…  A tékozló fiú teljes bocsánatot nyert apjától, de nem feledkezhetett el soha arról, hogy milyen utat járt be, honnan érkezett, arról, hogy apjának iránta megmutatkozó, mindent jóvá tevő irgalmassága, szeretete egyáltalán nem magától értetődő. 

   Isten kiválasztó kegyelme már az Ószövetségben nyilvánvalóvá lett Ábrahám, majd az ő leszármazottai esetében. De Isten üdvözítő akaratának a fájáról, ami a kegyelem gyökeréből nő ki (hogy a metaforánál maradjunk) letörettek azok az elhívottak közül, akik hitetlenek és engedetlenek voltak. Akik elfeledkeztek arról, hogy a gyökér hordozza őket, és saját igazságukban kezdtek hinni. 

   A pogányok viszonyt pedig Krisztus érdeméért beoltattak. Pál személyesen fogalmaz: „te pedig vad olajfa létedre beoltattál, és az olajfa gyökerének a nedvéből részesültél”. Gondolunk itt Isten irgalmára, a megváltás igazságára, a Lélek drága ajándékaira, amik gyümölcsterméshez vezetnek. Elhangzik a figyelmeztetés: ne dicsekedj másokkal szemben. Nem a te érdemed volt. Pál valószínű konkrét vitákra, versengésekre céloz itt, amik fel-fellángoltak a zsidók és a pogányokból lett keresztyének között. 

  Elgondolkoztató az intés: nem te hordozod, táplálod a gyökeret, hanem az téged. A kegyelem szemléletes leírása ez. János hasonló értelemben beszél a szőlővesszőről és a szőlőtőről (Jn 15): a szőlővessző önmagában nem teremhet gyümölcsöt. Lehet, hogy magasra kapaszkodik, és elbízza magát, de nem tekinthet el attól, hogy a szőlőtőtől függ. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Kegyelemből van a mi megtartatásunk. 

  Egy képzeletbeli párbeszédet is lefolytat az apostol. „Talán azt mondod: azért törettek ki, hogy én beoltassam.” Vagyis úgy gondolhatod, hogy a Krisztust visszautasító zsidók elveszítették (eljátszották) jogaikat, te pedig kiváltságban részesültél. És ez valóban így van. Hitetlenségük miatt elvetette őket Isten, téged pedig hit által közösségébe fogadott. Hit által, kegyelemből megnyerted azt, amihez nem is volt jussod, amire soha nem lett volna esélyed. De ne légy felfuvalkodott! Önmagadban nem vagy jobb másoknál, csak elfogadtad a kegyelemet. Ne feledd, hogy ez a te erősséged, szilárd bizodalmad: az Isten kegyelme, Krisztus megváltó szeretete. 

  (Képzeljük el: egy népszerű turistaparadicsomnak számító szigetet az előrejelzések szerint árhullám fenyeget, Németország – mivel sok német nemzetiségű üdül a szigeten – repülőt küld állampolgárai kimentésére, de azok közül sokan nem veszik komolyan a figyelmeztetést, nem akarják a vakációjukat félbeszakítani, és helyettük más országok állampolgárait is felveszik a repülőre. Olyanokat, akiknek eredetileg nem lett volna joguk helyet kapni. Ezek nem tarthatják többre magukat az ott maradóknál, akiket aztán megleckéztet az árhullám. Nem saját érdemük alapján szabadultak meg, hanem a szervezők nagylelkűségének köszönhetően.) 

   Ne légy elbizakodott, hanem félj! Itt a fobeó (fóbia) szót találjuk. Kicsit rosszul esik ezt hallani. Miért tanít félni az ige? Tudjuk, hogy a sok száz igevers van a Bibliában, amelyek arra buzdítanak, hogy ne féljünk. Figyeljük meg: itt nem külső körülményektől való félelemről van szó, hanem arról, hogy nagyon féljünk, nagyon tartsunk a saját elbizakodásunktól. Önmagunktól kell félnünk, és vigyáznunk arra, hogy ne legyünk önteltek, gőgösek, másokat lenézők.  

   A veszély minket is fenyeget. Az ti., hogy hitetlenné válunk, elkezdünk magunkban bízni. Az, hogy úgy érezzük: nincs is szükségünk Istenre. Érvényes és megszívlelendő az ige figyelmeztetése: „aki… áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1 Kor 10,12). Ha Isten nem kímélte a terméketlenné vált, vagy rossz gyümölcsöket hozó természetes ágakat, akkor a beoltottakat sem fogja kímélni (ennek pozitív változata az, amit a Káté tanít: „hit által Krisztusban oltatnak, és minden jótéteményét magukhoz kapcsolják…)

  És még egy elgondolkoztató mondat (ami megint nem tetszik túlságosan nekünk): lásd meg Isten jóságát és szigorúságát. A mindig jóságos, kegyelmes Istenről szeretünk hallani. Isten jóságához nem fér kétség, de mi van akkor, ha mi nem maradunk meg abban, ha mi jóságára gonoszsággal válaszolunk? Mi van, ha háládatlanok leszünk? Mi van, ha teljesen megfeledkezünk a megváltásról, a bocsánatról, és egymással keményszívűek vagyunk? Vajon Istennek továbbra is ki kellé állnia mellettünk, el kell tűrnie szembeszállásunkat? Vajon a példázatbeli királynak meg kellett volna dicsérnie a gonosz szolgát, akinek temérdek tartozását engedte el, az pedig egy kis adósságért bántalmazta, és börtönbe juttatta barátját?  

   Isten szíve nem változik, de ma mi szívünk hajlamos a változásra, és akkor szembe kerülünk Isten jóságával. Egy kegyelmes uralkodó nem engedhet meg mindent az országában (pl. gyerekek bántalmazását), nagyon erélyesen, határozottan fel kell lépjen minden erőszak ellen. Isten szigorúsága valójában jóságának érvényesülése a gonoszsággal szemben. Ha a beoltott hajtás elvadul, és árt a fának, a termésnek, akkor a gazdának ezt az ágat le kell vágnia.

   Ami pedig azokat illeti, akik kitörettek: Istennek van hatalma őket újra beoltani. Legyen szó az ószövetségi választottakról, vagy azokról az újszövetség népe köréből, akik elfordulnak tőle. Amíg nyitottak vagyunk Isten Lelkének munkájára, Isten tud kezdeni velünk valamit. De aki mindig nemet mond Istennek, az nem ismeri meg az ő kegyelmének igenjét!

  És megint megszólal az apostol reménysége: ha a vad ágat is be lehet oltani, akkor mennyivel inkább vissza lehet oltani a nemes ágat… Isten mindenkit üdvözíteni akar. Csak ne legyünk hajthatatlanok, hitetlenségünkben megátalkodottak, engedjük, hogy Isten Krisztusért közösségébe fogadjon, és Lelke élettel töltsön meg minket! Ámen.               

Róm 11, 25-32 (csütörtök)

25 Nem szeretném, testvéreim, ha önmagatokat bölcseknek tartva nem vennétek tudomásul azt a titkot, hogy a megkeményedés Izráelnek csak egy részét érte, amíg a népek teljes számban be nem jutnak, 

26 és így üdvözülni fog az egész Izráel, amint meg van írva: „Eljön Sionból a Megváltó, eltávolítja a hitetlenséget Jákób házából, Ézs 59,20-21 

27 és én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket.” Ézs 27,9; Jer 31,33-34 

28 Az evangélium miatt tehát Isten ellenségei tiértetek, de a kiválasztás miatt kedveltek az ősatyákért, 

29 mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása. 1Sám 15,29; Ézs 54,10 

30 Mert ahogyan ti egykor engedetlenek voltatok Istennel szemben, most pedig irgalmat nyertetek az ő engedetlenségük révén, 

31 úgy ők is engedetlenek most, hogy a nektek adott irgalom révén végül ők is irgalmat nyerjenek. 

32 Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön. 

   Az apostol tovább folytatja a szellemi, lelki tusakodást az ő népéért, és teológiai választ keres a Krisztusban megjelent kegyelmet visszautasító Izráel helyzetére. Úgy teszi ezt, mint aki szívén viseli népe sorsát, üdvösségét. Ez így a hiteles. Sok hívő ember vívódhat ezzel a kérdéssel hitetlen családtagjaival, barátaival kapcsolatban. Vajon mi lesz velük, Isten hogyan dönt felőlük? 

    Pál óvja olvasóit - az ige minket - attól, hogy okoskodva, ítélkezve, bölcselkedve, a megnyert kegyelem miatt elbizakodva ne vegyünk tudomást arról, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Az ő gondolatai másak, mint a mi gondolataink. Az ő irgalma felülhaladja minden elképzelésünket. Ő a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak (Mt 3,9). Az önigazult, kiválasztottságában, a törvényben bízó Izrael is Isten kegyelme alatt áll.

   A megkeményedés, az evangélium visszautasítása Izraelnek csak egy részét érintette (hiszen sokan lettek Krisztus követői), és az apostol szerint ez az ellenállás csak addig tart, míg a népek (pogányok) teljes számban be nem jutnak (Isten országába). Az apostol próbál Isten üdvözítő ütemtervébe bepillantani… Érdekes, hogy mind a pogányok, mind Izrael esetén a „teljes számban” ill. az „egész” kifejezést használja. Isten terve 100%-ban véghez megy. Az én üdvösségem nem valakinek a rovására történik. Isten országában mindenki számra van hely. Hogy ott leszek-e, az azon múlik, hogy elfogadom-e a meghívást. A Jézus példázata szerint nem fog üresen maradni a menyegzői terem. 

    Üdvözülni fog egész Izrael... Ez az apostol szíve vágya, lelki víziója.  Gyönyörű ószövetségi igéket, ígéreteket idéz. Íme, ennyire személyesen kell értelmeznünk, ennyire magunkra kell vennünk Isten kijelentését! Meg kell értenem, hogy Isten velem is kezdeni akar valamit. Ézsaiás könyvében írva van: „Eljön Sionból a Megváltó, eltávolítja a hitetlenséget Jákób házából”. És szintén: „én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket.”Hadd ismételjük meg a tegnapi üzenetet: ha Isten kegyelmet gyakorolt velünk, a test szerint kívülállókkal, akkor mennyivel inkább kegyelemben részesíti azokat, akik eleve szövetségéhez tartoztak. 

    A kérdés az, hogy kell-e nekem a kegyelem, vagy a hamis kiválasztottság-tudat, az önhittség gőgössé tesz, és nem törődöm Isten jóságával… Egy orvos, aki a járványkórházban dolgozott, nem oltatta be magát. Azt mondta, ő ismeri a betegségek tüneteit, kezelési módját is, hozzáfér minden védőoltáshoz és gyógyszerhez, ha szükség lesz rá, akkor tudja magát kezelni. És ő, a szakember, a bennfentes – aki sok, az orvostudományhoz nem értő „laikus” életét megmentette - egy súlyos, végzetes kimenetelű fertőzést kapott.

   Az apostol egy különös észrevételt tesz: azok, akik Izrael fiai közül visszautasítják Krisztust, most a ti ellenségeitek az evangélium tekintetében, talán üldöznek titeket, és minden gonoszságot képesek elművelni veletek, de a kiválasztás miatt mégis a kedveltek (kedvencek) közé tartoznak az ősatyákra gondolva. Mégis így tekintsetek rájuk. Nem könnyű ezt a gondolatot követni, megélni. Valaki üldöz, bántalmaz, de azt mondom magamban: mivel Isten választott népéhez tartozik, ezért elnézéssel, sőt rokonszenvvel nézek rá. 

    Radnóti Miklóst, a XX. század egyik legkiválóbb magyar költőjét a II. vgh. végén zsidó származása miatt elhurcolták, és 1944. november negyedikén a magyarországi Abdán valószínűleg magyar nyilas katonák agyonlőtték. Ő ilyen rajongva, szeretettel ír a végül ellene forduló hazájáról: „Oly honvágyam van e hazáért, / hogy néha már a fűbe vágom / fejem s a földnek sírok én e / meggyötört, szép, vad tájon.”  (Nem tudhatom…)  

   „Megbánhatatlanok Isten ajándékai és az ő kiválasztása”. Gyönyörű, biztató kijelentés. Isten nem vonja vissza a szavát, ígéretét. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy”, „úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta” - ez mindig igaz lesz és igaz marad. Isten kiválasztó irgalmáról Izrael hallott először. Izrael az elsőszülött, akár a tékozló fiú történetében a nagyobbik testvér, akinek atyjához való viszonya ill. egyáltalán sorsa alakulását a példázat nyitva hagyja. Az világos azonban, hogy a kegyelem számára is érvényben marad.    

  Ti engedetlenek voltatok, és irgalmat nyertek az ő engedetlenségük révén (az apostol következetesen összekapcsolja ezt a két tényt, logikai, teológiai összefüggést lát a kettő között), most ők az engedetlenek, de hiszem, hogy a nektek adott irgalom révén ők is irgalmat nyernek. Ha az ő engedetlenségükből áldás származott, akkor mennyivel inkább abból a tényből, hogy ti irgalmat nyertetek. 

   Az utolsó mondat nagyon mélyértelmű, a lényeget mondja ki: Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe (nincs különbség – ők a törvényt ismerve, ti törvény nélkül vétkeztetek), hogy mindenkin megkönyörüljön. Ez az Isten akarata. Ehhez képest mellékes, hogy ki volt az első elhívott, hogy ki az Ábrahám leszármazottja, és ki nem. A váltság, a szabadulás, a megtartatás Krisztusban van. Benne könyörült Isten rajtam, és rajtad, zsidón, görögön, magyaron, románon. Nincs mivel dicsekednünk, csak azzal, hogy ilyen könyörülő Istenünk van. Áldott legyen az ő neve! Ámen.      

Róm 11, 33-36 (péntek)

33 Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai! Ézs 55,8 

34 Mert „ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadója? Ézs 40,13 

35 Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?” Jób 41,3 

36 Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen. 

    A népe lelki sorsáért aggódó vívódás, Isten üdvözítő tervét megfejteni próbáló válaszkeresés után, ismételten rádöbbenve arra, hogy minden kegyelemből van, az apostol – félretéve ezt a nehéz témát - belekezd Isten magasztalásába. A rácsodálkozás szent elragadtatását, hódoló ámulatát érezzük meg ezekben a sorokban. 

  Mintha azt mondaná az apostol: Uram, én nagy titkokat feszegetek itt, de végül csak oda jutok a te atyai szívedhez, örök irgalmadhoz. (Ahogy a 139. zsoltárban olvassuk: „a végén is csak nálad vagyok.”) Az a magyarázat mindenre, az a megoldás az emberileg reménytelen esetekben, megoldhatatlan dilemmákban, az a mindent felülhaladó csoda… Képzeljük el, megalapozott, súlyos vádak alapján vizsgálati fogságba helyeznek embereket, akik rettegve azon tépelődnek, őrlődnek, hogy vajon mekkora büntetés jár azért, amit elkövettek, mit hozhatnak fel mentségükre, milyen protekcióra számíthatnak… Aztán a tárgyaláskor a bíró szinte érthetetlen nagylelkűséggel mindnyájukat felmenti. 

   Itt tényleg csak áldani lehet az Úr nevét. „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége!” (V.ö. Ef 3, 18-19 – „mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága Isten jóvoltának”, értjük, igaz: mindenkit átölel, örökké tart, a legnagyobb mélységekig hajol – az önfeláldozásban is, és a legmagasabbra emel.) Milyen gazdag Isten az irgalmasságban, az ő jóságát milyen nagy bölcsességgel érvényesítette a világ teremtésében és még inkább annak megváltásában, és juttatja érvényre a mi életünkben is! Milyen csodálatos, hogy ő minket is ismer, sőt úgy, mint gyermekeit! 

    És mennyire fölötte áll az ő döntése, végzése, atyai odafordulása minden emberi elképzelésnek, az ő végtelen kegyelme mennyire meghalad minden kicsinyes emberi ítélkezést, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Az apostol elsősorban a megváltás nagy titkára utal itt, amit Isten Krisztusban vitt véghez… Kinek jutott volna eszébe, hogy Isten az ő egyszülött Fiát küldi, adja, áldozza a bűnös emberért?! 

  Mert ki értette meg az Úr szándékát… Az apostol itt önmagáról is beszél, ahogy az előbbiekben próbálta megfejteni Istennek az Izraelre vonatkozó kegyelmi tervét. Vannak útbaigazító kijelentések, de Isten irgalma még az ő ígéreteit is meghaladja. 

   Ki lett neki tanácsadója? Sokszor mégis Isten tanácsadói akarunk lenni. Én is szoktam mondani: csak 24 órára kellene Isten rám bízza a világot, és és rendet teremtenék. Vajon jó lenne úgy? Vajon a sok igazságtalanság, szenvedés mögött milyen számunkra felfoghatatlan „csodás erők” munkálkodnak, milyen mennyei tervek jutnak célhoz? Ó, milyen keveset tudunk, látunk! Azt kell kérnünk, hogy Isten őrizze meg szívünket az iránta való bizalomban. A kisgyermek nem sokat ért szülei ténykedéséből, de teljesen megbízik bennük. 

    Isten hatalmának, irgalmának mérhetetlen, nem is sejtett nagyságát dicsőítve az apostol Jób könyvéből is idéz: ki előlegezett neki (adott kölcsön), hogy ő azzal tartozna (azt vissza kellene fizetnie)? Mennyire elgondolkoztató ez a megállapítás! Valósággal mellbe vág, letaglóz! Értitek, testvérek? Isten nem tartozik egyikünknek sem semmivel, mi mégis állandóan követelőzünk, számon kérjük őt, elégedetlenkedünk. Pedig (megint Jóbot idézve), kezünket a szánkra kellene tapasztanunk. Valójában mi tartozunk Istennek mindennel, mert mindent tőle kaptunk. 

    Ehhez a tényhez képest egészen másként gondolkozunk. Mintha egyáltalán nem lennénk tisztában ezzel az alapigazsággal, ezzel az evidenciával… Valaki odaadott egy jó minőségű kaszálót egyik ismerősének ingyen, a kaszáló egyik sarkában (ez az egész terület kb. 1%-a volt) vadmenta nőtt, egy másik ismerőse arra kért engedélyt a gazdától, hogy azt leszedhesse. Amikor a tulajdonos szólt az elsőnek, hogy valaki szed egy kevés mentát a területről, az azt válaszolta: amit én kaptam, abba ne bújjon bele más. Kb. így járunk el az Isten ajándékaival. Ilyen abszurd tudatlansággal. (Ami egyszer a kezünkbe kerül, abból nem sokat lát viszont sem az ajándékozó, sem más.)   

   Vegyük a lelkieket: kinek tartozik Isten kegyelemmel, jósággal, gondviseléssel, segítséggel? Miért adja mégis? Irgalomból, atyai szívének jóságából! Kinek tartozott Isten azzal, hogy egyszülött Fiát adja érte? Fel tudjuk-e fogni egyáltalán, valamit kapisgálunk-e ennek a ténynek a horderejéből?

  És ha őszinték és következetesek vagyunk, akkor oda érkezünk, ahova az apostol – milyen boldog felismerés ez! – „bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden”. És milyen jó, hogy így van! Hogy nem tőlünk függ. Mert mi lenne akkor, ha rajtam múlna? Kis hatalmunkkal, befolyásunkkal mennyi bajt tudunk okozni!  Milyen jó, hogy Isten kezében van a hatalom, hogy ő intézkedik üdvösségünkről, milyen jó, hogy az ő szeretete árad ki a világra és hordoz minket is, hogy az ő kegyelme hatálya alatt van az életünk!

  Nem mondhatunk mást mi sem: övé a dicsőség mindörökké. Ha bekapcsolódunk Isten dicsőítésébe, akkor az ő örökkévaló szeretetébe kapcsolódunk be. Ámen.                            

Róm 12, 1-2 (szombat)

1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 

2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. 

   A Római levél első részének közismerten nehéz teológiai vizsgálódásai után a 12. fejezettől kezdve a keresztyén életre vonatkozó mindennapi tanácsokat ír le az apostol. A keresztyén élet vagy gyakorlat, vagy szemfényvesztés. A Lélek munkája konkrét életfolytatásban mutatkozik meg. A szelet csak mozgás közben lehet szélnek nevezni. Ha megértjük (a magunk szintjén), hogy mit tett Isten (az ő irgalmasságából), akkor meg kell kérdeznünk (ahogy a pünkösdi tömeg is): mi következik ebből, mit kell cselekedjünk? Lehet, eltöltjük az életünket a Bibliáról szóló vitákkal, és soha nem kezdünk igazán neki megélni a hitünket a családban, környezetünkben. Pedig ha felfuvalkodott, igazságtalan, önző, összeférhetetlen, kérlelhetetlen vagy, akkor senkit nem fog érdekelni a hited. 

   Mégsem tűnik túl gyakorlatiasnak a mai ige. Az apostol kéri, biztatja (parakallo - Paraklétosz) a gyülekezet tagjait, akiket testvéreimnek szólít. Krisztusban Isten gyermekei lettünk, a Szentlélek erősíti meg bennünk ezt a tudatot („a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” – Róm 8, 16). Úgy is mondhatnánk: az ige tanítása mellett ott van az apostol személyes kérése is. Isten emberi eszközöket használ fel. A Szentlélek bennünk és általunk munkálkodik. A Cselekedetek könyve, ahogy a címe is jelzi, arról szól, hogy hogyan munkálkodott Isten Szentlelke ereje által az apostolok életében, szolgálatában, a Krisztusról szóló evangélium hirdetésében. 

   Azt kéri az apostol, hogy „okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat, élő, szent áldozatul”. Ez eléggé elvontnak hangzik… Ha csak úgy odaállnánk egy „kereső” ember elé ezzel az igeverssel, akkor nagyon értetlenül nézne ránk. Figyelnünk kell a kijelentés teljességére, szükségünk van a Lélek bölcsességére ahhoz, hogy megértsük, hogy mit is tanít itt az ige, hogy azt személyes üzenetként halljuk meg. 

  Az első kérdés: tudjuk-e, hogy életünk fő rendeltetése az, hogy Isten dicsőségére éljünk? (Ehhez képest nagyon a saját vágyaink, érdekeink, akaratunk kerültek az első helyre. Úgy kisajátítjuk az időnket, energiánkat, az anyagi javakat a magunk számára…) Egy nagy, mély felismerés ez, ami új távlatba helyezi az életünket. Új életfelfogáshoz vezet. Ember, azért vagy a világon, hogy Isten tetszésére, embertársaid javára élj! 

   Okos istentisztelet… Akarjuk-e tisztelni Istent egész életünkkel? A templomi istentisztelet csak egyik kiemelt, liturgikus alkalma ennek (amikor újra és újra inspirációt kapunk ehhez). Az „ámen” után kezdődik az igazi bizonyságtétel. Vajon a bergenyei református gyülekezet hívei közül hányan veszik komolyan azt, hogy úgy kell élniük, hogy azáltal Isten iránti tiszteletük mutatkozzék meg. Ha a szüleimet soha nem látogatom meg, soha nem hallgatom meg őket, akkor kérdéses, hogy mennyire tisztelem őket.

   Persze mi megvagyunk Isten tisztelete nélkül is, csak sokkal sivárabb, üresebb, egysíkúbb lesz az életünk. Sokak számára eltelik pünkösd úgy, hogy eszükbe sem jut, hogy ünnep van… Miközben annyi mindent megszerzünk, valami fontostól, lelkitől megfosztjuk magunkat. (Egy legenda arról szól, hogy egy kereskedő megszerezte a Krisztus keresztjét, ráérzett, hogy ez kitűnő befektetés, később egyik keresztyén közösségnek sikerült is jó pénzért eladnia… Ez a kereskedő nagyon jól ismerte a kereszt anyagát, méretét, súlyát, értékét, egy kicsit a történetét is, de soha nem ismerte meg Jézust, a Megváltót. Bár a kereszt a tulajdonában volt, soha nem értette meg a lényeget.)

  Hogyan lehet nekünk okosan, az ésszerűen, helyesen tisztelnünk Istent? Úgy, ha odaszánjuk magunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Pál arra utal, hogy az ószövetségi istentiszteleteken volt áldozás, most pedig nekünk nem állatokat, élelmet, anyagi értékeket kell áldozni, hanem önmagunkat kell odaszánni. Szó szerint: testünket odaállítani. Vállunkat, szívünket odatenni. Azért volt olyan vonzó az első pünkösdkor létrejött gyülekezet a kívülállók számára, mert a Krisztus követői egymás mellé álltak, szerették, támogatták egymást, nem volt versengés közöttük, egymás javát keresték. Nem egyéni érdekek vezették őket, sem nagyravágyás, saját akaratuk érvényesítése, hanem Isten Lelkére figyeltek. Azaz Krisztus tanítása és példája szerint éltek. Ez az Istennek tetsző áldozat. A testünk, emberi létünk (úgy, ahogy vagyunk) a Szentlélek temploma kell legyen. Meg kell valósuljon bennünk és általunk az Isten akarata, meg kell dicsőüljön ő bennünk. Vajon így van-e ez? 

  Ez nem megy magától. Ez a belső harcot jelent (amiben a Lélek siet segítségünkre) önmagunkkal, a világ befolyásával, önző értékrendjével. Ne igazodjatok e világhoz! Amíg pl. fiataljaink a mostani divathoz, főáramú életeszményhez igazodnak, soha nem fognak eljutni a templomba, mert ez nincs ott a „vagány dolgok” között. Csak ha valaki azt mondja: nekem fontos az, amit Isten tanít nekem, ezért nem környezetem prioritásait követem… Nekem más az első. 

   „Hanem változzatok meg értelmetek megújulásával.” Ez a megtérés, ezt Isten Lelke tudja véghez vinni bennünk. Az ünnep folyamán még fogunk erről hallani. Mindenesetre azt jelenti: egy nagy – Krisztushoz kapcsolódó - felismerés, megvilágosodás átformálja a gondolkodásomat, megváltoztatja a magatartásomat, új irányba állítja be az életemet, amelynek legfőbb irányító elve az Isten akarata lesz. 

   Lehet-e nagyobb kérésünk, mint az: Isten ezt a Krisztushoz igazodó változást bennünk is munkálja Szentlelke által.  Ámen.