Újratervezés, újraépítés (Borszék)

    Az elmúlt években rengeteg (több száz) templom (egyházi ingatlan) épült újjá gyülekezeteinkben. Aki csak egyetlenegynek is végigkövette a felújítását, az tudja, hogy rengeteg pénzre és nem kevés munkára volt szükség ahhoz, hogy az elképzelés valóra váljon. Most nem is az anyagi, vagy az adminisztrációs kihívásokkal akarok példálózni, hanem arra a szakmai érdekességre utalnék, hogy bár meglevő épületekről volt szó (amik talán évszázadok óta álltak), mégis a renováláshoz egy alapos helyreállítási tervet kellett elkészíteni (rajzokkal, statikai számításokkal). A tervek alapján aztán megkezdődhetett a felújítás. (Egyik kollégám mesélte el: egy régi házat akar lebontatni, persze, nincsenek meg a tervrajzok, a bontási engedélyhez el kellett készíttessen egy szabályos tervrajzot, milliméteres pontossággal.) 

  Én ezt a helyzetet most a közösségi életünkre vetíteném ki. Nem kérdés, hogy vagy egy régóta fennálló szervezetünk, közösségünk, hagyományokkal, hitvallásokkal, mindennel, ami kell  (nemrég ünnepeltük az 500 évet). De az sem kétséges, hogy egyházunkat eléggé kikezdte az idő, hogy itt-ott, mindenütt roskadozik, omladozik, és nemcsak esztétikailag, hanem statikailag is komoly problémák vannak. Jelképesen szólva a régi alapról elmozdultak a falak, a kötőanyag (ragaszkodás, összetartás, közösség megélése) málladozik, az építőelemek meggyengültek, deformálódtak, erodálódtak (az anyag is megfárad), a tetőn, ami védene minket, rések keletkeztek, stb. Értjük: megkopott a lelkesedés, hozzáállás, buzgóság. Persze, magyarázataink is vannak: az időjárás, globális felmelegedés, a földrengésszerű változások. Tudjuk, miről beszélek… 

    Maradva a hasonlatnál. Egy-egy régi, akár patinás, stílusos épület esetében súlyos kérdés az, hogy egyáltalán meg lehet-e menteni, van-e esély rá, vagy hagyni kell a sorsára, annyira leromlott az állapota, másrészt el is veszítette funkcióját. Vagy egyáltalán érdemes-e energiát, időt, pénzt belefektetni?   Mert van olyan eset, hogy a szakemberek kimondják a verdiktumot: menthetetlen az épület, egy szeg sem jó benne, nem érdemes foglalkozni vele. Szomorú elhagyott házakat, otthonokat látni, ahol valamikor élet volt, még szomorúbb azt látni, hogy templomok üresedtek ki végleg, csak a düledező falak maradtak, a poros padok, pókháló.

   Persze, most ha az egyházunkra gondolunk: nekünk drága, kedves, mi nagyon értékesnek tartjuk, talán nélkülözhetetlennek is. Egyesek. Be kell látnunk, hogy nem mindenki. Sőt: egyre kevesebben. Hiába mondjuk pl. a fiatalabb nemzedéknek, hogy nektek kell átvenni a stafétát, nektek kell fontos legyen, ti kell betöltsétek, közülük kevesen érzik ezt szívügyüknek. És ha mindenki félreáll, vagy nem törődik, akkor összeomlik a közösség („jó lennél papnak egy lakatlan faluban”).  És egy romos templom képe egy gyülekezet széteséséhez, halálához képest egy elviselhető látvány. 

    Egyik fő gond az, ha nem tudatosítjuk, hogy milyen állapotban van közösségünk, annak a lelki háza. Ha nemtörődöm módon azt hajtogatjuk: kitartott sok száz évig, ki fog még tartani (építményeknél nagyon veszélyes, ha azok állagának romlása elér egy bizonyos határértéket. Pl. a drezdai híd. ) Komolyan kell vegyük a figyelmeztető jeleket!  

   A másik súlyos probléma, ha nem tartjuk érdemesnek a felújítást. Ha elkönyveljük: ilyen a világ, fiataljaink eltávolodnak, és ezt a lemondó mentalitást képviseljük otthon is, gyermekeink is ezt hallják (kisegyházak tagjai másként beszélnek egyházukról). Nem látunk egyházunkban értéket, fantáziát, nem melegíti a szívünket. Egy szenvedélyes restaurátor lázba jön egy szép régi épületet látván, és rögtön elkezd forogni az agya… Baj, ha nekünk nincsen stratégiánk, tervünk, reménységünk. Ha nem érezzük a belső késztetést: valamit tenni kell, összefogni, imádkozni, stb.  

   De mit lehet tenni a lelki megújulásért, a közösségeink erősödéséért?

0) Fontos a szemléletváltás… A nyitottság a megújulásra, a változásra. Vannak betokosodott gondolataink, elméleteink, vannak beidegződött gyakorlataink, amik nem hoznak eredményt. Ha mindig ugyanazt tesszük, akkor ugyanaz lesz a reakció is. Könnyű mondani, de hogyan kell megvalósítani? Hogyan lehet emberek gondolkodását megváltoztatni? Mert a mások agyát nem mi irányítjuk (pl. háborús pszichózis). 

    1)Alapos tervezés… A felújítási tervek nemcsak az elképzelt végeredményt mutatják, hanem azt is, hogy hol vannak a bajok, hol kell megerősíteni a tetőt, kijavítani a falakat, kicserélni ablakokat. Értjük: számba kell vegyük gyenge pontjainkat… Ezt nem könnyű megtenni, néha nem is látjuk át a problémákat, vagy azok mélységét. Pl. nem a több alkalom szervezése a megoldás, hanem azok ünnepibbé, megragadóbbá tétele. Újra kell tervezzük magunkat, újra kell fogalmazzuk  missziói hitvallásunkat. Sok embert kell bevonni, meggyőzni, lelkessé, érdekeltté tenni. (Kérdés, hogy régi emberekkel lehet-e újat kezdeni… A régi építőanyagok közül vannak felhasználhatók, és vannak olyanok, amikkel már nem lehet dolgozni, csakhogy mi – emberek - megújulhatunk… Isten Lelke tudja ezt elvégezni… Nem emberi ambícióról van szó. Nem arról, hogy akkor mutassuk meg, mi, reformátusok. Már megmutattuk, és nem nézett, nem néz ki valami fényesen. Sőt: eléggé siralmas.) Imádkozni, imacsoportokat szervezni, másokat hívogatni. Tudjuk, kulcsszó az elköteleződés. Az, hogy az emberek, a tagok számára elsődleges legyen ez az ügy, készek legyen áldozatot is hozni érte. Az elköteleződést külső és belső motivációval lehet erősíteni. 

   2) Fontos a célok, víziók meghatározása (mit akarunk, mit tekintünk a legfontosabbnak?). És azoknak kell alárendelni mindent. Persze, van nekünk egy nagy célunk, küldetésünk, amit az ige megfogalmaz (Isten országa, szeretet, Krisztus követése), de az sokszor nem válik eléggé világossá a hívek előtt. Talán többet kell beszélni róla.  Ua. az előbbi fényében emberi célokat is ki kell tűznünk.  Erőtlenségünk egyik oka talán az, hogy csak úgy elvagyunk. (Isten majd elrendezi… Igen, de velünk akarja megvalósítani.) Csak úgy eljárogatunk. (Mi lelkészek is. Történet: „maga nem azért fizet, hogy jár vagy nem, hanem azért, mert én járok”.) Mi lenne, ha elhatároznánk: én és az én házam prioritásként kezelem a vasárnapi istentiszteletet? (Ez ösztönző példa is lenne.) Olyan könnyen lemondunk. (Kisegyházak pozitív példája.) Mi lenne, ha barátainkat elhívnánk egy-egy alkalomra? A célokban az a jó, hogy azokhoz képest lemérhetjük: haladunk-e előre. 

    3) Lényeges az erkölcsi kritériumok, elvárások, elvek újra meghatározása. Krisztus tanítása, egyetemes etikája keresztyén mivoltunk, közösségi létünk lényege, és ha ez felesébe merül (márpedig sokszor ezt látjuk a nagy aktivitásban), akkor körünk középpont nélkül marad. A krisztusi mércéhez mérnünk magunkat állandó feladat számunkra (akár a sportoló számára az egyre jobb eredmények elérése), ez ugyanakkor szolgálatunk minőségét is jelzi. Pl. Jézus felebarátról beszél, nem hittestvérekről… Szóval, egy viselkedésminta, amit képviselünk a munkahelyen, otthon, mert mi a Krisztus követei vagyunk (v.ö. első keresztyének). 

   4) Újra kell programoznunk a közösségi alkalmainkat. Egy közösség találkozásokból, a kapcsolattartás erőforrásából él. Elvben tudjuk: jó, ha a tagok minél aktívabban részt vesznek. Mi, reformátusok, az ún. oktató módszert gyakoroljuk… Ezt is várják el tőlünk, más formáktól idegenkednek is… Csakhogy még többen nem csak idegenkednek, hanem teljesen elidegenedtek. Hogyan tudjuk őket bevonni, élő tagokká tenni? Divatos kifejezés: események szervezése. Tele lett az életünk eseményekkel. Iskolában (sőt, már az oviban is) ezerféle program, műsor. Munkahelyen meetingek, vagy akár lazító hétvégék, jutalomkirándulások… Fiatalok esetében fesztiválok, bulik, szülinapok. Ezekkel nem tudjuk felvenni a harcot. De fontos tartalmas, építő, összekovácsoló, jó hangulatú események megszervezése.   

   5) A következő az előbbihez kapcsolódik. Át kell gondolnunk az emberek motiválását a feladatok leosztása által. Valaki azt mondta: ha egy közösségbe belépünk, akkor ott valamiképpen hasznosnak szeretnénk érezni magunkat, és valamiképpen előbbre szeretnénk jutni. (Nagy Levente pr. testvérünk számolt be arról, hogy a terápián különböző fázisokon mentek át: érdeklődő, újonc, öreg fiú, veterán… ) A református egyházban ki vannak osztva a szerepek, nincs lehetőség a jó értelemben vett fejlődésre. Nem feltétlenül a gyülekezeti hierarchiára gondolok (vannak egyházak, ahol ez egy merev rendszer lesz…), hanem elsősorban a lelki növekedésre. Nincsenek elkülönült stációk, fokozatok, de kell legyen egy érzékelhető fejlődés, ami valahogy megbecsülésben is megmutatkozik. Pl. Zolti bácsival kapcsolatban, aki 60 éve rendszeresen jár templomba…  (Virtuális közösségeknél 1% oszt meg komolyabb tartalmakat, 9% ír kommenteket, 90% csak figyel… És ez így van rendben. ) Beszélhetnénk külön a vezetőkről, akiknek kulcsszerepük van, de akár szimbolikussá is silányodhat a munkájuk, ha nincs tudásukra igényt tartó közösség. 

   6) Reformálnunk kell a szokásrendünket. A közösséghez tartozást nagyban elmélyítik az ún. rituálék. Minden színvonalas közösségnek vannak ilyen beavatási, vagy megerősítő ceremóniái. Gondolunk itt a sákramentumokra (valahogy elerőtlenedtek, hozzáállásunk miatt is), de kialakult gyakorlatokra, formaságokra, amiket nap mint nap gyakorolunk, pl. a köszönésünk, vagy ünnepeink megtartása. Alapvetően megkoptak ezek. Jó lenne visszaállítani jelentőségüket. (A bűnbánati hét, akár nagypéntek, advent…)       

   7) Tudatosan felvenni a harcot a visszahúzó erőkkel… a csüggedéssel, megkeseredéssel. A kételkedő hangokkal: kívül és belül. „Ebből úgysem lesz semmi.” A meg-nem-alkuvás  magatartását elsajátítani. A reformátusok egyik gyengéje az, hogy könnyen vesszük és könnyen (fel)adjuk… Az adventisták pl. szombaton következetesen nem mennek munkába, mégis sokkal jobb módúak az átlagnál, az ortodoxok megtartják az ünnepeiket, és cseppel sincsenek hátrább, mint mi. Nekünk nincsenek kötelező előírásaink. Gyakran hallom híveinktől: a mi vallásunk nem tiltja sem az italozást, sem a káromkodást… minden belefér. Nem a tiltásokról beszélek, hanem arról, hogy legyen tartásunk, legyenek (hit)elveink, amikhez ragaszkodunk, és határozottan utasítsunk vissza mindent, ami annak ellentmond. Hitünket, Istennel, egymással való lelki kapcsolatunkat nem vehetjük félvállról, nem tehetjük gúnyolódás tárgyává. 

   8) Újra kell tervezni azt a gondolkodásmódot, hogy mi csak passzív résztvevők vagyunk. A pap/lelkész dolga… a „termelés”, a kapcsolattartás, a reklám, az adminisztráció – minden egy személyen múlik. Pedig közös ügyről van szó. Persze, vannak speciális megbízatások, de mindenkinek részt kell vennie (minden egyes tag hozzájárul a test növekedéséhez). „Embertársaimat is megnyerjem a Krisztusnak”. Ez mit jelent, ezért konkrétan mit teszek? Meg kell látnunk, hogy mi a megbízatásunk, hogy milyen feladatokat kapunk. Azt pedig vállalni kell. Isten nem nélkülünk, hanem velünk akarja építeni az ő országát. Ha mindenki a helyén lenne, abból nagy fellendülés, elindulás lenne az egyházunkban.

   9) A renováláshoz a bontás is hozzátartozik. Talán azt is meg kell fontolni, hogy mi az, ami nem hasznos, ami nem gyümölcsöző, ami nem működik. Baj, ahol semmi sem. (Az előadás nagyon jól sikerült, de a nézők nem jöttek el. Sztáredzőt fogadott a klub, de a sportolók nem járnak edzésre.) 

   10) Mindeközben tudatosan örülni a munkának, a pozitív dolgokra figyelni. Hálásnak lenni a kis előrelépésekért is. Az öröm vonz, a rosszkedv taszít. Elég komor a hangulat nálunk (állandóan arról papolunk, hogy fogyunk, stb.), talán istentiszteleteink sem életszerűek. Krisztus Urunk sem aratott 100%-os sikert, sőt Pilátus udvarán teljesen egyedül maradt. Egy együtt érző szót nem kapott senkitől, és mégis vállalta, véghez vitte. Persze, nem hasonlíthatjuk magunkat hozzá. Igen, eredményekre vágyunk, emberekre, akiket érdekel, akik lelkesen vesznek részt, akik növekedni akarnak, akik szolgálnak és áldozatot hoznak, de lehet, hogy kevesen lesznek. Illetve kevesen vannak. „Ha nincs is társam, követem mégis őt.”     

Kizárólagosság, szépség, megelégedettség (újra)felfedezése a házasságban

De galambom csak egy van, ez a tökéletes (Énekek 6, 9). 

   Ha szabad kezet kaptam volna a mai csendes-napi (házas-napi) előadást illetően, akkor nagy valószínűséggel nem ezt a címet, nem ezt a tematikát választom. Talán nem is ezt az alapigét. Amikor elolvastam a felkérés szövegét, kicsit értetlenkedtem magamban: kizárólagosság, szépség, megelégedettség, ennek folyamatos felfedezése a házasságban? Lehet erről a valóság igénye mellett beszélni, nem tévedünk a szép elméletek területére? Aztán alaposabban megvizsgálva a témát, kezdtem azt érdekesnek, szépnek, gyakorlatiasnak, ua. továbbra is nehéznek találni. 

   Pedig természetes kellene legyen, hogy ezt így éljük meg… Isten igéje (annak nehéz tételeit, kijelentéseit is beleértve) valójában arra tanít, ami természetes kellene legyen a mi lelkünknek. Az pl., hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, az hogy „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel”, hogy „mindenekben hálákat adjatok”, és így tovább. Csak a mi elferdült, elfordult természetünk számára a természetes sokszor nem tűnik annak. Ellenkezőleg: fárasztónak, megerőltetőnek, megvalósíthatatlannak. A Lélek azonban segítségére van a mi erőtlenségünknek (Róm 8,26). Megállapíthatjuk: most is, és mindig, házaséletünkben, munkánkban több teret kell biztosítsunk magunkban a Szentlélek munkájának. 

   Kizárólagosság… Van egy teológiai vonala is ennek. Az Ószövetségben különösen hangsúlyos, a tízparancsolatban is megszólal: én, az Úr, a te Istened féltőn szerető (féltékeny) Isten vagyok. Nem lehetnek idegen isteneid énelőttem. Istened, Teremtőd, Megváltód csak egy van. Minden vagy mindenki más idegen. Nemcsak az én igazságomhoz, szentségemhez képest, hanem lényegében a te szíved számára is. Pedig mennyire össze tudunk barátkozni a bálványokkal! Familiarizáljuk őket. Izgalmasnak találjuk társaságukat, a szolgálatukat. Egyik bűnbánati énekünk figyelmeztet: „Rútat ne illess, mit a lelked szégyell”. Rútat, ami sokszor szépnek, tetszetősnek mutatja magát. Ami mégis idegen a lelkünk számára. 

   Most a házasságról beszélve: van a feleségem (férjem), és vannak – hitvesi kapcsolatunk szemszögéből nézve - az idegen nők (férfiak)… Akármennyire közelinek is érezzek valakit magamhoz, ebben a vonatkozásban idegen. Sok madár röpködhet körülöttem (és nincs is baj azzal, ismerjük Luther gondolatát…), galambom azonban csak egy van. A galamb (héberül „yoná”, innen a Jónás neve) a Bibliában gyakran szerephez jutó „égi madár”. (Először az özönvízzel kapcsolatban olvasunk róla.) A szelídség, a tisztaság jelképe, ezért áldozati állat is (szóval valaki galambjának lenni áldozattal is jár!). Pl. a 3 Móz 12, 8 –ban olvasunk arról, hogy a szülő asszony tisztulásáért áldozatot kell bemutatni, ha nem telik bárányra, akkor két galambot kell feláldozni. Hóseás arról ír, hogy Efraim olyan lett, mint az együgyű, esztelen galamb. Az Újszövetségben (v.ö. Jézus megkeresztelkedésének története) a Szentlélek jelképe. Jézus tanácsolja a kiküldött tanítványoknak: legyetek szelídek, mint a galambok (Mt 10,16). Népdalaink is sűrűn emlegetik ezt a közkedvelt madarat (pl. Általmennék én a Tiszán ladikon, ott lakik a galambom). Szóval, teológiai, kultúrtörténeti szempontból egy gazdag tartalmú szó, ha nem is így szólítjuk egymást (van-e valaki a jelenlevők között?), jó, ha egymást (házastársként) annak tekintjük.  Legyünk galambok, lássuk galambnak egymást!

   Galambom csak egy van. Szerelmi vallomás is ez, amit – tudom -  ilyen formában (és máshogy) sem nagyon mondunk ki.  Mi magyarok különösen visszafogottak vagyunk ezen a területen, gyöngédebb érzelmeink kinyilvánításában (indulatainkat kifejezzük). Nem röpködnek csak úgy az „I love you” vallomások a szánkból. Mégis (ebben megegyezhetünk) valamiképpen, és minél gyakrabban értésére kell adnunk társunknak, hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá, hogy fontos nekünk, ő a mi egyetlen drága férjünk vagy feleségünk (amiből pedig csak egy van, azt nagyon megbecsüljük), hogy szükségünk van rá, hogy általa egészül ki az életünk, örülünk neki. Sokan zavarba esnének, ha most őszintén el kellene mondják, hogy mikor mondtak valami kedveset, becézőt hitvestársuknak (hogy mikor kritizáltuk meg a másikat, az hamarabb eszünkbe jut). Fontos ez: nemcsak neki, nekünk is. Persze, spontán módon, szívből kell jöjjön, nem lehet erőltetett, de a spontaneitást is tanulni lehet, az elismerő szavak kimondását is gyakorolni, egyenesen szokásunkká lehet tenni. Ajánlom mindenkinek.  

   Galambom csak egy van („de csak egy az én galambom”). Ez hűségnyilatkozat is. Házasságban ez evidencia. Evidencia? Ösztöneinknek lehet olykor más a véleménye, de értelmünk, szívünk, lelkünk a kizárólagosságot vallja. Attól kezdve, hogy Isten megszerezte nekem (mint segítőt/gondviselőt), mellém rendelte a társamat, ebben a kapcsolatban ő lesz (csak ő lehet) az egyetlenegy. Ez nemcsak a testi közösségre vonatkozik, hanem a bizalom, hűség, a felelősségvállalás, egymás terhe kivételes hordozásának a lelki területére is. Exupéry ismert könyvében a kis herceg vallomása így hangzik:  „Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.” 

    + Meggyőződéssel állítom, hogy mondjuk házasságunk 10. évében elvben (és – csúnyán hangzik - pszichológiailag) könnyebb lett volna úgymond valaki mással új életet kezdenem (soha nem akartam), mint most, hiszen a további 20 év alatt napról napra újabb megerősítő, hálára indító tapasztalatot szereztem feleségem gondoskodásáról, kedvességéről, önfeláldozásáról, egyre több szép élmény kapcsol össze, egyre nagyobb, gazdagabb, szebb a közös lelki kincsünk. 

   Galambom csak egy van, nincsen még egy „legdrágább”. Ő az enyém (és én az övé). Ez meghatározza identitásomat (az vagy, akihez tartozol), de küldetésemet is. Mert az Úr őt rendelte nekem, ezért kétszeresen (mennyei és földi értelemben is) felelős vagyok érte. Nem az én elvárásom az első, hogy ti. mindenben a kedvemben járjon, hanem sokkal inkább az ő javával, boldogságával való törődésem. Ez egyet jelent közös boldogságunk előmozdításával. Tudnom kell azt, hogy hitvestársam testi-lelki jóléte nagymértékben függ tőlem.     

   Még valami: amikor itt elhangzik, hogy „ő az én galambom”, ez a kijelentés elsősorban nem a birtoklás tényét hangsúlyozza (hogy akkor kalitkában tartom, kényem-kedvem szerint bánok vele, szolgálatomban álló személynek tekintem). Nem kizárólagos jogaimmal való visszaélésnek nyit teret az ige (itt beszélhetnénk a féltékenységről… nekem nem a társam, hanem saját hűségem fölött kell őrködni), hanem a kizárólagos egymáshoz tartozásunkat tudatosítja bennünk. Nem kölcsönös megállapodás, hanem kölcsönös szeretet köt össze egymással, az Úr azért bízta rám a férjemet, feleségemet, hogy vigyázzak rá, törődjem vele, és nem azért, hogy azt tegyek vele, amit akarok (ez félelmetesen is hangzik). Nem érdek, hatalmi viszony, hanem erős bizalom köt össze minket. 

   Mi az, ami ezt a bizalmi kapcsolatot, földi-mennyei igazságot megkérdőjelezheti? Az pl. (madaras hasonlatnál maradva), amikor ún. héja-viszonyba kerülünk egymással (Ady Endre versére gondolva), amikor egymás húsába, lelkébe beletépünk, vagy amikor egyik fél belegabalyodik valaki hálójába (a Zsolt 91,3 a madarász tőréről beszél), amikor a házasságban irigység, versengés, türelmetlenség van, amikor valamilyen függőség lép fel. Amikor egyik félnek rögeszméje lesz, hogy mástól több kedvességet, szeretetet kapna. Tudjátok, mikor látom vonzónak az idegent? Amikor nem értékelem eléggé a sajátomat.  

    Szépség… A szépség megítélése, szoktuk mondani, relatív, szubjektív. Pl. a szépségversenyek győzteseit – agyonkozmetikázott arcukkal, merev mimikájukkal - én nem találom különösen szépeknek, szoktam is mondani a feleségemnek, hogy ha az utcáról találomra választanának ki lányokat, azok is jobban mutatnának a színpadon, természetesebb módon lennének bájosak… Valahogy számomra a kedvesség, a mosoly, a lelki kisugárzás is része a szépségnek… De nyilvánvalóan, vannak más szempontok is. Mindazáltal határozottan úgy gondolom, hogy a döntő (egy kapcsolatban legalábbis) a belső szépség, a jóság, szívesség, szelídség. A címben szereplő kifejezés (és utalásszerűen az ige is) bizonyára erre céloz. Igen, mi nézzük azt is, ami a szemünk előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. (1 Sám 16,7) 

    20 éves koromban nem láttam szépnek az 55 éves nőket, most a feleségemet (aki súrolja ezt az életkort) egyértelműen szépnek látom. Tudom, észre is veszem (de csak ritkán észrevételezem), hogy vannak ráncok az arcán, de a szeme élénksége, a mosolya, a kedvessége a régi… Sokszor mondom neki egy-egy rendezvény, találkozó után: te voltál a legszebb a tömegben. Neked igen, válaszolja. És ez a legfontosabb. Ha a férjnek a feleség, a feleségnek a férj tetszik a legjobban, akkor ahhoz képest már vajmi keveset nyom a latban akár az egész világ véleménye is. Szeretem a következő történetet. Nagy Sándor indiai hadjárata során elfogatott egy fiatal herceget a feleségével együtt. Megkérdezte tőle: mit adnál az életedért. Minden vagyonomat, az összes birtokomat. Hát akkor mit adnál a feleségedért? Saját életemet. Tetszett a válasz a hadvezérnek, és szabadon engedte mindkettőjüket. Útközben azt kérdezte a herceg a feleségétől: láttad, hogy ez a Nagy Sándor milyen daliás alakú, szép férfi? A hercegnő azt válaszolta: én végig csak azt a férfit néztem, aki az életét is kész lett volna odaadni értem.  

   Szép-e a Nap? Esztétikailag nem különösképpen. De milyen gyönyörű, amikor süt, és sugarai mindent bearanyoznak! Milyen gyönyörű, ha fényével beragyogja otthonunkat, világunkat!  Értitek: a szeretet, a jóság, a tisztaság ragyogása tesz igazán széppé valakit. Olykor még minket, férjeket is.  

    „Milyen jól néz ki apátok a fekete öltönyében”, mondja alkalomadtán a feleségem a gyermekeknek úgy, hogy én is halljam, és ez a megjegyzés örömmel tölt el (persze, ettől még nem gondolok rögtön arra, hogy elviszem a pálmát Brad Pitt elől). Egy jócskán idősödő házaspárt hallottam, hogy történetesen „szépségemnek” szólították egymást (nem hittem a fülemnek, el is nyomtam magamban egy mosolyt, kivált akkor, amikor a bácsi fele hangzott el a becézés. Tudjátok, hogy nézett ki? Ahogy egy öregecske ember.) De megértettem (filozofáltam kicsit magamban a témán): ez a kedveskedés elsősorban nem a külsőnek szólt. Felfedezzük-e egymás lelki szépségeit, vigyázunk-e belső kinézetünkre? 

    A galamb szép, kecses, elegáns, ua. rendkívül intelligens madár. Több mint 5.000 éve háziasították. Sógorom gyerekkorától fogva tartott galambokat, az évek során több ritka fajt is beszerzett. Pár éve kaptam tőle néhány (főként) postagalambot. Egyszer meglátogatott, kíváncsi volt, hogy miként megy madárkáinak a sora nálam, azonnal kiszúrta, hogy betévedt közéjük egy külsős. „Hogy nem vetted észre?”, kérdezte, „nem látod, a többinek milyen nemes tartása van, ez pedig olyan parlagi?!”. Meghagyta, hogy távolítsam el a többi közül, hogy ne keveredjenek. Még azon az estén bementem a ketrecükbe, lámpával végigpásztáztam őket, de nem ismertem fel a jövevényt. Szépnek tűnt mindenik. Ha szép szemmel néznek, szépek vagyunk… 

   A Szentírás többször beszél a szépségről, a testiről is (Ráchel szép arcú és alkatú volt, József szép termetű, Mózesről látta az anyja, hogy szép gyermek, Eszter szebb volt minden királynőjelöltnél, Dávidnak piros arca volt, Absolont is jó megjelenésű fiatalembernek írja le a Biblia). Szépnek neveztetik az áldozati állat is, Jeruzsálem, az Úr városa, a kedves maga (Énekek éneke könyvében), a testvérek közössége, Libánon cédrusa. Az Újszövetségben a kereskedő szép gyöngyöket keres (Mt 13, 45), a „szép szavak” kifejezés azonban általában a hízelgésre, a megtévesztés szándékára utal, de szép a feladat, a hitvallás, és szép a Jézus neve (Jak 2,7). Nagyon megörültem, amikor a digitális Bibliában „lapozgatva” elém került ez az igevers: 

Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van (Préd 4,9), mert, igaz, szó szerint (és éppen a házasságról, vagy különösképpen arról szólván) megállapítja: a közös fáradozásnak, szolgálatnak eredménye kell szép legyen, az áldás kell szép legyen, amit Isten ad kapcsolatunkban, házasságunkban. Szép emberek élhetnek csúnya házasságban, és kevésbé szépek valóban példás, csodálatra méltó, bámulatos jó közösségben. 

    Megelégedettség… Nagyon fontos az, hogy a házasságunkat mi magunk is nagyszerűnek tartsuk. „Nem jó az embernek egyedül”, olvassuk a Biblia első lapjain, és ebben az is benne van: az Isten által rendelt segítőtárssal együtt azonban jó. Fontos, hogy megelégedettek, hálásak legyünk. Férjünkért, aki nem éppen Adonisz termetű, de kedves, megbízható, segítőkész, feleségünkért, aki talán nem nyerné meg a párizsi divatversenyt, de aranyos, törődő, gondoskodó. A megelégedés a közvélekedéssel ellentétben elsősorban nem külső, hanem belső tényezők függvénye. Az, hogy valamivel meg voltam elégedve, többet elárul rólam, mint az illető dologról, eseményről. Gyakorolnunk, tanulnunk kell a megelégedést. És azt is, hogy közöljük egymással: megelégedett, hálás vagyok melletted. (Egyik házassági fogyatékosságunk, hogy a jóról nemigen beszélünk, annál többet arról, ami nem sikerült… )

  Mi az alapja a társsal, az egymással való megelégedésnek: a szeretet, az elfogadás, tisztelet, odafigyelés, megértés, türelem… Az a férj lehet megelégedett, aki feleségétől, az a felség lehet megelégedett, aki férjétől megkapja ezeket. Tudom, a kellékek tára sokkal bővebb ennél: autó, szép lakás, kényelem, egzotikus nyaralás… Megadathatnak ezek is, de biztos, hogy nem pótolják az előbb felsoroltakat. (Egy gazdag ember mondta: vegyétek el a családomat, gyönyörű házam kopárabb lesz egy pincelakásnál, vegyétek el a házamat, családommal egy pincelakást is boldog otthonná teszünk.) Meglátni szívünkkel a másikban az értékeket, a jót, az áldást. (Csak szívvel lehet szívig látni. Sokszor nem a szívünkkel nézünk… Történet a válást bejelentő férjről, és a rákos feleségről, aki 3 hónapi haladékot kér, az orvosok szerint annyi marad neki… nem akarta, hogy férjének utólag majd súlyos lelkiismeret-furdalással kelljen szembenéznie.) 

    Az igében egyenesen tökéletességről hallunk. De galambom csak egy van, ez a tökéletes. Szabad fordításban: Ő az én egy galambom, az én makulátlanom. A héber szöveg valójában sokkal tömören fogalmazza ezt meg: egy ő galambom, tökéletesem ().

   Hát ezt a kifejezést nem nagyon pazaroljuk egymásra (annyira azért nem tékozló a szeretetünk), én sem mondtam soha a feleségemnek, kicsit ódzkodunk is, mert tudjuk, hogy egyetlen ember sem hibátlan. Legjobb cselekedeteink is bűnnel fertőzöttek, tanítja a Káté. Az a benyomásunk, hogy van valami szerelmes, elszállt túlzás ebben a kijelentésben, minősítésben, kinőttünk belőle. Mégis, elgondolkoztat az ige: tanulnunk kell a legjobbat felfedezni a másikban. Azt, ami az én gyarlóságom mértéke szerint már-már tökéletes. Nem győzzük hangoztatni, igaz, hogy mindnyájunk szeretetébe vegyül önzés, valami érdek, valami gyarló emberi, de képes vagyok-e meglátni a társamban az enyémet sokszor sokszorosan meghaladó önzetlenséget, odaadást. (Férj mondta a hűtlenül elhagyott feleségének, aki végül gyógyíthatatlan betegségében visszafogadta, ápolta: „nem érdemlem ezt meg, sokkal jobb vagy, mint én”.) Igen, ezt a kifejezést, hogy makulátlan, hogy tökéletes, hogy hibátlan fenntartással alkalmazhatjuk egymásra, de mondtuk-e hitvestársunknak legalább a főztjével, valamilyen elkészített munkájával kapcsolatban: ez perfekt volt, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. A szeretet tökéletesít. Minket és a másikat is… Szülők tudják ezt. A szó maga (tám) a Jób könyvében és a Zsoltárok könyvében fordul elő a leggyakrabban „feddhetetlen, kifogástalan és kegyes” értelemben. Mi a tökéletesben is tudunk kifogásokat keresni és találni. Hány (főként) feleség, de adott esetben férj is szenved attól, hogy a társa mindig talál valamilyen hibát benne, megnyilvánulásaiban, munkájában.. Semmi nem tetszik neki. Ez állandó frusztrációt jelent. Nagy teher ezzel élni. 

Holott a probléma nem is az ő készülékében van. Elégedetlenségünk oka lehet tehát saját kritikus természetünk… és szeretetlenségünk. Mennyire gyakorlatias módon igaz: a szeretet minden elfedez!  Az ellentéte is áll: a szeretetlenség mindenbe beleköt.  

   Én makulátlanom… igen, van valami nagylelkű elnézés ebben, neki tulajdonítás (mindjárt megérkezünk az Énekek éneke igazi, krisztológiai üzenetéhez).  Hogy ismét magunkkal példálózzam: házasságunkban voltak, vannak zökkenők, feszültségek olykor, vannak emberi esetlenségek, de én azt vallom: Isten nekem (hozzám mérten) a legideálisabb feleséget adta. 

    Ez a kifejezés, amit itt próbálok emberi kapcsolatainkra, annak a legszemélyesebb formájára, a házasságra alkalmazni (nem minden kínlódás nélkül), különösen arra indít, hogy ennek az igének (témának) a Krisztusra mutató üzenetéről is beszéljünk. Valakire tökéletesen, 100%-osan, a szó legmagasabb értelmében illik ez a kifejezés: ő a hibátlan Bárány, a tökéletes Megváltó, Isten egyszülöttje, aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Akiben maradéktalanul megjelent az Isten szeretete. Ismerjük: nem az a szeretet, hogy mi szerettük az Istent…  

   Egy másik, minden emberit meghaladó mennyei szintjére lépünk ezzel az ige értelmezésének… Igen, Isten rendel mellénk segítőtársat (a legbensőségesebb kapcsolat ez, ahol az egymásrautaltságnak, az egymás iránti felelősségnek, egymás iránti odaadásnak, elköteleződésnek a tökéletességet idéző, legmélyebb formáját élhetjük át), családtagokat, embereket, és végtelenül hálásaknak kell lennünk ezért. De mindenek fölött egy a mi Galambunk, Szerelmesünk, Szentünk, aki vállalata sorsunkat, feladta ártatlanságát, bűntelenül magára vette bűneinket, hogy ránk ruházhassa tökéletességét, igazságát. Ő a mi mennyei Vőlegényünk, aki maga tisztít meg minden hamisságtól, fogyatkozástól, és tesz minket alkalmassá arra, hogy az övéi legyünk.

   Szent Bernát egyik himnusza soraival zárom: 

„Gondolni szebbet nem lehet, 

Mint Jézus édes, szent neved. 

A bánat benned lel reményt, 

Te adsz ezer jótéteményt, 

Ha keresünk, itt jársz velünk: 

Hát még mi vár, ha föllelünk! 

A nyelv azt nem mondhatja ki, 

Betű ki nem fejezheti, 

Csak aki érzi, tudja azt, 

Jézust szeretni mily malaszt.”

Milyen az ideális lelkész és ideális egyháztag a református egyházban? 

(elvárásaink)

   Magyarázom, hogy miként jutottam ehhez a témához. Ez az ünnepi, adventi időszak okvetlenül felébreszt bennünk - éppen a gyülekezeti, közösségi életünkkel kapcsolatban - ilyen-olyan nosztalgikus elképzeléseket vagy éppen áhítatos reménységeket. Ady Endre ismert versét idézhetem szemléltetésként: „a templomba hosszú sorba indulnak el ifjak, vének”. Aztán nemigen látjuk a hosszú sort, az ifjakat is alig-alig, és egyfajta keserűség lesz úrrá rajtunk. És ez nincsen rendben. (Csak félig talál a hasonlat: a családban megtanultam, hogy ha azt várom el gyermekeimtől, hogy patikusi rend legyen a szobájukban, akkor állandó feszültség, vita, elégedetlenség lesz közöttünk, holott – bár fontos szempont – mégsem ez a lényeg. Ha elfogadom a művészi káoszt, amiben élnek, akkor békességben lehetünk meg együtt.)

    Mostanában sokat töprengek azon, hogy vajon – anélkül, hogy feladnánk meggyőződésünket, lemondanánk küldetésünkről, az evangélium missziós parancsáról – nem kell-e elvárásainkat részben átértékelnünk? Vajon nem egy aktualitását vesztett kép él-e bennünk az egyházi életről, lelkészekről, hívekről? Vajon helyesek-e, reálisak-e a tájékozódási pontok, a kritériumok? Akkor is, amikor pl. neoprotestáns példákra hivatkozunk, vagy pedig éppen református gyülekezeti modellekre, amelyeket itt-ott megvalósulni látunk, de inkább kivételeknek számítanak, mint jellemzőnek (és közelebbről megvizsgálva talán nem is annyira tökéletesek). A közömbösségbe (a rendetlenségbe) nem lehet, nem is szabad beletörődni, az inspiráló példákra figyelni kell, de meg kell vizsgálnunk: valós-e az, amit magunkról gondolunk, magunktól elvárunk. Ez a szembenézés bizony fájdalmas is lehet.     

    Az is bevillant nekem, hogy ezt az előadást a MI -val kellett volna megíratni, valószínű, hogy – ha ugye az ideálisra kérdeztünk rá - egy nagyon szépen retusált (jellem)rajzot kaptunk volna az egyházunkról, a lelkészekről, a hívekről. A leírásba minden bele került volna, ami fontos, ami nemes, dicséretre méltó: sűrű, figyelmes, buzgó, tettre kész, szolgálni vágyó, békességben, szeretetben élő, egymásra és másokra odafigyelő, hitét hitelesen megélő, arról bizonyságot tevő gyülekezet, 

elkötelezett, őszinte, makulátlan jellemű lelkész, aki elöl jár a kegyesség gyakorlásában, önfeláldozásban, értelmes, magukkal ragadó, lelkesítő prédikációkat mond, fáradhatatlanul építi a közösséget, elfogadó, empatikus magatartásával vigasztalja, bátorítja a híveket. Igaz, sírnivaló, hogy mindez nincsen így (csak elméletben).  

   Ideális lelkész, ideális gyülekezet - arról akarunk beszélni, ami ebben a formában nem létezik. Be kell ismernünk, olykor túlzottak az elvárásaink, annyira, hogy az, amit szeretnénk, még az első keresztyének korában is vágyálomnak számított volna.   A vicc kategóriájába tartozik, hogy jó lelkész az, aki állandóan látogatja a gyülekezetet, részt vesz minden egyházi rendezvényen, de mindig otthon van, akármikor keressük, kezeli a pénzt, minden pályázati lehetőséget kihasznál, de nem az adminisztrációval tölti az idejét, stb.). Vagy akár a hívekkel kapcsolatban: a jó egyháztag nem törődik az anyagiakkal, de az egyházat bőkezűen támogatja, őszintén megmondja meg véleményüket, de ne szól bele semmibe, jobban ismeri a Bibliát a lelkésznél, de olyan érdeklődéssel  figyel az igehirdetésekre, mintha először hallaná. 

    Azt is tudomásul kell vennünk, hogy amiképpen nem létezik ideális egyház, úgy nem létezik ideális egyházkép sem (már ez is mutatja tökéletlenségünket), és már ebben a témában sem tudnánk közös nevezőre jutni. Mert van, akiben a jóságos, barátságos, régi vágású, kedves hangú „papbácsi” eszményképe él, mások a modern, amerikaias, vállalkozó és újító szellemű lelkésztípusra szavaznának. És az ideális egyháztag definíciója sem egyértelmű: vannak, akik az aktív, a szolgálatot valósággal megkereső, állandóan új ötletekkel előrukkoló, mások a csendben, jó szándékú passzivitással jelen levő emberekben látják a tökéletes egyháztag prototípusát.        

     Úgy gondolom, hogy mégis kikalkulálható egy középarányos, körvonalazható egy többé-kevésbé elfogadott, általánosan kedvelt lelkészprofil, és nagyvonásokban felvázolható egy kép az eszményi, vagy legalábbis jó egyháztagról. Van bennünk egy (ha nem is egyöntetű) egészséges elvárás, amit a családból, a közösségből hozott információk, saját tapasztalataink (pozitív és negatív példák) alakítanak. 

  Kezdjük a lelkésszel.

1. Szakmai elvárások. Azt azért feltételként állítjuk fel (akár egy orvos, tanár esetében): legyen professzionálisan, teológiailag felkészült, prédikációi legyenek igényesek, tartalmasak, tanulságosak, legyünk büszkék, hogy ügyes lelkészünk van. Rendelkezzék lelkigondozói képességgel és képesítéssel, legyen jó pedagógus, legyen a közösségben – hiszen ő a gyülekezeti elöljáró – szava, tekintélye, adminisztrációs ügyekben is legyen járatos, értsen az építkezéshez, nem árt, ha a jogi ügyekhez is konyít, legyen jó vezető, jó szervező.
2. Jellembeli elvárások: legyen türelmes, nyitott, higgadt, alázatos, szeretetteljes, de határozott is, megértő, elfogadó, de nem befolyásolható, nem megalkuvó, szavahihető, őszinte, igazságos, önzetlen, megbízható, hiteles, ne legyen személyválogató, önző.  
3. Lelki elvárások: legyen lelki ember, bölcs tanácsadó, kitartó az imádkozásban, példamutató életű, legyen karizmája a békéltetéshez, a konfliktus kezeléshez, legyen erős, inspiráló egyéniség, nehéz helyzetekben reménységet sugárzó, irányt mutató, vigasztaló.
4. Privát életét tekintve: legyen tisztességes, korrekt, erkölcsös, jó férj, családfő, nem anyagias (csak ennyit?)
5. Társadalmi elvárások: legyen közösségi ember, környezettudatos, elkötelezett mások iránt is, szociális érzékkel rendelkező.

Egy igazából nem is túlzóan eszményi lelkésztípust írtunk le fentebb, nem tudom, van-e valaki, aki ezeknek a feltételeknek eleget tesz (talán több személyből valahogy megközelítőleg össze lehetne gyúrni). Vajon nem jogosak a fenti igények? De! Csakhogy vannak emberi korlátaink, gyarlóságaik. És ezzel tisztában kell lenni nekünk is, és a híveknek is. (Érdemes lenne csakugyan egy felmérést készíteni: mit várunk el konkrétan a lelkésztől. Nem biztos, hogy a válaszokból éppen a fenti modell állna össze. Mert vannak szélsőséges elvárások is: politikai életbe történő implikálódás, akár az, hogy a lelkész teremtsen munkahelyet a gyülekezet tagjai számára, vagy hogy legyen állandóan az emberek között. Példa: van egy nénink, most már nem tényleg nem tud kimozdulni otthonról, mindig panaszkodik, hogy ritkán látogatom meg, ő annak idején soha nem jött a templomba, de kb. mindig ugyanazt a témát osztjuk a mai züllött, felelőtlen fiatalokról). 

    Beszélhetnénk arról is, hogy hogyan alakultak ki, és hogyan változnak ezek az elvárások, milyen pozitív ill. negatív tapasztalatok formálták és formálják azokat akár több évtized távlatából, vagy hogyan írják át azokat gyökeresen a posztmodern idők. („Az volt a pap”, hivatkoznak egyik elődömre  Bergenyében, „jól elfenekelt, ha nem tudtuk a Kátét”. Ma ez már nem megy. Az első gyülekezetben emlegette fel valaki az édesapja temetését, amelyen szerinte túl rövid volt a prédikáció. Így fogalmazott:  a pap elprédálta az apámat. Az ellenpélda: egyik mo-i lelkész mondta el, hogy a gyászolókkal folytatott beszélgetés során az elhunyt személy fia semmit nem akart mondani anyjáról, aztán egy-két adatot mégis kinyögött róla, de egyetlen kérése volt: rövid legyen a szertartás.)

   Új életérzés, új kor, új elvárások. Sőt: újabban már elvárások sincsenek. Vannak, akik már semmit nem akarnak tőlünk (lázasan keressük az okokat: csalódás, elidegenedés – és tehetünk-e valamit a folyamat ellen). Sokszor mondom nálunk: ha a római pápát hívnánk meg, akkor sem mozdulnának meg az emberek. 

   Beszéljünk az ideális (vagy ahhoz közelítő) egyháztagról is. 

A Kiskáté röviden megrajzolja (a kötelességről, tehát a legalsó szintről szóló tanításban) a református egyháztag profilját. 

   A tagsági státuszából adódó elvárás: járjon rendszeresen templomba, gyülekezeti alkalmakra, legyen aktív, elkötelezett a közösség iránt, szolgálatkész, egyházának jó hírét és tisztességét tőle telhetőleg oltalmazza meg, hitéről másoknak is tegyen bizonyságot (), támogassa az egyházat.

   Extra lelkészi elvárás: szeresse, tisztelje a lelkészét, önkéntesen ajánlja fel segítségét. 

   Keresztyén mivoltából adódó ún. lelki elvárás: legyen öntudatos, hitvalló, Bibliát olvasó, imádkozó ember, alázatos, szolgálatkész, aki igyekszik az evangélium szerinti új életben járni, másoknak is példát mutatva, elsősorban családjában. 

   Társadalmi elvárás: legyen törvénytisztelő állampolgár, becsületes, igazságszerető ember, szorgalmas, megbízható munkaerő, kedves, illedelmes, tisztelettudó, felelős személy. 

Nekem nagy kérdésem, hogy beszélhetünk-e református karakterről? Van ilyen? Ami jellemez minket, amiről felismernek. Erkölcsi többletet jelent az, hogy hiszünk, egy gyülekezet tagjai vagyunk? Lelkiismeretesebb alkalmazottak, korrektebb barátok, felelősebb családtagok vagyunk? 

   Érdekes lenne (és talán három különböző eredményt kapnánk), ha 1) lelkészek, 2) maguk az egyháztagok vagy 3) a kívülállók (pl. ortodoxok) nyilatkoznának arról, hogy ők milyennek képzelnek el egy igazi reformátust. Beszélnünk kell az évszázados, rossz elképzelésekről, beidegződésekről is, amik makacsul továbbélnek, az általános református portréra felkerült hamis vonásokról, amiket nehéz eltüntetni. Pl. ilyenek: az igazi, vérbeli református félvállról veszi a vallását, nem foglalkozik lelki dolgokkal, stb. (ha igen, az már gyanús). Van, aki ilyennek látja, közöttünk is. Ady Endrét idézzük újra: (Krisztus-kereszt az erdőn): a két nyakas, magyar kálvinista, aki „dalolt, hogyha keresztre nézett”. 

    A konklúziókhoz érkeztünk. Ha az elvárások túl magasak, idealisztikusak (ha azt hisszük az emberekről, amit már ők sem hisznek magukról, vagy ha többet akarunk hinni magunkról, mint akik vagyunk), akkor állandó csalódásban van részünk. Ha viszont nagyon leeresztjük a lécet, ha elfogadjuk azt, hogy „ez van” (én ezt tartom az egyik leggyilkosabb mondatnak), akkor a lényegről mondunk le, akkor feladjuk lelki identitásunkat, küldetésünket. 

    Valahol a kettőnek közelednie kell egymáshoz. A bibliai igénynek (megnyugtató, hogy nem egy idealizált gyülekezet jelenik meg az Újszövetségben, v.ö. Pál első levelét a korinthusiakhoz) és az adott gyülekezeti helyzetnek. Tudomásul kell vennünk (közösen), hogy – miként a Jézus korában – van közömbösség, távolmaradás, gyanakvás, ítélkezés, van külsőség, szokás, van csalódás, baj, széthúzás, neheztelés a hívek között, és van emberi hiányosság a lelkészben is, miközben nem adhatjuk fel azt a célt, elhatározást, hogy az ige mértéke fele közelítsünk. Hogy együtt meglássuk a többet, amit Isten ki akar munkálni bennünk, és törekedjünk arra. Ráhagyatkozás és igyekezet.

    Nincs ideális gyülekezet, lelkész, hanem csak adott (bonchidai, bergenyei) helyzet van, amit úgy fogadunk el, hogy – egymást inspirálva – igyekszünk valami jobbat kihozni belőle. Ha egy alkoholista azt mondja: jó nekem ez az állapot, akkor tudomásul veszem, hogy ő nem akar változni, de nem törődöm bele, nem mondok le róla.  Ha a bergenyei hívek 70%-a azt mondja: nem akarunk templomba járni, akkor ezt racionálisan elkönyvelem, mégis igyekszem – ami rajtam áll - változtatni a helyzeten. Változtatni magamon is.

   Nem jutottunk el, nem is juthatunk el egy nyugvópontra. Mert nem lehet nyugalmunk, mégis kell legyen békességünk. Bölcsen, higgadtan, értelemmel belátva azt, ami van, ugyanakkor meglátni azt, amit meg kell tennem, hogy esetleg más, jobb legyen.  Nem illúziókat kergetve, de – ha botladozva is – Krisztust követve. Nem a tökéletességről álmodozva, hanem a valós helyzetből kiindulva, ott kérve Isten erejét, áldását, hiányosságainkat kipótló kegyelmét a szolgálatomhoz. Legyek lelkész, vagy gyülekezeti tag, aki tudatában vagyok, hogy az eszményi majd a mennyországban fog megvalósulni.