1 Sám 22, 1-16.20-23 (vas.du.)

   Rázós, kemény történet. Ami alkalmas arra, hogy érzelmi megrázkódtatást okozzon, megzavarja, felkavarja lelki nyugalmunkat. Épp úgy, mint az a sok baj, erőszak, háború, aminek híre naponta elér minket.

   Saul üldözi Dávidot, mert riválist lát benne, mert feltétlenül biztosítani akarja ellene – és mindenki ellen – a hatalmát. A hatalomhoz jutottak beteges hatalomféltése hatalmas áldozatokat követel másoktól, rengeteg bajt, szenvedést zúdít mások nyakába. Legtöbb gyilkosság, háború hátterében ez áll. (Pl. Nagy Heródes saját családja tagjait végeztette ki, nehogy valaki trónját követelje.)   Mennyire reflexeinkben van a gyanakvás, féltékenység, a versengés! Jó lenne ezeket valahogy kiiktatni, szabályozni, korlátozni. Magunkban és a világban. (Ha lenne valami olyasmi, mint a „bölcsek tanácsa”..)

  Dávid – bár valójában nem készült államcsínyt elkövetni, lázadást szítani Saul ellen – menekülni kényszerül. A haragvó ember elől bölcsebb kitérni. Mert általában nem lehet meggyőzni. A bosszúvágy elvakít, elborítja az elmét, a gyűlölet nem ismer racionális érveket…. Egy barlang nem fényes helyszín, nem nagy ígéret egy leendő király számára. A barlangistálló sem volt az, és mégis a megváltás kiindulópontja lett. 

  Odamennek Dávidhoz a szülei, testvérei családjaikkal együtt (az ő életük is veszélybe kerül Saul őrjöngő haragja miatt), és odasereglett hozzá mindenféle eladósodott, elnyomott, elkeseredett ember. Megható ez a felsorolás: ezek az emberek a menekülő Dávidnál remélnek menedéket. Eszünkbe jut az evangélium leírása arról, ahogy Jézushoz tódultak a betegek, vakok, sánták. Ő maga hív: jöjjetek énhozzám mindnyájan. Ő azért hordozott sebet, hogy sebeket gyógyítson, azért lett kiszolgáltatott, hogy a kiszolgáltatottakat megtartsa, azért járt meg mélységeket, hogy az elesetteket felemelje. Azért vállalta a halált, hogy minket megszabadítson annak hatalmából.   

  Dávid gondoskodik szüleiről, Moáb királyának az oltalmát kéri számukra. Szép gesztus ez. Gád próféta (aki több alkalommal közli Isten akaratát Dáviddal, többször inti őt) azt mondja neki: menj vissza Júdába. Veszélyesnek (szinte logikátlannak) tűnik ez a lépés. Biztos Dávid sem tette meg könnyen. De nem mindig a legkényelmesebbnek, a legbiztonságosabbnak tűnő a legjobb. Isten néha veszélyes útra küld. Kockázatos volt Jézus eljövetele, az apostolok szolgálata, Luther tiltakozása is… Dávid mégis követi az utasítást, elmegy, és embereivel egy erdőben húzódik meg.

    A következő jelenetben Saul királyi pózban, a szent fának számító tamariszkus gyér árnyékában ül, lándzsával a kezében, és háborog, vádaskodik. Egészen más embert ismerünk fel most benne, mint akkor, amikor királlyá választották, amikor szerényen elbújt a ruhák között, mentegetőzött, alázatosan viselkedett. A hatalom el tudja torzítani a jellemet, és Saul elfeledkezik arról, hogy Isten adta neki a királyságot. Az nem az övé… Mennyi félreértéstől megkímélnénk magunkat, ha egyszer s mindenkorra tisztáznánk: az Istené a pénzem, sikerem, a pozícióm. 

   Saul dicsekszik is (uralkodók tipikus megnyilvánulása): én ajándékoztam nektek mezőket, szőlősöket, én tettelek vezetőkké titeket… És mégis összeesküdtetek ellenem, s nem szóltatok, hogy fiam szövetséget kötött az Isai fiával, a szolgámmal az én királyságom elvételére. Még azt is hozzá teszi: senki nem szánt meg közületek engem. Valósággal sajnáltatja magát, hogy az őt ért sérelem aztán jogos okként szolgáljon a vérengzéshez, amit elkövetni készül. A sértett, a frusztrált „én” betegesen túlreagálja a dolgokat.   

  Az edomi Dóég elárulja Ahímeleket, aki bár kenyeret és kardot adott Dávidnak, valójában nem tudta, hogy Saul elől menekül. (Ezt Dávid is ravasz, szándékosan megtévesztő módon elhallgatta. A hamisságnak, hamiskodásnak mindig következménye van.) Kívülről csak az igazság egyik része, vetülete látszik (az igazságot csak saját perspektívánkból ismerjük). Az pedig könnyen félreértelmezhető (példa: a tanár pofozza gyereket, aki rosszul lett.)  A zsarnokok mellé mindig kerülnek talpnyalók . Dóég így kíván előnyökre szert tenni. Pedig már nem messze van Saul bukása. (Dávid az 52. zsoltárban örökíti meg ezt a mozzanatot.) 

   Saul hívatja Ahímelek papot a papi nemzetséghez tartozó rokonságával együtt, és azzal vádolja meg őt, hogy támogatta Dávidot a lázadásban.  Ahímelek nagyon tisztelettudó, higgadtan elmondja a királynak, hogy nem ismerte az előzményeket, nem tudta, mi történik, ő Dávidban a király hűséges szolgáját látta, ilyennek is adta ki magát, és kéri, hogy ne vádolja őt és rokonságát.  Azonban Saulban ott forr a bosszú indulata, ami teljesen elvakítja… Felszólítja a fegyvereseket, hogy öljék le őket. (Kegyetlen szokás volt az ártatlan, vétlen családtagok, rokonok megbüntetése, hozzátartozott a megfélemlítés taktikájához, a parancsuralmak bevett módszere volt és maradt ez, aminek aljas célja az, hogy az emberek tartsanak egymástól, ellenőrizzék egymást. Pl. Észak-Koréából érkeznek hozzánk ilyen történetek.) A katonák nem akarnak kardot emelni Isten választott papjaira, megteszi azt az idegen Dóég, aki 85 papot végez ki azon a napon, és még falvaikat is feldúlja… Kegyetlen jelenet, ártatlan emberek lemészárlása. Ahímelek egyik fiának, Ebjátárnak sikerül elmenekülnie, Dávidhoz fut, elmond mindent neki. 

  Dávidot bántja a lelkiismeret, megvallja, hogy hibásnak érzi magát, ua. felelősséget vállal Ahímelek fiáért, védelméről biztosítja őt. Amit Dávid mond, az a teljes sorsközösségről beszél. Dicséretes ez a gesztus. Itt Dávid felül tud emelkedni kicsinyes érdekein, és az igazság eszközévé válik. Valóban kölcsönösen hűségesek maradnak egymáshoz, Dávid később, királyként főpappá teszi Ebjátárt. 

   Főpap, király, próféta - Krisztus hármas tisztsége jut eszünkbe a szereplőkről... Bár homályosan, de az ember jellemek hiányosságain át felsejlik az ő arca, kegyelme, igazsága. Aki hűségesen jelentette ki Isten akaratát, aki tökéletes alázattal szolgált, és aki királyként közösséget vállalt velünk, önmagát áldozta alattvalóiért, hogy nekünk életet, üdvösséget szerezzen. Ámen.