1 Jn 1, 1-4  (vas.du.)

         Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Jn 1,1

2 Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Jn 1,14 

3 Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. 

4 Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen. 

   Súlyos, létfontosságú kérdést fog feszegetni a mai előadás, ahhoz próbálunk igei útmutatást találni. Szükség van-e egyházra? Egyáltalán fel kell-e tenni ezt a kérdést? Igazi, vagy mondvacsinált dilemmáról van szó?  Azt nem jut eszünkbe megkérdezni, hogy szükség van-e iskolára, mert nyilván, hogy szükség van. De az egyházzal egy kicsit mégis más a helyzet. Be kell látnunk, hogy az egyre inkább háttérbe szorul a társadalomban, és a világ attól még látszólag jól működik. Akarunk-e egy ilyen világot, vagy mégis fontosnak tartjuk az egyházat, amelyik egy másik értéket tud képviselni és felmutatni. Mert csak erről az egyházról érdemes beszélni. Vagy már erről sem? 

   A kérdést nemcsak kívülről vetődik fel, hanem belső körökből is. Hát nem ezt kérdezik – kimondatlanul is – híveink közül azok, akik szinte teljesen egyház nélkül élnek? Fiataljaink, akik kedvesek, jófejek, de szinte egyáltalán nem kérnek már a közösségi életből? Családok tucatjai, akik vígan eltöltik az évet úgy, hogy nem érzik szükségét annak, hogy akár egy alkalmon is részt vegyenek? 

   De akik jönnek, akik keresnek, azoknak mégis fontos (nélkülözhetetlen) az egyház. Reformátoraink is ezen a véleményen voltak. Még előbb, a középkorban egészen kizárólagosan fogalmazták meg a tételt: „extra ecclesiam nula salus”. Az egyház az üdvösségre kiválasztottak gyűjtőhelye. Így látjuk-e? Ma már nem olyan egyértelműen.

   Ma már meghasadtak a régi evidenciák. Egyháztagjaink említett hányada, ha nem is mondja ki, de  életével azt példázza: számára fölösleges az egyház. Vagy majdnem az. Ha bezárnák a templomot, ha a lelkész elmenne, sokaknak fel sem tűnne, hiányát nem éreznék meg. Igaz, értjük a kérdés súlyosságát? Ha az üzlet zárna be, vagy az orvosi rendelő, azt hamarabb (azonnal) észrevennénk. Ha megszűnne, felszámolódna az egyház, attól még nem maradnánk kenyér, gyógyszer, áram, fűtés és szórakozási lehetőségek nélkül. Eltörlését nem éreznénk direkt módon a bőrünkön. De csak a bőrünk van, a testünk, a földi életünk?

   János arról kezd el beszélni levele elején, ami kezdettől fogva volt, ami minden létezésnek és létezőnek az alapja, „amit szemünkkel láttunk, megfigyeltünk, kezünkkel is megtapintottunk”. Nem elméletről beszél, hanem reális, kézzelfogható valóságról, igazságról, életünket döntő módon befolyásoló tényekről. Az élet igéjéről. (Ami tehát konkrétan összefügg az élettel.) Mi hogyan akarunk élni az élet nélkül? Valami eltolódott, valami elcsúszott a gondolkodásunkban. A világi értékrend lett az abszolút domináns. Pénz, hatalom, egyebek. (Történet… vallásóra). Mintha Isten dolgai csak árnyékok lennének. Pedig az ige éppen egy fordított viszonyról beszél. Ha nyilvánvalóvá lett az élet igéje, akkor – ha életet akarunk, a maga teljes értelmében - komolyan kell vennünk azt. 

    Kiderül: az apostol Krisztusról szól, akiben megjelent az élet. Személyesen benne személyesen számunkra. Az Atyánál volt, Isten örökkévaló akaratába, szeretetébe belefoglalva, és ez testet öltött, ez Krisztusban jelenvalóvá lett. 

   János erről akar bizonyságot tenni. Az egyház – ha valóban betölti küldetését – ezt hirdeti, képviseli. Erről tanúskodik. Ez a tanúságtétel – a többes szám is utal erre (v.ö. nektek) – közösségben történik. Egymást erősítve, a bizonyságtételek láncreakciójában… Igaz, értjük? Megjelenik, feltárul Krisztusban személyesen az Isten akarata szerinti élet (az élet útjáról letért, de nagyon magabiztos, sikeres embernek), az hiteles, Szentlélek által megérintett emberek tanúságtétele által eljut személyesen azokhoz, akik befogadják, és így épül a Krisztus teste, az a közösség, amely ennek az életnek nemcsak a reménységét, de a szolgáló erejét is hordozza.   De mi van akkor, ha nem kell az embereknek, ha elfordulnak tőle?  (Ennek aggasztó jeleit látjuk.)

  Mégis, írja az apostol, mi az életet hirdetjük nektek, a Krisztus szavára figyelő gyülekezetnek, hogy közösségetek legyen velünk… Az Isten igazságát és kegyelmét hirdető Ige, Krisztus megváltó szeretete, az élet evangéliuma közösséget teremt. Összekapcsol. Egymás mellé állít. Egybefűz minket reménységben. Milyen áldás, hogy betagolódhatunk ebbe a nagy, a Krisztus szeretetétől, Isten kegyelmétől áthatott közösségbe! 

   Sokkal több lenne a békességünk, az erőnk, ha teljesebben megélnénk ezt a közösséget, ha szolgálatban, de vigasztalódásban, egymás támogatásában jobban kihasználnánk a benne rejlő (adott) lehetőségeket. Miért nem tesszük? Miért viszonyulunk olyan közömbösen, elidegenedve? Miért élünk bizalmatlanságban, miért látunk ellenfelet egymásban? Miért, miért? 

   Sokszor magam is értelmetlennek látom a szolgálatot (tudom, az ige azt tanítja, hogy nem hiábavaló). Kedves konfirmandusaink úgy elszállnak, mint a fecske, fiataljainknak eszükbe se jut már, hogy ide tartoznának. Jó viccnek tartják, ha hívom őket. Érdemes? Úgy érzem magam, mint az az orvos Afrikában, aki hiába nyitott rendelőt egy elmaradott vidéken, ahol rengeteg egészségügyi problémával küzdöttek az emberek, a betegek csak nem jöttek. Teljes gyanakvással fogadták. Inkább maradtak az ősi, primitív gyógymódok mellett. Nem érdekeli az embereket az, ami lelkünk legbensőbb sajátja, és amire a legnagyobb szükségük lenne, azt fölöslegesnek tartják (legfeljebb díszítőelemnek).

   Jézus kérdésénél vagyunk: ti is el akartok menni? Ő igazán tudta, hogy mi az Isten megtartó akarata, és mi lesz az ember sorsa, ha azt megtagadja. De átélte azt, hogy nem kértek belőle az emberek. (Egy kis kikötőben egy idős tengerész teljesített szolgálatot, viharjelzés volt érvényben, megjelent egy pár vagány fiatal azzal, hogy ők kiakarnak menni a tengerre, az öreg megpróbálta lebeszélni őket, nem tágítottak, tudomásukra hozta, hogy értesíti a parti őrséget, erre megkötözték. Másnap találtak rá kollegái, és azt is megtudta tőlük, hogy a fiatalok a tengerbe vesztek. Az öreg zokogni kezdett, és azt hajtogatta: miért nem tudtam megmenteni őket!!!)   

   Mégis, hirdetjük nektek, hogy közösségetek legyen velünk, mégpedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával. Az egyházban végső soron ezt a csodálatos közösséget, ezt a mennyei kapcsolatot ápoljuk. Kimondhatatlan áldás forrása ez! A legmagasabb, a legelitebb, a legtöbbet jelentő körbe léphetünk be.  „Ó, hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda, többé te nem keresnél más életet soha”. Aki átélte, annak mindent jelent. „Uram, kihez mehetnénk?” – kérdi Péter. Pedig Jézus nem ígért kényelmes életet… 

    Ezt hirdetjük szívvel, lélekkel. De mások helyett nem tudunk dönteni. Józsué azt mondta: én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Szeretném, ha minél többen csatlakoznátok nem is hozzám, hanem ehhez az Úrhoz… Meg vagyok győződve: Krisztusban van a jövőnk (In Christo futurum).  Nélküle belepusztulunk nagy szabadságunkba, nagy sikereinkbe, nagy fejlődésünkbe.  

   Ezért a közösségért tenni is kell.  A de. hallottuk: hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben. Mindenkinek hozzá kell adnia valamit. Javait (nemcsak vizet, v.ö. kínai esküvő).  Önmagát. Így működik a testünk is, Pál apostol is utal erre. Ha pl. a szívünk csak saját vérellátásáról akarnak gondoskodni, végünk lenne. 

  Ez nem valami kényszerű, szomorú kötelességteljesítés. Lehet, éppen ez a bajok egyik gyökere: rossz üzenetet közvetítünk a világ fele. Túl komorak vagyunk. Köldöknézők. Ítélkezők. Ezt a közösséget megélni kimondhatatlan öröm. Milyen jó, hogy János nem felejtette ki ezt a mondatot! Hogy örömünk teljes legyen. Meghódíthatod a világot, világ leggazdagabb embere lehetsz, a leghíresebb influenszer, akárki, enélkül nem lehet teljes az örömed. Üres marad a lelked. A világ nem lehet boldog teremtője nélkül, a násznép a vőlegény nélkül.  

   Szükség van-e egyházra? Nem tudom. Személyesen kell megválaszolnunk. Az ige ezt tanítja. Válaszoljunk Jánossal: boldog közösségünk van egymással, az Atyával és Jézus Krisztussal. Ámen.