1 Kor 1, 1-17

1 Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér

2 az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják: * ApCsel 18,1

3 kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

4 Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. 1Móz 2,17 ; Gal 6,7-9

5 Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, 2Kor 8,9

6 amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek.

7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok,

8 aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.

9 Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

10 A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!

11 Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek.

12 Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé. ApCsel 18,24

13 Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg?

14 Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, ApCsel 18,8 ; 19,29 ; Róm 16,23

15 nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg.

16 Igaz, megkereszteltem még Sztefanász háza népét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkereszteltem volna. 1Kor 16,15

17 Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.

    A Római levél után a Korinthusiakhoz írt első levelet kezdjük olvasni… Többször hallottuk már: Korinthus a római birodalom egyik nagyvárosa, metropolisza volt, a Görög félsziget legnagyobb kikötője. Több etnikum lakta, a helyi, környékbeli görögökön kívül számos római polgár is letelepedett a városban, jelentős volt zsidó közösség lélekszáma is. A külső csillogás, gazdagság mögött rengeteg társadalmi probléma húzódott meg: a lakosság egy jó része rabszolgasorban tengődött, és a város birodalom szerte hírhedt volt laza erkölcseiről. Az utcalányokkal kapcsolatban használt kurtizán kifejezés szó szerinti jelentése „korintusi nő”, az antik görög színdarabokban pedig a „korintusi ember” a züllöttel volt azonos. A város vallásos élete rendkívül változatos volt, számos istenség kultusza volt jelen. Ezek keveredtek, hatottak egymásra. Ha mai kifejezés használunk, akkor Korinthust multikulturális városként jellemezhetjük. 

  Az ApCsel szerint Pál apostol két ízben járt Korinthusban. Első alkalommal – bár eredetileg rövidebbre tervezte -, másfél évet tölt ebben a városban (Kr.u. 50 körül), kezdetben a zsidók körében, majd a pogányok közt hirdetve az evangéliumot. Valószínű, hogy egy nagyobb létszámú gyülekezet jött létre munkálkodása révén… Másodszor átutazóban érinti a várost(Kr. u 58 körül). Az apostol leveleiből kiderül (kettő maradt fenn, a bibliakutatók feltételezik, hogy egy harmadik is iródott): nemcsak a gyülekezet helyzetét, de a városban uralkodó állapotokat is nagyon jól ismeri.

   A levél elején Pál Krisztus apostolaként mutatkozik be, és társszerzőként megemlíti a Szószthenész nevét is… Az evangéliumot nem lehet kisajátítani, és Krisztus követőjeként ugyanazt az örömüzenetet szólja egy kisgyermek is, mint a legnevesebb igehirdető.

   Pál nemcsak egyszerűen megnevezi a címzetteket, hanem jellemzi is őket, ezzel is emlékeztetve küldetésükre, és arra, hogy nem belőlük áll a világ, hiszen Istennek máshol is vannak gyermekei.

  Megszenteltek, elhívott szentek. Nem akármilyen minősítés ez! Vajon magunkra vehetjük-e? Tudom, hogy mi jó református szerénységgel vagy álszerénységgel reflexből visszautasítjuk, hogy „jaj, hát mi bűnös emberek vagyunk” (ha más mondja ezt nekünk, akkor megsértődünk), de ez a meghatározás – ha valóban Isten népe vagyunk – elsősorban nem rólunk szól, hanem az elhívó Úrról: az ő szentségéről, kegyelméről, dicsőségéről. Nyilván, az a tény, hogy Istenhez tarozunk, kötelez minket is. Ahogy például előkelő nemzetségből származóktól is elvárják, hogy úgy éljenek, viselkedjenek, hogy ne hozzanak szégyent szép múltú családjukra.

    Nekünk tudatában kell lennünk: Isten szentségét, Krisztus tisztaságát kell képviselnünk, mert nem a magukéi vagyunk. Isten Igéje mindegyre emlékeztet, ráeszméltet erre. A világ lefele vonzza a figyelmünket: (ez vagy, ez a tied), Isten pedig felfele irányítja tekintetünket: (többet kaptál annál, mint ami látható, többre hívattál, hozzám tartozol, az üdvösségre rendeltettél).                    

    Elhangzik az ún. apostoli köszöntés. Mindig olyan jó hallani. Kegyelem és békesség: hát nem erre van a legnagyobb szükségünk? Nincs igazi békesség Isten kegyelmén kívül, a kegyelem elfogadása pedig azt jelenti: megtaláljuk a békességet. Jó lenne, ha ennek ereje, öröme töltene be! („Légy hát, szívem, bátor, Jézus szeret!” - énekeltük.) A bibliaival szemben a mai jókívánság-páros: egészség és gazdagság. Csak ezek legyenek meg, akkor minden rendben. Tagadhatatlanul fontosak, de kegyelem és békesség nélkül nem sokat érnek. Ua. mulandóak. („Inkább kezeljenek az Isten kórházában, mint kínálgassanak az ördög csárdájában.”)

    Az apostol hálát ad a kegyelemért, amit a gyülekezet Krisztusban kapott. Olyan bámulatos: az apostol mindent Krisztusra nézve lát, értékel. Krisztusra fókuszáló tekintet az övé. Így látja meg a benne adott áldásokat a gyülekezet életében is. Meggazdagodtatok minden ismeretben és beszédben. Nem tudom, mennyire gazdag az életünk a krisztusi értékekben (erről beszéltünk a tegnap-tegnapelőtt a presbiteri csendesnapon). Külsőképpen – minden panaszkodásunk ellenére – szemmel láthatólag gazdagabbak lettünk. Gyülekezetünk is sokat gyarapodott anyagiakban. De a közösségben szegényebbek lettünk. Gyermekeink, ifjaink, híveink elidegenedtek… Az egész világot felforgató járványt úgy is tekinthetjük mint a már meglevő közösségi tünetek betegséggé érlelődését. (Járj állandóan komor arccal, gyomorbajos leszel.) Távolságot kell tartani – hát nem távolodtunk el egymástól? Maszkot kell viselni – nem vált egyre arctalanabbá modern társadalmunk. Minél szélesebb körben – legyen szó tanulásról, vásárlásról, munkáról – az internetet kell használni.  Hát nem merültünk el eddig is mind mélyebben a virtuális világban?

   Valóban, a lelki növekedés a legfontosabb. Minden egyéb megadatik. Mi inkább az „egyébre” koncentrálunk, nekünk az egyéb kell, és a lényeg kiesik a kezünkből. A külső gazdagság – világosan látjuk - nem fog megtartani.

   A lelki gazdagság része a bizonyságtevés, Isten dicsőségének a megélése, a hirdetése. Az áldások túláradása. Amikor Jézus azt tanította, hogy én vagyok a világ világossága, akkor ezzel a hasonlattal arra is utalt: a fény természete az, hogy terjed, megosztja önmagát, világít, melegít… Vajon világít-e az életünk, reánk tekintve mások tudnak-e tájékozódni? Egy lelkészt kérdeztek meg, aki Rio de Janeiro külvárosaiban a szegények közt szolgált, hogy miért áldozza erre az életét. Azt válaszolta: a meg nem gyújtott gyertyából senkinek semmi haszna. A világosság, amit továbbadok, az én éltemet is bevilágítja.  Nekem is öröm az, ha másoknak örömet szerzek…  Milyen távol van ettől a mi sokszor önző, csak saját kedvteléseinket űző életünk!

    Ennek az életformának része a reménység is. Várjátok az Úr Jézus megjelenését. Köztetek van, szeretetében éltek, és várjátok őt. Megfigyelhetjük, hogy beszélgetéseinkből, a jelenlegi bizonytalan helyzet értékeléséből, a jövőre vonatkozó prognózisok megfogalmazásából hiányzik ez a keresztyéni reménység. Annyi hajmeresztő elmélet kapott szárnyra… tudományos vagy áltudományos magyarázat. Persze, a hívő ember sem tudja megmondani, hogy pontosan mi lesz. Egy dolgot azonban bizonyosan tudunk: életünk az Úr kezében van. Senki és semmi el nem szakaszthat tőle. (Gondoljunk az első keresztyénekre: teljes létbizonytalanságban, üldözések közt éltek, és mégis: nekünk kell tőlük tanulnunk a békességet, a reménységet.) Súlyos gazdasági válság idején kérdezte meg kétségbe esve a milliomos gazda öreg, istenfélő szolgájától: mi lesz velünk. A szolga azt válaszolta: élünk, mint eddig is, az Isten kölcsönéből.

   Ő az, aki megerősít, hogy tiszták, feddhetetlenek legyünk, példa lehessen az éltünk. Hogy vállaljuk azt, ami ránk bízatott. (Isten elkísér, de az utat nekünk kell végigjárni.)

   Az ő hűsége biztos alap, garancia arra, hogy megmaradjunk megváltó Urunk közösségében. Gyakran használja az Újszövetség ezt a kifejezést… benne van az is, hogy a győztes Úr csapatához tartozunk. Vele mindenre képesek leszünk, vele a leglehetetlenebb helyzetből is van kiút, a legnagyobb megpróbáltatásban is van megtartatás.

   Ezután beszél az apostol arról, hogy mennyire fontos az egység, egyetértés.  A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre! A tegnapi igeszakaszban is hallottunk erről. A Sátán megoszt, szétszór, hogy könnyen elbánhasson velünk. Az egységben, összetartásban erő van. Akár az állatvilágból is hozhatunk pozitív példákat (pl. a vadludak, más vándormadarak együtt repülnek, mert ez így könnyebb, biztonságosabb, sikeresebb). És negatívakat az emberi kapcsolatokból.

   Wass Albert is leír egy tanulságos történetet egy disznónyájról, amelyben volt egy „rühes, sovány kis süldő”. Nemigen fért meg a többi között. De amikor a farkasok rátámadtak, akkor „az egész konda, mint egy fekete henger” rárohant a ragadozókra. Így zárja: „Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor ott az erdőn, az én disznókondám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.”

   Fájdalmas pont ez a mi közösségi életünkben is. Úgy szétszór a világ, szembeállít egymással önzésünk, akarnokságunk, nagyravágyásunk! Nincs igazi alázat, jó szándék, közösségi érdek. Persze, nem abban a formában, mint Korinthusban, de sok megkülönbözés, meghasonlás van jelen. Akár vallási szempontból is (nagy erőtlenségünk a szétszakadozottság, az egymással való vetélkedés, egymás kárhoztatása, az ítélkezés), de ezer más dolog is megoszt. Mint valami átok ül rajtunk a pártoskodás, a képtelenség az egyet akarásra, az igazi összefogásra. Nem tudunk egymás mellé állni, ki-ki a maga útjára tértünk. Nincsenek közös terveink, közös céljaink. Hitünk megélésében is privatizálódtunk, mindenki egyéni csapáson akar elindulni, sokan már közösség nélkül, vagy más eszméket, igazságokat követve, és nem azt, amit Krisztusban megismertünk.

  Pál fájdalmas szívvel kérdezi: hát részekre szakítható a Krisztus? Olyanok vagyunk, mint az önző testvérek, akik szeretnénk kitúrni egymást az lelki örökségből, kisajátítani még a hitet is, elvitatni másoktól a megváltás jogát. Szép jelszavakat választunk, tartalmas címkéket ragasztunk magunkra - én a Pálé, én a Krisztusé (van-e nagyobb tekintély, mint ő, de vajon csak a nevét, vagy indulatát is akarjuk hordozni), Isten igaz egyháza, őskeresztyén gyülekezet, és hasonlók -, de valójában megcsúfoljuk, kiforgatjuk Krisztus irgalmát, bocsánatát, annak igazságát, hogy „úgy szerette Isten e világot...”

  Pál különösen az ellen tiltakozik, hogy rá hivatkozzanak (még a keresztelésre vonatkozóan is mentegetőzik)… Ő csak eszköz volt, nem megváltó. Egyetlen Megváltó van, és őt senki nem zárhatja be a maga közösségébe. Ő mindenkiért jött, mindenkit keres, mindenkit meg akar tartani, aki meghallja a hívását. (A király meglátogatott egy várost, nagy versengés alakult ki akörül, hogy kinél fog ebédelni… Fogadására felvonultak a királypárt képviselői, lovagok, hősök, hatalmas lobogókkal, egymást túllicitáló jelszavakkal. Egy szegény pék – aki biztos volt abban, hogy nem hozzá fog betérni a király - fatálban néhány frissen sült kiflit vitt magával, hogy megkínálja az illusztris vendéget. Amikor a király meglátta, azt mondta: te nem üres szavakkal, hanem munkád gyümölcsével fogadtál, hozzád fogok menni.)

   Benne reménykednek a pogányok, az ő keresztje által van megtartatásunk. Ne legyen több más senki, ő legyen az, akiben bízunk, akit szolgálunk. Ámen.

Urunk, örökkévaló Istenünk, hálát adunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, az ő megváltó szeretetében, feltámadására emlékező hittel lehetünk együtt, köszönjük az alkalmas időt, bocsásd meg, ha a szívünk nem alkalmas sokszor, annyi minden elfoglal, betölt, elvonja a figyelmünket. Köszönjük, hogy újból tudatosítottad bennünk Igéd által, hogy a tieid vagyunk, a te elhívott néped, megszentelt gyermekeid. Add, hogy komolyan vegyük ezt a Krisztusban megpecsételt igazságot, ez tényleg meghatározza életünket, magatartásunkat, egymással való kapcsolatunkat! Segíts Lelked által, hogy valóban egyre jobban neked szenteljük magunkat, ne a bűnnek szolgáljunk, hanem neked, ne a magunk akaratát kövessük, hanem a tiedet! Hallottuk, hogy ebből fakad áldás másokra nézve, így lehetünk – Krisztus világosságát továbbsugározva - világosság mások számára, így válhatunk az ő szeretetének, jóságának bizonyságtevőivé. Olyan szükség van erre: a világ, a környezetünk- tagadásában is – ez után sóvárog.

Megerősítve minket a Krisztus közösségében, adj nekünk élő reménységet! Annyi aggodalom, bizonytalanság van bennünk, annyi megtévesztő vagy éppen megfélemlítő hír érkezik hozzánk járvánnyal, válsággal, fenyegetettséggel kapcsolatban, add, hogy mi rendületlenül bízzunk benned, tudjuk azt, hogy életünk a te kezedben van. Akiket megváltottál egyszülött Fiadban, azokat nem hagyod, megőrzöl minket, és részeltetsz a nekünk szerzett üdvösségben.

   Te teremts igaz egységet köztünk! Bocsásd meg nekünk, hogy mi sokszor engedünk a kísértő megosztó próbálkozásának, természetünkben lappang a pártoskodás, az ítélkezés, a bizalmatlanság, gyanakvás, egymás ellen fordulás. Vésd mélyen a szívünkbe, hogy közösségre és egységre hívtál el Krisztusban, és őrizz minden széthúzástól, széthullástól, meghasonlástól, mert ha egymás ellen kezdünk harcolni, akkor elveszünk! Mutasd meg nekünk a közös utat, célt Krisztusban, hogy benne találjunk egymásra, tudjunk egymás javára élni! Őrizz meg a nemtörődöm közömbösségtől, elidegenedéstől, eltávolodástól! Mert ez a pusztulás útja.

  Imádkozunk gyülekezetünkért, betegekért, gyászolókért, kísértések közt levőkért, azokért, akiknek nincsen békességünk, akik reménytelenek. Áldd meg békességeddel, kegyelmeddel, reménységeddel őket, és add áldásodat a munkálkodóknak, fáradozóknak. Könyörgünk iskolába induló gyermekeinkért, fiatalokért, a tanítókért, tanárokért, segítsd meg őket adj nekik kitartást, türelmet, bölcsességet ezekben a nehéz időkben, a munkájukat elbonyolító rendelkezések között, hogy a mégis sikerüljön feladatukat elvégezni, célkitűzéseikben előbbre jutni, és őrizd tanulóknak és oktatóknak az életét bajtól, betegségtől.

    Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, taníts mindnyájunkat az engedelmességre, egyetértésre, az evangélium erejének befogadására! Ámen.