Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Lk 15, 18-24 (bibliaóra)

Hétről-hétre


2024.03.17

Domahidi Béla

Lukács 15, 18-19 + 20-24 (bibliaóra, Mezőbánd)

 

   Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 

19 Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. 

20 És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. 

21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. 

22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 

23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, 

24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

 

   Igaz, megfigyeltétek: ez egy húsvéti történet… Csak húsvét összefüggésében lehet ilyent mondani: „a fiam meghalt és feltámadott” (anadzáo = feléledt, életre kelt). Ilyent csak Isten mondhat egyszülött Fiáról. És az ő érdeméért mirólunk… Feltámadott emberek vagytok-e? Testvérek, új életben, hitben, reménységben jártok-e? Hisztek-e abban, hogy életeteknek van egy rendeltetése (és nem mindegy, hogyan töltitek be azt), és egy biztos célja?

   Ez a példázat, annak egész cselekménye az apa (Isten) végtelen szeretetének a jegyében, vonzásában, erőterében áll. A szerencsés, boldog végkifejlethez érkező történés az apa szívéből indul ki. De el kell kezdődjék a fiú szívében is. Értitek: a történetnek két kiindulópontja van, ahogy a mi gyógyulásunk, szabadulásunk folyamatának is. Az ajándékozáshoz két kinyújtott kézre van szükség: az egyik ad, a másik elfogad. 

   Nekünk is meg kell mozdulni. Ehhez pedig túl kell lépnünk magunkon, önsajnálaton, a nagyobbik testvér, a barátok, a világ hibáztatásán. Becsületesen szembe kell néznünk önmagunkkal… a magunk mentegetése nélkül. Amíg nem tesszük meg ezt az első belső lépést, addig nem beszélhetünk bocsánatról, megbocsátásról… Legyőzve önmagunkat (ez a nehezebb, a külső akadályok leküzdése könnyebben megy) el kell indulnunk a megbocsátó szeretet fele.  

  „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” Megrendítő mondat. Mély bűnbánatból fakad. Fájdalom van benne. Valamit elrontottam, és gyötri a lelkemet, hogy mi lett annak a következménye. Megsértettem az isteni és az emberi rendet. És akkor bennem és velem sem lehet minden rendben, hiába mondom, hogy minden OK… Júdás is megjátszotta, amikor a Gecsemáné kertben Jézushoz lépett, hogy minden rendben van. Tanítványi gesztusokat tett. Megcsókolta az Urat. „Nem, Júdás, te tanítványi megnyilvánulásokkal az Isten Fiát árulod el. Szívedben darabokra tört a jézusi harmónia”. Akkor veszi kezdetét a gyógyulás, ha beismerem: vétkeztem, bűnöztem. Kemény belső vívódás eredménye ez. Valaki azt mondta: saját bűneinket nem lehet száraz szemmel nézni.  (Ki az, aki úgy érzi…)

   Nem vagyok méltó… A mi egyházi nyelvezetünkben visszatérő refrén az, hogy méltatlanok vagyunk (egy igazi református mantra ez), egyetlen baj van vele (egyébként teológiailag igaz): hogy nem vesszük komolyan… Tudjátok, egy gyülekezeti közösségben azért elég sok súlyos eset fordul elő, megterhelt családi helyzetek vannak.  Mit gondoltok, az évek során hányan jöttek el, és mondták el töredelmesen: be kell vallanom, gonosz voltam, igazságtalan, erőszakos természetű, megbántottam a családomat, megkeserítettem szeretteim életét (igen, talán kaptam is, de bőven adtam is), és ez úgy nyomaszt: most konkrétan erről akarok beszélni?  (Igaz, az orvoshoz sem azzal megyünk: doktor úr, felelőtlenül, mértéktelenül, egészségtelenül éltem, nem vigyáztam magamra, egy csomó testi problémát szereztem magamnak, lássuk, mit lehet kezdeni azokkal.) Bűneinket, akár magánéletünket - a két fogalom sokszor fedi egymást - sérthetetlennek (már-már szentnek) tartjuk.  

   Nem vagyok méltó, mégis van egy kérésem… A bocsátkérés – benne van a szóban – tkp. egy kérés, amelyben valamilyen mély, lelki szükségünket fogalmazzuk meg, és arra nézve igénylünk segítséget. Látjátok, éppen ezért nehéz kimondani. Nem a feleségemnek van szüksége rá, nem a gyermekem, testvérem, barátom külön elvárása az, és megteszem, hogy ne problémázzanak. Bocsánatot kérek, hogy nyugodjanak meg. Nem: nekem van szükségem arra, hogy megbocsássanak. Nekem kell nyugalmat, békességet találni. Egy édesapa mondta el: fiatalkorában keményen italozott, sokszor bántalmazta feleségét, még gyermekét is, aki - amikor annyira nőtt - elhúzott otthonról, teljesen elidegenedett tőle. Miután emberünk szabadult, keresni kezdte gyermekével a kapcsolatot, nem volt könnyű, aztán mégis sikerült: és volt bűnvallás, és könny, és a szörnyűségek, mélységek újra átélése (a bűnbánat az, amikor az okozónak is elkezd fájni). Meghatódva számolt be arról: a legmegrázóbb élmény az volt számára, amikor a gyermeke újra átölelte… Valahogy így fogalmazott: azt éreztem, hogy valamit, amit eljátszottam, és azt hittem, hogy végleg, újra visszakaptam. A fiam születése után 30 évvel megszületett az apja is. 

  Útra kelek… mondta magának (nemcsak magában!) a tékozló fiú. És útra kelt. Nem elég álmodozni, fel kell kerekedni, nem elég elindulni, az utat végig kell járni… a megbocsátásig. Nem könnyű megtenni, rengeteg visszahúzó erő jelentkezik: belső kételyek, gátak („mégsem alázhatom meg, szolgáltathatom ki magam ennyire”, „egyáltalán érdemes-e”, „már mindent elszúrtam”), a mások véleménye, előítélete. Hiába áll egy újat kezdeni akaró személy előttük, az emberek zöme a régi profilt nézi.  

   Ez a példázat – jó ezt tisztázni - az isteni megbocsátásról szól. Mi, emberek nem így működünk. De meg kell hallanunk, meg kell értenünk: valaki, aki mindenkinél hatalmasabb, igazabb, függetlenül attól, hogy minek tartanak az emberek, vagy mi kinek tartjuk magunkat, törődik velünk, szíve teljességéből szeret, tétova felé indulásunkban előnkbe fut. Neki egyenként nagyon drágák vagyunk. Neki nagyon fáj, ha a romlás, a pusztulás fele indulunk.  Abból látjuk, hogy mennyire fáj, hogy mennyire örül, amikor hozzá térünk. 

   Nem lehet megindulás nélkül olvasni, hallgatni, átélni ezt a mondatot: megszánta, elébe futott, nyakába borult, megcsókolta… („Atyám, ne fond karod nyakamba”…) Valami túláradó, mindent elfelejtő, mindent felkínáló bocsánat árad rá a tékozló fiúra. Valósággal lehengerli őt. (Egy leprások közt szolgáló lelkész átölelt egy idős beteget… az zokogni kezdett. Azt mondta: évek óta senki nem ért hozzá. Van-e, aki megöleljen, megcsókoljon?) A teljes elfogadás mozdulatai ezek. Úgy csókolta meg, mint kisgyermek korában. Jut eszetekbe? Kiszakítottuk magunkat Isten szeretetéből, de életünk végéig arra sóvárgunk. Minden más sóvárgás csak hamis pótléka annak. Isten mindent ad. Valójában önmagát. Mi nem tudunk mindent adni. (Egyik lányunk megsértett egy telefonbeszélgetés során, napokig nem hívtam fel, azt is elhatároztam, amikor hazajön, nem fogom megölelni, hogy azért jusson eszébe, hogyan beszélt az apjával.) Isten csak a saját szeretetére emlékezik.   

  És a hazaérkező fiú bűnvallást tesz, pedig látva apja szinte túlzásba eső reakcióit, „elsunyiskodhatta” volna ezt a vallomást. Ha ilyen nagylelkűen fogadnak, miért hozakodjam elő a kellemetlen témával. Fátylat mindarra, ami történt! Tudjátok, mi ezt sokszor így próbáljuk megoldani, de akkor sajnos tényleg csak az lesz, hogy elleplezzük, elkenjük az egészet. Isten az, aki valóban el tudja fedezni. Egyetlen „üdvözítő módszer” van, az, amit a tékozló fiú bevállal: végigmondja őszintén, becsületesen. Nem változtat a bűnbánat mély pillanataiban szívében megfoganó gondolatokon… Kozmetikázott, javított (csak a mi szempontunkból, az igazság szempontjából silányított) szövegváltozatokkal állunk sokszor Isten és egymás elé. Ismeritek a helyzetet: valamiért – talán indokolatlanul - elönt a düh, leordítjuk családunk fejét, másnap érezzük, hogy valamiképpen tisztázni kell ezt, és azt mondjuk: tudod, a tegnap egy kicsit ingerült voltam. De hát ti is mindig felbosszantotok… Igaz, megegyezünk abban: nem korrekt eljárás ez. 

    Azt kell mondanunk: a tékozló fiúnak az apja színe előtt elmondott bűnvallása szinte mélyebb, súlyosabb annál, mint amikor előtte magában megfogalmazott.  Atyám, te így szeretsz? Milyen megszégyenítő, gyalázatos, hogy én mégis képes voltam szívtelenül vétkezni ellened… 

   Fontos a folytatás is: tégy engem olyanná, mint béreseid (napszámosaid) közül egy. Nem üdülni kérezkedik vissza, nem visszaülni a „gazda fia” imponáló szerepébe, hanem szolgálni, igen, megdolgozni a tékozlásért, megpróbálni valamit jóvá tenni (ez a gondolat talán kicsit megsérti a kegyelemtant). Ez sokszor kimarad a mi bocsánatkérésünkből. (Feleségemnek mondom: bocsi, hogy a tegnap leteremtettelek, hogy nem sokra jutottál a takarításban, de ma azért tényleg be kellene fejezned. Ahelyett, hogy azt mondanám: ma segítek neked, belekóstolok abba, hogy az nem is olyan nagy szórakozás.) 

     Az apa viszont ezt mondta… Elhangzik a fiú bűnvallása, az apa viszont, annak ellenére így válaszol. Isten képes bocsánatkérésünket megbocsátássá átírni (nem nekünk kell ezt megtenni). És máris intézkedik fia teljes rehabilitációja felől… Visszahelyezi előbbi státuszába, visszaállítja a jogait. A legszebb ruhát hozatja elő. A hízott tulkot vágatja le. Nincs semmi gyanakvás, nincs semmiféle próbaidő. Isten bocsánata maradéktalan. A megbocsátás azt jelenti, hogy rendeződik a kapcsolatom vele, visszakapom a bűneset előtti méltóságomat, istenfiúságomat… Mi, emberek, nem így működünk. 

  Hadd beszéljek arról, hogy ez a példázat tkp. két személy példáját állítja elénk: a tékozló fiúét és az apáét (figyelmeztetésül előjön később egy harmadiké is), és két nagy témával szembesít: a bűnbánattal (bocsánatkéréssel) és a megbocsátással.

    A tékozló fiú hazatéréskor tanúsított viselkedése az őszinte, igazi bűnbánat/bocsánatkérés néhány fontos mozzanatára mutat rá.

1.Nem hibáztat másokat. Nem mondja: Atyám, igaz, elismered, te is túl igényes voltál, nagyok voltak az elvárásaid, a testvérem is ridegen viszonyult hozzám, érthető, hogy nem bírtam a légkört. Aztán ami velem történt! Mintha minden összejátszott volna ellenem: hűtlen, haszonleső barátok, még az a fránya éhség is. 

2. Felelősséget vállal. Atyám, vétkeztem, én döntöttem így, én bonyolódtam bele az egészbe, az én fejem és szívem vitt tévútra. Nincs szó senki másról.

3. Nem becsüli le, nem minimalizálja az okozott sérelmet. Nem mondja: nem én vagyok az első (sem az utolsó), másokkal is fordult már elő hasonló, túléltük, minden megy tovább.

4. Nem sajnáltatja, mentegeti magát. Elhiheted, nekem sem volt könnyű, eléggé megszenvedtem, látod, eléggé tönkrevágott az egész. 

5. Nem támaszt feltételeket: ha fiadnak fogadsz, ha nem hallom tőled mindegyre vissza, akkor maradok.

6. Nem hivatkozik esetleges felmentő, őt kedvezőbb színbe feltüntető körülményekre, régi érdemekre. Tisztában van azzal: a megbocsátás (a visszafogadás) teljes mértékben ajándék, kegyelem.    

7. Kész áldozatot vállalni. Béresed leszek (de atyjának szólítja!), akármit kész vagyok megtenni. Látjátok, az igazi bűnbánat is feltétel nélküli.  

   Az apa magatartásában a szívbeli megbocsátás legfőbb vonásait ismerjük fel. Bár valójában Isten szeretetéről van szó, nekünk is ahhoz kell mérnünk magunkat akkor, amikor a megbocsátásról, annak gyakorlásáról beszélünk. Talán ha megkérdezném, többen felnyújtanák a kezüket: ki az, akit megbántottak, kisemmiztek, becsaptak, félreállítottak, megsértettek. Sokan érezzük így.  Mindnyájan sérelmeket hordozunk… A sérelem, igaz, minket is sebez, sért. Egyetlen módon szabadulhatunk tőle: ha megbocsátunk. 

1.Az apa nyitott volt tékozló gyermeke visszafogadására. A hosszú időt nem sérelmei ápolására, kiszínezésére használta, hanem szeretete felgerjesztésére, megerősítésre.  (Olyan sok sérelem-történet hangzik el: ez a haszontalan gyermek, erőszakos szülő, keményszívű testvér, kiállhatatlan szomszéd…, és nehezen alakulnak szeretet-történetté.) 

2.Kiderül, hogy mielőtt kérte volna a fia, ő már szívében megbocsátott. Várta, akarta, hogy hazajöjjön a fia. Neki is megvolt az előre kigondolt „visszafogadó beszéde”, ha úgy tetszik. Egy hízott borjú is, amit fia hazaérkezésére tartogatott. Mi mit tartogatunk? 

3. Nem tesz megjegyzéseket, nem hangsúlyozza azt, hogy mekkora áldozatot vállal: lásd, fiam, te kiforgattál a vagyonomból, kikérted az örökséget, mintha meghaltam volna, én most mégis megbocsátok. 

4. Közben nem tagadja le a múltat, nem mondja azt: nem történt semmi. Mit mond az apa a végén? A fiam meghalt. Persze, ebben a mondatban benne van szülői féltés, sajnálat is, de az is: a fiam teljesen tönkretette magát (), de most új életet kezdett.

5. Nem szab feltételek: most az egyszer megengedek, de ha még előfordul… A feltétlen szeretet elég feltétel kell legyen. Nincs ennél nagyobb visszatartó és motiváló erő…

6. Megelőlegezi a bizalmat…  

6. Végül: áldozatot vállal. Pazarló, tékozló módon. A megbocsátás mindig isteni cselekedet. Isten az alanya, mi csak az ő utánzói. 

   Néhány záró mondat: a példázatban nagy ünnep kerekedik a végére. Tudjuk, a mennyben is öröm van egy megtérő bűnös felett. Együnk, vigadjunk! (Nem akarom túlmagyarázni: ebből a biztatásból hiányzik a hagyományos formula szerinti „igyunk”, de attól még magasra csap a jókedv. Az az igazi, amikor ital és szerek nélkül megittasodunk az örömtől). Milyen belépő volt ez a nagy örömlakoma a hazatérő, egészségében, méltóságában, önbizalmában megtépázott fiúnak! Béresként kérezkedik vissza, és ünnepelt családtagként fogadják.  Nem a béres-házban kap helyet, hanem az apa szívében.

  Van-e, aki örül nekünk? Mi van, ha nem örülnek (a nagyobbik testvér magatartásában látjuk ezt)? Isten mindenképpen örül: nagy örömmel, nagy kegyelemmel, nagy szeretettel. 

  A megbocsátás egy új élet kezdetét jelzi. Nem kell bűneim vagy éppen a harag, sérelmek megnyomorító terhét cipelnem tovább. A megbocsátás, amit átélek, a megbocsátás, amit gyakorlok, szabaddá tesz. Halottból élővé, elveszettből megtaláltatottá.  

  Minden okunk megvan a hálára. Akkor is, ha néha megszomorodunk, gyász, bajok, megpróbáltatás miatt… Hálásak lehetünk, mert Isten gyermekei vagyunk… Mert Krisztus élete árán váltott meg, hogy benne békességünk legyen, megálljunk a hitben, és soha el ne vesszünk. Ámen. 

 

Irgalmas, kegyelmes, megbocsátó Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek közösségében. Hálát adunk ezért az alkalomért, a találkozásért egymással, szent igéddel, élő jelenléteddel. Milyen jó, hogy mi is elindulhatunk, jöhetünk hozzád! Köszönjük, hogy te már rég megtetted ezt a lépést, rég megtettél mindent értünk, rég megváltottál, megbocsátottál. Segíts, hogy kitartsunk a feléd vezető úton, sem belső kétség, sem külső akadályok fel nem tartóztassanak azon. És indíts valóban őszinte, igazi bűnbánatra, hogy ne próbáljuk kendőzni, szépíteni vétkeinket, ne másokat hibáztassunk. Kimondjuk előtted, egészen személyesen: Atyám, vétkeztem ellened, köszönöm, hogy bűneim terhével hozzád jöhetek, Atyámnak szólíthatlak, és bízhatom abban, hogy Krisztus érdeméért meghallgatsz, könyörülsz rajtam, befogadsz, megtisztítasz, meggyógyítasz. Nem vagyok erre méltó, csak ítéletedre szolgáltam rá, semmi másra, és mégis milyen csodálatos a te jóságod, szereteted: megajándékozol bocsánatoddal, annál is többel, a te igazságoddal. Azt kértem, hogy ne tiporj el bűneim miatt, és te gyermekeddé teszel, dicsőségedben részesítesz. Örülsz nekem, aki olyan sok fájdalmat okoztam neked, megünnepled hozzád térésemet. Ó, add, Atyám, hogy nekem is fontos legyen bocsánatod, feltételen szereted elég feltétel, motiváció legyen arra, hogy ne éljek vissza bizalmaddal. Valóban gyermekedként éljek. És taníts meg nagylelkűségeddel a nagylelkűségre, bocsánatoddal a megbocsátásra. Bocsásd meg, hogy sokszor kemény a szívem mások fele, nem akarok lemondani a sérelmeimről, talán a haragról és bosszúvágyról sem. Pedig csak akkor lehetek szabad, ha a szívemet nem tartják megkötözve ezek az indulatok. Tégy szabad, hálás, Krisztusnak élő gyermekeddé! Kegyelmedből, kegyelmedért. 

   Könyörülj, mennyei Atyánk, mindnyájunkon, akik itt vagyunk!  Te látod harcainkat, küzdelmeinket, függőségeinket, adj erőt, hogy elég erőtleneknek érezzük magunkat ahhoz, hogy elfogadjuk megmentő, szabadító irgalmadat. Lelked által adj győzelmet nekünk félelmek, szorongások, minden kicsinyhitűség fölött! Áldd meg családjainkat, teremts békességet, egyetértést, ajándékozz meg Krisztus tiszta örömével! Problémáinkban adj megoldást, nehézségeinkből kiutat, és mindenekfelett hitet a kitartáshoz, a megmaradáshoz. Hogy meg ne hátráljunk, hanem életet nyerjünk. Krisztusért. Ámen.