Mt 7, 1-12 (vas.de.)

1 Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! 

2 Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd. 

3 Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? 

4 Vagy hogyan mondhatod testvérednek: Hadd vegyem ki a szálkát a szemedből! – miközben ott a gerenda a saját szemedben? 

5 Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát. 

6 Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket. 

7 Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. 

8 Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. 

9 Vagy ki az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle, 

10 vagy amikor halat kér, kígyót ad neki? 

11 Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle? 

12 Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták. 

   Nem egy napra, nem egy hétre, hanem egy életre elegendő lelki feladatot oszt ki nekünk a mai igerész. A Hegyi beszéd arról szól, hogy milyen irányba kell nekünk elindulni, hogy „magasabbra” jussunk, hogy Istenhez és egymáshoz is közelebb kerüljünk, földi életünk mennyeibb legyen. (Ez akkor külsőképpen is kiábrázolódott: Jézus felment a hegyre, hozzá gyűltek a tanítványok, egymáshoz és az „éghez” is közelebb jutván…).

     Minden alkalommal meg kell küzdenünk az igével, valójában önmagunkkal, ha valamelyest komolyan vesszük az evangélium elvárását, és annak igazságához próbáljuk mérni magunkat. Krisztus követésének (ha már bevállaltuk) éppen ez a nagy kihívása: az ő tanításának konkrét helyzetünkben, adott körülményeink közt engedelmeskedni. Ha nem ezt tesszük, akkor üres szólammá válik a hitünk… 

   Jézusnak ezek a kijelentései egymással való kapcsolatunk, embertársainkhoz való viszonyunk lelki törvényszerűségeit tárják fel, és azokban saját szerepünk, hozzáállásunk döntő jelentőségére mutatnak rá. Rólunk szólnak, miközben mi rögeszmésen másokról akarunk beszélni. Pedig az igazi változás belül kezdődik. Ismerjük a gondolatot: amit döntesz, abban lesz igazad. Ha úgy döntesz pl., hogy nem beszélsz a testvéreddel (mert nem tudom, mivel megsértett egyszer), hogy az anyagiak lesznek az elsők számodra, hogy csak a magad érdekével törődsz – nos, mindezekben igazad lesz (és meg vagyok győződve, hogy ki is tartasz amellett), de szomorú dolog ilyen igazságokkal élni és meghalni…

   Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Engem sokszor megszégyenít ez az ige… A napokban rég nem látott, panaszkodós természetű ismerősömmel keveredtem beszélgetésbe: keserű hangon, felháborodva sorolta régi, immár sokszor hallott sérelmeit, egy-két újjal megtoldva (panaszlistánk csak bővül). Eléggé leterhelt a beszélgetés, amúgy is ingerült, fáradt voltam, otthon aztán meglehetősen éles hangon számoltam be az élményről, néhány kemény (keresztvizet lemosó) megjegyzést téve az illetőre, hogy milyen kibírhatatlan alak, és nála negatívabb embert nem ismerek. Elgondolkoztam: mivel voltam jobb nála? Panaszkodott, én is, ítélkezett, én még inkább.  Nem azt mondja Jézus, hogy figyeld meg másokban ezt a gyarlóságot, hogy milyen könnyen megszólnak másokat, hanem azt, hogy te ne ítélj. Lépésedet nem másokhoz kell igazítanod, hanem az Úr szavához. 

Kérdezheted: miért ne ítélkeznék? Azért, mert ez félrevezető önáltatás, elvakult önámítás (Krisztus pedig a világosságban akar minket vezetni): mert ugye, amikor másokban elítéljük a rosszat, mi az igazság bajnokainak képzeljük magunkat, és ez a legbiztosabb útja annak, hogy szemet hunyjunk a saját hibáink fölött. A rossz zavartalanul burjánzik bennünk, mert annak gyökerét másokban keressük és akarjuk kiirtani (holott a bennünk levő rossznak a gyökere is bennünk van).  Csak önmagunkban tudunk sikeres küzdelmet indítani minden hamisság, irigység, önzés ellen.    

    Vajon szeretnénk-e, ha ugyanúgy ítélnének meg minket, mint ahogy mi másokat, ha úgy viselkednének velünk, mint mi másokkal? Az emberek 99%-a meg van győződve arról, hogy ez előnyös lenne számára.  Nemde legtöbbször arról szólnak a történeteink, hogy mi milyen rendesek voltunk, milyen helyesen jártunk el, mennyire igazságosak voltunk, de másoktól nem ezt kaptuk vissza. Ritkán hangzik el egy-egy olyan vallomás, hogy mások sokkal jobbak voltak hozzám, mint én másokhoz. Hogy bizony, én is megérem a pénzemet. Akkor mégis, honnan annyi gonoszság? Honnan, ha mi ilyen jók vagyunk? 

  Talán egyetlen nap elég lenne helyet cserélni embertársainkkal, akiket kíméletlenül, tele szájjal és teljes szívből kritizálunk, és egészen másként ítélnénk meg a helyzetet. Egy életre szóló tanulság lenne számunkra.  (Állítólag egy családterapeuta végezte el a következő kísérletet: az egyik házaspár belegyezésével felvette a velük folytatott beszélgetéseket, és az egyik beszélgetést, ahol a legkeményebb vádaskodások hangzottak el, hangtechnikailag átdolgozta – ezt ma már nem olyan nehéz megtenni –, és a következő alkalommal együtt meghallgatták. A férj szövegét a feleség hangja mondta (a férj azt hallotta vissza a feleség hangján, amit ő mondott neki), és fordítva… Szeretnéd visszahallani, visszakapni, amit mondtál, tettél? Szeretnéd, ha azt gondolnák rólad az emberek, amit te róluk?  Nem könnyű a saját pozíciónkból kilépni. Könnyebb nekünk a világot sarkaiból kiforgatni.

   Isten igazságának, Krisztus szeretetének a „kánonja” mutatja meg, hogy kik vagyunk valójában. Milyen jó lenne nekünk is azt használnunk magunkkal és másokkal kapcsolatban! Milyen hamis, önző gondolataink által eltorzított mércét használunk! (Mert a felebarátot kisebbnek tartjuk magunknál. Vagy éppen semmibe vesszük.) Azt gondoljuk, hogy ha másokat le mérünk, magunkat pedig fel, akkor imponálóbbak, tekintélyesebbek, stb. leszünk. Pedig, tudjátok, minél több rosszat mérünk rá másokra, annál több lesz nekünk belőle (és ez a jóval is így van: minél kevesebb jót osztunk szét, annál kevesebb marad nekünk).      

   A jövő idejű fogalmazás (fogtok megítéltetni) a mennyei számonkérésre utal. Krisztusnak ezt az intését nem vesszük igazán a szívünkre. Gyerekeknek való, pedagógiai célzatú tanításnak tartjuk. Pedig Isten igazsága nem fog megszégyenülni. Saját fejünkre hullnak vissza azok a rendezetlen bűnök, amiket elkövettünk…

    Jézus jól ismer minket… az utolsó csavarig. Tudja, hogy mennyire torzít a látásunk, mennyire magunk fele hajlik a kezünk, a magunk javára az ítéletünk. Túlzónak, egyenesen bántónak érezzük ezt a szálka-gerenda hasonlatot: sérti az önérzetünket, szúrja a szemünket, mégis – igaz? – milyen találóan rámutat abban az Úr természetünknek arra vonására, hajlamára, hogy a mások hibáját felnagyítsuk, a magunkét pedig lekicsinyítsük, eltüntessük. 

  És sokszor valóban az történik: a szálkát akarjuk kivenni a mások szeméből… a gerenda pedig ott lóg a mienkben (de az nem zavar, ui. saját bűneink mindig rokonszenvesebbek). Tudjátok: akinek gerenda van a szemében, az hamarabb észreveszi a szálkát másokéban. Saját bűneinket ismerjük fel a leghamarabb… másokban. Azokra vagyunk a legérzékenyebbek. Többször elmondtam a történetet: első gyülekezetünkben (ahol tényleg komolyan vették a Káté tanácsát: „felebarátom tisztességét és jó hírnevét tőlem telhetőleg megoltalmazzam” ) családlátogatás során az egyik néni kipakolt a falu erkölcséről: hogy ez ezzel, az pedig azzal. Egészen kiborultam, egyik bölcs presbiter bácsi azt mondta (nem ítélkezve, inkább sajnálattal): szegény xy saját magáról beszélt. 

   Ki tudjuk-e venni a gerendát a szemünkből? Az biztos, hogy fájdalmas, kényelmetlen dolog, ezért nem szívesen foglalkozunk vele. Inkább a mások szálkáival. Nem könnyű beismerni, hogy mások kis bűneit piszkálva én talán sokakkal nagyobbakat takargatok magamban, de újat csak így lehet kezdeni. 

   Elgondolkoztató a Hegyi beszéd következő gondolata, gyakran hivatkozom rá mostanában. „Ne adjátok, ami szent…” Több olvasata van. Ne tegyétek magatokat gonosz célok eszközévé Ami szent, ami érték bennetek, azt ne adjátok oda a rossz szolgálatára… Másodszor azt halljuk ki ebből a figyelmeztetésből, hogy nem áll hatalmunkban másokra erőltetni, mások fejébe, szívébe gyömöszölni az evangéliumot. Bár azt hirdetni kell alkalmas és alkalmatlan időben, de ahol csúfot űznek belőle, ahol semmibe veszik, ott tudomásul kell vennünk: nincs szükség rá. Ott sokatmondóan hallgatni kell, ahogy Jézus is tette elítéltetésekor. Harmadszor: egy olyan korban íródott az evangélium, amikor üldözték a keresztyéneket… Az is benne van ebben az intésben: egy gonosz lelkű, szadista római hivatalnoknak nem kell Isten megváltó kegyelméről beszélni, mert csak fölényesen kineveti azt, káromkodással fogja nyugtázni, és bántani is fog titeket. Van-e értelme ennek? (Aktualizálva: ha egyik nyári fesztiválon el tudnám intézni, hogy valamelyik sztárfellépő helyett én tarthatnék egy félórás áhítatot a megváltásról, bűnbocsánatról, üdvösségről, megjegyzem: alapvetően keresztyén fiataloknak, akkor mi lenne belőle? Lincselés, botrány…)     

   Jézus kérni is tanít… Pedig kérni, vagy inkább követelőzni, magunkban igényeket megfogalmazni tudunk. De a személyes, őszinte kéréssel gondunk van. Nagy László írja: „Nekem a kérés nagy szégyen”… Régebb jobban benne volt a kultúránkban, jobban rá voltunk utalva egymásra. Ma már nem szeretünk kérni. Nem akarjuk szükségeinket beismerni. Még Isten előtt sem.  Pedig ezt a belső lépést nem spórolhatjuk meg. Ez bizalomról, hitről szól. („Meg akarja, és meg is tudja adni”.) Biztató a tanítás: aki kér, kap, aki keres, talál, aki zörget, annak megnyittatik. Káténk is ezt nevezi a meghallgatott imádság fő feltételének: hogy „minden szükségünket és nyomorúságunkat őszintén megismerjük”…  Jézus emberi példát említ: a szülő-kisgyermek (egyenlőtlen) viszonyát. Szülőként igyekszünk jót adni gyermekeinknek. Nem mindig jól csináljuk, de a szándékot illetően nincsen kétség. Nagyon elvetemültnek (önzőnek) kell lennie annak a szülőnek, aki rosszat akar a gyermekének.  

   Ha bennünk van ez az indíttatás, mennyivel inkább abban az Úrban, aki a jóság forrása. Ha ti, gonosz létekre. Sértő megjegyzés ez is, kikérjük magunknak (!). Isten jónak teremtett, de ismerjük be, sok gonoszságot begyűjtünk, beengedünk a lelkünkbe… Gyermekünknek tehát igyekszünk jót adni, amire szüksége van, aminek örül, ami kedves számára. Ha kenyeret kér, akkor nem követ adunk, ha halat, akkor nem kígyót… Ezek a kifejezések a táplálkozásra utalnak. De az is kérdés, hogy mivel tápláljuk gyermekünk lelkét? Ha kenyeret kér, azaz a jót várja tőlünk, akkor vajon nem követ adunk-e, nem bántani, erőszakosnak lenni tanítjuk-e?  Nem kígyót adunk-e neki, nem lökjük-e rá a kísértés útjára?

  A 12. vers megérne egy külön misét. Külön felirata is van a Bibliában. Károli: „a második táblán való parancsolatoknak summája”, mai fordításban: „az aranyszabály”. Valóban: a keresztyén etika lényege, tömör foglalata ez. 

   Amit akartok… Valójában a nagy parancsolattal kapcsolatos („szeresd felebarátodat, mint magadat”) „metodológiai” utasítás ez. Alkalmazásának, gyakorlatba ültetésének a módozatáról, hogyanjáról beszél.  Jézus az embertárssal való kapcsolat (amit a szeretet kellene irányítson) mérlegelésében egy nagyon kézenfekvő viszonyítási alapot, biztos mértéket kínál: önmagunkat. Az én és te helyzetének, álláspontjának a megfordításáról van szó. Egyszerű (mert magunkból kell kiindulnunk), és mégis milyen nehéz!

Bonhoeffer írja: „Jézus egy egyszerű szabályt ad a tanítványnak, amellyel a legegyügyűbb is személyesen vizsgálhatja meg, hogy kapcsolata a másikkal helyes-e, vagy helytelen: csak az ÉN és a TE viszonyát kell megfordítania, önmagát a másik helyére és a másikat a saját helyére kell tennie… Ugyanabban a pillanatban a tanítvány elveszít mindenféle előjogot a másikkal szemben, hiszen önmagát nem mentegetheti azzal, amit a másiknak felró. Olyan kemény (kell legyen) a magában levő gonoszsággal szemben, mint a másikban levő gonoszsággal szemben szokott lenni, és a másik gonoszságával szemben olyan elnéző, mint amilyen elnéző önmagával szokott lenni. Mert gonoszságunk ugyanolyan, mint a másik gonoszsága… egy ítélet, egy kegyelem, egy törvény van. Így a tanítvány a másik emberrel mindig csak olyan valakiként találkozik, akinek bűnei megbocsáttattak (akinek bűneit megérti és megbocsátja, ahogy a sajátját is), mint aki mostantól fogva egyedül Isten szeretetéből él. Ez a törvény, és ezt tanítják a próféták, mert ez semmi más, mint maga a nagy parancsolat: Istent mindennél jobban szeresd, és felebarátodat, mint magadat.” 

   (Gyerekkori emlék: tankönyvosztás volt, kopott, több generációs által használtakat kaptunk, közelharc dúlt a jobb példányokért, a tanárnak valami adminisztrációs dolga akadt, megkérte egyik diákot, hogy ossza ki a könyveket, visszatérve – jó ráérzéssel – azt mondta a megbízottnak: „Béla, cserélj Lacival!” Ui. ezt a fiút mindenki „kinézte” egy kicsit, vagy pedig nagyon. Tudjátok, ki volt legjobban megsértődve.) 

   Nem tudjuk befejezni… Örök feladat ezen a földön (a mennyben örök igazság lesz). Krisztus példája segít ebben a helycserében: mert ő magára vállalta bűneiket, nekünk adta az ő igazságát. Jól jártunk. Éljünk mi is a mások javára, szeretetben! Ámen.