Mt 8, 5-17 (júl.21. - vas.de.)

  5 Amikor Jézus Kapernaumba érkezett, odament hozzá egy százados, és kérte őt: 

6 Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak. 

7 Ő így szólt hozzá: Elmegyek, és meggyógyítom. 

8 De a százados ezt felelte: Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. 

9 Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, nekem is vannak alárendelt katonáim. És ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – akkor elmegy, és a másiknak: Gyere ide! – akkor idejön, vagy ha szólok a szolgámnak: Tedd meg ezt! – akkor megteszi. 

10 Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt az őt követőkhöz: Bizony mondom nektek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben. 

11 De mondom nektek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; Ézs 49,12

12 akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. 

13 A századosnak pedig ezt mondta Jézus: Menj el, és legyen a te hited szerint. És meggyógyult a szolga még abban az órában. 

14 Amikor Jézus bement Péter házába, látta, hogy annak anyósa lázasan fekszik. 

15 Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki. 

16 Amikor beesteledett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szavával kiűzte a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított, 

17 hogy beteljesedjenek az Ézsaiás próféta által mondottak: „Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.” Ézs 53,4

     Jézus elmegy Kapernaumba, és ott-tartózkodásából csodálatos történetek bontakoznak ki. Az evangéliumot olvasván nyugtalanító kérdések ébredhetnek bennünk: mi az „esetlegessége” annak, hogy Jézus valakihez (ma is) megérkezik? Min múlik ennek a bekövetkezése? Hisszük: Jézus mindenüvé megérkezik, ahová el kell jutnia… De az ő jövetelének, jelenlétének találkoznia kell a mi nyitottságunkkal is. Vártad-e őt valaha is teljes hittel és bizalommal, engedelmességre kész szívvel, azzal a szent elhatározással, hogy teljesen rábízod magad, engeded, hogy a magáéhoz formálja gondolataidat, érzéseidet? Lelki értelemben a gyógyulás azt jelenti:  Krisztushoz hasonlóvá lenni. 

   Jézus tehát megérkezik Kapernaumba (kis, szerény halász-település volt a Genezáret-tó partján, több csoda helyszíne…), és felkeresi őt egy százados. Nem hivatalnokként lép fel (igaz, milyen nehezen lépünk ki betanult szerepeinkből?), nem igazoltatja Jézust, hanem –  társadalmi pozíciójára és az adott kor viszonyaira gondolva - szinte egy „szégyellnivaló” kéréssel fordul hozzá, felettesének kijáró tisztelettel szólítva meg őt: Uram, a szolgám bénán fekszik…

   Kitűnik a szavaiból, hogy sajnálja, szereti alárendeltjét. Pedig harcedzett ember lévén, megszokta, hogy nem sokat számít az emberi élet, kivált, ha egy-egy zsoldosról, szolgáról van szó… Egy statisztikai adat az is, hogy a tegnap vagy a tegnapelőtt az ukrán fronton 500 katona esett el, de ez 500 kínszenvedés, 500 haláltusa, 500 család gyásza. Íme, ebben a történetben egy szolga körül forog minden: a város legmagasabb rangú tisztje (aki a római birodalom imponáló hatalmát reprezentálja), és a menny legmagasabb szintű képviselője, az Isten Fia az ő ügyében találkoznak. Mennyire fontos egy ember, mennyire fontos vagyok én!

   A százados hangjában – mélyen emberi, és nagyon rokonszenves ez a mozzanat - együttérzés szólal meg: bénán fekszik… és szörnyű kínjai vannak. Ez a pogány katonaember rá tud hangolódni a mások szenvedésére. Hajlamosak vagyunk izolálni magunkat mások nyomorúságától, nem tudomást venni róla, nem közel engedni a szívünkhöz. Pedig minden emberi szenvedés egy kicsit az enyém is.  

   Jézus készségesen válaszol: elmegyek, és meggyógyítom. Jézus soha nem akadékoskodott, nem keresett mondvacsinált kifogásokat, és nem állított fel elvi feltételeket, valahányszor segítenie kellett (csak a hozzá fordulók hitetlensége, kicsinyhitűsége jelentett akadályt). Ilyen barátra lenne szükségünk: aki nem okoskodik, nem magyarázkodik, hanem azt mondja: megyek, segítek! Olyan Urunk van, aki meg is akarja, meg is tudja ezt cselekedni. 

    A százados ismert, gyakran idézett mondata mindig elgondolkoztat. Uram, nem vagyok méltó. Megható egyrészt az alázata. Nem vagyok méltó… A legyőzhetetlen Róma (Roma invicta) félelmetes hatalmának és felsőbbrendűnek tekintett kultúrájának képviselőjeként mondja ezt. A rómaiak nagyon büszkék is voltak arra, hogy ők a világ urai, a civilizáció letéteményesei. A leigázott népeket elmaradottaknak, műveletlennek tekintették. És ez a százados a kopott, szegényesen ruhában előtte álló Jézusban felismeri a más erőt, a más tekintélyt. Ami nem hasonlítható össze az övével. Nem illedelmeskedésből mondja, nem diplomáciai fogás ez: a szívéből tör fel. Ha komolyan veszem, hogy Jézus úr a betegségek, emberi bajok fölött, hogy ő az Isten Fia, a Megváltó, az Üdvözítő, akkor ez az egyetlen helyes magatartás. („Hangoskodtam, amíg meg nem ismertem Jézus hallgatását.”)

   Aztán csodáljuk a tapintatát is: nem akarja Jézust bajba keverni. Biztos, sokat hallott róla, a merev hagyományokon túllépő evangéliumi tanításáról, a körülötte kialakult vitákról, a vezetők ellenszenvéről. És jól ismeri a zsidó törvényeket is. Nem akarja, hogy esetleg egy újabb vád legyen Jézus ellen, hogy bement egy pogány ember házába. Nyilván, Jézushoz fordulásával ő is előírásokat sértett meg (a diktatúrák mindenre megoldást akarnak kínálni), de büszkeségének feladása (veresége) élete legnagyobb győzelme volt. 

  Aztán bámulatos a hite: csak egy szót szólj. Nem tudom, jól értjük-e: ez a kapernaumi százados fenntartás nélkül hisz Jézus mindenható hatalmában. Tudja azt (a Lélek adta sejtés ez), hogy Jézus isteni természete által mindenütt ott van. Pünkösd utáni bölcsessége van ennek a pogány embernek, a hit nagy titkaira érez rá (akár régi tudósok olyan természettudományos törvényekre, amiket évszázadokkal később fedeztek fel). Csak egy szót szólj… és meggyógyul az én szolgám. A te gyógyító erőd és kegyelmed számára nincs távolság, nincs betegség. 

   És magyarázza is a „hitét”. Emberi tapasztalatokból következtet az istenire. A mennyei minta ott él bennünk (bár sok minden elhomályosítja azt), és döntő pillanatokban felismerjük annak működését önmagunkban. Tiszta vágyaink, érzéseink, megnyilvánulásaink, cselekedeteink a Teremtőnkre emlékeztetnek… Én is parancsolok, mondja a százados, és alárendeltjeim ellenvetés nélkül engedelmeskednek nekem. Pedig nekem csak földi, csak az állami rend és a fegyverek biztosította hatalmam van. Addig hatékonyak parancsaim, amíg ezek ott vannak a háttérben. A te szavad, Uram, mindig kötelező érvényű marad. Mennyen és földön. 

  Jézus rácsodálkozik ennek a századosnak a hitére, és azt mondja: ekkora hitet nem találtam Izraelben. A hit – sokszor tisztáztuk ezt - valakihez kötődik. Pontosabban a Jézus személyéhez. Nem a gyógyulásban hiszünk, hanem a gyógyító Úrban, nem a jövőben, hanem a jövőt kezében tartó Istenben. Nem emberi okosságban, hanem a bölcsességet ajándékozó Lélekben. 

   Jézus megtoldja azzal: sokan eljönnek napkeletről, napnyugatról, azok tehát,  akik túl vannak a határaitokon, akiket pogányoknak tartotok. Jaj, milyen szűkre mérjük a belső határokat! Milyen kicsi, szegényes a lelki birtokunk (sokszor csak mi férünk el benne), mert majdnem mindenkit kizárunk a szívünkből.  Persze, ún. határainkat, értékeinket védeni is kell, de a kegyelem nagyságához – határtalanságához -  kell igazítanunk azokat. (Elesett katona története.) 

   Élesen fogalmazva: arról beszél Jézus, hogy lesznek migránsok az Isten országában. Mert oda mi is ilyen státuszban érkezünk, és nem bennszülöttekként. Ezek a jövevények letelepednek az ősatyákkal (akiknek, igaz, bibliai joguk van a mennyei örökséghez): Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal. Álljunk meg egy pillanatra! Nekünk is bibliai jogaink vannak: Isten rögzítette azt szent Igéjében. Ilyen paragrafusokat találunk abban: aki hisz a Fiúban, örök élete van / Isten kegyelmi ajándéka az örök élet Jézus Krisztusban/ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van/ Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, Nincs más feltétel. Minden más feltétel ezt az egyetlent teszi erőtlenné, érvényteleníti. (Mit gondoltok, több esélye van annak, aki két, esetleg három ejtőernyővel ugrik ki a repülőből?)   

   Ott lesznek tehát a „népek”, hála Istennek. Tudjátok, mi jogosítja fel őket a belépésre? A hit. Nem a vérségi, nem a nemzeti hovatartozás. A hit… Pontosabban: a Krisztusban való hit. Valaki mostanában mondta nekem kiábrándultan: nem hiszek semmiben!  Ez – ha úgy vesszük - reményteljes álláspont. Ez a helyzet kényszerít minket Krisztushoz. (Svájci lelkészbarátom mondta el: egyik jó ismerőse, aki nagyon értelmes, művelt ember volt, de istenkeresésében mindig külön utakon járt, saját elméletei voltak, azzal áll egyszer elő: rájöttem, hogy nem hiszek Istenben… Mire ő azt felelte neki: én sem hiszek abban az Istenben, akiben te nem hiszel.) 

  Szép ez a mozzanat: letelepednek, együtt asztaloznak (nem szeparékban ülnek). Békesség, hála, az együttlét öröme sugárzik belőle. Ünneplik a kegyelmet, az Isten szeretetét.  Ünnepeinket ez a gondolat, érzés kellene áthassa! Ám megjelenik ennek a jelenetnek az árnyéka is: azok pedig, akik a mennyek országa fiainak tartják magukat, azok kivettetnek. Kirekesztetnek, mert kizárták magukat! Mert eljátszották a lehetőséget. Mert nem hittek. Illetve nem a kegyelemben, hanem saját magukban hittek. Pedig úgy tűnt: előjogokkal rendelkeznek. Ők a bennfentesek. Maguk között ők osztogatták ide és oda az embereket, ők ítélkeztek felettük. (Van ilyen: érvényes dokumentumokkal érkező migránsokat átengednek a svájci határon, és született svájcit pedig visszafordítják, ha nincs hivatalos úti okmánya.)

  Menj el, és legyen a te hited szerint! Földi dolgokban is. A te hited szerint - ez nem annyira feltétel, mint inkább jutalom. Az a jutalmad, amit hiszel. Mit hitt ez a százados? Azt, hogy Jézus meg tudja és meg is fogja gyógyítani a szolgáját. Azt kapta ajándékba: a szolga meggyógyult. 

  Azután Jézus bement Péter házába… Péter kapernaumi volt. Az Úr látta, hogy a Péter anyósa lázasan fekszik. Megérintette a kezét, és meggyógyult. Itt nincs kérés, közbenjárás (legalábbis az evangélium nem jegyzi fel), nincs a hittel kapcsolatos vallomás, nyilatkozat, mégis van gyógyulás. Ez is, az is kegyelem. 

   A 16. versben olvastuk: amikor este lett (értjük most már: nem a hőségben mentek), sok megszállottat vittek hozzá, akiket megtisztított, és minden beteget meggyógyított. Jézus nem küldött el senkit. Nem mondta senkinek: te túlságosan sok bűnt követtél el, te nem érdemled meg. Aki nyomorúsága beismerésével, alázattal, hittel megy hozzá, az átéli szabadító szeretetét.  Nála nem kell félned a visszautasítástól. (A csalódás, a meg nem értés sebei jobban fájnak a testi sebeknél.) „Csak jöjj hozzá hittel, töredelmes szívvel, nem vet ő el, hidd el, Jézus szeret.”” 

  Gyönyörű a záró vers. Amint az megíratott, és amint az Krisztusban valósággá lett: „erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.”  Úgy vette el erőtlenségünket, hogy magára vállalta azt: maga is elesetté lett, hogy minket felemelhessen… Hallottam egy régi történetet arról, hogy egy törékeny édesanya önként száműzetésbe ment a fiával együtt, hogy segítsen neki túlélni a borzasztó éveket.

   És elhordozta betegségeinket. Itt a lelkiekre is gondolunk: arra, hogy magára vette bűneinket. Egy kisgyerek kérdezte meg testvérét: nem leszel te beteg helyettem, hogy el tudjak menni a barátom szülinapjára. De igen, felelte a mi Urunk. Beteg, bűnös leszek helyetted, hogy te szabad légy, hogy békességben élhess és üdvösséget nyerj. Ámen.