Zsid 11, 1-3. 32-40   (vas.de./dec.29., vázlat) 

   1 A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. 

2 Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek. 

3 Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható… 

32 És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. 

33 Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, 

34 tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg. 

35 Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat. Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. 

36 Ismét mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. 

37 Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, 

38 akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban. 

39 És mindezeken, noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, 

40 mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre. 

   A Zsid 11 közismerten a hit hőseiről beszél… Olyan ószövetségi személyekről, akiknek Istenhez való ragaszkodásuk, kitartó hűségük révén lett értékessé és áldássá, példává az életük.  A hit ajándék és annak elfogadása (az ajándékozás két lépésből áll), válasz Istennek Krisztusban megjelent, felénk kinyilvánított kegyelmére, meghívását meghallva belépés az ő élő közösségébe, megerősödés a Krisztus iránti bizalomban, a vele való élő kapcsolatban. A hit belső meggyőződés afelől, hogy a nem láthatók bírnak igazi jelentőséggel az életünkben (bár sokszor nem azok kerülnek az első helyre). Milyen sokat fáradozunk a látható dolgokért, milyen keveset Isten országáért! Amikor valaki azt mondja, hogy azt hiszem, amit látok, akkor ezzel azt is kifejezi: azt tartom életem alapjának, abba kapaszkodom… De elég biztos-e, elég stabil-e ez a fogódzó? 

    Hol van Isten, kérdezte valaki egy bölcstől. Hol nincsen, kérdezett vissza a bölcs. Elől és hátul körülzártál, fölöttem tartod kezemet, olvassuk a gyönyörű zsoltárban (Zsolt 139). Ma igeszakaszunk első verse a hitet összeköti a reménységgel, ami – bibliai szemlélet szerint – Isten ígéretein alapszik.

    E hit alapján nyertek jó tanúbizonyságot a régiek… Értjük, a hit nem bizonytalanság, hogy „nem lehet pontosan tudni”, hanem „biztos ismeret és szívbeli bizodalom” (HK). A „jó tanúbizonyság” minket támogató, minket a vád alól felmentő vallomástételt is jelent. Egy peres ügyben, vagy egy vitában valaki kiáll mellettünk, pártunkat fogja, megvédi az igazunkat, a jogainkat. Ezt tette Krisztus értettünk. Hit által az ő érdemére (védőbeszédére) hagyatkozunk, és szabadulást, felmentést hozó igazsága birtokába kerülünk. Valami boldog belső tudás szívünkbe fogadása ez. (Iskolaudvaron fociztunk, a labda nekipattant az ablaknak, betörte a jókora ablakszemet, főbenjáró bűn volt ez akkoriban, szigorú, nádpálcás tanító bácsink volt, nagyon „beijedtünk”, rettegve pislogtunk egymásra, amikor az egyik társunk azt mondta: ne féljetek, én magamra vállalom… a tanító bácsi apámmal nagyon jóban van, engem nem fog nagyon megbüntetni. Egyből felderültek a szorongó arcok, a stressz elillant. )

   Hit által értjük meg, hogy a világokat (a német fordításban: világidőket) Isten szava alkotta (ill. készítette elő). Hiszünk a személyes teremtő, nekünk életet ajándékozó Istenben. A vak véletlennel szemben az ő üdvözítő akaratában. És – hallottuk tovább - a nem láthatókból állott elő minden látható. 

Bár minket nagyon a láthatók bűvölnek el, a nem láthatók az elsődlegesek. A hit azokra tekint (a láthatókban nem kell hinni: aki pl. a pénzben hisz, annak tárgytalan a hite.)

  Aztán a szentíró felsorolja az Ószövetség néhány személyét Ábeltől kezdve (Noét, Ábrahámot, Mózest említve) a parázna Ráhábig. Egyébként ő az egyetlen nő a felsorolásban, akit név szerint említ az ige. Mit keres itt, hogy kerül ilyen kiváló emberek társságába? Tudjuk, egyetlen cselekedete emelte ki őt, tette bibliai személyiséggé, példaképpé: mégpedig az, hogy befogadta a Józsué által küldött kémeket azzal a hittel (amit semmiféle tapasztalat nem támasztott alá), hogy Isten Izráel kezébe adja Jerikót. Óriási tény ez, sokatmondó üzenet van annak, hogy ennek az erkölcsileg elítélhető nőnek a neve belekerült ebbe a felsorolásba. Két igazságra mutat ez rá: 1) a hit nem a mi érdemünkön alapszik, és 2) nem feltétlen világrengető tettekben, néha kis dolgokban mutatkozik meg, a lényeg az, hogy a nagy Istenhez köt minket, és bizalomban, engedelmeskedésben mutatkozik meg. 

(Egyik hitéért bebörtönzött lelkésznek mondta a vallató tisztje: hiába mondják maguk a Miatyánkban, hogy „tied a hatalom”, mert a hatalom most a mi kezünkben van, és azt a kedvünk szerint használjuk. Adja be maga is derekát… A lelkész azt válaszolta: úgy van, beszél arról a Biblia, hogy a hatalmat ideig-óráig átveszi az ember, de Isten az ő dicsőségét másnak nem adja/És 42) 

   A hithősök listája nem lehet teljes. Nagy az Isten népe. És sok névtelen hithős van, ma is. Mindazok, akik nem adják ne a derekukat, nem hódolnak be a világ akaratának, divatos eszméknek. Akik kitartanak Krisztus követésében. (Én és az én házam…)

   Mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből… és aztán az ige még megemlít néhány nevet Gedeontól Dávidig (akik államférfiak voltak), külön Sámuelt és a prófétákat… Ezzel tkp. elérkezünk az Újszövetségig, onnan azonban senkinek a neve nem kerül rá erre a listára, bár a levél megírásakor valószínű az apostolok közül már többen nem voltak életben, előzőleg mártírhalált szenvedtek. A szentíró kortársai között nem akar különbséget tenni, másrészt azt sugallja, hogy a Krisztus áldozata mindnyájunk nevében történt.

  Hit által országokat győztek le (Gedeon nem modern harci felszereléssel aratott fényes győzelmet), igazságot szolgáltattak (pl. Sámson), nagy veszedelmekből menekültek meg (nem saját erejük, hanem Isten szabadító hatalma által – pl. Dániel) – valódi hőstettek ezek, bámulatra méltó, történelemfordító események, csodás jelei a hit diadalmas erejének. Igen, néha nagy dolgokban mutatkozik meg Isten munkája az ő engedelmes gyermekei életében.

     Mások személyes életükben élték át a hit áldását:  betegségből épültek fel (Ezékiás királyra is gondolhatunk, de másokra is - biztató ez a mondat, arról tanúskodik: a hit gyógyító erő). Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat (a sareptai özvegyre, a sunemita asszonyra és másokra történhet itt utalás). Igen, a veszteség, a gyász mintha az asszonyokat érintené jobban (az Újszövetségben Mária és Márta, a naini özvegy, de megjelennek a gyászoló apák is, pl. Jairus).

    Jézus szolgálatában, csodáiban, gyógyításaiban is fontos szerepe van a hitnek, sokszor kérdezi meg betegektől, nyomorúságban levőktől: hiszel-e, és azt tanítja: minden lehetséges annak, aki hisz. Aki hisz, az az Isten erőforrásait használja.   

   Másokat viszont megkínoztak…  A hit nem jár mindig sikerrel, elismeréssel, hanem sokszor megpróbáltatással, megaláztatással, bántalmazással, kiközösítéssel, veszteségekkel és szenvedéssel. Kihalljuk, hogy itt már kortársairól beszél a szentíró, a megindult keresztyénüldözésekre tesz utalást… Azokról van szó, akik a legkegyetlenebb támadásokban sem tagadták meg hitüket, Krisztust. (Későbbi példa: Sundar Singh – India apostola - gazdag családból származott, miután keresztyén lett, elűzték otthonról, földönfutó lett, megverték, izzó vassal megégették, verembe dobták… sikerült Európába kijutnia, de visszament hazájába, és valószínű mártírhalált halt.) Miben mutatkozik meg a nehézségek között a hit többlete?  A kitartásban, és abban, amit így fogalmaz meg az ige: hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük.

   Krisztus élete sem egy sikertörténet.  Gondoljunk születésére, szenvedésére, kínos kereszthalálára… Amikor megszégyenítésekről, megkorbácsolásokról olvasunk, akkor ezek rá is vonatkoznak, ua. – minden bizonnyal - az első keresztyének üldözésére, megaláztatására is. A hit áldozatvállalás is. Sokaknak a bilincseket és börtönt is el kellett viselniük. Pál apostolnak pl. és sok társának.  

  Ráadásul még kínzási és kivégzési módszereket is említ az ige: megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket.  Milyen kegyetlen tud lenni a hitetlen ember épp azokkal az embertársaival szemben, akik az evangélium, a krisztusi békesség képviselői! Nietzsche kelt ki türelmetlenül a keresztyének jámborsága, jósága ellen, és az erős emberre, az Übermenschre nézve ezt a lelkületet tartotta a legveszélyesebbnek. (Egy magát és alattvalóit a háború őrületébe kergető államfő számára a legnagyobb veszélyt nem valamelyik ellenséges ország jelenti, hanem az, ha országa lakói egy emberként Krisztus tanítása szerint leteszik a fegyvert, és nem akarnak többé senkit sem bántani. Ez a diktatúra összeomlását jelentené. Értjük, hogy miért tesznek meg mindent a krisztusi igazság, békesség, szeretet képviselői ellen a hatalmukat gonoszsággal, erőszakkal fenntartani akarók.) 

   Összeszorul a szívünk, amikor olvassuk (és tudjuk, hogy sok tízezer valós élettörténet van mögötte): menekülniük kellett, bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, bolyogtak barlangokban, a föld hasadékaiban… űzött vadként. Súlyos szavak… Kb. 55 millióra becsülik a keresztyén egyház történelme során megölt, kivégzett mártírok számát. (Már Krisztus első megbízottjai elöl jártak ebben: a hagyomány szerint Mátét Etiópiában karddal ölték meg, Márkot Alexandrában szekérhez köve vonszolták végig a városon, Lukácsot olajfára akasztották Görögországban, Jakabot Jeruzsálemben lefejezték, Péter Rómában keresztre feszítették fejjel lefelé, Pál ugyanott halt meg sok kínzás után, Tamást lánccal verték agyon Kelet-Indiában, Bertalant megégették, Mátyást megkövezték). Pedig csak Krisztus evangéliumát hirdették, a megbocsátást, a békességet, a szeretetet.        

   El sem tudjuk képzelni, hogy ezek a „hithősök” (akik egyáltalán nem tartották hősnek magukat) mennyi szenvedésen, retteneten mentek keresztül. Akár a közelmúltból is vannak történeteink: a kommunista rendszerben meghurcolt, vagy fogságot szenvedett lelkészek, hitvalló egyháztagok. Volt, aki munkahelyét veszítette el, volt, akit állandóan zaklattak. De megváltó Urukat mégsem voltak hajlandók megtagadni... Mi pedig olyan puha keresztyének lettünk, sokszor egy kis áldozatot sem vállalunk, egy órát nem tudunk odaszánni, és olyan könnyen – minden kényszerítés nélkül, önként - eldobjuk hitünket, és a közömbösség kényelmes, de üres életformáját választjuk. Tudod-e, hogy Istent az is érdekli, hogy téged nem érdekel? Nem önmaga miatt, hanem éretted! Mert nála nélkül a hiábavalóságnak élsz.   

   Akikre nem volt méltó a világ, mély értelmű ez a megfogalmazás, és, testvérek, tkp. mi sem vagyunk méltók, olyan gyarló, hitben elkorcsosult utódok vagyunk. Nem kívánjuk azokat a nehéz időket, de irigyeljük a hitvallók hitét, kitartását. Erre nekünk is szükségünk van. 

  Egy meglepő mondattal zárul az ige: bár Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, biztatást, drága ígéreteket, de a beteljesülést nem, mert Isten valami különbről gondoskodott… az üdvösségről, amit Isten nem nélkülünk, hanem velünk akar véghez vinni. Ez a kegyelem netovábbja: a közelébe sem érünk Mózesnek, a többieknek, apostoloknak, a mártíroknak (bár ők is - tudjuk – nem érdemükért, hanem kegyelemből nyernek üdvösséget), Isten mégis úgy döntött: az ő üdvözítő terve nem mehet végbe nélkülünk. Minket is (az ilyen-olyanokat) bevesz örökkévaló kegyelmébe. Így teszi azt teljessé. Ó, mekkora hálára kell ez indítson, Isten kegyelme megragadására, Krisztusnak való engedelmességre! 

Ebben segítsen minket Isten. Ámen.