2 Tim 2, 1-13 (vas.de., vázlat)

1 Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely Krisztus Jézusban van. 

2 És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. 

3 Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. 

4 Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. 

5 Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. 

6 A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. 1Kor 9,7.10 

7 Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. 

8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, 

9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. 

10 Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. 

11 Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. 

12 Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Mt 10,33; Lk 12,9; ApCsel 14,22; Róm 8,17 

13 Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.

    Elgondolkoztat az első mondat: erősödjél meg a kegyelemben. (Szakadékba esett embernek mondják-e: dobj fel egy kötelet, hogy felhúzzalak?) Nem a kegyelem kell megerősödjék bennünk? Valahogy mi mindent Istenre hárítanánk. Igen, Isten valóban mindent megtesz értünk, de nem végez el mindent helyettünk. Vajon vállaljuk-e azt, ami reánk tartozik? Hogy rá figyeljünk, hogy nyitottnak legyünk, hogy törekedjünk… Köztudott: szüléskor a gyerek nem passzív szereplő, ő is küzd saját világrajöttéért, segít az édesanyjának.

   Nekünk is akarnunk kell, és igyekeznünk arra, hogy erősödjünk, növekedjünk. Hogyan? Egyre jobban kötődve Krisztushoz. Egyre jobban kapaszkodva az ő megváltó kezébe. Ha ő a kegyelem forrása, ha a kegyelem „benne van”, ahhoz hozzá kell ragaszkodnunk. 

   Ez a lelki fejlődés nem öncélú. Jelképesen szólva: a templom nem egy lelki edzőterem, ahova azért járunk, hogy minél jobb „spirituális” kondiban legyünk, és ilyenképpen is minél jobban mutassunk mások előtt. Az is fontos, de az elsődleges cél a mások szolgálata. A hegyimentő elsősorban nem önmaga mentésére kap kiképzést. 

   Itt arra utasítja Pál Timóteust, hogy tudását ossza meg másokkal, szerezzen munkatársakat. Mi olyan titkot ismerünk, amit másoknak a tudomására kell hoznunk. („Közlök veled egy titkot egy titkot, de a lelkedre kötöm: mondd el mindenkinek!”) Az apostol megbízható embereket emleget, akik a mások tanítására is alkalmasak… Ki jelentkezne be közülünk ebbe a csoportba? Talán nem sokan. Pedig nagy szükség van ilyen értékeket őrző, tovább adó emberekre a családban, a közösségekben. 

   Egy nem túl kedvünkre való mondat is elhangzik: „vállald a szenvedést”. A katona példáját említi az apostol, akinek élete nem szórakozás, hanem bizony mindennapi erőbedobás, kemény kiállás, kihívásokkal, veszélyekkel, fájdalmakkal való szembenézés. Mindez hozzátartozik a katonaléthez. Ahogy életünkhöz is a szenvedés. Itt arról a szenvedésről beszél az apostol, amit a hitünkért vállalunk. Vállalunk-e egyáltalán valamit? (Egyik szülő mondta a konfirmációi előkészítővel kapcsolatban: „a lelkész két évig kínozza a gyermekeket”… Szegényeknek akkor mégis kínt és gyötrelmet kell kiállniuk a hitükért.) 

   Tudjuk, hogy abban a korban, amikor Pál apostol leírta ezeket a sorokat, nem volt kockázat nélküli Krisztus követőjének lenni. Üldözés, bántalmazás, fenyegetés jár vele… Ha fennállna annak a veszélye, hogy hitünk miatt pl. elveszítjük a munkahelyüket, hányan maradnának a gyülekezetben? Csak a nyugdíjasok? 

  Pál a harcos magatartásának egyik fontos ismertetőjegyét emeli ki: „nem elegyedik bele az élet dolgaiba”. Zsoldos katonákra kell gondolnunk, akik szerződéses szolgálatuk ideje alatt nem ilyen-olyan szórakozásokkal voltak elfoglalva, nem is az udvarlással, vagy üzleti ügyek intézésével, hanem igyekeztek uruk tetszése szerint vitézkedni. A versenyzők is a versenyre koncentrálnak… és arra, hogy szabályszerűen fussanak. A hitben is lehet szabálytalankodni.   

  A harmadik példa a fáradozó földművesé, akinek először kell a termésben részesülnie. Azt sugallja az apostol, hogy nemcsak küszködés van, hanem jutalom is. 

(Henri Matisse francia festő mondta: Istent akkor érzem a legközelebb magamhoz, amikor alkotok.) 

   Érdekes megjegyzés: „gondolkozz el ezeken, az Úr pedig megadja neked, hogy megértsd”. Megint látjuk: Timóteusnak törnie kell a fejét, vívódnia, igyekeznie arra, hogy felismerje saját küldetését, és közben Isten megmutatja neki. Nem kérheti a halász, hogy Isten tereljen halakat a hálójába, ha ki sem veti a hálót. 

    Emlékezz mindig, soha ne felejtsd el, hogy Jézus Krisztus, a Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. És hozzáteszi Pál: erről szól az én evangéliumom. Valóban ez az evangélium summája, az evangélium szíve, lényege: halált legyőző, élő Urunk van, aki kegyelemből nemcsak megigazított, hanem érvényt is szerzett ennek az igazságnak, és a mennyei örökség részeseivé tett minket. Reménységünk nem fanatikus optimizmus, nem üres önáltatás, hanem a feltámadás világra szóló eseményéhez kötődő bizonyosság. 

   Felfigyeltünk arra, hogy ebben az igeversben a Jézus Krisztus neve után az áll, hogy ő a Dávid utóda. Ebben először az ószövetségi ígéretek beteljesedése, másodszor a Krisztus emberi mivolta hangsúlyozódik. Ha Krisztus mennyei lényként jelenik meg, áldozza fel magát a kereszten és támad fel harmadnapon, akkor könnyen azt mondhatnánk: persze, mert ő egészen más volt, mint mi. Szuperlény. Ám ha Dávid utóda, akkor hasonló hozzánk. Testben megjelent Megváltó. 

  Pál utal arra, hogy ő éppen fogságban van, bilincseket visel a feltámadás evagéliumáért, az élő Krisztus nevéért, de gyorsan hozzáteszi: az ige nincs bilincsbe verve.  Leír egy szép motivációs mondatot: mindent elviselek a választottakért, hogy… ők is elnyerjék Krisztusban az üdvösséget örök dicsőséggel. Pál mindezt másokért vállalja, a mások üdvösségéért. Mit teszünk mi egyáltalán a magunk üdvösségéért, és mit lennénk készek a mások üdvösségéért elviselni? Pl. gyermekeink üdvösségéért? Imádkozunk értük, hozzuk őket? 

  Mély értelmű, szenvedélyes kijelentésekkel zárul ez az igeszakasz: ha vele együtt haltunk meg (múlt idő, meghaltunk e világnak… jó lenne, ha Arany János ismert verssora így fogalmazódna át bennünk: belőlem a rossz rész kihalt), vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk (elhordozzuk a gúnyolódást, a lenézést, stb.), akkor vele fogunk uralkodni is. 

  Ha megtagadjuk, ő is megtagad. Kicsit elgondolkoztat ez a rövid kijelentés. Én úgy értelmezem ezt az igeverset: ha elküldjük, akkor ő elmegy… nem erőlteti ránk magát. Hatalmadban van a mindenható Istent kizárni az éltedből. Augusztinus írta: rettenetes dolog távol lenni attól, aki mindenütt jelen van.  

   A következő mondat magyarázat is: ha hűtlenek vagyunk… és azt következne (az előző mondatok logikája szerint): akkor ő is.  De Pál érzi, hogy ezt nem lehet leírni, mert nem igaz. Krisztus mindig hűséges marad. Ha rácsukjuk is az ajtót Istenre, az ő ajtaja, szíve nyitva marad számunkra.  Önmagát, szeretetét, kegyelmét soha meg nem tagadhatja. Milyen jó ezt tudni, és ezt a tagadásunkat is megbocsátó, minket tékozlásunkban is visszaváró szeretetet elfogadni! Ámen.