Zsid 3, 1-6 (vas.de., vázlat)

1 Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, 

2 aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában. 4Móz 12,7 

3 Ő ugyanis Mózesnél nagyobb dicsőségre volt méltó, mint ahogyan a háznál nagyobb méltósága van a ház építőjének. 1Kor 3,16; 6,19; Ef 2,20-22 

4 Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, Isten az. 

5 Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában mint szolga, bizonyságául annak, amit hirdetnie kellett, 

6 Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk. 

    A Zsidókhoz írt levél Jézus Krisztus személyének és küldetésének az egyediségéről, elsőbbségéről, páratlanságáról tesz bizonyságot. Minden, ami előtte történt az Ószövetségben, az rámutató előzmény volt, minden ígéret benne teljesedett be. Már a levél bevezetése ezt hangsúlyozza: Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette (Zsid 1, 1-2). Istennek egyszer s mindenkorra érvényes, végső akarata egyszülött Fiában lett nyilvánvalóvá. 

   A mai igeszakaszunk elején található megszólításából kiderül, hogy Krisztus által az ő követőinek a szerepe is átminősül: szentek ők, mennyei elhívás részesei. Persze, földhözragadtságunkban, mindennapi ügyes-bajos dolgainkkal vesződve sokszor elhomályosul bennünk ez a kiválasztottság-hit, pedig annak át kell(ene) hatnia gondolkodásunkat, alapeleme kell(ene) legyen önképünknek. Nem véletlenül kezdődik a HK ezzel a vallomással: nem önmagamé, hanem megváltó Uramnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ez az én igazi identitásom. 

   Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy ilyen kiváltságos helyzetben levők, ilyen magasztos elhívás részesei vagyunk? Ott él-e bennünk ez a jó értelemben vett „méltóság-érzet”, ez a belső bizonyosság? Ez nem a mi kiválóságunkról szól, hanem Istennek Krisztusban megjelent kiválasztó kegyelméről. (Egy legenda szerint egy római hadvezér a kisfiát a hatalmi harcok elől egy távoli provincia kis falujába menekítette, ott egy szegény családra bízta… Évek teltek el, a gyerek töretlen reménységgel várta az apját, mondta is a társainak, hogy ő kicsoda, azok kinevették, míg egyszer valóban megjelent az apja – immár ellenségeit legyőző uralkodóként.) Eszünkbe juthat Saul királlyá választásának a története is, aki a legkisebb törzsből származott, és éppen apja szamarait kereste (nem valami arisztokrata elfoglaltság ez), amikor Isten megbízásából Sámuel próféta királlyá kente. A bemutatásakor annyira méltatlannak érezte magát, hogy elrejtőzött a holmik között... Isten Krisztusban nem csak egyeseket, hanem mindenkit elhív, és érdemtelenségünk ellenére - Szent Fia érdeméért - az ő megtartó közösségébe fogad.      

    A kiválasztás ua. megbízatást is jelent. Már a 2. fejezet elején elhangzik: figyelnünk kell a hallottakra (odaadóan igyekeznünk kell megérteni az Isten üzenetét). Itt pedig egészen személyesen fogalmazódik meg: engedelmeskednünk kell annak, aki Isten akaratát tökéletesen kijelentette. „Figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra.” Érdekes: itt egy ószövetségi és egy újszövetségi tisztséget nevez meg az ige, mert benne, Krisztusban kapcsolódik egybe és ér célba Istennek az emberrel kötött régi és új szövetsége. 

   Figyelmünkre egyre többen tartanak igényt. Influenszerek bombáznak sokszor zavaros életbölcseletekkel, reklámok, vallásos eszmék, különböző (a világ széthullásáról és összeesküvéséről szóló) elméletek célpontjai vagyunk. Az ezek hátterében álló személyeket nem annyira a mi boldogulásunk, mint inkább a sajátjuk érdekli, az, hogy egy plusz egyén legyünk az általuk befolyásolt tömegben. Bár akár izgalmasnak is tűnhet, hogy ennyire „fontosak vagyunk”, de a sokféle hang, kínálat között könnyen elveszítjük magunkat. 

    Például posztmodern korunkban vasárnap délelőtt ezer dologgal foglalhatjuk el magunkat (munka, barkácsolás, szórakozás, sport, pihenés, horgászás, tévézés, telefonozás, kirándulás, partik, előadások, érdekes programok, rendezvények), elődeink előtt nem állt ennyi opció, ezért régen többen – mint az egyik legkézenfekvőbbet – az istentiszteletet választották. Lesajnálhatjuk, maradiaknak tarthatjuk őket (hogy szegények nem volt hova menjenek), de talán mégis a legjobb döntést hozták, és a közösségek erősebbek, összetartóbbak voltak, és az emberek is talán segítőkészebbek, jobb indulatúak…

  Persze az igében nem vallásos alkalmakon való részvételről van szó, hanem arról, hogy Krisztusra figyeljünk. De van-e hatásosabb módja ennek, mint az, hogy együtt hallgatjuk az ő igéjét, imádkozunk hozzá, magasztaljuk az ő drága nevét? A figyelés valakihez való odafordulást, ráirányulást, hozzá alkalmazkodást jelent. Amire/akire összpontosítunk, az befolyásol minket, az alakítja gondolkodásunkat. Amit, akit befogadunk a lelkünkbe, az irányít minket.

    Jézussal kapcsolatban azt emeli ki az ige, hogy ő hűséges marad hozzánk (és példaként Mózest említi, aki szintén hűségesnek bizonyult szolgálatában). A hűséget a múlt vasárnapok egyikén így definiáltuk: a végig kitartó szeretet. Az ige Jézusnak nem is az irántunk való, hanem a megbízóhoz, Istenhez való hűségét emeli ki. Aki hű a kegyelmezőhöz, az megkegyelmezetthez is az. 

    Ezen a ponton azt is sejteti az ige, hogy az emberek által elvárt hűség nem biztos, hogy mindig a javukat szolgálja. Egy barát elvárja barátjától, hogy a rosszban is kövesse, ellenkező esetben könnyen szemére veti: rád nem lehet számítani. A házastársamhoz való hűség nem jelenti azt - egy extrém példát említve -, hogy rész kell vennem az általa kitervelt bankrablásban... Jézus az ő küldetését Isten akarata szerint, a mi maximális javunkra töltötte be.  

  Mózes is hűséges volt az ő egész házában (itt minden bizonnyal a vezetésére bízott népre kell gondolnunk), bár tudjuk, voltak megingásai, elbizonytalanodásai, ugyanakkor voltak odaadásának, elkötelezettségének magaslatai, megrendítő pillanatai. Pl. az aranyborjú történetében előbb indulatosan összetöri a kőtáblákat… valósággal szemére veti Istennek, hogy ilyen népe van, aztán azt kéri az Úrtól: bocsásd meg a vétküket, vagy inkább töröld ki az én nevemet az élet könyvéből.  Ha te nem jössz velünk, akkor ne is vigyél tovább bennünket. 

    A szentíró megjegyzi: Jézus nagyobb dicsőségre méltó, mint Mózes, ahogy a ház építőjének nagyobb a tekintélye, mint a háznak. Ez evidens. Mégis hajlamosak vagyunk kezeink alkotásait túlbecsülni. Fontosabbak lesznek a tárgyi értékek, mint az emberi kapcsolatok. A ház öröklése felett sokszor összevesznek a testvérek, azon ritkábban, hogy ki kapja meg az öreg szülőket. Értjük, igaz, a lelki üzenetet is: még a gyülekezet (mint emberi közösség) sem lehet fontosabb Krisztusnál. Vannak olyan felekezeti szabályok, gyakorlatok (feltehetően nálunk is), amik nem egyeznek az evangéliummal. Minden háznak, közösségnek van építője, és Isten az, aki mindent felépített. Mindennek alapja Isten, és erről az alapról soha nem feledkezhetünk el.

  Mózes, hangsúlyozza az ige, szolgaként volt hűséges, és bizonyságává lett annak, amit hirdetett. Nem élt vissza a rá ruházott hatalommal, hitelesen képviselte Isten akaratát. A hűsége megingathatatlan ragaszkodásban, a szavai és tettei közötti megfelelésben, megbízatása lelkiismeretes teljesítésében mutatkozott meg. A mi esetünkben is ezt jelenti. A hűség mindig valakihez kötődik. Nem a levegőben lóg.    

    Divatos mottó lett napjainkban a „légy hű önmagadhoz”… Tetszetős elv, de vajon mennyire tisztességes, igazságos és stabil személy az, akit „magamnak” nevezek? Nézzünk körül a világban, tényleg jó az, ha mindenki önmagához marad hűséges? Nemde inkább azt kellene megszívlelnie mindenkinek, hogy „légy hű Istenhez, igazi rendeltetésedhez, megváltó Uradhoz, az ő szeretetéhez, a Lélek bölcsességéhez”? 

   Krisztus mint Fiú volt hűséges… A szolga kötelességből, a Fiú önként, szeretetből, odaadásból engedelmeskedik. A katonának ki kell tartania társai és felettesei mellett (különben fejbe lövik), de amikor a parancsnok tart ki az utolsókig a közkatonák mellett… az valóban megindító. 

   Mi vagyunk az ő háza, házanépe, akiket tulajdon vérével épített, szerzett meg a maga számára, akikhez hű marad (mégha hűtlenkedünk is, v.ö. 2 Tim 2, 13)… Kitart mellettünk, ha ellene cselekszünk is. (Orvos mondta a betegének: látom, maga egészen mást csinál, mint amit előírtam, de én akkor is mindent megteszek, hogy meggyógyítsam magát.)  

  Csak a bizalmat és a reménységet tartsuk meg! Soha ne kételkedj abban, hogy Krisztus hű lesz hozzád! Ha vétkeztél is, akkor sem vet el téged. Légy biztos Isten megbocsátó szeretetében, hittel kapaszkodj meg abban! Ez az egyetlen menedéked életedben és halálodban. Ámen.