Zsid 5, 1-10 (vas.de.)

 1 Minden főpap, akit emberek közül választanak, az emberekért rendeltetett Isten szolgálatára, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. 

2 Együtt tud érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivel ő maga is körül van véve erőtlenséggel. 

3 Így nemcsak a népért, de önmagáért is köteles bűnért való áldozatot bemutatni. 3Móz 9,7 

4 Senki sem szerezheti meg azonban önmagának ezt a tisztséget, csak az, akit Isten hív el, mint Áront is. 2Móz 28,1 

5 Ugyanúgy Krisztus sem maga dicsőítette meg önmagát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: „Az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” Zsolt 2,7 

6 Ahogyan másutt is mondja: „Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint.” Zsolt 110,4 

7 Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Mt 26,36-46; Mk 14,32-42; Lk 22,39-46; Jn 12,27 

8 Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, 

9 és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. 

10 Mert Isten őt Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte. 

  Elmondtuk a múlt vasárnap: a Zsidókhoz írt levél Jézus személyének, megváltói szolgálatának egyediségét, páratlanságát hangsúlyozza. A levél szerzője Isten Fiát rendre az Ószövetség kiemelkedő alakjaival hasonlítja össze: az angyalokkal, Ábrahámmal, Mózessel, és arra a következtetésre jut: Krisztus a legnagyobb, sőt, az egyetlen. Ennek alapján hangzik a komoly biztatás, figyelmeztetés: vigyázzunk, hogy el ne forduljunk tőle, maradjunk hűségeseknek hozzá, tartsunk ki a benne való hitben. 

   Mai igénkben az egyik legfontosabb ószövetségi tisztségről, szolgálatról, a főpapéról beszél a szentíró, és azt hozza összefüggésbe Krisztus megváltói küldetésével.  A főpap megbízatása, felhatalmazása a bűnbocsánattal, a kiengeszteléssel, a megbékéléssel volt kapcsolatos. Ezek pedig (ma is) az emberhez méltó élet elengedhetetlen feltételei. Vagy marad a bűnöktől megnyomorított, azok súlyával megterhelt lelki tengődés. Talán ez a modern ember egyik nagy problémája: miközben külső életében sok mindenre törekszik, sok mindent elér, a belsőt elhanyagolja, elfojtja. 

    Az ige hangsúlyozza: a főpapot az emberek közül választják, és az emberekért rendeltetett, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért. Valójában nem magának él, nem önmagát akarja megvalósítani, hanem másoknak szolgál… Az Ószövetségben közvetítő szerep hárult rá. Ő tartotta a kapcsolatot - a törvényben előírt rituálék, ceremóniák által – az egyes személyek és a közösség nevében is Istennel. 

   Mondhatnánk úgy is: valamiképpen ő adminisztrálta a bűnöket. Bűnterheikkel hozzá fordultak az emberek, hogy bocsánatot eszközöljön ki számukra Istennél… Ma sokan gondolják úgy, hogy nincs szükségük bocsánatra. Nem is vesznek tudomást a bűnről. Attól még létezik, és tönkre teszi az életünket. (Kicsit hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki azért nem néz tükörbe, hogy ne lássa, hogy mennyire összekoszolta az arcát. Ha letagadom, akkor nem is létezik – milyen gyermeteg gondolkodás ez!) 

    Egy kicsit talán erőltetett a következő példa: képzeljük el, hogy megjelenne egy törvény, hogy minden eddigi kihágást, szabálysértést, csalást, kilengést eltörölnek azoknak, akik (teljes titoktartás mellett) írásban bevallják „félrelépéseiket” f. év december 31-ig, de akik nem, azok ellen alapos, szigorú vizsgálat indul a legkisebb vétségek esetében is, és kíméletlen büntetések következnek. Megindulnának az emberek a nyilatkozatokkal? Hogy én az 50-es zónában 80-nal repesztettem (többször is), hogy én mérget tettem le a szomszéd kutyájának, hogy én néha egy-egy keveset elvettem abból, ami nem az enyém, hogy hazudtam, hogy rágalmaztam a munkatársamat, nem jártam el mindenben tisztességesen, stb. Nem gondolom!

    Sokszor azért nem akarjuk letenni lelki terheinket, mert túlságosan büszkék vagyunk annak beismerésére, hogy egyáltalán vannak ilyen problémáink. Kérdezzük meg az embereket, hogy miben érzik bűnösnek magukat? Vissza fognak kérdezni: miféle bűnről beszélsz. A híres nürnbergi perben egyetlen náci vezető sem vallotta bűnösnek magát, és nem is tanúsított megbánást. Nekünk, ugye, nincs szükségünk semmiféle lelki rehabilitációra, gyógyulásra. (A testi betegségünket nem sokáig takargathatjuk, a lelkit igen.) 

  A főpap együtt tud érezni a tévelygőkkel és tudatlanokkal, mivel maga is körül van véve erőtlenséggel. Tévelygők, akik önfejűségből mennek szembe Isten törvényével, tudatlanok, akik azért, mert nem ismerik azt. A főpap tehát maga is ember, tudja, mit jelent a gyarlóság, személyes tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban – ha őszintén szembenéz önmagával. Tudja, hogy mit jelent az erővel elkövetett bűn, és mit az erőtlenségből származó.

    Szoktuk mondani, hogy mindenki magából indul ki. Sajnos, ez lelki szempontból nem igaz. Mert akkor több megértés lenne bennünk. Mert bár ismerjük saját korlátoltságunkat, esendőségünket (csak ritkán ismerjük be), másokkal szemben mégis magas elvárásaink vannak, kíméletlenek és törvényeskedők vagyunk. Ez a képmutatás. (Egy régi film cselekménye arról szól, hogy egy vallásos közösségben egy lány megesett, és elkezdődött a kivizsgálás, az ítélkezés – az egyházi tanács végezte ezt a lelkész elnökletével, aki tkp. részestárs volt a bűnben.) Jó lenne nem többet követelni másoktól, mint amennyit mi megélünk.

   A főpap önmagáért is köteles – ezt a törvény szigorúan előírta– bűnért való áldozatot bemutatni. „A bűnösök között első vagyok én”, írja Pál apostol (1 Tim 1,15). Élj úgy (olyan őszintén), hogy botlásaidat soha ne kelljen letagadnod! Lelki értelemben igaz ember az, aki beismeri igazságtalanságait. Csak a diktátoroknak van mindig igazuk (és még pár embernek). 

   A másik fontos megállapítás az, hogy a főpap nem maga szerzi meg a tisztséget magának (bár a történelem során voltak visszaélések), hanem Isten hívja el, mint Áront és leszármazottjait. Nincs önjelölt szolga. Előbb Isten hív. De akkor ne habozz! Ismételten elhangzik a Zsidókhoz írt levélben: „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket”.

  És ettől kezdve az ige a példázott személyről, Krisztusról kezd el beszélni. Minden rá utal. Minden róla tesz bizonyságot. Ami előtte volt, az csak árnyék, ami rá, a világosságra mutat. Nem ő dicsőítette meg magát, amikor főpap lett, hanem az, aki elhívta. Aki így szólt: „én fiam vagy te”… Érdekes gondolat: Isten Fia lesz a főpap (akinek Isten előtt kell közbenjárnia), mégpedig úgy, hogy önmagát áldozza. Így nemcsak közbenjáró lesz, hanem maga az áldozat. Tegyük fel: valaki az ószövetség idején valamilyen rettenetes bűnt követett el, gyermeket ölt, és a főpap azt mondta neki: nincs akkora áldozat, ami elég lenne a kiengesztelődéshez… csak ha magamat fel nem áldozom. Erre nem volt példa – Krisztusig.  

    Isten Fia ezt tette. Kortársai számára mégis mind mennyei származása (Jézus keresztre feszítésének egyik oka az volt, hogy Isten Fiának nevezte magát), mind a küldetése botránkozás volt. Pedig írva van: „én fiam vagy, ma nemzettelek téged”. Ez a „ma” Isten örökkévalósága, aminek nem volt kezdete és nem lesz vége. Krisztus Istennek örök természete szerint való Fia (HK). Ez a kimondhatatlan szeretetkapcsolat az Atya és a Fiú közt öröktől fogva fennáll, és örökké megmarad. Mi kegyelemből ebbe a szeretetközösségbe vétettünk fel.   

   Elhangzik egy másik (egy régi történetre hivatkozó) zsoltáridézet is: „pap vagy te örökké, Melkisédek (az igazság királya) rendje szerint”. Melkisédek neve azt jelenti: az igazság királya. Ő Krisztus ószövetségi prototípusa. Az ige itt Krisztus isteni, mennyei eredetű küldetéséről, rendeltetéséről, főpapságáról tesz bizonyságot. A megváltás mély titka a legmagasabb egekbe vezet minket. Látjuk-e a mi Urunknak ezt a dicsőségét? Tudjuk-e, hogy ennek a mennyei királynak a képviselői vagyunk? 

    Élete árán szerezett engesztelést, bocsánatot. Azt olvassuk - nem sok hasonló tartalmú igével találkozunk az Újszövetségben -, hogy testi életének egészen idejében esedezett ahhoz, aki ki tudja szabadítani őt a halálból. Krisztus mindenekelőtt azért esedezett a halálból való szabadulásáért, mert csak így tudott nekünk üdvösséget szerezni. „Mert ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat”… Önfeláldozó szeretetének a győzelemre jutásáról van szó. Nemcsak meghalni volt kész, hanem fel is tudott támadni értünk. Ez azt jelenti: a halál hatalmából is megszabadít minket. És meghallgattatott istenfélelméért…  

  És bár ő a Fiú… szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet. Akinek nem kellett volna szenvednie, vállalta a szenvedést értünk. Volt-e olyan, hogy egy előkelő, gazdag ember elment rabszolgának, hogy nyomorúságukat vállalva megszabadítsa ezeket a szívét sajnálatra indító, jogfosztott embereket? Krisztus ezt tette. Látjuk, a szenvedés titka, értelme Krisztusban van elrejtve. Ő önként vette azt magára. Engedelmessége által örök üdvösség szerzője lett azok számára, akik engedelmeskednek. Azzal, hogy vállalta sorsunkat, értékessé tett földi ittlétünket is. Drága ajándék ez az élet, mert Krisztussal járhatjuk, az ő szeretetét oszthatjuk meg egymással, és hozzá érkezhetünk. 

   Ez az ő melkisédeki szolgálata: igazságát nekünk ajándékozza, hogy azt cselekedjük, és érdeméért üdvözüljünk. Ámen.