Zsid 10, 19-25 (vas.de.) 

  19 Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, 

20 azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; 

21 és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: 

22 járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 3Móz 8,30; Ez 36,25 

23 a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. 

24 Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. 

25 Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.

  Az apostolok szóhasználatában gyakori a „testvéreim” megszólítás (kb. 100-szor fordul elő az ApCsel könyvében és az újszövetségi levelekben). Egyházi gyakorlatunkban ezt mi is átvettük. Vajon joggal használjuk-e ezt a kifejezést? Akkor hangzana hitelesen az ajkunkon, ha igazzá lenne az, ami egyik énekünkben kérünk: hogy (egymásról) „jót gondoljunk és szóljunk”… Ez - valljuk be őszintén, testvéreim - nem mindig sikerül. Bár az ismert, gyakran elmondott imádságban Istent mi Atyánknak nevezzük, a testvéri összetartozásról és felelősségről könnyen elfeledkezünk. Mert könnyebb ítélkezni egymás fölött, megszólni másokat. Pedig ha valljuk azt, hogy a Krisztuséi vagyunk, akkor nem lehet vitás egymáshoz való odatartozásunk sem. Hiszen ugyanazt az Urat követjük, egy a célunk és a reménységünk.

   Ez utóbbiról beszél mai igénk első mondata is: bízunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus vére által. A Zsidókhoz írt levél sok ószövetségi, elsősorban a kultikus életből vett kifejezést és képet használ, hogy a kegyelemnek az új szövetségben Krisztus által nyilvánvalóvá lett működését, hatását szemléltesse. A Salamon által épített, ill. a babiloni fogság után újjáépített templomban lévő szentély az Istenben hívők találkozási helye volt, akik a kijelentés meghallgatására, a Teremtő dicsőítésére gyűltek össze, így igénkben a „szentély” az üdvösség szinonimája. Isten Krisztusért az ő örök dicsőségébe hívott el minket. Urunk áldozata megnyitotta a lehetőséget számunkra, hogy Isten megváltott, megszentelt népéhez tartozzunk.  Megvan-e ez a bizodalmunk, tisztában vagyunk-e azzal, hogy egyedül Krisztus érdeméért mehetünk be a mennyei szentélybe. Csak egyetlen üdvösség van, az, amit ő szerzett meg.

     Furcsa, szomorú, hogy különböző egyházakhoz, vallási csoportokhoz tartozó keresztyének sok esetben milyen elkeseredett harcot vívnak egymással, mennyi ellenségeskedés, ítélkezés, elutasítás kap helyet a Krisztus nevét vallók között… Elgondolkoztam azon: ha például én egy afrikai falut hatalmas áldozatot hozva – szinte ki sem merem mondani: egyik gyermekem élete árán – megmentenék a biztos pusztulástól (pl. túszul adnám őt a lázadó terroristáknak - akik később kivégeznék -, hogy ennek fejében megkíméljék, ne irtsák ki az adott falut), akkor nem örülnék, ha a lakosok egymással versengve, egymást kárhoztatva, egymást kirekesztve, csoportokra szakadva és ilyen-olyan teljesítményükre hivatkozva deklarálnák magukat érdemesnek (és másokat nem) a gyermekem szenvedése révén megnyert szabad életre. 

   Isten minket most egy új és élő úton vezet… amit Krisztus a „kárpiton”, vagyis az ő testén át nyitott nekünk. Mély értelmet hordoz, nagy titkokat feszeget ez a hasonlat, metafora. (Utalás történik Jézus kereszthalála eseménysorozatának egy szimbolikus mozzanatára: a szentélyt a szentek szentjétől elválasztó kárpit kettáhasadására… A szentek szentjére úgy tekintett a választott nép, mint Isten valóságos jelenlétének a helyszínére). Még egyszer: Krisztus az ő testén át nyitott nekünk utat. A mi földi életünk testi mivoltunkhoz kötött… hús-vér valóságunkban tudunk jót vagy rosszat tenni egymással. Megváltó Urunk ebben a létformában, amiben vagyunk, vállalt közösséget velünk, adta önmagát, és testének odaáldozásával (szétszakíttatásával) – nyilán, lelkében is szenvedve - szerzett számunkra egy új, immár lelki, hitben kiteljesedő életet. Az ő kegyelmét, szeretetét testének odaadásában mutatta meg, hogy mi, akik testben járunk, képesek legyünk kegyelem szerint, szeretetben élni. 

   És mivel ilyen főpapunk van (aki nem mást, hanem – Isten Fiaként - a legnagyobbat, önmagát áldozta), arra biztat az ige: járuljunk hozzá igaz szívvel és teljes hittel. Lehet-e hamisság és kételkedés bennünk? Ha a mi mennyei Főpapunk az életét áldozta fel érettünk, kételkedhetünk-e kicsinyhitűen az ő szeretetében? Mégis sokszor ezt tesszük. Ezért nyomatékosítja az ige: mint akik megtisztultunk a rossz lelkiismerettől, és testünket is megmosták tiszta vízzel. 

   A rossz lelkiismeret, a saját gonoszságunk (talán magunkban elfojtott) tudata akadályoz meg abban, hogy higgyünk mások  jóindulatában, vagy akár Isten kegyelmében. Gyanakvás, bizalmatlanság él bennünk. Lámek, a gyilkos (Kain leszármazottja, mindnyájan azok vagyunk), mindenkiben gyilkost lát. A hazug ember senkinek sem hisz… Jézus tiszta szeretete megszabadíthat ebből az ördögi körből. Megtanít bízni, hinni, jót cselekedni. Megtisztítja szívünket, hogy helyesen érezzünk és lássunk. Az ige hozzá teszi: „és testünket is megmosták tiszta vízzel”. A keresztségben is ez a belső megtisztulás ábrázolódik ki. 

   A fentieket szem előtt tartva: ragaszkodjunk a reménység hitvallásához. Ha Isten egyszülött Fiában mindezt elvégezte érettünk (ha bemenetelünk van a mennyei szentélybe Krisztus vére által, ha feláldozott testén keresztül új, élő, az életre vezető utat nyitott számunkra, ha ilyen főpapunk van, aki önmagát ajánlja fel értünk), akkor járuljunk hozzá igaz szívvel és teljes hittel. A kegyelem teljességét nem lehet csak részben elfogadni.  

   Meg kell erősödjünk a Krisztus érdemére alapozó belső bizonyosságban, sőt hitvallásként számot is kell tudjunk adni a bennünk levő reménységről. Jönnek kísértések, csalódások, megtorpanások. De ez a reménység élő kell maradjon bennünk. Ahogy a HK is tanítja: akár élek akár halok, az Úré vagyok, mert ő megváltott, és mindent az én üdvösségemre használ fel. Hitemben nem maradhatok néma:vallást kell tennem arról, hogy másokat is bátorítsak azzal. (Képzeljük el: egy hajón kitör valamilyen járvány… Ott van egy orvos is, aki tudja, hogy egy kezelhető betegségről van szó, és van elég gyógyszer, ami el is kezdene osztogatni, de nem mondana semmit a kétségbeesett embereknek… Hagyná őket a bizonytalan szorongásban, rettegésben.) 

  Az ige hozzáteszi: mert hű az, aki az ígéretet tette. Isten hűsége bizonyos (a múlt vasárnap is hallottunk róla), még ha mi hűtlenkedünk is. Mintha azt mondaná Isten: „gyermekem, nem tudsz olyan nagy bűnt elkövetni, hogy ne fordulhatnál hozzám segítségért.”   

  Az egymás iránti felelősséghez hozzátartozik az is, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítjuk. Azzal elsősorban, ahogyan viselkedünk. Vajon nem azért van annyi elidegenedés, eltávolodás, kiüresedés gyülekezetünkben, mert nem tudunk élő, meggyőző, hiteles, jó példával elöl járni, a lelkésszel az élen? Mert nem azt érzik meg az emberek közöttünk, hogy jó ide tartozni, hogy itt szeretetet, elfogadást tapasztalok. A családokban nem ez a hagyomány plántálódik tovább.  

  Az utolsó intés így hangzott (az előző gondolathoz is kapcsolódva): ne (mégse) hagyjuk el gyülekezeteinket, amint egyesek teszik … Látjuk, ez régi probléma, már az „első keresztyének” második generációjánál jelentkezett. Már akkor elkezdődött a belső meghasonlás, a versengés, az „igaz hit” szabad piaca, a közösségek közti válogatás, vagy éppen a kapcsolat feladása. Mennyivel inkább így van ez ma! Milyen sokan végleg becsukják maguk mögött a templomajtót! Isten elsősorban ott tesz felelőssé, abban a közösségben akar felhasználni, ahol elhívott. (Misztótfalusi Kis Miklós Európa-hírű nyomdász, betűmetsző volt, fényűző élet várt volna rá… mégis hazajött, mert népének akart szolgálni, vállalva a mellőzöttséget, nehézségeket.) Kétféleképpen fordíthatunk hátat gyülekezetünknek: vagy kilépünk, vagy be sem lépünk. Ez utóbbi öltött közöttünk aggasztó méreteket. 

   Pedig, int az ige, annál is inkább össze kellene zárni, ragaszkodni kellene, mert közeledik a nap. Érdekes, itt ez megjegyzés a gyülekezet iránti hűségre buzdító érvként szólal meg, míg vannak egyházi csoportok, amelyek éppen a régi gyülekezet elhagyása melletti érvként említik. Gyertek hozzánk, nálunk megtartattok! Csak Krisztusnál tartatunk meg. Csak őt ne hagyjuk el, maradjunk meg a benne való hitben, és biztassuk egymást is, mert nehéz idők jönnek, nehéz idők járnak. De hisszük, hogy sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem élet, sem halál el nem szakíthatnak minket Istennek Krisztusban megjelent szeretetétől. Áldott legyen az ő neve! Ámen.