Zsid 13, 1-6 (vas.de., vázlat)

1 A testvéri szeretet maradjon meg közöttetek. Róm 12,13 

2 A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg. 1Móz 18,1-8 

3 Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok. 

4 Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta, mert a paráznákat és a házasságtörőket ítéletével sújtja Isten. Ef 5; 1Thessz 4,3-8 

5 Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” 5Móz 31,6; 1Tim 6,6-10 

6 Ezért bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Z

   A Zsidókhoz írt levél utolsó fejezetéből olvastuk az igét. Ebben az újszövetségi könyvben sok ószövetségi példát, képet, hivatkozást találunk, amelyek előrevetítik mindazt, ami Isten egyszülött Fiában beteljesedett, ua. összehasonlítási alapként is szolgálnak, hogy általuk is nyilvánvalóvá váljon a Krisztus megváltó áldozatának, messiási szolgálatának páratlansága. A levél címzése alapján arra gondolhatunk, hogy a szerző elsősorban zsidó olvasóinak akarta bebizonyítani, hogy Krisztus küldetése, megváltói munkája beletagolódik Istennek már az Ószövetségben kijelentett kegyelmi tervébe.

  A prófétai ígéretek, a törvény ceremóniái tehát Krisztusra mutatnak, de nem elég erre csak rácsodálkoznunk, hanem el is kell indulnunk feléje a benne feltáruló, szeretetben megvalósuló utat járva. Krisztusban csak úgy lehet hinni, ha követjük őt. A benne való hit több, mint elmélet, teológiai meggyőződés. A „hiszel-e Krisztusban?” kérdés egyenértékű azzal, hogy „az ő példája szerint élsz-e, igazságát, szeretetét képviseled-e?”.   „Aki az evangéliumot olvassa, az Krisztustól kér tanácsot”.  Komolyan vesszük-e az ő szavát? 

   Ha pl. valaki elvégzi az ökológiai egyetemet, és természetvédelmi szakember lesz, de ugyanúgy kiönti a használt olajat a patakba, mint azelőtt, mert így szokta meg, akkor valami nincs rendben. Az első keresztyének a cirkuszok porondján saját testükkel védték egymást, ma a keresztyének többségének esze ágában sincs kiállni társai mellé a jelképes küzdőtérre, csupán érdeklődő (vagy éppen közömbös) néző akar maradni. 

    A zsidókhoz írt levél végén keresztyéni tanácsok, intések hangzanak el azok számára, akik Mesterük példáját, hitüket, elhívatásukat, közösségi küldetésüket fontosnak tartják… Az első így hangzik: „a testvéri szeretet maradjon meg”. Nem látunk mindent egyformán, vannak véleménykülönbségek, de a lényeg ez. Itt Bergenyében, és másutt is. Ezt a szeretetet pedig gyakorlatba kell ültetni. A tettek, a magatartás nyelvére lefordítva ez együttérzést, segítőkészséget, egymás iránti elkötelezettséget jelent.

   A testvéri szeretet elvi alapja a közös származás… Lelki értelemben is: az a tény, hogy mindnyájan Krisztuséi vagyunk, általa pedig Istenhez tartozunk. „Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk”. Egy a mi Atyánk, egy a mi Urunk (1 Kor 8,6). Vajon ezt szívünk szerint komolyan vesszük-e, megnyilvánulásainkban ehhez tartjuk-e magunkat? Egy negatív példát említek: a háborús rezsimet kiszolgáló orosz ortodox egyház papjai a templomokban a „náci” Ukrajna fölötti a győzelemért imádkoznak Istenhez, az ukrán ortodox papok pedig ugyanazt a régi pravoszláv hagyományt követő liturgikus alkalmakon azért könyörögnek ugyanahhoz az Istenhez, hogy pusztítsa el a rájuk támadó oroszokat. Valami nincs itt rendben. És közöttünk hasonlóképpen sok mindenben.  

 Külön figyelmünkbe ajánlja az ige a vendégszeretet, és egy érdekes (ószövetségi történeteket idéző, pl. Ábrahám, Lót esete) gondolattal toldja meg: mert ez által némelyek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg. 

 Nem tudod, hogy kit fogadsz be, kinek segítesz, és kivel vagy gonosz és szívtelen. Biztos, hogy sokan azok közül, akiket visszautasítunk (jöttmentek, idegenek, bevándorlók, nem tudom, kik), megelőznek az Isten országában. Krisztus Urunk tanítja ezt. Az a koldusfiú, akire rászólok, hogy „takarodj innen, te büdös kölyök”, sokkal drágább lehet az Isten szemében, mint például én (e nemes ekklézsia tiszteletes papjaként).  

   Szól a következő intés: „ne feledkezzetek meg a foglyokról!”. Az első keresztyének közül sokan szenvedtek börtönökben a hitükért. A gyülekezetnek nem szabad elfelejtenie: hittársakról van szó, akik részben őhelyettük is szenvednek. Ez az összetartozás érzés eleven kell maradjon… Tudjátok, a megfeledkezés a legnagyobb kísértés. Ha valakivel valami baj történik, akkor arra pillanatnyilag odafigyelünk, de idővel csökken az érdeklődés, pedig a teher ott marad az illető testvéren… Közösségünk tagjai közül ez idő szerint senki nem raboskodik börtönben (a hitéért), de sokan vannak, akik valamilyen kényszerítő körülmény fogságában sínylődnek.

  Elgondolkoztató az érvelés: mintha fogolytársak volnátok. Útjaink különbözőek, de egy közösséghez tartozunk. Pál apostol írja: ha szenved egyik tag, vele együtt szenvednek a többiek is (1Kor 12,26). Az egyik ujjam fájdalma egész testem problémája. 

  És ne feledkezzetek meg a gyötrődőkről, bajban levőkről, mint akik magatok is testben vagytok. Jakab apostol is figyelmeztet arra a levelében, hogy könnyen odavetjük a nélkülözőknek: lakjatok jól, és menjetek el békességgel. De cserélnél csak egy napig is helyet vele?! Ami nekem nem jó, az másnak sem, ami nekem nehéz (lenne), az másnak is az. (Csehov: orvos és betege.) 

  Több esketés is volt gyülekezetünkben az idén, textusokat kerestem, ez az ige is elém került: „legyen megbecsült a házasság”. Szép gondolat! Valóban legyen becsülete, méltósága, tekintélye a házasságnak! Sokszor mi magunk romboljuk a jó hírét, reputációját, mutatunk rossz példát. Az egyik Mo-i együttes énekli: „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, Nézd meg jobban: hogy élnek anyádék!” Nem tudtam soha eldönteni, hogy ez egy pozitív vagy negatív hivatkozás. (Hogy elrettentő vagy éppen motiváló példa az „anyádéké”.) Mindenesetre úgy kellene éljünk, hogy az utánunk jövő generációnak felmutassuk a család, a közösség igaz értékét, megtartó erejét. Földi jövőnk alapjáról van szó. Ha nincsenek családok, közösségek, akkor itt nincs tovább.

   Ua. az az intés is benne van: maguk a házasfelek is becsüljék meg egymást, és tisztán éljék meg kapcsolatukat, mert (és ezért a figyelmeztetésért nem választottam végül esketési textusként ezt az igeverset) „a paráznákat és házasságtörőket megítéli az Isten”. Tudom, az Isten ítéletéről szóló tanítással kapcsolatban a mai embernek érzékeny fenntartásai vannak. Régebb természetesebb módon hozzátartozott a közgondolkodáshoz, gyakran mondták is (néha rosszkor, néha saját haragjukat kivetítve), hogy „íme, megbüntette az Isten”. Ehhez nekünk nincs jogunk, ám Istennek joga van igazságának érvényt szerezni (HK). Az ige igaz marad. Aki vét Isten törvénye ellen, aki megsérti azt a saját szívében, az magának okoz kárt. 

    Arra a kérdésre, hogy boldogabbak-e a hűséges hitvesi kapcsolatban élő emberek, a MI válasza ez volt: „Igen, a statisztikai adatok és a hosszú távú kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a hűséges házastársak szignifikánsan boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek az életükkel, mint a hűtlenek. Bár a hűtlenség rövid távon nyújthat egyfajta mesterséges „boldogságlöketet” (izgalom, újdonság varázsa), a hosszú távú pszichológiai és párkapcsolati jólét tekintetében a hűség egyértelműen felülmúlja a hűtlenséget.” Az áldást és az ítéletet is magunkban hordozzuk: a kettő közti különbség az engedelmességen múlik.

   A Krisztust követő életvitelre néző praktikus tanács hangzik el a következőkben: ne legyetek pénzsóvárak. Aki mindent pénzben mér, annak a pénztől függő lesz a boldogsága, minden kapcsolata is. Ami után sóvárgunk, az megkötözi, „lekorlátozza” gondolatainkat, meghatározza magatartásunkat, attól nem tudunk szabaddá lenni. A pénzsóvárgás (a pénz szerelme) megváltoztatja az embereket. Eltorzul a jellemük, a látásuk, a másokkal való viszonyuk, és az anyagiakat előtérbe állító értékrendet alakítanak ki. Pénzzel sok mindent el lehet érni, de nem mindent…  

    Egy vállalkozást indító, meggazdagodott ember mondta: minden pénzemet odaadnám azért, hogy olyan békességben, nyugalomban éljek, mint amikor még „egyszerű” ember voltam. Értsd: minden pénzét odaadná, hogy újból „tisztességes szegénységben” élhessen. Vajon mi akadályozza meg ebben? És vajon vagyonával együtt pénzsóvárgásáról is le tudna mondani?  

  Érjétek be azzal, amitek van… A gazdagság igazi mértékegysége a megelégedettség és hála. Igaz, milyen hosszú listát tudnánk összeállítani, amelyben azt sorolnánk fel, hogy miért lehetünk hálásak: életünkért, testi erőnkért, családunkért, a békességért, anyagi javainkért, hitünkért, azért, hogy hála töltheti be a szívünket. És még annyi minden!  

   Kicsit csodálkozunk a fenti gondolat alátámasztására idézett igén: „mert ő mondta” - és azt várnák, hogy azzal folytatódik, hogy pl. minden kegyelmét kiárasztja rátok, hogy megad nektek mindent, amire szükségetek van (ilyen ígéretek is vannak), de nem, hanem az áll itt -: „nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged”.  Vagyis: mindenkor veled vagyok. A legnagyobb gazdagság az, hogy velünk az Isten. „Hol Isten, ott szükség nincsen” – az közismert Házi áldás utolsó sora ez. 

   Képzeljük el, ott áll a kikötőben a vadonatúj Titanic és mellette egy kis kopott hajócska. Két hajóskapitány nézegeti a hajókat, amikor váratlanul egy mennyei hang megkérdi tőlük: melyiket választjátok. Az első rögtön megszólal: Uram, én ezt a bámulatos technikai csodát, ezt az elsüllyedhetetlen óceánjárót. A másik azt mondja: nekem jó a másik is, csak, Uram, te jöjj velem minden utamra… Aki Krisztust választja, az az életet nyeri meg.  

  Ezért bízva mondhatjuk: „nem félek, ember mit árthat nekem”. Énekeltük: „Az Úr Isten az én reménységem”. Nem emberektől várom (és nem is féltem tőlük) a boldogságomat, mert megtapasztaltam, és szüntelenül, napról napra tapasztalom, hogy Isten minden kegyelmét kiárasztja rám Krisztus Jézusban. Ámen.