Jak 1, 19-27 (vas.de.)   

Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, 

20 mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát. 

21 Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket. Kol 3,8; 1Pt 2,1; Zsid 13,21 

22 Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mt 7,21 

23 Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. 

24 Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. 

25 De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete. 

26 Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló. 1Pt 3,10 

27 Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.

   Kicsit előreszaladtam a bibliaolvasó kalauz nyomon követésében… a hétvégi igeszakaszt olvastam fel. A Jakab levele az Újszövetség egyik sajátos tartalmú és stílusú kanonikus irata. Nem egy konkrét gyülekezetnek szól, hanem szélesebb olvasóréteget szólít meg, és nem elvont dogmatikai kérdéseket taglal, a hangsúlyt a hitből fakadó erkölcsi magatartásra helyezi, állhatatosságra, igazságosságra, irgalmasságra buzdítva az olvasókat. Ha hiszünk, akkor az megmutatkozik a mindennapokban, kiváltképpeni módon a bajok, a küzdelmek között.  

   A levél első mondatából kiderül, hogy Jakab a szerző (a sokak által osztott vélemény szerint a tanítvány Jakabról van szó, aki nagy tekintélynek örvendett az első keresztyének körében), és bár a címzés a 12 törzsnek szól, ez valójában egy szimbolikus, tágabb értelmű körülírás… Krisztus szétszórtságban élő követőire utal.

   Mindjárt az első üzenet – ahogy a lekcióban hallottuk - a megpróbáltatásokról szól: „teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül”… Túlzásnak érezzük ezt a tanítást, de itt az Istenhez tartozó ember rendíthetetlen, feltétlen bizakodásáról van szó, aki még a kísértések között is hálás tud lenni, akinek a nehézségek valósággal megedzik a hitét, és őt magát állhatatossá teszik.  A hitben állhatatos, kitartó ember nem önmagára, hanem Isten ígéreteire alapoz. Ez a lelkület meghatározza cselekedeteit is: nem a habozó bizonytalankodás, hanem céltudatosság jellemzi azokat.   

   Ismerjük el, általában nem így gondolkozunk… talán azért is tanítja ezt nekünk az ige. Találóan jegyezte meg valaki: ki akarjuk venni Isten kezéből a gondviselés és világkormányzás feladatát, és azt, ami a mi dolgunk lenne, áthárítjuk őreá. Azt mind tesszük-vesszük, amin nem tudunk változtatni, amin pedig tudnánk, azzal nem foglalkozunk.  

   Ma igénkben is hallottuk: tanulnunk kell… Soha nem fejezzük be ezt a folyamatot, mert itt a földön nem jutunk el a tökéletességig (nem csak a jó pap, hanem a jó gyülekezet is holtig tanul). Itt először azt ajánlja az ige, hogy azt tanuljuk meg, azt sajátítsuk el, hogy legyünk gyorsak a hallásra, és lassúak a szólásra, az odamondásra, a haragra. Ez elsősorban nem viselkedéstechnika, hanem lelkület kérdése, de ha bent még nem vagyunk készek rá, akkor is jó elkezdenünk külső megnyilvánulásainkat az ige elvárásaihoz igazítani. Hányszor bántátok meg azt, testvéreim, hogy nem szóltatok rá indulatosan, bántóan, sértően valakire (nem kiabáltátok le a fejét)? És hányszor bántátok meg azt, hogy ezt tettétek? „Járj a törvény szerint, ha nem is érted azt, és fokozatosan megvilágosodik előtted annak igazsága”. Szóval törekedjünk türelmesen meghallgatni, minél jobban megérteni egymást, a beszédbenpedig  legyünk bölcsek, megfontoltak, visszafogottak. Ne engedjük, hogy indulataink, érzelmeink irányítsanak. mert azok nem mindig jó tanácsadók. 

  Az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát, mégha arra hivatkozik is. Valószínű, hogy amikor Jakab leírta ezt az intést, lelki szemei előtt konkrét esetek jelentek meg, úgy ahogy nekünk is vannak tapasztalataink azzal kapcsolatban, hogy haragunkkal nem vittük előbbre, sőt akadályoztuk az Isten ügyét… családban, gyülekezetben. 

   Hanem vessétek el magatoktól… Vajon ez ilyen egyszerű? Fogom, és kidobom magamból a haragot, a neheztelést, az előítéletet, mint egy láb alatt levő tárgyat? Ha ilyen könnyű lenne, sokan akkor sem tennék meg, mert nagyon tudunk ragaszkodni ezekhez a negatív érzésekhez. Pedig amíg ezekkel van tele az életünk, addig nem tudunk valóban Istenre figyelni. Egy dühöngő emberrel nem lehet szót érteni. Hatástalan minden próbálkozás… A kettő együtt működik: üresítsétek meg magatokat, és fogadjátok be az igét… Kell-e nekünk egyáltalán az ige, vagy fontosabbak számunkra bűneink, kényelmi szempontjaink, saját életelveink? Ha nem érdekel Isten akarata, tanácsa, ajándéka, akkor nincs is miről tovább beszélni. Akkor sem, ha hozzá teszi az ige: „meg tudja tartani lelketeket”. Krisztus Urunk tanítása jut eszünkbe: „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is”… Nekünk mégis a "világ" kell, a lelkünkkel nem sokat törődünk. Jól értjük: igazi mivoltunk, rendeltetésünk kiteljesedéséről, belső értékeink megmaradásáról van itt szó, és végső soron az üdvösségről. 

  Érdekes kifejezés: a belétek oltott igét. Vagyis az ige nem a bűn miatt elvadult természetünk része, de Isten az ő megújító kegyelme révén gyümölcsözővé tudja tenni azt az életünkben. Akkor, ha nemcsak hallgatói, de megtartói leszünk annak. Többször elmondtam: manapság már a hallgatással is baj van. Nem tartozik életünk ritmusához az Istennel való közösség keresése. Annyi mindenre figyelünk, de az élet beszédére ritkán jut időnk. Eltávolodás, szétesés ennek az eredménye. A levél megírása idején még együtt volt a gyülekezet, de már akkor sok gyarlóság, képmutatás jelentkezett a közösségekben. Együtt kellett harcoljanak hitük tisztaságáért… Nekünk is. 

 Szóval az igét cselekedni kell, gyakorlatba ültetni. Nem elég a kegyes, adott esetben kenetteljes szöveg. Még bibliai igék sűrűn történő idézése sem. Nem lehet magunkat keresztyénnek vallani, és ugyanakkor pogány módon élni: érvényesülésért, előnyökért, akaratunk véghezviteléért minden gond nélkül félretenni a hitünket. Ezt az ellentmondást, ez a meghasonlást mindegyre felfedezzük magunkban. A román közmondás is figyelmeztet erre: „fa ce spune, si nu ce face popa”. 

    Megfigyeltük, hogy azzal zárul ez a figyelmeztető mondat: hogy be ne csapjátok magatokat. Másokat akarunk megtéveszteni, és valójában magunkat vezetjük félre, magunkkal is elhitetjük, hogy milyen jók és nemeslelkűek vagyunk, mert szépen beszélünk erről. Pedig ez csupán önámítás.   

  Egy hasonlattal szemlélteti ezt Jakab: olyanok vagyunk, mint az az ember, aki a tükörben megnézi magát, és amint továbbmegy, azonnal el is felejti, hogy milyen volt. Az ige tükre mindig ott kell legyen előttünk, minden tettünket ahhoz kell mérjük. Ez a tükör szembesít önmagunkkal, ua. Istennel, megváló Urunkkal is… Ez tette ő értem, én így viselkedtem, vajon rendben van-e ez? 

   A szabadság tökéletes törvénye… A szabadság – látjuk - nem azt jelenti, hogy fölötte állok a törvénynek, hogy azt teszem, amit akarok. A szabadság szentség nélkül a legnagyobb visszaélésekhez vezet (v.ö. szovjet „felszabadítás”). Hanem az igazi szabadság az, amikor azt teszem, ami a rendeltetésem. A virág rendeltetése az, hogy nyíljék, az elvetett búzáé, hogy teremjen, az emberé, hogy – ahogy a reformátorok megfogalmazták - Isten dicsőségére és mások javára éljen. Ebben teljesedik ki az élete. És ez is teszi igazán boldoggá. „Boldog lesz az ő cselekedetében”. A földi sikereket, megvalósításokat sorolni szoktuk, de a lelkieket mintha nem tartanánk fontosnak, följegyzésre méltónak: hogy erőt kaptam a kitartáshoz, hűséghez, ahhoz, hogy Isten igazságát kövessem.    

  Jakab külön kiemeli azt, hogy vigyáznunk kell a beszédünkre. Aki nem fékezi meg a nyelvét… annak kegyessége hiábavaló. Már itt megpendíti a nyelv bűneiről, a hazugság, rágalmazás, mellébeszélés kísértéséről szóló tanítást (aminek később a levelében egy egész fejezetet szentel). A kegyesség az őszinte, egyenes, hiteles beszédben is meg kell mutatkozzék. Krisztus Urunk is tanítja: szavatok legyen igen, igen vagy nem, nem.  

   Az istenfélő élet lényegét írja körül gyönyörű szépen, praktikusan az utolsó vers: tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól. Közösséget vállalni a bajban levőkkel, a kiszolgáltatottakkal, és nem összekeveredni az önmagával tetszelgő, hitetlen világgal. Benne vagyunk ebben a világban, de nem kell átvennünk annak a gondolkodását, stílusát, hanem vigyáznunk kell arra, hogy tisztán megőrizzük magunkat, azaz hűségesek maradjunk megváltó Urunkhoz. Így tudunk példát mutatni, sőt hasznára is lenni Isten nélkül/ellen küzdő embertársainknak. 

   Mi szeretünk megfürdeni a győztesnek mutatkozó világ mulandó dicsőségében, szeretünk a szemmel láthatólag sikeres világgal együtt ünnepelni, pedig a kereszt veszteségét vállaló Krisztus (és az ő lúzernek tekintett kicsinyei) mellé kell odaállnunk ahhoz, hogy az ő örökkévaló győzelmében részesüljünk. Ámen.