Jel 1, 4-8  (vas.de., vázlat)   

 4 János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, 2Móz 3,14; Jel 4,5 

5 és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, Zsolt 89,28; Róm 8,29; 1Kor 15,20; Zsid 9,12-14 

6 aki országa népévé tett minket, papokká Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. 2Móz 19,6; 1Pt 2,9; Jel 5,10 

7 Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Dán 7,13; Mt 24,30; Mk 13,26; Lk 21,27; 1Thessz 4,17; Zak 12,10; Jn 19,34.37 

8 Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

   A Jelenések könyve nehéz, vészterhes időben íródott. A keresztyéneknek üldözésekkel, megtorlásokkal, bántalmazással, börtönbüntetéssel kellett szembenézniük… Sokakat közülük megkínoztak, kivégeztek. A külső bizonytalanság szorításában különösen erős belső bizonyosságra volt szükségük, az elnyomó hatalom által rendezett vérfürdők, pogromok rettegései között, az emberileg kilátástalan helyzetben konkrét vigasztaló üzenetre arról, hogy valaki kordában tartja a gonosznak a tombolását, egyszer véget vet annak, az övéinek pedig igazságot, elégtételt szolgáltat. A bűn, az erőszak, a hamisság világa recsegve-ropogva összeomlik, és eljön az üdvösség korszaka. (Másként prédikálnék, ha gyülekezetünk állandó terrorfenyegetések közt élne… gondoljunk pl. a Nigériában élő keresztyén testvéreinkre.)

    Az Újszövetség utolsó könyve valójában vigasztaló célzatú bizonyságtétel, bár sok félelmetes, rémisztő kép jelenik meg benne. Az igazságtalanság, az istentelenség grasszáló hatalmaskodása valóban szörnyű dolgokat képes művelni, és annak bukása is döbbenetes folyamat… Példaként említhetnénk azt, hogy micsoda iszonyatos visszaélések, túlkapások, kegyetlenkedések történtek Hitler, Sztálin, Mao Ce-Tung diktatúrája alatt (másokat is említhetnénk). A földi poklot túlélőknek valósággal nem voltak szavaik arra, hogy elbeszéljék az embertelen szenvedéseket, megaláztatásokat… János is úgy érezte: nem elegek a köznapi fogalmak, kifejezések a gonosz féktelen dühöngésének, és majd rettenetes pusztulásának a leírására, azért nyúlt archaikus jelképekhez, szimbólumokhoz. 

   A Jelenések könyve látomásokból áll, és ennek a műfajnak megfelelően nyelvezetére a prófétikus drámaiság, sejtelmesség, áthallás jellemző, sok furcsa, szürreális szereplő vonul fel (erős angyalok, sárkány, fenevad, lovasok, nagy parázna), de az üzenet mégis világosan kivehető: Isten megőrzi az ő népét, ezért ki kell tartani a hitben. Sok az ijesztő jelenet is (a hét pecsét feltöréséhez, a hét harsona megszólalásához, a harag hét pohara kitöltéséhez, a négy lovas megjelenéséhez kapcsolódó események, természeti katasztrófák), de ezek felett ott őrködik az Isten kegyelme. „A Sátán Isten láncos kutyája”. Fenyegetően vicsorog, de a hatalma korlátolt. A történelemben – amelyet látszólag a gonoszság irányít – végül Isten üdvözítő terve valósul meg. Ezekben a látomásokban előjön tehát az jelen sok traumatikus élménye, rettenetes tapasztalata, de a jövőnek a gonoszság feletti ítéletet, ua. a kegyelem győzelmét előrevetítő víziója is.   

   Ebben a könyvben felismerhető egy szándékolt ködösítés is. Ilyen értelemben kódolt üzenet akar lenni az üldözött keresztyének számára: tudnotok kell, hogy Isten terve végbemegy, a gonosz legyőzetik, megaláztatik, ne féljetek hát, legyetek erősek a hitben. Bár a testi és a lelki ellenség  tűzzel-vassal támad titeket, valósággal el akar nyelni, a ti sorsotok, jövőtök nem tőle függ, üdvösségeteket semmi nem fenyegeti. A gonosznak az órái viszont meg vannak számlálva. („Dühös tüzét bármint hányja a föld bálványa, vége lesz és elvesz… ) A könyvben rejtjeles utalást találunk a Néró személyére, a bálványimádó (és másokat is arra kényszerítő) római birodalomra (érdekes tény: a császárkultusz éppen Kis-Ázsiában volt a legerősebb). De nyilván, a könyv nemcsak az I. századi keresztyéneknek íródott, hanem előre is tekint Krisztus visszajövetének idejére. „A leírt események egy része megtörtént, a másik része most is zajlik”. A lényegi üzenet ugyanúgy szól a mai kor emberének, mint az akkoriaknak. 

   A Jézus visszajövetelétől – mulandóságunkat figyelembe véve – tkp. csak egy emberöltő választ el. Másrészt tisztában kell legyünk azzal, hogy az istentelen erők mindig újratermelődnek… A Sátánnak mindig lesznek kártékony eszközei, minden gonoszságra elszánt emberei… egészen az idők végezetéig, amikor majd Isten Jézus lábai alá vet minden ellenséget, amikor eltöröl minden birodalmat, minden hatalmat és erőt (1 Kor 15,24-25). A Jelenések könyve türelemre is tanít. Mindezeknek meg kell lenniük. De a történelem - néha érthetetlen és fájdalmas szörnyűségeken keresztül – jó irányba halad.  

    A könyv címe görögül: Apokalipszis. Titokzatos, misztikus, ezoterikus kifejezésnek tűnik, mintha csak a beavatottaknak szólna (és a teljes összeomlásról, a végítéletről számolna be), pedig a jelentése az, hogy feltárni, felfedni, leleplezni. Az első mondatokban hangzik el (megadva a könyvhöz való viszonyulás alaphangulatát): „Boldog, aki olvassa, és boldogok akik hallgatják ezeket a prófétai igéket” (Jel 1,3), mert bátorítást, vigasztalást merítenek belőle…  

   Szuggesztív, sejtelmes képei, zord prófétai hangvétele, furcsa kompozíciója, nehezebben kihámozható üzenete miatt a Jelenések könyve sokáig nem volt része az újszövetségi kánonnak. Utolsónak került bele a 4. században. Hisszük, az egyház akkori megbízottjai Isten Lelke által döntöttek úgy, hogy kétség nélkül Isten üzenete ez a biztató, figyelmeztető prófécia… A mitikus, sokszor kuszának tűnő események mögött mély spirituális tartalom fedezhető fel. A Jelenések könyve egyértelműen Krisztus-központú írás, az ő szabadítói küldetésének végső kibontakozásáról tesz bizonyságot.

   Szólnunk kell arról is, hogy az egyház történelme során sok félreértés, félreértelmezés született ezzel a könyvvel kapcsolatban, sokan kényük-kedvük, saját ízlésük szerint magyarázták és magyarázzák azt. Nem személyeket kell nekünk beazonosítani, nem időpontokat kell kiszámolgatni és megjósolni, hanem azt felismerni: hit által bele vagyunk tagolódva Isten üdvözítő tervébe, és senki és semmi el nem szakíthat tőle, ha hűségesek maradunk. Nem is a külső, istentelen hatalmasságok, hanem a világ hitetésének, gonosz befolyásának bedőlő belső hitetlenség és tagadás jelentik a legnagyobb fenyegetést reánk nézve. (Minket nem bántalmaznak hitünkért, a hitetlenség, a közömbösség pusztítja el közösségeinket). 

   Svájci továbbképzőm alatt találkoztam azzal, hogy függőségekben szenvedőkkel (elsősorban droghasználókkal) foglalkozó lelkészek csoportterápiás beszélgetésekben a Jelenések könyvét használták szemléltetésként… A szerek irreális, romboló hatását, az azokkal való elkeseredett küzdelmet jól leírják az itt előforduló jelképek, látomások, ua. megszólal a megtisztulás, a szabadulás gondolata is…  

    A könyve első címzettjei az Ázsiában levő hét gyülekezet tagjai. Jó ezt szem előtt tartanunk. Persze, ahogy ezt az imént tisztáztuk, a Jelenések könyvének van egy idő felett álló, illetve a végső időkre tekintő általános üzenete is, de a könyvbe foglalt tanítás elsősorban az említett közösségek sajátos helyzetében szólalt meg… 

    Nem azt írja János, hogy „jaj, nektek, szegény fejeteknek, mert nehéz idők járnak, üldözés, kegyetlenkedés, leszámolás van mindenfelé”. Hanem első mondata ez: kegyelem és békesség. Ez Isten akarata, ajándéka az ő mindenkori népének. Jönnek történelmi katasztrófák, kataklizmák, de Isten az övéit megőrzi kegyelmében… Az ige rá is mutat a jókívánság, a buzdítás személyes, megtartó mennyei háttérre (megerősítve, hogy nem csak egy üres formuláról van szó): attól, aki van, aki volt és eljövendő. Isten kezében tartja a történelmet, ő átlátja a kezdetet és a véget… 

   „És a hét lélektől” - Isten Lelkének a mindenekre kiható, mindeneket átfogó teljességére utal itt a szerző (pl. a Lélek hét ajándéka: bölcsesség, erő, értelem, tudomány, jótanács, istenfélelem, irgalom).

  És Jézus Krisztustól… A Jelenések könyvében mindig megnyugtató olvasni, hallani ezt a nevet, a róla szóló bizonyságtételt. Krisztus a garancia arra, hogy a történet a mennyei Jeruzsálem fele halad, illetve ott folytatódik örökkön örökké.  Ne féljetek, ő – aki életét adta értetek – mindig veletek van. És közel van az ő eljövetele (jelenlétének mindent elsöprő nyilvánvalóvá létele). Ő a hű tanú, aki tökéletesen kijelentette Isten akaratát. Nem kell nekünk rajongó képzelgésekbe, misztikus hiedelmekbe menekülnünk (e könyv olvasása közben sem), mert Krisztusban van minden reménységünk. János azt is hangsúlyozza, hogy ő legyőzte a halált… Akármilyen fenevad, sárkány, rémítő tünemény is jelenjen meg a könyvben, a történelem színpadán, nem szabad elfelejtenünk: nekünk halált legyőző Urunk van. Nemcsakhogy sok győztes csatát vívott, hanem a végsőt is megnyerte… Minden földi uralkodó hatalma a haláláig tart: a Nagy Sándoré, Dzsingisz Káné, Napóleoné, stb. A Jézusé nem… hanem örökké.

   És itt különös hangsúllyal szólal meg az a kijelentés, hogy ő a föld királyainak fejedelme. Nehogy valaki azt gondolja, hogy a mindenkori diktátorok, nagyhatalmú zsarnokok (a mostaniakat is beleértve) uralma korlátlan! Mindnyájan a nagybetűs Úr hatalma és parancsa alatt vannak ().

  A bizonyságtétel legszebb része: ő szeret minket (nemcsak pártatlan, igazságos, megbízható, akire mindig számítani lehet, hanem értünk dobog a szíve, mindent kész megtenni az érdekünkben). Ezt bizonyítja az, hogy a legnagyobb áldozatot is vállalta értünk: vére által megszabadított. És biztosította számunkra az örökséget (elvégezett dolog már!). Papokká tett az ő Istene előtt. Micsoda megtiszteltetés! Ez pedig nemcsak vágyálom, mert Krisztusban látjuk a beteljesedését. Ezt az igazságot senki nem vonhatja kétségbe. Akármi jöjjön is: kisemmizhetnek, börtönbe küldhetnek, megölhetnek, Benne életünk van. Övé a dicsőség és a hatalom… A Jelenések könyve a mulandó világ megpróbáltatásait írja le, annak a perspektívájában, hogy a Krisztusé a végső diadal, az örökkévaló dicsőség.   

   Nos, ez a Krisztus vissza fog jönni. Ő maga ígérte meg (mennybemenetel története). Mi ebben a reménységben élünk. (Édesanyám mondta el: amikor konfirmált, megszólította az ige, a tíz szűz példázata… A következő vasárnap már bálba hívták, de ő nem tudta elhessegetni magától azt a nyugtalanító gondolatot, hogy ha az Úr éppen aznap jön vissza, akkor vajon jó helyen és készen találja?) Lehet, hogy túl szigorúan vette ezt a dolgot, de az biztos, hogy sok olyan helyzetbe megyünk bele, amelyekben nem szívesen szembesülnénk a visszatérő Úrral. Komolyan kell vennünk! Úgy kell élnünk, mintha még ma megjelenne Krisztus, vagy nekünk kellene megjelennünk az ő színe előtt. 

   Ő eljön (mert egyszer eljött már), és meglátja őt mindenki. Először ki lehetett őt passzolni az istállóba, ki lehetett rekeszteni, keresztre lehetett küldeni. De másodszor lebírhatatlan, univerzális mennyei hatalommal jelenik meg. És mindenkinek meg kell őt látnia, szembe kell néznie vele. Azoknak is, akik hittek és hisznek benne, akik reménykedve várják, és azoknak is, akik keresztre szegezték és szegzik ma is, akiknek nem kell ő, akik kigúnyolják. (Emlékszem egy történetre, még gyerekkorban olvastam egy keresztyén brosúrában: egy fiatal orvostanhallgató a kollégái előtt nagyon arrogánsan, lekezelően, gúnyolódva beszélt a hívők képzelt Istenéről, aztán másnap egy gyakorlaton végzetes mérgezést kapott, és teljesen összetörve, szerencsétlenül és kétségbeesve halt meg.) Én úgy gondolom, nem is a halállal, hanem a mennyei Királlyal való szembenézés az igazi nagy próbatétel.   

   Elgondolkoztató kifejezés: siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy gondolom: lesz, aki örömében sír majd, mert elérkezett a szabadulás örökkévaló órája („emeljétek fel a fejeteket, közel van megváltásotok”, Pilinszky írja: „sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk”), és lesz, aki megszégyenülve, keményszívűsége jóvátehetetlen következményeit felismerve fog sírni…

   Egy ünnepélyes záró vers hitelesíti a fentebb elhangzottakat. Isten szól, ő áll jót mindezért. Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

   Ha Isten a Kezdet és a Vég, akkor akármi történik a kettő között, az is az ő felségterületéhez, juriszdikciója alá tartozik. Ő volt, ő eljövendő, de ő van is, itt és most: velünk, küzdelmeinkben, harcainkban, bukdácsolásainkban, hogy mindenen keresztül megtartson az ő örök szeretetében, melyet Krisztusban jelentett ki. Ámen.