Lk 13, 22-30 (vas.de.)

  22 Amikor Jeruzsálem felé tartott, városról városra és faluról falura haladva mindenütt tanított. 

23 Valaki ezt kérdezte tőle: Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Ő így felelt nekik: 

24 Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. 

25 Amikor már felkelt a ház ura, és bezárta az ajtót, megálltok kívül, és zörgetni kezdtek az ajtón, és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok. 

26 Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk és ittunk, és az utcáinkon tanítottál. 

27 Ő pedig ezt mondja nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők! Mt 25,41; Zsolt 6,9

28 Ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, és hogy ti magatok ki vagytok rekesztve onnan. Mt 8,11-12; 22,13; 25,30 

29 Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. 

30 És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek. 

    Jézus Jeruzsálem fele tart… Nem látogatni, szétnézni, vagy ügyeket intézni megy oda, hanem önmagát feláldozni. Az előző fejezetekben már kétszer beszélt a tanítványoknak a reá váró szenvedésekről. Jézus nem a kiutat keresi, hanem azon az úton jár, ha megpróbáltatással, megaláztatással is kell szembenéznie, amit Isten rendelt számára… Péter apostol mondja jeruzsálemi prédikációjában (ApCsel 2): ő „az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda”… a mi bűneinkért. Nem véletlenszerű volt az, ami vele történt, hanem egy örök megváltó terv része, amit ő tudatosan vállalt. Az ő áldozatához nekünk is tudatosan kell viszonyulnunk. 

  Olvastuk, hogy – városokon, falvakon áthaladva - mindenütt tanított. Sehol nem mondta (azt, amit mi emberek gyakran gondolunk): ezek az emberek nem érdemlik meg, közömbösek, keményszívűek, kár rájuk vesztegetni az időt, úgysem veszik komolyan, nincs semmi értelme Isten dolgairól beszélni nekik. Jézus ma is tanít az ő igéje által. Akinek van füle a hallásra, hallja. 

  Egyik helyen valaki odament hozzá, és azt kérdezte tőle: kevesen vannak-e, akik üdvözülnek. A kérdés megfogalmazása szinte sugallja a választ is: igaz, Uram, hogy kevesen? Talán az a megfigyelés állt a kérdezés hátterében, hogy nagyon sokan voltak, akik nem hallgatták Jézust, vagy kételkedéssel tették azt. Hiába kísérték csodák az ő szolgálatát, hiába szólt erővel és hatalommal. Ma még inkább ránk nehezedik a „kevés” dilemmája. Az azonban pozitív ennek az embernek a megnyilvánulásában, hogy érdeklődik az üdvösség felől (akkor is, ha általánosságban beszél róla). Hogy egyáltalán téma számára. Biztos, hogy Jézus, mint az Isten Fia, sokkal jobban tudta a választ, mint akárki más. Mi külsőségek alapján ítélünk. Vannak, akik számokkal dobálóznak, vagy a Jézus nevére hivatkozva emberi kritériumokat állítanak fel. 

 A Biblia, elsősorban az Újszövetség az üdvösségnek egyetlen feltételéről beszél. Az pedig nem valami, hanem valaki. Ahol a Szentírás az üdvösségről szól, ott kivétel nélkül mindig Jézusra utal. Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe (ApCsel 16,31). Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. (Róm 10, 9) Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által. (1 Thessz 5,9) Krisztus örök üdvösség szerzője lett (Zsid 5). Senki másban nincs üdvösség.

   Jézus a hozzá fordulónak nem ad konkrét, matematikai választ. Mit ért volna a kérdező azzal, ha Jézus azt mondja: kevesen. Vagy azt: sokan. Mert igazából azt foglalkoztat igazán, hogy vajon én üdvösséget nyerek-e? (A HK mindegyre erre hegyezi ki a válaszokat. Az 59. kérdés így hangzik: nos, ha mindezeket hiszed, mi hasznát veszed?  A választ: azt, hogy Krisztusban Isten előtt megigazulok, és az örökélet örököse vagyok.) De vajon tényleg érdekel-e minket? Nem sok olyan emberrel találkoztam, aki valóban az üdvösség távlatában gondolkozott volna. Nem betanult dogmák ismételgetésére gondolok, hanem személyes, őszinte hitvallásra. Elhangzik-e ez beszélgetéseinkben, a családban, tényleg élő reménység-e számunkra? Mert az biztos, hogy egyszer be kell fejeznünk földi pályafutásunkat. Vajon tudunk-e a „továbbról”? Arról a helyről, amit megváltó Krisztusunk készít számunkra? (Pál apostolhoz hasonlóan: „végezetül eltétetett nekem az igazság koronája”./2 Tim 4,8) Mi valahogy a földi időnk határai közé tervezzük be az életet. Még súlyos betegek is ritkán beszélnek arról: az Úrhoz készülök, megvan ez a reménységem. Mert minden másról le kell lassan mondanom. Mi akkor is a földi „továbbról” beszélünk, amikor itt már nincs tovább. A maradásról, amikor menni kell. Át tudunk-e váltani a mennyeire? Szeretnünk kell ezt a földi életet, megbecsülnünk, ragaszkodnunk ahhoz, az utolsó percig értékesnek tartanunk, de hit által túl kell lássunk azon.   

   Jézus az ő válaszában mindenképpen utal arra, hogy az üdvösség útját nem tapossák tömegek. Szoros kapuról beszél, amelyiken nem könnyű bemenni. Amin nem téved be csak úgy véletlenül az ember, hanem tudatosan kell megtennie ezt a lépést: bűnbánattal, odaszánással, lemondással. 

   A mi feladatunk mindenképpen az, hogy igyekezzünk. A kapu nyitva van. Nincs semmiféle trükk, varázslat, titkos, csak a beavatottak számára félretett ismeret, amit el kellene sajátítanunk ahhoz, hogy kinyissuk azt.  Semmilyen külső feltétel, aminek eleget kellene tennünk. Csak hittel be kell lépnünk rajta. (Van egy érdekes román játékfilm, Életvonat a címe. Fantáziadús a feldolgozott történet, aminek a lényege az, hogy egy zsidó falu lakói megszervezik saját ál-deportálásukat, hogy így megszabaduljanak az igazitól… Közülük kerülnek ki a náci őrök, a vasutasok és a deportáltak is. De vannak, akik nem hisznek a tervben, és nem ülnek fel a vonatra, vagy később megszöknek a vonatról… valójában a halálba.) A kegyelem adva van, de nekem át kell lépnem a hit szoros kapuján. 

  Az a figyelmeztetés is benne van az igében, hogy nem halogathatom a döntést. Mert lejár a lehetőség. Isten kegyelme végtelen, de az én időn véges.  „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket”.  Nem tudom, testvéreim, elfogadtátok-e a kegyelmet? Tudjátok-e, hogy örök életetek van? Testi gondjainkkal sokat foglalkozunk, a lelkiekkel olyan keveset törődünk. 

   Egy képpel, hasonlattal, az akkori életből vett jelenettel szemlélteti Jézus ezt a tanítását, ennek a súlyát: amikor leszállt az este, a ház ura felkelt, és bezárta az ajtót. Azután hiába zörgettek azon („ma még lehet, ma még szabad”, ma még megnyittatik). Kívül tartózkodsz még, vagy bent vagy már? Hiszel-e Jézusban? Ahol ő van, ott van a bent. Fogadd be őt, hogy vele és általa te is befogadtassál! Csak Krisztusban ismer fel minket az Isten. Az mondja a gazda a későn zörgetőknek: nem tudom, kik (honnan valók) vagytok. Ha a baráti körömből lennétek, tudnék arról, hogy hozzám jöttök. Isten országába nem a saját személyinkkel, hanem a Jézuséval léphetünk be. Csak magadnak élsz, csak magaddal törődsz, vagy ismered a Krisztusnak szolgáló élet áldását, örömét, drága ígéretét? 

    Aztán folytatódik a párbeszéd. Az ember mindig igyekszik kimagyarázni önmagát (ahelyett, hogy bemenni igyekezett volna). De kiderül: az Úr előtt nem jók az érveink, pedig lehet, hogy a mi szemünkben nagyon meggyőzőnek hangzanak. „Előtted ettünk, és ittunk, az utcáinkon tanítottál”. Jézus itt kortársairól beszél elsősorban, de rólunk is. Valamiképpen minden embernek viszonyulni kell hozzá.  

    Figyeljük meg! Nem azt mondják, hogy veled ettünk, sem azt, hogy nálunk tanítottál. Tudtunk, hallottunk rólad, ismertünk, de személyesen nem fogadtunk be, nem köteleztük el magunk melletted. Sok embernek ilyen a kapcsolata Jézussal.  Az a tény, hogy jól ismerem az orvost, látom, ahogy másoknak védőoltást ad, nem fog engem megmenteni egy halálos járvány idején. 

   A válasz lesújtó: nem tudom, honnan valók vagytok… Látjátok, nem is az a fontos, hogy önmagunkban kik vagyunk, hanem az, hogy lelki értelemben „honnan valók vagyunk”, hogy kihez tartozunk, milyen indulatok irányítanak, milyen lelkületet hordozunk! Mit vallunk a Kátéval együtt? „Akár élünk, akár halunk, a Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk”… De ha ezt megtagadjuk, akkor Krisztus nélkül bizonytalanná válik az identitásunk, a származásunk, a sorsunk. Akkor idegen uralom alá kerülünk. A farizeusoknak mondja Jézus, ítéletes szavak (Jn 8,44): ti az ördög atyától vagytok. Nem a mennyei Atyától. Pedig a törvény emberei vagytok, igazaknak tartjátok magatokat. Nem elég az, hogy reformátusok, egyháztagok vagyunk. Személyesen kell Krisztushoz tartoznunk… 

   Többször hallottunk olyan híreket, hogy ha valamelyik országban hirtelen bizonytalanná válik a helyzet, pl. háború robban ki, az Egyesült Államok saját polgárait igyekszik kimenteni, ha kell, katonai repülőgépeket küld értük. Arra (és azzal) mások nem szállhatnak fel. Lehet, hogy a kivételezettek között vannak nem éppen tisztességes, vagy éppen semmirekellő emberek is, vagy olyanok, akik pár hete kapták meg az állampolgárságot, nem számít: minden amerikait kimenekítenek…  Egyik keresztelési énekünkben valljuk: „Homlokomon piros véred, tied vagyok, úgy ítélj meg”. Tudnunk kell: a Krisztuséi vagyunk, Istenhez tartozunk. Ez a legfontosabb. Lehetsz tagja akármilyen elit klubnak, egyháznak, az nem fog megmenteni.  

  Kemény mondat hangzik el a könnyelműségük miatt kint rekedőkkel kapcsolatban: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás… Elgondolkoztató az indoklás: amiatt sírtok, gyötrődtök, mert látjátok, hogy mások bemennek, de ti kívül maradtok: mert keményszívűek voltatok, mert félvállról vettétek, mert értelmetlen dolognak tartottátok azt, hogy Isten szavára figyeljetek. Visszautasítottátok azt, aki életét adta értetek, a legnagyobb szeretetet, amit valaki valaha tanúsított irántatok. A pokol az a jóvátehetetlen felismerés, hogy elszalasztottam az üdvösséget… 

   Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. Tudjátok, kiknek nem kell sokszor az evangélium, az üdvösség? Akik már nagyon jól ismerik, akik megszokták, megunták… Egy híres gyógyfürdőn lakó idős férfi mondta, amikor megkérdezték, hogy ő miért nem kezelteti magát: azért, mert akármikor megtehetem, nekem nem nagy dolog.  

    Nem így vagyunk? Ismerjük, és nem kell, nem vesszük a szívünkre. 

    Az utolsók elsők lesznek. Mert vágyakoznak, igyekeznek, mert jönnek, mert hisznek. És az elsők, akik ott álltak a kapunál, de nem léptek be, utolsókká válnak. Lehetsz akárki, ha az üdvösség ajtaja bezárul, a legutolsó leszel. Ki cserélne egy sikeres, híres, de elkárhozó emberrel? (Vallásórán a Salamon történetét tanultuk, megkérdeztem a gyerekeket, hogy mi lenne az ő kérésük Istenhez. Egyikük azt mondta: a világ leggazdagabb emberének a vagyonát kérném el. De zuhanó repülőgépen, halálos betegségben mit érne az? Nincs-e „többre” szükségünk?)

   Igyekezzünk bemenni, megragadni, komolyan venni, mert boldog az az ember, aki felismeri, hiszi, vallja, éli, hogy Jézus Krisztusnál örök élet beszéde van. Ámen.