Lk 14, 25-35 (böjtfő)

25 Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: 

26 Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. 

27 Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom. 

28 Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? 

29 Nehogy – miután alapot vetett, de nem tudta befejezni – gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, 

30 és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni. 

31 Vagy ha egy király elmegy, hogy harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon nem ül le előbb, és nem tart tanácsot arról, hogy szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? 

32 Mert ha nem, akkor követséget küld, amikor az még távol van, és megkérdezi a békefeltételeket. 

33 Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom. 

34 Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan tudják azt visszaadni? 

35 Sem a földre, sem a trágyadombra nem való: tehát kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja! 

    Igazi böjti textus szólal meg ezen az ünnepen. A böjt nem könnyű kérdés. Nemcsak külsőségeiben (az még az egyszerűbb oldala), hanem arra tekintve, amit valójában jelent. Így fogalmaztuk meg a bűnbánati héten: elfordulni a kevésbé jelentőstől, és arra figyelni, arra törekedni, ami igazán lényeges. Elengedni mindazt, amiben nagyon bízunk, hogy teljesen Isten kegyelmébe kapaszkodhassunk. Önmegtagadást jelent ez, életünk átértékelését. Könnyebb bizonyos javakról lemondani, mint önzésünkről, büszkeségünkről. 

  Jézust nagy sokaság követi, és bár ő nem egy könnyű utat kínál, mégis sokan érzik, hogy ezen az úton van igazán békesség, lelki öröm. „Tanuljátok meg tőlem… és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”  

   Kemény szavak hangzanak el: ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli meg… apját, anyját, gyermekeit, saját lelkét is. Ilyenkor értelmezési megoldásokat keresünk. Jézus nem taníthatja azt, hogy gyűlöljük szüleinket, amikor gyakran idézi a parancsolatot: tiszteld atyádat, amikor külön beszél a szülők megbecsüléséről, az irántuk való felelősségről… Azt sem kérheti, hogy gyűlöljük gyermekeinket, mert nemegyszer példaként hivatkozik a szülői szeretetre. És arra sem biztathat, hogy gyűlöljük önmagunkat, mert az ismert parancs így hangzik: szeresd felebarátodat, mint magadat.

  Először arra gondolunk, hogy Jézus azokról a családtagokról beszél, akik szembehelyezkedtek az evangéliummal, és akik a hit útjára tért hozzátartozójukat akár a rokoni kapcsolat megszakításával fenyegették. Jézus arra figyelmeztet: ebben a helyzetben ellenük kell dönteni, a gyűlöletnek számító lépést kell megtenni, határozottan nemet mondani, hogy majd az ő szeretetével, alázatával lehessen visszaérkezni hozzájuk (Assisi Szent Ferenc).  

  Arra is utal Jézus, hogy a mi emberi szeretetünk sokszor csak az önző birtoklás vágyát, szenvedélyét jelenti. Szeretem pl. a barátomat, amíg úgymond az enyém, a rendelkezésemre áll, számíthatok rá, de ha valamiért elpártol tőlem, akkor addigi érzéseim könnyen haragba, gyűlöletbe csapnak át.

Nos, a jézusi kérdés az: le tudok-e mondani a féltékeny, rögeszmés birtoklásnak erről az ösztönéről, azt meg tudom-e azt gyűlölni magamban, rá tudom-e bízni pl. rajongva, imádva (így mondjuk, nem?) szeretett gyermekemet Istenre, hogy aztán én is az ő tiszta szeretetével tudjak hozzá ragaszkodni.    

   Harmadszor: ennek a görög szónak ("miszeó") van egy olyan jelentése is, hogy „kevésbé szeretni”. Így sem válik könnyebbé a Jézus tanítása, de világosabban látjuk azt, hogy mire tanít itt. Csak az lehet az ő tanítványa, aki senkit és semmit nem helyez előbbre, mint őt. Aki semmiféle emberi kapcsolatot (amibe könnyen önzés, számítás, kisajátítás, irányítani, uralkodni vágyás, stb. vegyülhet) nem tart fontosabbnak, mint a hozzá tartozást. Az az első, a meghatározó, a mindent átértelmező, a mindent megszentelő. Jézus nem elszakítani akar, hanem helyes viszonyba állítani. Adott esetben a szüleimmel, hitvestársammal, gyermekeimmel való önző, eltorzult kapcsolat is lehet akadálya annak, hogy valóban Krisztust kövessem. De ha az ő szeretete ott van bennem, akkor helyesen, építően, áldást közvetítően tudok viszonyulni hozzájuk…

   Szó van tulajdon lelkünkről is. Önmagunkról. Nem kérdés, hogy nem engedhetünk meg mindent magunknak (nemcsak anyagiakban). Az önimádat biztos útja az elbukásnak. Kívánságainkat, érzéseinket sokszor úgy dédelgetjük, mint egy elkényeztetett gyermeket. Szentnek és sérthetetlennek tartjuk őket. Valóban szembe kell szállnunk magunkkal, nemet kell tudnunk mondani hamis vágyainkra, akaratunkra, hogy meggyógyuljon, egészségessé váljon saját magunkkal való kapcsolatunk is.

  A Jézus követésének másik feltétele a kereszthordozás. Így fogalmaz a mi Urunk: „a maga keresztjét”. Nemcsak azokról a keresztekről van szó, amiket nehézségként el kell viselnünk (nekünk, reformátusoknak is vannak keresztjeink), hanem itt elsősorban azokról, amiket önként veszünk fel… Az engedelmesség, önmegtagadás, a szolgálat, a tanítványság keresztje ez. Vállalod-e, hogy a Krisztus követője vagy? Könnyű itt a templomban megvallani, de baráti körben, a világban, ahol ez nem menő, ez nem erény, ellenkezőleg gúny tárgya. Mekkora áldozatot vagy kész meghozni? Lemondasz-e pl. egy tőle elszakító kapcsolatról? Vagy akár csupán egy baráti mulatságról. 

  Jézus a példázatban arról beszél, hogy valaki tornyot akar építeni. Nem azért, mert ez a szokás, mert ezt mondták neki, hanem mert ő ezt így határozta el. Vajon mennyire őszinte az elhatározás a szívünkben a tanítványságot illetően? Jézus megfontolásra int: ha valamit elkezdünk, ha valamire rászánjuk magunkat, akkor számot kell vetnünk magunkkal, kitartásunkkal, lehetőségeinkkel, erőforrásainkkal. Nem érdemes csak úgy meggondolatlanul belevágni. Igaz ez a lelkiekre is.  Egyházunk egyik erőtlensége, hogy nem kínálunk alkalmat a személyes döntésre. Úgy belekerülünk ebbe a Krisztus ügybe, aztán ki is hullunk belőle. Talán a konfirmáció lenne a tudatos döntés pillanata, de azt kevesen veszik komolyan. Értjük: a Krisztus követéséhez igazi odaszánásra van szükség, annak megrendítő felismerésére, hogy kicsoda ő számomra, és arra az elhatározásra (amit a Szentlélek kezd el és visz véghez bennem), hogy „ezután őneki élek”. 

   Ha már említettük: a következő ünnepünk a konfirmáció lesz… Mindnyájan látjuk, hogy valami nagy gond van ezzel az egyházi gyakorlatunkkal. Tudjuk: egyesek teljesen kimaradnak attól a pillanattól kezdve, hogy megfogadják, hogy Krisztus hűsége követői lesznek. Egy abszurd helyzet. Az eskütétel napján elhagyom a hadsereget. Valami súlyos baj mutatkozik tehát ezzel kapcsolatban az egyházi közhangulatban, a fiatalok, a családok hozzáállásában. Nem szívügyünk, nem akarjuk igazán, nem vagyunk meggyőződve, hogy ez a jó, csak úgy elindulunk, és megtorpanunk. Mennyi lelki csonka torony van! 

    Kiszámolni a költségeket. Nagyon racionálisan hangzik. A hit érzelem és értelem együttmunkálkodása. „Érzem szívemben az örök élet kezdetét”, ua. „tudom, kinek hittem”. Szívemmel és értelmemmel igent mondok a Krisztus követésére. Mert még – hogy úgy mondjam – emberi számítás szerint is, még logikusan mérlegelve is ez mutat a jövő fele. Testvéreim, vegyünk kezünkbe papírt és ceruzát, és számoljuk ki: megéri-e Isten szavára figyelni, istenfélő életet élni, vagy többet, biztosabbat nyújt a világ, a hitetlenség. Számítsuk ki hideg fejjel: jobban járunk-e, ha elfordulunk a közösségtől, inkább a megmaradásunkat szolgálja-e, ha önzőn, bűneinknek élünk?  Kifizetődik-e, ha kivesszük életünk irányítását az Isten kezéből, és a magunk indulatait, vágyait, álmait követjük?   

   Ha valaki félbehagy egy építkezést, az szégyennek számít. Meggondolatlan, szeleburdi embernek tartjuk azt, aki nekifog valaminek, aztán abba hagyja, nem képes folytatni azt. Jézus tanítja: „aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62). „Mögöttem a világ, előttem Jézus.” 

    Egy ókori történet szerint egy pogány hajós a viharos tengeren vezette hajóját. A végveszélyben felkiáltott: “Hatalmas Neptunus, elsüllyeszthetsz, ha akarod, vagy megmenthetsz, ha akarod, de bármi történjék, a kormányrudat el nem eresztem.” Mi pedig az élő Krisztust követhetjük. 

  A második példa a királyról szól, aki elmegy, hogy harcba bocsátkozzék. Nem derül ki, hogy ki a kezdeményező. Az is lehet, hogy egy kényszerhelyzet (a folytatás erre enged következtetni)… Ha megtámadnak, akkor – ha akarod, ha nem – háborúba keveredsz. (Mész gyanútlanul az autóddal, valaki beléd szalad, karambol részvevője leszel, ha teljesen ártatlan is voltál.) Amiről Jézus beszél: a királynak higgadt magatartásra, bölcs stratégiai látásra van szüksége, hogy eldöntse: érdemes-e vállalnia a harcot. Van-e esélye a győzelemre, nem fog-e csúfos vereséget szenvedni, nem fog-e értelmetlenül sok kárt, szenvedést okozni népének, országának.  Nem könnyű kérdés, súlyos dilemma. Vagy akkor meg kell kérdeznie a békefeltételeket (nagy téma ez a világban, több háborús gócpontban)… 

   Pál apostol az damaszkuszi úton hallja a mennyei szózatot: nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod, azaz ellenem harcolnod. És itt nyilván egy lelki harcról van szó. A világi siker, gazdagság szolgálatát választjuk – miközben lelkünkben meghasonlunk -, vagy a Krisztusnak való engedelmességet? Hány ilyen, az Istennel szembeszálló küzdelemben igazi értékeit elvesztő embert ismerünk! Ady Endre írja Imádság háború után című versében: „békíts meg magaddal és magammal, hiszen te vagy a béke.” 

  És megint egy elgondolkoztató, megdöbbentő, kategorikus mondat: aki nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom… Itt nemcsak anyagiakról van szó, hanem mindenről, amit birtoklunk. Ami a „tulajdonunkban vagyon”. Lemondani, nem magunkénak tartani, mindennel az Úrnak szolgálni. Nehéz lecke. De a tanítványság ezt jelenti. A böjt erről szól: átengedni, Pál szavaival mindent kárnak és szemétnek ítélni, hogy Krisztust megnyerjük. És benne mindent. Testvéreim, milliók vannak, aki odaadják a lelküket (emberi kapcsolataikat, békességüket, még egészségüket is) a sikerért, a gazdagságért, az érvényesülésért, és nagyon kevesen, akik ezeket adják oda a lelkükért.

  Jó a só… de feltétlenül sósnak kell maradnia. Ettől lesz „önmaga”, és egyedi tulajdonságai révén értékes. Nem lehet magunknak élve Krisztust szolgálni. A só hivatása, sorsa az, hogy feloldódjék, hogy feláldozza magát. A só úgy tölti be küldetését, hogy önmagát adja. 

   De ha elveszti ezt a szerepét, funkcióját, akkor nem jó semmire. Még a trágyadombra, még töltésnek sem. A nagy kérdés: Isten fel tud-e minket használni? Vagy úgy elvagyunk magunkkal, javainkkal, hogy nem akarunk semmiféle küldetést vállalni? Újból mondom: aki magának szolgál, nem tud Krisztusnak szolgálni. Mennyiben tudunk áldássá lenni? Beszéljünk most magunkról: mi, akik itt vagyunk. A Péter levelében olvassuk: arra hívattunk el, hogy áldást mondjunk (adjunk tovább), és áldást örököljünk. Ez az egyetlen értelmes életforma. Ez a krisztusi, tanítványi mivolt. Vállaljuk ezt: egymás javára, Isten dicsőségére! Ámen.