Lk 17, 1-10 (vas.de. – március 15.)

1 Jézus így szólt a tanítványaihoz: Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. 

2 Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson e kicsinyek közül. 

3 Vigyázzatok magatokra! 

Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! 

4 És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki! 

5 Az apostolok így szóltak az Úrhoz: Növeld a hitünket! 

6 Az Úr ezt válaszolta: Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez a vadfügefához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz meg a tengerben – az engedelmeskedne nektek. 

7 Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! 

8 Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! 

9 Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? 

10 Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt. 

     A mai napon az evangélium szavait hallva talán élesebben tevődik fel a kérdés, mint máskor: mennyiben van jelen népünk életében, gondolkodásában a Krisztus tanítása? Több mint ezeréves keresztyénségünk ideje alatt az mennyire épült be lelki világunkba, magatartásunkba, mennyire mélyen szűrődött le a szívünkbe, vagy csupán máz, modorosság maradt? Közelebbről mi, a mezőbergenyei református gyülekezet egy Krisztust követő közösség sajátos vonásait viseljük? Az ő igazsága, törvényei szerint élünk, az ő lelkületét hordozzuk? És szerinte vagyunk-e szabadok? („Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” Jn 8,36)

    A mai ünnep a szabadságról szól… Bennünk, emberekben - valójában minden élőlényben - nagyon mélyen ott van a szabadságigény. Még egy kis bogár sem szereti, ha fogva tartják. Valóban csodálatos érzés, élmény: szabadon lélegzeni, gondolkozni, beszélni, cselekedni. Ennek az ellenkezője is igaz: rettenetes dolog külső elnyomás alatt, diktatúrában, megfélemlítések között élni, naponta fenyegetéssel, veszéllyel, jogtiprással szembenézni… Népünk történelmében századok teltek el ilyen körülmények között, ám a nehézségek, megpróbáltatások sokszor hitben, öntudatban való megerősödéshez vezettek. (Ebben az értelemben írja Ady: nekünk Mohács kell.) Mert a belső szabadság egy külön kérdés. Persze, a kettőt nem lehet, nem szabad szembeállítani, kijátszani egymás ellen. 

1.A külső önkény, igazságtalanság – bár sok keserűséget és szenvedést okoz – lélekben nem kötöz meg törvényszerű módon, sőt belső erőket mozgósító, az összefogásra ösztönző tényezővé válhat. Pál apostol a börtönből ír Filippibe („Krisztusért viselem bilincseimet” -  Fil 1, 13), de ez az egyik leghálásabb hangú levele. Bár senki nem kíván üldözések, megpróbáltatások közt élni, de az igazi emberi értékek – kitartás, hűség, szolidaritás – sokszor éppen ilyen helyzetekben mutatkoznak meg. 

2.Másfelől az a tény, hogy adva van a külső szabadság, még nem azt jelenti, hogy azt személyesen

meg is élem. Ha közben az anyagiasság, a harag, vagy valamilyen szenvedély, bűn hálójába keveredem, valójában szabadon mozgó rab leszek. 

 3.A szabadságnak megvannak a maga szabályai, törvényei. A szabadság nem azt jelenti, hogy minden korlátozás nélkül az mondok, teszek, amit akarok (hogy pl. minden további elköthetem a szomszédom lovát, mert azt magamnak akarom, hogy 200-zal száguldozhatom autóval át a településeken, mert ahhoz van kedvem). A szabadság külső és belső határaira nagyon vigyáznunk, ügyelnünk kell. A szabadság nem válhat szabadossággá, lelki értelemben sem. Az a tény, hogy Krisztus megváltott, nem jogosít fel a bűnök gátlástalan kiélésére.  Aki így gondolkozik, az nem szabad ember.     

    Négy téma szólal meg ebben az igeszakaszban… a botránkozásról, a megbocsátásról, a mustármagnyi hitről és a hűséges szolga jutalmáról. Az első kettőben egyes számban hangzik el a tanítás, a két utolsóban többes számban. Egyenesbe kell jönnünk önmagunkkal, hogy a közösséget szolgálni tudjuk… Kell tudnunk, hogy kik vagyunk, mi a küldetésünk, ahhoz, hogy hatékonyan, áldásosan szolgálhassuk a reánk bízottakat. Ha egy szülő különböző szenvedélyekben, kilengésekben próbálja úgymond keresni önmagát, kompenzálni kudarcait, akkor nem tud családjáról megfelelően gondoskodni.

    Azt látni, hogy népünk körében eléggé általános az elégedetlenség, a lemondó hangulat. Persze, megvannak ezzel kapcsolatban a történelmi magyarázataink: a tatárok, törökök, németek, románok, oroszok, stb., sok mindenre tudunk hivatkozni, de ezekhez képest is nehezen értelmezhető a köztünk tapasztalható pesszimizmus, negativitás, frusztráció. És ha ez így van, akkor könnyebben egymásnak is esünk…

    Lehetetlen, hogy botránkozások essenek, de jaj annak, aki által történnek. A mindennapi beszédben nemigen használjuk a botránkozni szót, ami a botlani, elbotlasztani (= elakasztani) igékre vezethető vissza. A görög szövegben a „skadalon” (skadallum) kifejezést találjuk, ez talán ismertebbnek számunkra: többek között botrányt, felfordulást jelent. Milyen botránkozásról beszél itt Jézus? Talán jobban megérjük, ha felidézzük a Mt 16, 13 sorait, ahol azt mondja Jézus Péternek: távozz tőlem, Sátán, botránkozásul vagy nekem. Vagyis: meg akarsz akadályozni, el akarsz gáncsolni a megváltás útján. Jézus igénkben a kicsinyekről beszél, és azokra gondolunk, akik a hitben kicsinyek, törékenyek, és az előttük járók megbotránkoztató, képmutató magatartása miatt elbizonytalanodnak, kiábrándulnak. Milyen jó lenne, ha gyermekeinket nem elidegenítenénk, nem lebeszélnénk a Krisztushoz, egyházhoz, gyülekezethez, nemzethez tartozásról, hanem biztatnánk, szívünkbe oltanánk a ragaszkodást, az elkötelezettséget!  Azt üzennénk nekik, és abban mutatnánk példát: ez nekünk életbevágóan fontos. Vigyázzatok magatokra (mert ezzel együtt másokra is vigyáztok): éljetek hitelesen, felelősen! A szabad ember nem gátolhat meg másokat az igazi értékek megtalálásában. 

    A második egységben a megbocsátásról hallottunk. Itt a figyelem nem a baj okozójára irányul, hanem annak az elszenvedőjére. Mert általában ebben a helyzetben, szerepben tudjuk magunkat. Kérdezzük meg magunktól mi, akik itt jelen vagyunk: mit okoz nagyobb gondot, vívódást az életünkben, az, hogy sok embert megsértettünk, és ez bánt, és nyomja, szorongatja a lelkünket, hogy valamiképpen rendezni kellene velük az ügyet, vagy pedig az a nagy sérelmünk, hogy milyen sokan rosszak, hálátlanok, stb. voltak velünk. Válaszolok mindnyájunk nevében (elnézést kérek azoktól, akik a kivételek közé tartoznak): ez az utóbbi! Ebben a kérdésben valóban nagyon felborul a lelki energia-megmaradás egyensúlya.  A pszichológia nagy dilemmája: sokkal több a sértett, mint a sértő. Kérdezzétek meg a veszekedő gyermekeket, felnőtteket, háborúzó országokat: mindenki a sértett, az igazságtalanságot elszenvedő (és azért elégtételt venni akaró) félnek tartja magát.  

   Érdemes a részletekre figyelni: ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd… Itt testvérekről van szó tehát, egyenrangú felekről, ahol az egyik egyértelműen, szándékosan megbántotta a másikat, elkövetett valamit a másik ellen. A 48-as forradalom egyik jelszava a testvériség volt. Egyházunkban hivatalosan testvéreknek nevezzük egymást. Vajon testvérekként viselkedünk is?  Aztán: miért van szükség arra, hogy figyelmeztessük egymást? Mert hajlamosak vagyunk magunkban eltussolni a bűnt, a vétket. Odamondunk a másiknak, vagy éppen a háta mögött tesszük ezt, igazságtalanul járunk el vele szemben, aztán „tesszük magunkat”, hogy nem történt semmi.

    Ha megbánja – itt Jézus őszinte érzésekről beszél -, akkor bocsáss meg neki. Két feltételnek kell teljesülnie: az egyiknek - megbánni, a másiknak - megbocsátani. Ennek a tisztázása is óriási lelki munkát, óriási alázatot igényel. Rengeteg sérelmet hordozunk (amit mi okozunk, az is negatív nyomot hagy a lelkünkben… aki másokat megaláz, sérteget, az nem lehet boldog, békességben élő ember).  És amíg sérelmekkel élünk, nem lehetünk szabadok. (A) Még hétszer is naponta, mondja Jézus. Van, akinek hét év alatt sem sikerül. 

  Az apostolok odamentek az Úrhoz, és azt kérték: növeld a mi hitünket. Okos, bölcs kérés. Mimagunknak is nagy szükségünk lenne erre. Sok mindenből több kellene nekünk (pénzből, sikerből, jólétből, boldogságból, egészségből, stb.), de ha hitből többet kapnánk, az csodálatos lenne. Az növekedéshez vezetne, áldások kiáradásához. Erősebbek lennénk testben és lélekben. Közösségben. Nemzetünkért elmondott kérésként is megfogalmazhatjuk, látva magunkban és köreinkben a kicsinyhitűséget, pártoskodást, közömbösséget. A hit kapcsolat Istennel. Feltöltekezés szeretettel és reménységgel. Aki hisz, az nem fél állandóan attól, hogy netán ő lesz az, aki többet ad, többet szolgál, többet vállal. Az bőségesen teszi a jót, mert adatik neki elég belőle. 

   Különös a Jézus válasza… Tőle kérik, és ő látszólag visszautalja az ügyet a tanítványok asztalára. Ha akkora hitetek volna… A hitet nem lehet „mennyisége” alapján minősíteni. Nem úgy van, hogy 1 egység hittel ennyit lehet, 10 egység hittel viszont annyit lehet megvalósítani (ismert hasonlat: nem a kábel vastagságától függ a benne futó áram erőssége). 

   Úgy hangzik, hogy a hit csodájának a megélése a tanítványok felelőssége is. Jézus azt sugallja: döntő az, hogy maradjatok élő közösségben velem. Kérjetek, keressetek, nyissátok meg a szíveteket! Ez legyen a legfontosabb. Csak egy kis hitre van szükségetek, ami azonban élő. A hit nem varázsbot, amivel aztán jobbra-balra suhintva csodákat produkálunk. A mustármagban benne van az élet kódja, de ha valamivé válni akar, akkor – a talaj, az eső, a napfény áldását kapva - magának is részt kell vennie a növekedés folyamatában Engedjük, hogy kezdjen élni, növekedni bennünk az Ige, Krisztus akarata. A hit nem a mi tulajdonunk (vagy tulajdonságunk), hanem ajándék, annál hálásabbak kell lennünk érte, annál inkább igyekeznünk kell azt kibontakoztatni. 

   Azt mondja Jézus a tanítványoknak: „akkor így szólnátok ehhez a vadfügefához”.  Ez a közelre mutató névmás két dolgot hangsúlyoz: a Jézus jelenlétében teremtődik alkalmas klíma a csodákhoz. Jézus gyakran használ „kéznél levő” szemléltető eszközöket (pl. a Hegyi beszédben: madarak, virágok.) Látjátok, itt van ez a vadfügefa, ott lent pedig a tenger. Igaz, képtelenség, hogy ez a fa hirtelen ott teremjen. És hit által még ez is megtörténhet. (A vadfügefát építkezéshez használták, rendkívül erős gyökere volt, senki nem jutott eszébe, hogy egy kifejlett példányt átültessen, eredménytelen vállalkozás is lett volna. Még inkább a tengerbe plántálás.) De hit által még ilyen képtelen dolgok is végbe mehetnek. Jézus nem mutatta meg saját hitét, nem parancsolt a fügefának, nem tartott demonstrációt (soha nem tett demonstratív csodákat), hanem tanításának lényegét akarta kihangsúlyozni. Hihetetlen – mondod, és hit által valósággá lesz. A hit ereje, csodája, szabadsága ez. 

    Aztán hallunk a szolgákról. Az akkori társadalmi élet egy mozzanata elevenedik meg. A szolgáknak feladatai, kötelességei voltak. Egyházi berkekben használjuk még a „szolga” kifejezést, de igazából nem akarunk szolgák lenni. Petőfi írja talán legismertebb versében: „kik szabadon éltek-haltak, a szolga-földben nem nyughatnak”. Valóban, ne legyünk emberek szolgái, de (sajnos) mi Istennek sem akarunk szolgálni. (Pál: Gal 1,10). Pedig ez a szolgálat a szabadság igazi feltétele.  A mai ember önérzetesen megtagadja az Istennel szembeni kötelességeit, és csak egyetlen valakinek akar szolgálni. Önmagának. És úgy gondolja, hogy ez a javára szolgál. De nem! Nézzétek, mi az eredmény!  Az önzés, a hitetlenség szabadsága romba dönti életünket, közösségeinket. Vigyázzunk, hogy soha ne váljunk szabaddá Istentől, ne oldjuk el a hit biztosító köteleit! 

    A példázat szerint: amikor hazajött a szolga egész napi kemény munka után, akkor a gazda nem sajnálta meg, hanem még elkészítette vele a vacsoráját, és fel is szolgáltatta azt magának. Mert a szolgának ez is feladata volt.

   És ezt nem köszönte meg külön neki. Értitek? Mi szeretjük, ha felfigyelnek ránk az emberek, ha „elismeréssel adóznak”. Pedig csak a kötelességünket tesszük. Vajon legalább azt, ami a legalapvetőbb emberi, keresztyéni kötelességünk, vállaljuk-e?  Mi a református egyháztag kötelessége? Mi a felelősségünk népünk, nemzetünk, egyházunk, gyülekezetünk iránt? Vajon véletlen (vagy egy nem kívánatos teher?), hogy éppen itt élünk, éppen ehhez a néphez tartozunk? 

  Az ige azt sugallja: a kötelesség, felelősség nélkül élő ember nem szabad.  A szabad embernek vannak kötelességei, feladatai, van megbízatása, amit boldogan, öntudatosan, meggyőződéssel végez. Ez adja a szabadság ízét, tartalmát, áldását, örömét. És ennek jutalma lesz: kirügyező, kibontakozó élet itt ezen a földön, és üdvösség az Isten országában. Ámen.           Ez adja a szabadság ízét, tartalmát, áldását, örömét. És ennek jutalma lesz: kirügyező, kibontakozó élet itt ezen a földön, és üdvösség az Isten országában. Ámen.