Lk 18, 28-34 (vas.de. – márc. 23.)

28 Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. 

29 Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, 

30 az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet. 

31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 

32 Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 

33 és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 

34 Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat. 

35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. 

36 Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. 

37 Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. 

38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! 

39 Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! 

40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 

41 Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. 

42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 

43 És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent. 

   A gazdag ifjú történetét olvassuk az előző versekben. Azzal zárul: „ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges”. Ehhez kapcsolódik ez a beszélgetés… A Péter kérdése elgondolkoztat. Mit adtunk oda a hitünkért, miről mondtunk le? Bizonyára van, amit mi is felajánlunk Isten országa szolgálatára: valamennyit az időnkből, erőnkből, a pénzünkből is. A „mindentől” azonban nagyon messze állunk. A tanítványok tényleg mindenüket feladták a Krisztus követéséért: elhagyták otthonukat, családjukat, baráti körüket, munkájukat, addigi életformájukat…  Az egyház története során sokan voltak, akik készek voltak nagy áldozatot hozni, sok mindenről lemondani: vagyonukról, karrierjükről,  családjukról, biztonságukról,  szabadságukról, életükről (nálunk a fizetés 1%-a is kérdés). 

   Figyeljük meg: a hangsúly nem a lemondáson van, hanem követésen. Ez a lényeg. Hogy Krisztust kövessem. Ennek érdekében pedig érdemes akármit megtennem, akármit a hátam mögött hagyni. Elsősorban belső lemondásról van szó: önzésem, akaratom, nagyravágyásom megtagadásáról, életem, szolgálatom odaszánásáról.

   Jézus válasza még inkább elgondolkoztat, szíven talál. Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta… Van olyan vélemény, hogy az evangélium (amit nem az eseményekkel egyidőben, hanem később foglaltak írásba) itt elsősorban a korabeli, üldöztetéseket szenvedő keresztyéneket szólítja meg. Azokat, akiknek tényleg el kellett hagyniuk feleségüket (talán egészen fiatal házasok voltak), családjukat, testvéreket, szülőket, gyermekeket, mert menekülni kellett, mert bebörtönözték őket, száműzték, kényszermunkára vitték, halálra ítélték. A hit ott lesz egészen biztos, ahol a földiek bizonytalanná válnak. És fordítva. Ahol nagyon (abszolút) fontossá lesznek a földiek, ott mellékessé válnak a mennyeiek. (Ilyen megközelítésben megértjük mai helyzetünket.)

   De van az igének egy általános üzenete is, amely azokról/azokhoz szól, akik Krisztusért valami fontosat, számukra meghatározót elhagytak: talán visszahúzó, a hitetlenség fele sodró emberi kapcsolataikat értékelték át, a gazdagság kísértéséről mondtak le, elviselték azt, hogy mások hátat fordítanak nekik hitük, krisztusi értékrendjük miatt… (Semmi sem éri meg, hogy érette Krisztus ellen döntsél!)     

  Akik sokszorosát kapják vissza már ebben a világban… Mit jelent ez? Jézus itt földi, mérhető, ellenőrizhető tényekről beszél. Először is Isten áldásairól van szó, amik a bajokban, nehézségekben még nyilvánvalóbbak lesznek. Az igazi segítséget, csodát a megpróbáltatások között tapasztaljuk meg (). Aztán utal itt Jézus benne való örömre, reménységre, bizalomra, amihez semmi sem mérhető, ami valóságos erőforrás. És rámutat az ige a Krisztussal és a benne hívőkkel megélt közösségre, arra a felemelő lelki élményre, bizonyosságra, hogy Istennek drága kiváltságokban részesülő gyermeke vagyok, és ugyanakkor egy nagy lelki család tagja. (Mai indiai történet: egy keresztyén lelkészt nacionalista hinduk félholtra vertek, egy másik államba menekült, ott egy napszámos férfi fogadta be szerény otthonába mint családtagot.)  

  A jövendő világon pedig örök életet. A kettő összeér. Már most érezzük szívünkben annak kezdetét, átjár annak öröme, csodálatos békessége… Már elkezdtük az üdvösséget, annak küzdelmes szakaszát töltjük, hogy majd eljussunk a beteljesedésre. (Gyermekkoromban egy tőlünk messze lakó családtól hordtuk a tejet, gyakran engem küldtek, a sötét utcákon át eléggé szorongva, félve haladtam, aztán hazafele már előre elképzeltem, hogy milyen jó lesz belépni az ajtón, hazaérkezni – valósággal otthon éreztem magam.) Isten mindenért kárpótol… Sok igazságtalanság, ártatlan szenvedés van ezen a világon. Krisztus áldozata mindezt magába foglalja,… de lesz egy nagy jóvátétel. 

   A második igerészben Jézus az ő közelgő szenvedéseiről beszél. Immár harmadszor. Tudjuk a folytatásból: a tanítványok mégis elfelejtik. Olyan erős a nagypénteki sokk, ami őket éri, ahogy az mindent kitöröl, elsötétít bennük. De később mégis jó, hogy van, ami eszükbe jusson. És segít nekik abban, hogy összerakják a képet. 

   Beteljesedik mindaz, amit megírtak. Mintha azt mondaná Jézus: minden a legnagyobb rendben lesz, 

az következik be, amit Isten eleve elhatározott. Mégpedig a ti javatokra, váltságotokra, üdvösségetekre. Van-e ennél megnyugtatóbb? Uram, az legyen velem, amit te elhatároztál a te szent akaratod szerint. Az a legjobb. Ha kereszt, ha szenvedés is az. 

   Jézus hangsúlyozza a tanítványoknak: az, ami történik, amit átélnek, az nem vereség lesz, hanem beteljesülés. Akkor is, ha könnyeken, kínokon kell keresztülmenniük. Félelmeken és rettegéseken. Igazából megdöbbentő epizódokat sorol fel Jézus (kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik), de hozzáteszi: harmadnap azonban feltámad. Mindennek ide kell megérkeznie. A keserves, kínos halálnak is. A feltámadás ragyogása minden sötétséget eloszlat.

   Írva van: ők semmit nem értettek. Meg is ismétli az evangélium a figyelmetlenek (és értetlenkedők) kedvéért: nem értették meg a mondottakat. Nagyon jellemző ez ránk. Ám ha nem is értjük, az ige mégis igaz marad. Jó ezt tudnunk! 

   A harmadik részben a jerikói vak meggyógyításról hallottunk. Ez a vak koldus egy forgalomból kivont személy. Nem az úton, hanem az út mellett látjuk, nem jár, hanem ül. Jézus az ilyen félreállítottakkal is kezdeni akar valamit. Ez a vak ember hallotta, hogy valami történik körülötte, és elkezd kérdezősködni. Érdeklődő alkat. Mi – lelki értelemben – nálánál rosszabb helyzetben vagyunk. Már nem is érdeklődünk, nem is keresünk, nem is figyelünk. Apátia, beletörődés jellemeznek minket. Mintha nem is akarnánk kimozdulni lelki sötétségünkből, tétlenségéből, igénytelenségéből. Ez a jerikói vak kéregető lát a belső szemével, mi már-már megvakultunk lelkileg. Csak a földieket látjuk.

   A názáreti Jézus megy arra. Vajon felénk is eljön? Vajon mi is találkozhatunk vele? Vajon mi is epedő szívvel várjuk őt, figyelünk a hangjára?

  Ahogy ez a világtalan ember megtudja, hogy Jézus ott van a közelben, azonnal kiáltozni kezd. Nem látja Jézust, nem tudja, hogy a sokaságban hol halad, de szavával el akarja érni, szóba akar vele állni, találkozni akar vele. A találkozás eseményét gyakran a látni igével írjuk körül: „rég nem láttalak”, mondjuk egymásnak, „meglátogatjuk” ismerőseinket, vagy éppen „vendégül látjuk” őket. Ez az ember nem lát, és mégis találkozik Jézussal. Egy gyönyörű angol ének egyik sora jutott eszembe: „Open the eyes of my heart, Lord!”. „Nyisd meg szívem szemeit, ó, Uram!” Tudod-e, hogy Jézus a közeledben van? Kiáltasz-e hozzá? Akarsz-e gyógyulni, meglátni, hogy mi van benned, és újat kezdeni?  

  Akik a tömeg elején mentek, csitítani próbálták, elhallgattatni… Egyszerűen zavarta őket. Nekik ne kiáltozzon. Olyan könnyen semmibe vesszük a mások gondjait, problémáit, saját kényelmi szempontjaink alapján viszonyulunk hozzájuk: egy-egy („koszos”) házalót olyan könnyen lerázunk, nem tudjuk, milyen mély emberi szenvedést hordoz … Ő annál jobban kiáltozott. A kiáltás a szívéből fakad: valami mély, a gyógyulás utáni vágy szólal meg benne. 

  Jézus megállt, és parancsolt, hogy vezessék oda. Soha nincs olyan sietős dolga, hogy meg ne állna egyetlen nyomorúságban levőért is. Ő nemcsak a nagy világért jött (jaj, sokszor mennyire eltűnünk benne!), hanem az egyes emberért is. A hatalmas Isten megáll egy földönfutó mellett, a világ világossága egy világtalan személy előtt. A nem látásnak két oka lehet: sötétségben élünk vagy vakok vagyunk. Az igazi Világosság nemcsak elűzi a sötétséget, hanem kigyógyít vakságunkból, látóvá tesz. 

  Jézus megkérdi: mit akarsz. Pedig evidencia ez, igaz? Mégis ki kell mondani, meg kell fogalmazni.  Egy vak mit akarhat jobban annál, hogy lásson, egy rab, hogy megszabaduljon, egy beteg, hogy gyógyuljon, egy halálba tartó, hogy éljen?!  És egy bűnös? Egy gyűlölködő?  Egy hitetlen? Egy közönyös? Tudunk-e Jézus szerint kérni? Uram, hogy újra lássak! (Látott valamikor.) Hogy lássam a te mennyei arcodat, annak vonásait a te teremtett világodban, még az emberek arcán is. Szemléljem a te dicsőségedet.

   Láss! (A mi magyar nyelvükben négy betű ez – és micsoda erő mutatkozik meg benne, milyen tündökletes csoda tárul fel.) A hited megtartott. Ezt a megjegyzést nem érjük egészen. Maradnak titkok az örökkévalóságra is. Miért mondja Jézus, hogy a hited, és hogy megtartott? Jézus értékeli ennek az embernek a kitartását, tántoríthatatlan bizalmát, meg nem hátráló hitét, élő reménységét, őszinteségét. És látjuk, hogy a hit nemcsak gyógyulást hozó segítség, hanem megtartó erő. 

  És dicsőítette az Istent. Mi mit teszünk? Hogyan köszönjük meg azt, hogy látunk, hogy békességben élünk, hogy…  Le kell győznünk elégedetlenségünket, keserűségünket, hálátlanságunkat! Meg kell tanuljuk újból dicsőíteni Istent azért, mert ő „erőnk és örömünk”, és azért, hogy Krisztusban az élet világosságára hívott el! Ámen.