Lk 20, 1-8 (vas.de.) 

   1 Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, 

2 és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat? 

3 Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: 

4 Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? 

5 Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? 

6 Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. 

7 Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. 

8 Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. 

    Jézus a templomban van… Ahol ő van, ott van a templom. A földi templom is általa válik valóban a lelki találkozás helyévé. Őt hit által befogadva lesz az életünk maga is az Isten szeretetét tükröző, dicsőségét hirdető lelki házzá. 

    Jézus a babiloni fogság után Zorobábel helytartó és Jósua főpap vezetésével (i.e. 535- 516 között) épült, és a Nagy Heródes által felújított, kibővített (Kr. e. 19- ben kezdődtek a munkálatok, és több évtizedig tartottak) templomban tanít. Az épületegyüttesnek négy udvara volt: pogányoké, a zsidó nőké, zsidó férfiaké és a papoké.  Jézus valószínű a külső udvarban, annak egyik oszlopcsarnokában beszél az őt hallgatókhoz.

    Az akkori törvények szerint Jézus pl. nem mehetett be a papok udvarára (mert nem volt hivatalosan beiktatott, felszentelt  pap) – pedig (amint a HK is fogalmaz) Isten őt Szentlélekkel felkente „a mi egyetlenegy főpapunkká, ki az ő testének egyszeri áldozatával minket megváltott…” A törvények, előírások néha nagyon fonák, abszurd, egyenesen igazságtalan helyzetet tudnak teremteni. Észak-Koreában pl. ha valakinek meggyúl a háza, akkor állítólag először a „nagy vezér” minden otthon falán ott függő képét kell kimenteni, utána a családtagokat…  Vajon a mi ún. belső törvényeinkben, elveinkben nincsenek visszásságok?

  Jézus tanította a népet és hirdette az evangéliumot. Az ige megkülönbözteti a kettőt… A tanítás esetében elsősorban a földi élet bölcs irányítására történő felkészítésre gondolunk, a mindennapi magatartás, az embertársakkal való kapcsolatok erkölcsi szabályozására, míg az evangélium hirdetése inkább az üdvösségre, az örök életre emlékeztet minket.  Az azonban nyilvánvaló, hogy az egyik kihat a másikra. Nem tervezhetem okosan földi pályámat, ha elfeledkezem az örökélet távlatáról. Nem készülhetek úgy a mennybe, hogy közben elhanyagolom itteni teendőimet.  A mi Urunk példája szerint: úgy tanítani, hogy az evangéliumhirdetés is legyen, úgy evangélizálni, hogy ne hiányozzék abból a gyakorlatias tanítás. 

  Főpapok és írástudók léptek oda… Ők nem hallgatni akarták az Urat, hanem kérdezni, vagy inkább kérdőre vonni. Nyilván, vannak kérdéseink (a tanítványok is sokszor fordultak kérdéseikkel Jézushoz), de a kérdésnek őszinte szívből kell fakadnia. Nem állhat álnokság, hamis szándék mögötte.

    A farizeusok valósággal sürgetik, kényszerítik őt: mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, ki adta neked ezt a hatalmat. Mintha azt kérdeznénk egy súlyos katasztrófa során az élete kockáztatásával több embert megmentő tűzoltótól: jó, jó, kimentettedet őket, bátor voltál, tényleg példás, amit tettél, de volt-e engedélyed erre a bevetésre? Küldtek-e hivatalos szervek konkrétan ehhez az esethez?

    És milyen hatalommal cselekszed? Ha a tényeket – csodákat, gyógyításokat - nem lehet tagadni, akkor megpróbálják gyanúba keverni a tények, jelek, csodák mögött álló személyt. Később is a történelem során sokszor folyamodtak emberek ennek a galád cselnek az alkalmazásához! Milyen alattomos megnyilvánulás az, amikor valaki rosszindulatból kiforgatja, képmutató haszonlesésnek állítja be felebarátja önzetlenségét, a segítő szándékát. (Magunkban is felismerjük ezt a hozzáállás: nem a jót feltételezzük először egymásról. Ha valaki segít is, mindig valami hátsó szándékot szimatolunk abban. Egy ismerőssel beszéltem, tudtam, hogy műtéten esett át, és azt is, hogy az orvos nagyon lelkiismeretesen végezte el azt, kedves volt, utánajárt a betegének, és még csak egy kis „figyelmességet” sem fogadott el… Amikor elismerőleg szóltam erről, ismerősöm azt mondta: ki tudja mennyi pénzt vett fel az én bőrömre.) 

   Ki adta neked? Ki hatalmazott fel? Kinek a nevében jársz el? Hát nem ismételte Jézus számtalanszor: az Atya akaratát cselekszem! „Én az Atya nevében jöttem” (Jn 5,43). De nem hiszik. Nem akarják hinni. Azért kérdezik tovább ugyanazt. A hitetlenség soha nem hagyja abba a kérdezést, a kételkedést. Jogunk van a kérdésekhez, de ha soha nem fogadunk el egyetlen választ sem, akkor a kérdés csak kifogás lesz. Amit nem akarunk elhinni, arra mindig szkeptikusan fogunk tekinteni. Akár a hit, a hitetlenség is végtelen, csak más irányba. 

   Jézus nem ad választ. Fölösleges volna. Úgysem hinnék el. Hanem megpróbálja elgondolkoztatni őket. Ez az ő módszere. Szembesít magunkkal. A külső szembesítés vagy leleplezés - mondhatni - egyszerű, világos procedúra… Ha pl. azt állítom, hogy a tegnap nem jártam a városban (), és valaki bemutat egy biztonsági kamera által készített felvételt, amelyen látszik, hogy belépek egy nagyáruházba (nagyon ártatlan példát hozok), akkor egyértelmű, hogy valami nem stimmel velem. De a belső konfrontáció, az bonyolultabb… ui. hajlamosak vagyunk önmagunkat is félrevezetni, félreismerni, mert meg vagyunk győződve, hogy mi mennyire igazságosak, jólelkűek vagyunk, miközben nem így van. Nem könnyű úgy szembenézni magunkkal, hogy felismerjük hibáinkat, képmutatásunkat.     

  Azt kérdezi Jézus: vajon a János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől. Innen indul ki minden. Ez az alap. Csak az ember kezébe került (az ún. jó rendet biztosítani kívánó) , Istenre csak mint távoli hatalomra és tekintélyre hivatkozó törvényt ismeritek? Vagy pedig hisztek az élő, elhívó, megszólító Istenben. (Keresztelő) János nem volt pap, nem volt hivatalos vallási tisztsége, meghatalmazása, mégis Isten küldötte volt őt, és óriási hatással volt kortársaira… Mi a helyzet vele? És veletek? Isten megszólít vagy nem?  Csak a törvények vannak (amiket bonyolult érveléssel Istennek tulajdonítunk)? Vagy pedig élő, dinamikus kapcsolatban vagyunk teremtő mennyei Atyánkkal, aki megszólít, elküld, feladatokkal bíz meg, akinek szüntelen keressük az akaratát, és készek vagyunk engedelmeskedni annak.  Ha csak a merev törvény van, sugallja Jézus, amit ti kisajátítottatok, akkor nincs jogom gyógyítani, tanítani. De gyógyítok, tanítok, jeleket teszek, mert Isten örök időktől kezdve felkent, kiválasztott erre, mint az ő egyszülött Fiát. 

  Az írástudók tanakodnak… Persze, nem tudunk mindenre kapásból, spontán válaszolni, de vannak igazságok, amik a vérünkben, a reflexeinkben kell legyenek. Az, hogy vállalom-e hitemet, hogy ragaszkodom-e Krisztushoz, a családomhoz, népemhez, nem lehet megfontolás kérdése. Lelki identitásom része, amit nem tagadhatok le. És az sem mérlegelés kérdése, hogy egy súlyos helyzetben levő testvéremnek, barátomnak segítek-e. Sajnos mi sokszor vacillálunk akkor, amikor cselekedni kellene, és sokszor hirtelen, esztelenül reagálunk, amikor nagyon meg kellene gondolni, hogy mit cselekszünk. (Egyik ismerősünk mondta el: barátjától kért valami abszolút legális szívességet, egy 20 lejes bérletről volt szó, az azt válaszolta: meg kell kérdezze az ügyvédjét.)

   Mindenképpen a főpapok, az írástudók és a vének logikusan felvázolják az opciókat. 1) Ha azt mondjuk: a mennyből való, azaz Isten küldte, akkor meg fogja kérdezni, akkor miért nem hittetek. Aki Istentől jön, azt nem lehet csak úgy semmibe venni, kivált, ha (mi is) az ő szolgáinak tartjuk magunkat.

2) Ha azt mondjuk: csak földi dolog, emberi ambíció volt, akkor a nép fordul ellenünk… Nagyon racionális az érvelés. Ugyanakkor szánalmasan kicsinyes is. Látjuk, hogy csak magukra gondolnak. A maguk érdekei szerint mérlegelnek: mi előnyösebb nekünk, miből származik hasznunk (vagy nem származik kárunk), megéri-e azt mondani, kifizetődő-e ezt vállalni. Újból mondom: Krisztushoz tartozásunk (egymás iránti hűségünk), elköteleződésünk, lelki értékek melletti kitartásunk nem lehet ilyen okoskodások függvénye. A Préd 11, 2-ben olvassuk: aki mindig csak a szelet figyeli, az nem vet. Sok ilyen a széljáráshoz igazodó ember van. Vajon nem azért gyümölcstelen sokszor az életünk, mert földi értelmünkkel (a helyzetet méricskélő, megalkuvó módon) akarjuk kikalkulálni, hogy mikor érdemes figyelni (ha egyáltalán) az Isten szavára.

  Végül semmitmondó választ adnak. „Nem tudjuk”. Elmondhattak volna egy szép hitvallást is… Például azt, Péterhez hasonlóan: most már tudjuk, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, a mi Üdvözítőnk. Igen, te vagy az út, az igazság, és az élet. Ehelyett ezt a rosszkedvű, belső meghasonlásról árulkodó, tagadó kijelentést teszik: nem tudjuk. Nyilván, sok mindent nem tudunk, nem ismerünk, nem vagyunk képesek megérteni, de igaz, testvéreim, tisztában vagyunk a lényeggel: tudjuk, írja Pál, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt… Tudjuk – olvassuk az 1Jn 3,14-ben -, hogy átmentünk a halálból az életre, mert szeretjük testvéreinket. 

   A Jézus válasza is elutasító: akkor én sem mondom meg nektek. Ha nem akarjátok tudni azt, ami nyilvánvaló, amit Isten jelekkel, csodákkal erősített meg, akkor nincs szükségetek az én bizonyságtételemre. „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád…”

   „Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról (1 Jn 5,10)”.  Legyen áldott az Úr neve, hogy ő kijelentette magát nekünk (elrejtetted a bölcsek és értelmesek előtt, és kinyilatkoztattad az egyszerű embereknek), és legyen nyitott a mi szívünk, hogy elfogadjuk, felismerjük, megvalljuk: te vagy a Krisztus, te vagy az én Uram, az én Megváltóm. Ámen.

   Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk a mi megváltó Urunk Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében!   Áldjuk, magasztaljuk háromszor szent nevedet ezért az alkalomért, a találkozás, együttlét lehetőségéért, áldásáért, a gyülekezet közösségéért. Köszönjük, hogy úgy vagyunk együtt, mint megváltott gyermekeid, akiket a te hatalmad őriz hit által az üdvösségre, és akiket erőddel, kegyelmeddel támogatsz napról napra munkánkban, szolgálatunkban, családunkban, földi igyekezeteinkben, lelki küzdelmeinkben. 

   Hálát adunk minden jóért, amiben részeltettél, minden sikerért, áldásért, gyógyulásért, szabadulásért, minden emberért, akitől segítséget, szeretetet kaptunk, minden biztató szóért, és azért is, hogyha mi tudtunk a jónak eszközei lenni mások számára, Krisztus indulatát hordozva.

   Köszönjük az ige üzentét, abban a tanítást és az evangéliumot, a földi életre vonatkozó tanácsokat, intéseket (hogy valóban gyermekeidhez méltóan viselkedjünk), és az üdvösségre tekintő drága ígéreteket. Hallottuk, hogy gyermekeid életében ez a kettő – a mulandó és az örökkévaló – összetartozik.

   Óvj meg minket a hitetlen, a kételkedő, a gyanakvó viszonyulástól… a farizeusi okoskodástól, a pillanatnyi érdekeket szem előtt tartó, kicsinyes megalkuvástól, a gyáva tagadástól, hitünk, küldetésünk feladásától, a reánk bízott lelki értékekről való lemondástól! Hanem tégy elkötelezett követőivé Krisztusnak, aki nem latolgatta azt, hogy megéri-e, vagy hogy mibe kerül, hanem önmagát adta értünk. 

Tégy minket hűségesekké egymás iránt, és segíts Lelked által, hogy áldott, gyümölcsöző, bizakodó, kiteljesedő életünk legyen! 

    Megváltó Urunk, hadd legyünk nyitottak arra, hogy meghalljuk szavadat, és engedelmeskedjünk annak, és valóban megismerjük megtartó szeretetedet, mennyei megmentő hatalmadat, és tudjuk azt, hogy te vagy a Krisztus, a Felkent, a Kiválasztott, a mi békességünk, üdvösségünk megszerzője. A mi egyetlen Főpapunk, örökkévaló Királyunk, aki világosságodban vezetsz minket, és úgy megőrzöl, hogy semmi sem szakíthat el végtelen kegyelmedtől. 

  Könyörgünk, mennyei Atyánk, áldd meg, őrizd gyülekezetünket, annak minden tagját, kicsinyeket és nagyokat. Külön elődbe hozzuk betegeinket, mutasd meg nekik gyógyító hatalmadat, és erősítsd meg őket testben és lélekben, vigasztald a gyászolókat Krisztus megtartó szeretetének jó hírével, az örök élet evangéliumával, támogasd a gyengéket, segítsd a bajban, nehézségben levőket, adj jó előmenetelt a fáradozóknak, és adj bölcsességet a döntések előtt állóknak.

    Kérünk, örökkévaló Istenünk, áldd meg kegyelmedből az új házaspárt, akik házasságkötésük után először jöttek el a gyülekezet közösségébe, vedd őket körül atyai jóságoddal, vezesd őket hitben, szeretetben, békességben és igazi örömben, tedd őket sikeressé közös terveikben, munkájukban, és valóban hálássá minden jóért és szépért, amit szüleiktől, családjuktól kaptak, és minden testi-lelki ajándékért, amiben részeltetni fogod őket ezután is.

Tartsd meg és növeld anyaszentegyházunkat, adj békességet világunkban! Kérünk, áldd meg, szenteld meg előkészületeinket, gyülekezeti eseményeinket: a szombati nőszövetségi találkozót, a közelgő konfirmációt, nagyhetünket, a feltámadás örömünnepét. Hadd szolgáljon minden a mi javunkra, közösségeink épülésére és te dicsőségedre. Ámen.