Lk 21, 1-19 (vas.de.)

   1 Amikor Jézus feltekintett, látta, amint a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe dobják. 

2 Észrevett egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, 

3 és így szólt: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. 

4 Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije volt, az egész vagyonát. 

5 Amikor némelyek azt mondták a templomról, hogy az gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: 

6 Jönnek majd napok, amikor ezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának. 

7 Ekkor azt kérdezték tőle: Mester, mikor lesz ez, és mi lesz annak a jele, hogy ez megtörténik? 

8 Ő pedig így válaszolt: Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszenek titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: Én vagyok! – meg azt: Eljött az idő! De ti ne kövessétek őket! 

9 Amikor pedig háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rettenjetek meg, mert ezeknek előbb meg kell történniük, de ez még nem a vég. 

10 Azután így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, Ézs 19,2; 2Krón 15,6 

11 mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen. 

12 De mindezek előtt kezet emelnek rátok, és üldöznek titeket, átadnak benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek titeket az én nevemért. 

13 De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre. 

14 Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, 

15 mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem. Ézs 54,17; ApCsel 6,10

16 Kiszolgáltatnak titeket még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket meg is ölnek közületek, 

17 és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért. 

18 De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. 

19 Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket. 

   Az evangélium(ok) leírása szerint Jézus a kereszthalála előtti utolsó napokat jórészt a templomban töltötte (hivatkozik is rá elfogatásakor: „naponta veletek voltam a templomban” (Lk 22, 53)… A Nagy Heródes által felújított, kibővített templom egy hatalmas épületegyüttes volt négy belső udvarral. A persely – amiről az ige említést tesz - az asszonyok udvarában állt. Itt figyelte meg Jézus, amint a gazdagok ajándékaikat a perselybe dobják. Egy özvegyasszony pedig két fillért tett a perselybe. Nem gondolom, hogy az Úr külön leste volna az adományozókat, hanem – így mondanám – a szemébe ötlött ez a jelenet, amit aztán tanításában szemléltetésként felhasznált. Szavaiból kiderül, hogy ő nem a látszat alapján ítél, nem a külső megnyilvánulásokat nézi, hanem mélyebbre lát: az embert ismeri. A teljes életet. A legmélyebb szándékot. A szív indulatait. A gazdagok öntelt, másokat lenéző, lekezelő gőgjét, az özvegyasszony mindent felajánló, hálás, szerény alázatát. (A Covid idején egyik kisnyugdíjas özvegyasszonyunk 1.000 lejt küldött a perselybe.) 

   Azt mondja Jézus, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet adott. Elgondolkoztató az általa használt mérték.  Mert azok a „feleslegükből dobtak”, de ő „az egész vagyonát” adta.

   Jézus átértelmezi a gazdagság kérdését. Ha valaki egy méregdrága autót akar minden áron megvásárolni 300.000 euróért, és csak 299.000 eurója van, akkor ez az ember szükségben van. Ám ha valaki elégedett szerény körülményeivel, mert van egy meleg szobája, van mit ennie, innia, vékonyan még a gyógyszerre való is kikerül, és a fennmaradó kis vagyonkájából még ajándékoz is másoknak, akkor viselkedésében, magatartásában sokkal gazdagabb, mint az említett másik... Nagy titok a megelégedettség (és nem a birtokolt vagyon nagyságával áll összefüggésben), és még nagyobb a néha kis dolgokban megmutatkozó nagylelkűség, ami a mindent odaáldozó kegyelmet példázza.  Jézus nem azt számolja, amid van, hanem amit kész vagy felajánlani.

   Arra is utal az ige, hogy amit megtartasz magadnak, privát használatra (mert a gazdagok a fölöslegükből adtak, a többit maguknak tartalékolták), az igazából nem lesz hasznodra. Az lesz áldássá, örömmé, amit át tudsz adni az Úrnak. Ananiás és Szafíra sunyiban, lopva félretettek az eladott föld árából, és átok lett belőle. Pedig használhatták volna szabadon, hálásan, boldogan. Ez nemcsak anyagiakra vonatkozik: amire külön jogot formálsz (önzésed, kívánságaid, szenvedélyeid, haragod, vágyaid), amihez féltékenyen ragaszkodsz, amit felségterületednek tekintesz, ahova nem engeded be az Urat, csak bajt hoz reád. Add át neki, hogy valóban a tied legyen! Javadra, örömödre.     

   A következő részben arról olvastunk, hogy a Jézus körül levők áradozni kezdenek a templom szépségéről. (A felújított templom tényleg bámulatos alkotás volt, az akkori világ egyik legszebb, legimpozánsabb épülete.) Jézus azonban nem vesz részt a templom elragadtatott csodálatában, dicséretében, sőt meglehetősen sötét képet fest annak jövőjéről. Eljön az idő, amikor… Világos a tanítás: nem a kövekben kell bíznunk. „Épüljetek fel lelki házzá!” – hangzik az ige figyelmeztetése (1 Pt 2,5). A hit épülete, isteni építménye kell erős legyen bennünk, közöttünk. A földi javak, ingatlanok, épületek, vagyontárgyak is áldást jelentenek (legyünk hálásak értük), de nem megmaradásunk akármilyen garanciáját. 

   Jézus is szerette a templomot („a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem” – Jn 2,17), de tudja, hogy végső soron nem az élettelen épületekhez kell kötődjünk, hanem az élő Istenhez. A zsidóknak Kr. u. 70-től nincs templomuk, de sajátos hitüket, identitásukat megőrizték… (Egy történet arról szól, hogy amikor a hívő zsidók megtudták, hogy a templomot az ellenség lerombolja, akkor azzal a kérdéssel fordultak egy bölcs rabbihoz: nem lehetne-e azt, vagy belőle valamit mégis valahogy megmenteni. Az a választ kapták: a szívetekben kell azt felépítsétek, megőrizzétek és gyermekeitek számára átmentsétek.) Fájna nekünk is, ha a templomunk elpusztulna (gyülekezetünk egy része talán észre sem venné), de – értitek – hitünk emiatt nem kellene összeomoljon. Mi a halált legyőző Krisztusban hiszünk. Ahol ő Szentlelke által jelen van, ott mindenütt templom van.   

   Aztán felteszik Jézusnak a kérdést: mikor lesz mindez? Jézus nem egy pontos dátumot, évszámot közöl, hanem arra emlékeztet: szüntelenül készeknek kell lennünk. Nem a világi javakban kell bíznunk. Vigyáznunk kell, hogy a lelki kősziklához, Krisztushoz ragaszkodjunk. Hogy senki és semmi el ne szakítson tőle. 

   Mivel kezdődnek a végidők jelei? 1) Tévtanításokkal. Az engedetlenséggel, szembefordulással, önistenítéssel. Ahogy a bűn is azzal kezdődött. (A Sátán „isteni célokat” villantott fel az embernek: olyanok lesztek, mint az Isten, hát nem kívánatos ez?) Sokan jönnek az én nevemben. Sok riválisa támad Istennek, Krisztusnak, sok megváltó eszme születik, sok próféta, híres tanító, vallásalapító jelenik meg… Azt mondják: én vagyok. Nálunk van az igazság. Aki Krisztus után önmagáról beszél, az mindig gyanús. Pál írja: nem tudtam másról köztetek, csak Krisztusról, a megfeszítettről (1 Kor 2,2). Isten igazságának és kegyelmének ez az alapja. Aki többet mond, az félre akar vezetni. 

    És azt mondják: eljött az idő. A megtérés, a kegyelem ideje mindig itt van. „Íme, most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja!” (2 Kor 6,2). Jézus ezzel kezdi tanítói szolgálatát: „elközelített Isten országa”. Nekünk ezt kell meghallani. Nem az ítélet időpontját kell számolgatnunk, hanem a kegyelmet megragadnunk. (Nem az a becsületes munkás, aki lesi, hogy mikor jön a főnök, hanem aki mindig lelkiismeretesen dolgozik.) Akinek olaja van, az nem kell spekulációkba bocsátkozzék, hogy vajon mikor jön a vőlegény, hanem az mindig készenlétben várja, és végzi a dolgát…) Az ítélet napját csak Isten tudja. Akármikor elérkezhet. 

   2) A következő elgondolkoztató jel: hallotok háborúkról, lázadásokról. Az Úr nyomban hozzáteszi: de ne rettenjetek meg. Meg kell ennek történnie. Nagy dilemmánk, hogy miért. Az emberek civilizáltabbak lettek, de nem jobbak. Finomabb ruhában járnak, de a szívük durvább lett. Napjainkban is szörnyű háborúkról hallunk. Olvastam valahol: a Jézus kora óta (az utóbbi bő 2000 évben tehát) csupán pár olyan békés hónap volt, amikor nem zajlott valahol a világon hivatalos fegyveres konfliktus. A háborúskodás a zsigereinkben van (Káin génjeit örököltük…) Ezt látjuk saját kis, egymással vívott küzdelmeinkben is. 

   Nemzet nemzet ellen támad, ország ország ellen. Nagyravágyásból, hatalomért, gazdagságért, egymást kegyetlenül letiporva. Mennyi szenvedés, mennyi gyász, pusztulás kíséri a háborúkat!

És a bűnnel terhelt földön természeti katasztrófák is történnek: földrengések, éhínségek, rettenetes dolgok. Újabban a burmai (myanmari) földrengés követelt több ezer áldozatot az amúgy is polgárháború sújtotta, katonai diktatúra alatt szenvedő dél-kelet- ázsiai országban. 

  3) A harmadik jel az üldözés. Kezet emelnek rátok, üldöznek, bántanak titeket. Elhurcolnak, börtönbe vetnek. Mindennapi valóság volt ez, amikor ezt leírták. Ma is sokfele az. Az Open Doors olasz szervezet beszámolója szerint számszerűen soha nem volt ilyen magas a keresztyén hitükért üldözöttek száma (380 millió). 2024-ben 4.476 keresztyén veszítette életét az üldözésekben, merényletekben, 3.775-t raboltak el vagy ejtettek túszul, több mint 6.600 keresztény templomot, kórházat, iskolát támadtak meg vagy zártak be. Családok és közösségek váltak menekültté.

   A felmérés szerint a keresztyének helyzete Észak-Koreában a legrosszabb, ahol a mai napig titokban kell megélniük hitüket, és 50-70 ezer közöttire becsülik a munkatáborba zárt keresztények számát. Szomália, Jemen, Líbia, Szudán, Eritrea és Nigéria folytatja a sort. Az utóbbiban a legmagasabb, 3.100 az egy év alatt megölt keresztények száma. Nem jobb a helyzet Pakisztánban, Iránban, Afganisztánban és Nicaraguában sem…” Nálunk nincs külső kényszer, a közömbösség belső romboló ereje hat.

   De – tanítja Jézus - ez alkalom lesz nektek a bizonyságtételre. Nem rólatok kell az szóljon, mert Krisztust képviselitek. Nem mindig külső sikerekben, győzelmekben, hanem sokszor elnyomásban, kiszolgáltatottságban. Szenvedésetek tanúságtétel, mert hitben jártok. Ez a legfontosabb. Mi a külső körülmények javulását várjuk, attól tesszük függővé közösségeink felvirágzását. Az utóbbi évtizedekben sok minden változott jó irányba, vitán felül szabadabbak, gazdagabbak lettünk, de lélekben, közösségben erőtlenebbé váltunk, templomaink kiürültek. Nem külső, anyagi javakért, hanem a lelkiekért kell elsősorban imádkozzunk.

  Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondolkoztok, nem töprengtek azon, hogy mivel védekezzetek. Nem aggodalmaskodtok. Ha sértés, bántás ér minket, mennyit agyalunk! Pedig Istenre kell bíznunk magunkat. Ahogy a tegnap hallottuk: az ő tenyerébe kell letennünk az életünket gyermeki bizalommal.

 „Adok nektek szájat és bölcsességet…”  A szenvedéstörténetben látjuk: Jézus többet mond a hallgatásával, mint ellenfelei a hangos vádaskodással. Legyetek meggyőződve krisztusi igazságotok felől, azt drága kincsként őrizzétek a szívetekben. Igazunkat sokszor nem tudjuk bebizonyítani (kigúnyolják, lelegyintik, kinevetik), de minden helyzetben azt kell képviselnünk. 

    Szeretteitek is ellenetek fordulhatnak. Az első keresztyének korában sok ilyen eset volt: a család a keresztyénné lett családtag ellen fordult. Ma is vannak példák (muszlim rokonok feljelentik a keresztyénné lett hozzátartozót). De nálunk is kérdés: vajon a hitet támogató légkör uralkodik-e családjainkban? Nem folyik-e egy palástolt ostrom, ellenségeskedés, pl. amikor szeretetlen kritikát fogalmazunk meg az egyházzal szemben, elidegenítve, megbotránkoztatva egymást? 

    És mindenki gyűlöl az én nevemért… Ma más világ van, mondjuk. Vajon? Menj oda két veszekedő emberhez, hivatkozz a Krisztus alázatára, bocsánatra intő szelídségére, mondd azt egy szabados, hitetlen életmódot folytató fiatalnak: ne indulataidat, vágyaidat, hanem Krisztust kövesd, hogyan fognak reagálni? Nem népszerű a Krisztus igazsága, higgyétek el! 

   Elhangzik egy „kátés” kijelentés: ti tartsatok ki, ne féljetek senkitől, mert „egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről”. Isten vigyáz rátok, számon tart titeket. És végül igazságot szolgáltat számotokra.

   Állhatatosságotokkal nyeritek meg a lelketeket. Az állhatatos azt jelenti, hogy kitartó, meg nem tántorodó. Így nyerjük meg a lelkünket, és a mások lelkét is. Gyakran hiányzik ez a nehézségekkel is dacoló elkötelezettség, kitartás belőlünk (enélkül nincs áldás, célba érkezés, ha csak félig járjuk végig az utat). Mindig van valami, amire hivatkozunk kifogásként: hogy ezért, vagy azért. És akkor ilyen felemás, meghasonlott lesz a keresztyénségünk. Valaki azt mondta: „amikor nehézségekkel találjuk szembe magunkat, akkor Isten valami áldást akar készíteni számunkra”. Hát ne lankadjunk! A Zsid 12, 1-2 verseiből hallottuk: állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát, nézzünk Jézusra, aki vállalta értünk a keresztet is, hogy minket megváltson. Ámen. 

Konfirmációi bűnbánati hét (2025)

Lk 21, 25-28 (hétfő)

    25 És jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. Zsolt 65,8

26 Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóoszlopai megrendülnek. Ézs 34,4

27 És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Dán 7,13 

28 Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. 

    Jézus készül a golgotai áldozatra. Utolsó tanítása az utolsó időkről szól… Joggal mondjátok, hogy ez a téma távol áll tőletek. Ez részben igaz. Igen, nektek az életre kell készülnötök, de kell látnotok annak igazi értelmét, távlatait is. Ismernetek kell a célt, és az odavezető utat. A tanulásnál is talán az a gond, hogy csak a kellemetlen oldalát látjátok, és nem figyeltek a lehetőségekre, amik az által nyílnak meg előttetek: a matek talán nem annyira izgalmas, de csak akkor lehettek jó informatikusok, ha alaposan elsajátítjátok azt, román nyelvvel bíbelődni nem leányálom, de ismerete nélkül nem tudtok elhelyezkedni, stb.

   Krisztusban való hitünknek, az ő követésének is van egy célja. Illetve kettős célja van. 1) A szerinte való, neki engedelmeskedő, áldást hordozó élet itt, és 2) az üdvösség az Isten országában. Jézus beszél arról, hogy az ún. utolsó időkben nehézségek adódnak az emberiség életében. Szaporodnak a jelek. Hívő keresztyén, református fiatalokként tudatában kell lennetek: környezetszennyezés, globális felmelegedés, háborúk, járványok… Beszélnünk kell az emberi felelősségről (vagy felelőtlenségről is). Tudatosan állást kell foglaljatok… Szeretnünk, óvnunk kell Isten teremtett világát. Ez bizonyos esetekben azt jelenti, hogy le kell mondanunk a kényelemünkről… 

    Az ige az egész világmindenségben, univerzumban megmutatkozó jelekről beszél… Isten készíti a világot egy régi korszak lezárására, egy új korszak bekövetkezésére.   Jelek lesznek… ez a kifejezés arra utal, hogy nem valami véletlenszerű csillagászati katasztrófa következik be (sokat hallani erről). Isten irányítása alatt áll minden. (Mi az Isten gondviselése… 27. kérdés). Bár fékevesztett pusztulásnak tűnik - Nap, Hold, a csillagok, az ég tartóoszlopai megrendülnek, a földön pedig a tenger háborgása -, mintha elszabadultak volna a kaotikus erők. 

   Hogyan reagálnak az emberek? Kétségbeesnek tanácstalanságukban. Tanácsaiddal oktass engem, olvassuk a zsoltárok könyvében…. Tudnunk kell: az Isten kezében van az életünk. Az ő akarata nélkül semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat (28. kérdés). Aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.    Megdermednek a félelemtől… Mit tanít nekünk az ige (Római levél): nem félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem erő, szeretet és józanság lelkét.  A hit a félelem ellenszere. Tudom, hogy senki nem szakíthat (mivel minden teremtmény…) Isten az én mennyei Atyám, és a nehéz időkben is benne bízhatom 100%-ban. Az emberek rettegnek a jövőtől… de nekünk jövendő dolgainkra nézve jó reménységünk van… A szeretet kiűzi a félelmet. Nem a mi szeretetünk. Az Istené…

   A próbákkal terhelt idők végén meglátják az emberek az Emberfiát… Ki ez az Emberfia? Krisztus, ami megváltó Urunk. Aki életet adta. Aki úgy szeretett, aki minden bűneimből üdvözít (29.kérdés). Nem az a kérdés, hogy van-e hibám, bűnöm, hanem az, hogy kértem-e bocsánatot? (Történet Nagy Péter cárral.) Kell-e ennek a Krisztusnak a megjelenésétől félnem?

   Mi nem félelemmel, hanem bizalommal várjuk. És akkor meglátják – mindenki – az Emberfiát eljönni hatalommal és dicsőséggel. Mi annak megjelenését várjuk, aki velünk van. Aki legyőzte a halált, és legyőzi mind a maga ellenségeit… (52. Kérdés) Még nem nyilvánvaló az ő minden rosszat legyőző hatalma, de azzá lesz. Igaz, milyen biztató! 

   Amikor mindezeket, akkor emeljétek fel a fejeteket. Innen került át a Kátéba ez a kifejezés: felemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul… Számunkra a megváltás közeledik. (Amikor a koncentrációs táborokban hallották a közelgő front robaját… tudták, hogy ez jó hír…) Ha az övéi vagyunk (1 kérdés), ha nem a hitetlen világhoz tartozunk.

    Jézus hatalommal és dicsőséggel… Az ő hatalma megszünteti az erőszak hatalmát, az igazságtalanságot. A békesség győzelmét hozza el. Ha Jézus megint alázatban jelenne, hallgatna rá a világ? A vezetők, a háborút indítók? Nem! Le kell győzni a gonoszt. A benne bízók számára megtartó hatalom az övé.

    Ti pedig egyenesedjetek fel! Annyi minden lenyomhat: bajok, gondok, aggodalom. Az első keresztyéneket… de az utolsókat is (sokfele) érik támadások. Kigúnyolnak, félreállítanak. De akkor egyenesedjetek fel… eljött a szabadulásotok órája. Emeljétek fel a fejeteket. 

  Ezt tanuljátok meg… Felemelt fejjel járjatok (Kainnak mondja Isten), nézzetek szembe az emberekkel, és nézzetek előre reménységgel… Mert megváltottak vagytok. Isten hatalma őriz hit által, és megtart az üdvösségre. Ámen.     

Lk 21, 29-38 (kedd)

29 Mondott nekik egy példázatot is: Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind! 

30 Amikor látjátok, hogy már kihajtottak, magatoktól is tudjátok, hogy már közel van a nyár. 

31 Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa. 

32 Bizony mondom nektek: nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem lesz. 

 33 Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. 

34 Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól, és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, Ézs 5,11-13; 1Thessz 5,3.7; Róm 13,13 

35 mint valami csapda, mert rá fog törni mindazokra, akik a föld színén laknak. Ézs 24,17; 1Pt 4,7 

36 Legyetek tehát éberek, és szüntelen könyörögjetek, hogy legyen erőtök kimenekülni mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt. 

37 Nappal a templomban tanított, éjszakánként pedig az Olajfák hegyére ment, és ott töltötte az éjszakákat. 

38 Kora reggel az egész nép hozzásietett, hogy hallgassa őt a templomban. 

  A tegnapi tanítást Jézus egy példázattal is szemlélteti. A fügefára mutat (egyik legelterjedtebb fa volt, mint pl. nálunk a diófa). Amikor kihajt, akkor tudjátok, hogy közel van a nyár. Most éppen ebben az időszakban vagyunk. Rügyeznek, virágoznak, levelet hajtanak a fák. És amikor ezt látjuk, akkor tudjuk, hogy nem a tél fele haladunk. Ez így van, amióta világ a világ… A tavasz után a nyár következik. (A nyár nem az üdülés, hanem az aratás, a terméssel való elszámolás ideje a Bibliában.)  Az időnek van egy menete, egy iránya, tendenciája, haladványa. Isten mindent atyai tervei szerint intéz. 

    Az üdvtörténetben is van egy irányultság… És látjuk a jeleket. Külső világunkban, földi szemmel is. Van egy fejlődés a (ami nagyon felgyorsult, 2-3 generáció alatt…), de szaporodnak a fenyegető tünetek is. Pl. a háborúk, a gonoszság terjedése, egyre agyafúrtabbá válása, az esztelen fegyverkezés (tényleg egy mozdulaton múlik, és a földön megszűnik az élet). Hisszük, hogy ez sem történhet meg véletlenül… 

   Tudnunk kell, látva ezeket, hogy… közeleg a vég? Nem, nekünk azt kell tudni, hogy közeleg az Isten országa. Igen, elmúlik ez a fizikai világ (kicsit sajnáljuk is), de nem a semmi jön utána. A mi várakozásunk pozitív tartalmú. (Mivel már e mostani életemben is érzem az örök élet kezdetét…) Nem a világ összeomlását várjuk, hanem Isten országának eljövetelét, kibontakozását. Ezért reménységgel, ua. felelősen élünk. Vigyáznunk kell kint az Isten teremtett világára, és bent magunkban is az Isten országára: hitünkre, Krisztus iránti hűségünkre, szívünk tisztaságára. 

   „Nem múlik el ez a nemzedék”: Jézus arra is utalhat, hogy az említett jelek már az ő nemzedékében mutatkoznak, utalhatott a nemzedékre, mint népre, vagy éppen az ő követőire.

  Egy fontos kijelentés: az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. Minden alá van vetve a változásnak és elmúlásnak. Semmi sem állandó. (A dubaji felhőkarcolók, római Szent Péter bazilika mind eltűnnek.) Vagy amit mi is tapasztalunk: fiatalokból idősek lesznek (ezt még nem egészen értitek.) De a Krisztus beszéde az megmarad, arra alapozni lehet. Alapozzátok, építsétek arra a ti életeteket! 

   Komoly figyelmeztetés hangzik el: vigyázzatok magatokra! Gyakran halljátok szüleitektől. Most megváltó Uratok is ezt mondja féltő szeretettel. Vigyázzatok, maradjatok hűségesek, maradjatok nyitott szívűek, ne idegenedjetek el! Maradjatok Krisztus követői. Ne engedjétek, hogy a világ elszakítson titeket hamis, hiú ígéretekkel. A Sátán taktikája (a Sátán, a világ és tulajdon testünk): sokat kínál, keveset ad… Szabadságot ígér, és rabságba dönt. Három nagy kísértést említ az ige: mámor (a munka, a karrier, a gazdagság, mindaz, ami megszédít, ami elvarázsol, ami elvonja figyelmeteket a lényegről… barlangos történet), a részegség (minden szenvedély, függőség), az élet gondjai (megélhetés, úgy bele tudnak az emberek feledkezni, de tkp. egy mókuskerék). 

    Mert ha ezekbe belemerültök, akkor felkészületlenül lep meg az a nap. Csapda, amit közömbösségünk, hitetlenségünk épít. Egy nagyon veszélyes, mozgó, ránk leselkedő, rajtaütésre kész csapda ez. Csak Krisztusra figyelve, hozzá ragaszkodva tudok megállni, megszabadulni. Ha Jézussal járok minden nap. WWJD – ezt minden helyzetben kérdezzétek meg. 

   Legyetek éberek (lelki éberségről, józanságról, tisztánlátásról van szó), szüntelen imádkozzatok, kérjetek erőt, segítséget, hogy ki tudjatok menekülni a kísértésekből. (Elgondolkoztató, csupán földi perspektívából nézve: gyülekezetünk a jólétben gyengült meg lélekben és lélekszámban is.)  Hogy megállhassatok az ember Fia előtt. Mert ez a lényeg. Megállni előtte, mint akik – ha botladozva is, de mindig hozzá térve - kitartottak mellette, elvégeztétek, ami rátok volt bízva…

  Az utolsó két mondatban érdekes részletet tudunk meg. Jézus nappal (utolsó földi napjai voltak) a templomban tanított, éjjelre az Olajfák hegyére ment. Nem szállodában, hanem az Isten ege alatt töltötte az éjszakákat. Sokan mentek, hogy hallgassák. Mert vigasztalás, tanácsot, biztatást kaptak.

    Ő legyen számotokra is erőforrás, megmaradás, beteljesedés. Ámen. 

Lk 22, 1-6 (szerda)

1 Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek. 2Móz 12,2-20; Mt 26,17

2 A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől. 

3 A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. 

4 Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre. 

5 Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. 

6 Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság. 

    Jézus az utolsó időkről tanít, közben zajlanak a földi események. Közeledett a zsidók nagy ünnepe, a páska (szó jelentése – kiválasztani, megkülönböztetni). A főpapokat és írástudókat nem hatotta meg a Jézus tanítása. Az ő szívük közömbös maradt, ők csak földi hatalmuk biztosítására tekintettek. Sok ember így gondolkodik. Nem érdekli őket az, amit az Ige mond. Csak földi terveik, céljaik vannak. Ideig-óráig jónak tűnhet ez a stratégia. 

  Nagy ellentmondás: Jézus a megváltásra készül, az életről beszél, a megmenekülésről, Istenhez térésről, a főpapok pedig halálba akarják küldeni őt. Durva ez a szó: megölni valakit, kivált, ha olyan valakiről van szó, aki csak jót tett, gyógyított, tanított… csak azért, mert útban van, mert irigyek rá, mert riválist látnak benne. Hány ártatlan ember halt meg a történelem során! 

    Csak az tartja vissza őket gonosz tervük véghezvitelétől, hogy félnek a néptől, mert a nép tiszteli Jézust. Aztán pár nap múlva mégis sokan ellen fordulnak. Félelmetes, hogy az ember mennyire irányítható, manipulálható… Milyen könnyen mások ellen tudnak hangolni minket. (Példa: valakiről az osztályban elindul a pletyka, hogy árulkodik az igazgatónak… Semmi sem igaz belőle,  és ez a szegény diák nem is tud róla, hogy mit beszélnek a háta mögött, gyanútlanul jön-megy, de a többiek elkezdik rossz szemmel nézni, utálni. Az egésznek nincs valós alapja, de a gyűlölet az valós lesz: sértegetik, talán bántják is, kiközösítik…) 

  A Sátán pedig bement Júdásba… Vajon, csak úgy besétálhat a szívünkbe? Nem. „A Sátán, világ és tulajdon testünk minket szüntelenül ostromolnak… te tartsd meg és Szentlelked által erősíts meg minket.” Csak az léphet be az életünkbe, akit beengedünk. Ti kit engedtek be? Júdás teret adott a Sátánnak, a gonosznak. Elidegenedett, elszakadt Jézustól, és könnyű prédává vált. (Egy tudományos filmben láttam: két oroszlán támadta meg az orrszarvút és kicsinyét… ) Vigyázzatok, ragaszkodjatok Krisztushoz, mert a kísértő szerte jár… (Péter írja) mint ordító oroszlán. Vigyázzatok, hogy kire hallgattok! Nincs olyan, hogy én senkihez sem tartozom. Valaki betölt téged, valaki uralkodik benned.

  Júdás pénzsóvár, nagyravágyó volt (sajnos, végül nem sokat nyert, hanem elveszítette az életét.)  Úgy érezte, hogy a földi gazdagságot, karriert nem kapta meg Jézustól. Nem a lelkiek voltak fontosak számára, nem a Krisztusban való békesség, öröm, nem a tanítványi szolgálat.  A láthatókért, az értéktelenért odaadjuk az igazi kincseket. 

    Júdás a 12-höz tartozott, kiválasztott volt, de eltékozolta ezt a lehetőséget. A kegyelem legyőzhetetlen erő, de elveszíthető…  Az áruló tanítvány intézkedik Jézus elárultatása érdekében. Elmegy, megegyezik a főpapokkal. A rossz szándék sokszor tettre készebb, mint a jó. A bosszúvágy nagyobb áldozatra képes, mint a segíteni akarás.

  Az írástudók örülnek. Öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, és a pokolban is akkor, amikor valaki a kárhozat útjára lép. Pénzt ígérnek neki. Nem tudjuk, hogy ez volt-e a fő ok, de ez is szerepet játszott. Pénzért becsületet, barátságot, kapcsolatot soha ne adjatok fel! A pénz képes deformálni az ember lelkét. (Tükrös történet.)

  Júdás elfogadta az egyezséget (látjátok, a gonoszok közt is van megegyezés, a Krisztus követői sokszor nem tudnak egyetértésre jutni). Kedvező alkalmat keresett az elárulásra… Az árulás visszaélés valakinek a bizalmával. Cserbenhagyás. (Román film… valakit kiengednek a börtönből, de besúgó lesz, barátait árulja el, akik segítenek neki.) Júdása arra kellett volna kedvező alkalmat keressen, hogy bocsánatot kérjen, hogy őszintén elmondja vívódásait Jézusnak. Mindig van visszaút. Soha többé meg nem emlékezik… 

Ha bezárod a szíved, ha beállsz az ellenség közé, akkor kizárod magad a kegyelemből… 

   A jó alkalmakat keressétek, ne az elszakadás, hanem az odatérést, bűnbánatot. A békességet. Ámen. 

Lk 22, 7-38 (csütörtök)

  7 Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja, amikor fel kellett áldozni a páskabárányt. 

8 Jézus elküldte Pétert és Jánost ezt mondva: Menjetek el, és készítsétek el nekünk a páskavacsorát, hogy megehessük. 

9 Ők pedig ezt kérdezték tőle: Mi a kívánságod, hol készítsük el? 

10 Ő így válaszolt: Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt abba a házba, ahova bemegy, 

11 és mondjátok meg a ház gazdájának: A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? 

12 Ő majd mutat nektek egy nagy, berendezett emeleti termet: ott készítsétek el! 

13 Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a páskavacsorát. 

14 Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, 

15 és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát. 

16 Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában. 

17 Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: Vegyétek, és osszátok el magatok között! 

18 Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa. 

19 És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! 

20 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. 2Móz 24,8; Jer 31,31-34; Zsid 9,20

21 De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. 

22 Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt. 

23 Azok pedig kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni. 

24 Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. 

25 Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. 

26 Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. 

27 Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál. Jn 13,1-14

28 Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, 

29 és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; 

30 hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét. Mt 19,28

31 Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, Jn 13,7-38

32 de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet! Jn 21,15 

33 Ő így válaszolt: Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, akár a halálba is! 

34 Jézus azonban ezt felelte: Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem. 

35 Azután ezt kérdezte tőlük: Amikor kiküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben – válaszolták. 

36 Majd ezt mondta nekik: Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen. 

37 Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva: „És a bűnösök közé sorolták.” Mert ami felőlem megíratott, az most beteljesedik. Ézs 53,12 

38 Erre így szóltak: Uram, íme, van itt két kard. Ő pedig azt felelte: Elég! 

   Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja. Nagy ünnep volt ez a zsidóknál: az egyiptomi szabadulásra emlékeztek. Ha az nincsen, akkor a nép sincsen. Minket Krisztus szabadított meg. Ha nincs megváltás, akkor elveszettek maradunk. 

   Az első részben a helyszínről hallunk. Lukács részletesen leírja… Péter és János a megbízottak (ők vállaltak, „önkénteskedtek” a legtöbbet, ők voltak a legszolgálatkészebbek, közületeke kerülnek-e ki ilyen lelkületűek?) Jézus azt mondja nekik: bemennek a városba, és találkoznak egy emberrel, aki egy korsó vizet visz… Üzenetértékű mozzanat: nem üres korsóval sétál ez a valaki, hanem az tele van. A víz az áldást jelképezi, és utal a Krisztus áldozatára is… 

  Azt is megtudjuk, hogy egy berendezett emeleti terem volt, ahol végül megterítettek… 

 Jézus ott telepedik asztalhoz a tanítványaival. Nagyon személyes és megható, amit nekik mond: vágytam veletek együtt lenni, együtt megenni ezt a vacsorát, mielőtt… Jézus tudja hát, hogy mi vár rá, és jól esik neki az, hogy tanítványai mellette vannak ebben a nehéz órában (Látjátok, Isten Fiának is szüksége van emberi közelségre… közösségi teremtmények vagyunk.). 

   Jézus azt is elmondja, hogy nem eszik a páskavacsorából, csak majd ha „beteljesedik” az Isten országában. A mi úrvacsoránk sem tökéletes, de arról szól, hogy lesz majd egy beteljesedése. 

   Különös fordulatot vesz a páska szertartása… Jézus veszi a kenyeret, hálát ad (ez az ünneplés része volt), és azt mondja: ez az én testem, mely tiérettetek adatik. Az egyiptomi szabadulásra emlékeztető (kovásztalan) kenyeret a tanítványoknak úgy kell magukhoz venniük, mint a Krisztus testét, amely áldozatul adatik az ő igazi szabadulásukra. 

  A pohárnál azt mondja Jézus: az új szövetség az én vérem által, amely tiértetek kiontatik. Tiértetek, hangsúlyozza mindkét esetben Jézus. Nem végzetszerű, ami Jézussal történik: önként vállalja övéiért.

   Ennél a pontnál említi Jézus, hogy valaki elárulja…  Jézus mindent ad, a javukat akarja, és válasz az árulás…Válasz a versengés… A tanítványok nem a Jézus értük vállalt áldozatával vannak elfoglalva, hanem önmagukkal, kicsinyes rivalizálással. Ez ma is így történik… Jézus a világi gyakorlattal ellentétes magatartásra tanítja az apostolokat. A világban a nagyok uralkodnak… a kicsik szolgálnak, a hadseregben a nagyok parancsolnak, a kicsik harcolnak, és meghalnak. De itt a király áldozza magát a szolgákért. Örök lecke kellene legyen. Krisztus maga mutatott példát. 

  És olyan szép tanítás: ti kitartottatok mellettem (tudjuk, hogy voltak botlások, Jézus milyen elnéző, megbocsátó), örökségül adom nektek az országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál… „Krisztussal az örökkévalóságban minden teremtményen uralkodjam.” 

  Külön szól Péterhez az Úr. Kísértéssel teli időszak ez, de Jézus maga könyörög Istenhez, hogy erősítse, hogy ő is erősíteni tudjon másokat. Nemcsak önmagunkért vagyunk felelősek.

Péter fogadkozik, és Jézus azt mondja: záros határidőn belül, még hajnal előtt… megtagadsz. Nem magunkban kell bíznunk. Amikor fogadalmat tesztek, akkor azt Isten segítségét kérve tegyétek. És hiszem, hogy így ki fogtok tartani. 

  Különös párbeszéddel ér véget az ige… Jézus rákérdez a kiküldetésükre. Amikor üres kézzel indultatok el, volt-e valamiben hiányotok. Azt felelik: nem. Jézus valami meglepőt mond: most vegyétek elő…

  Úgy értem, hogy Jézus a lelkiekről beszél. Most kiváltképpen szükség van a lelki felszerelésre. Erszényre, tarisznyára, kardra (a Lélek kardja). Erősek kell legyetek, mert beteljesedik rajtam, amit megírtak… 

  A tanítványok nem értik. Azt mondják: van két kard! Jézus azt feleli: elég. Nem erről beszél, nem katonai ellenállást akar szervezni maroknyi (gyáva) tanítványi seregével… (Van olyan magyarázat is, hogy itt Jézus méltatlankodva szól rájuk: elég legyen! Ennyire értetlenek vagytok?) Jézus azért imádkozik (mondja is Péternek, hogy Isten erősítse meg őket reménységben, hogy el ne csüggedjenek, hanem kitartsanak, és a megszerzett váltságban megmaradjanak. Ámen. 

Lk 22, 39-71 (péntek)

   Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. 

40 Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 

41 Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: 

42 Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. 

43 Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. 

44 Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Zsid 5,7

45 Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. 

46 Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 

47 Miközben ezeket mondta, íme, sokaság közeledett. Júdás jött elöl, a tizenkettő egyike, és Jézushoz lépett, hogy megcsókolja. 

48 Jézus így szólt hozzá: Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát? 

49 Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: Uram, odavágjunk a karddal? 

50 Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. 

51 Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: Hagyjátok abba! És megérintve a fülét, meggyógyította őt. 

52 Majd ezt mondta az ellene kivonuló főpapoknak, a templomőrség vezetőinek és a véneknek: Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. 

53 Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje. 

54 Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. 

55 Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. 

56 Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: Ez is vele volt. 

57 Ő azonban letagadta, ezt mondva: Asszony, nem ismerem őt! 

58 Röviddel ezután más látta meg, és ezt mondta: Te is közülük való vagy! De Péter így válaszolt: Ember, nem vagyok! 

59 Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való. 

60 Péter azonban ismét tagadta: Ember, nem tudom, mit beszélsz. És amikor ezt mondta, egyszerre megszólalt a kakas. 

61 Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. 

62 Azután kiment, és keserves sírásra fakadt. 

63 Azok a férfiak, akik őrizték Jézust, gúnyolták, és verték őt, 

64 majd eltakarták a szemét, és ezt kérdezték: Ki ütött meg téged? Prófétáld meg! 

65 És sok más szidalmat is szórtak rá. 

66 Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók. Jézust a nagytanács elé vezették, 

67 és felszólították: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ő pedig így válaszolt: Ha megmondom nektek, nem hiszitek, 

68 ha pedig én kérdezlek titeket, nem feleltek. 

69 De mostantól fogva ott ül majd az Emberfia a mindenható Isten jobbján. Dán 7,13; Zsolt 110,1

70 Erre mind azt kérdezték: Akkor hát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok – felelte nekik. 

71 Azok pedig így szóltak: Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából. 

    Egy hosszú részletet hallottunk Krisztus szenvedéstörténetéből… Biztos, sok minden vissza tudnátok mondani belőle. Valóban kifejező, megható, markáns (erőteljes) jelenetek ezek. Ahogy Jézus tanítványaival a páskavacsorát követően kimegy az Olajfák hegyére, imádkozni kezd, és tanítványait is erre biztatja. (Páska ünnepe lévén valószínű holdfényes éjszaka volt.) Az evangélium szemléletesen leírja, amint vívódik, tusakodik… Jézusnak mélyen, hitelesen emberi arcát látjuk itt, aki halálfélelmekkel küzd. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, de ne úgy legyen, ahogy én akarom”… A halálos gyötrődésében - jegyzi meg az evangélista - verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Hatalmas lelki megpróbáltatás ez… Jézus ezt az állapotot is megjárta, tud könyörülni azokon, akik megpróbáltatnak. („A legnagyobb kísértéseimben…)

  A tanítványok elszunnyadnak (ez is emberi dolog), Jézus felkölti őket, és újból imádkozásra buzdítja őket. Ekkor már megérkeznek azok, akik Jézust elfogni jönnek. Júdás vezeti őket, aki odalép Jézushoz, hogy megcsókolja. Jézus visszakérdez (szívig hat a kérdés). Csókkal árulod el az Ember Fiát? Sokszor megjátsszuk a barátságot, a jóindulatot, gesztusainkban annyi hazugság és árulás tud lenni. 

   Váratlanul egy harci jelenet bontakozik ki… Látják a tanítványok, hogy a katonák Jézus elfogására készülnek, előjön belőlük a virtus, hogy „azért mutassuk meg, kik vagyunk, ne hagyjuk magunkat”. Meg is kérdik Jézustól, de nem várnak választ, odacsapnak, egyik szolga fülét levágják (Péter). 

  Jézus rájuk szól: hagyjátok abba. Ez nem földi harc (van, amikor azt is kell vállalni, de a lelkit mindig…). Mit mondott Jézus előzőleg? Azt, hogy imádkozzatok. Ha pedig összekulcsolod a kezed, nem tudsz kardot markolni vele. Megható az, hogy Jézus akkor is gyógyít, amikor őt támadják, megsebzik. Ez az ő természete. (Skorpiós történet. Vagy a megsebzett fogoly meggyógyítja a megsebzőjét.)

  Jézus nem hagyja szó nélkül ezt az orv támadást. Alázatos, de nem hunyászkodik meg. „Úgy jöttök rám, mint gonosztevőre, pedig tanítottam”… Az igazságtalanságot nem szabad elhallgatni. Nem szabad szemet hunyni fölötte. 

    Végül elfogják, a főpap udvarába viszik… Péter távolról követi… Fogy a bátorság. Pedig nagy volt lelkesedés, a fogadkozás. Még kardcsörgetésre is sor került. Aztán meghátrál. A konfirmáció: felemelő ünnep, fogadalom, aztán jönnek az élet gondjai, elfoglaltságok, programok, és könnyen elmaradtok. Csak távolról figyelitek. Kívülállóként. Keserű történeteink vannak erről. 

  Egy tanulságos, szomorú jelenet a Péter tagadása. Sorra hárman jegyzik meg, hogy mintha látták volna együtt a galileai Jézussal… Ő pedig sorra letagadja. Kiesik a kard a kezéből, de még a hitvalló szó is a szájából. „Nem ismerem.” Teljes tagadás. Lehet tagadni életfolytatással is. Nem érdekel, úgy teszek, mintha semmi közöm nem volna. Pedig nem vagyunk a meghátrálás emberei… 

  Ekkor megszólalt a kakas, jelezve a hajnal közeledtét, jelezve, hogy még az új nap felkelte előtt Péter háromszor megtagadta Mesterét…

   Egy döbbenetes mozzanat, talán a legsokatmondóbb: akkor megfordult az Úr… Nem magával van elfoglalva, neki fontos a tanítványa.  Tekintetében bocsánat van… Lásd, Péter, törődöm veled, te elfordultál tőlem, de én odafordulok hozzád. Vegyétek észre, amikor felétek fordul az Úr, amikor rátok tekint… Péter visszaemlékezett, keserves sírásra fakadt. A sírás az élet jele (testi és a lelki születéskor is), a bűnbánat bizonysága. A könnyek tisztítanak… (A könnyek sós vize.)

  Elkezdődik a Jézus tortúrája, kínzása. Verik, csúfolják. Miért van meg ez az ösztön az emberben? Miért szereti a kiszolgáltatottat bántani? Hogy nem esik meg senkinek a szíve? Hogy nem akadt egy német katona, aki azt mondta volna: ártatlan gyermekeket, nőket, öregeket, kivégezni gyávaság. A gonoszság, az erőszak tömegpszichózisa ez. 

  Ahogy megvirradt, összeült a nagytanács (nagyon sürgős!). A rossz nem felejti el gonosz tennivalóit. Jézus bizonyságot tesz önmagáról. Csodálkozunk, ritkán beszél ilyen nyíltsággal isteni küldetéséről, dicsőségéről. Minta rangrejtve akart volna élni. De itt felfedi önmagát: mostantól fogva ott ül… Döbbenetes mondat: azért ment fel, hogy megbizonyítsa, hogy ő az ő anyaszentegyházának feje… (HK).

   Még rákérdeznek (ironikusan): te vagy az Isten Fia?  Ez a zsidó fül számára önmagában botrányosan hangzott (mintha valakitől azt kérdeznénk: te vagy a pápa fia). Jézus azt válaszolja: ti mondjátok. Ez azt jelenti: úgy van, ahogy mondjátok (csak nem hiszitek). Nagy kérdés: hisszük-e? Sok szép dolgot elmondotok… Bárcsak ne üres szavak lennének, hanem szívbeli meggyőződés.

  Jézusnak ez a kijelentése felért az ő halálos ítéletét megerősítő bizonyítékkal. Jézusnak ez a vallomása valójában a bűneink felett mond halálos ítéletet, és bocsánatot, üdvösséget szerez nekünk. Ámen. 

Lk 23, 1-5 (szombat)

       1 Ezután valamennyien elindultak, és elvitték őt Pilátushoz. 

2 Ott így kezdték vádolni: Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király. 

3 Pilátus megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod. 1Tim 6,13 

4 Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a sokasághoz: Semmi bűnt nem találok ebben az emberben. 

5 De azok még erősebben kiáltozták: Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig. 

   Hallottuk a tegnap… Jézust Pilátus elé viszik. Pilátus a római birodalom, a tulajdonképpeni hatalom képviselője. Ő mondhatja ki a végső szót, adhatja meg az engedélyt a keresztre feszítésre, vagy adhat kegyelmet. Ő az, akit a Jézus elítélése történetében nem az indulatok, hanem a törvény és a józan mérlegelés vezeti. A zsidó vezetőknek nem volt joguk kivégezni valakit. Szerintük Jézus a vallási törvények értelmében követett el (3 Móz 24, 15) halálbüntetést követelő vétséget. Ebben mindnyájan egyetértenek. Azt olvastuk: valamennyien – egy akarattal – elindultak. Nagyon elszántak voltak a Jézus megölésében. Gonosz dolgokra könnyebb rávenni az embereket, mint a jóra. (Miben könnyebb meggyőzni a katonákat: gyertek, lőjük szét a szomszéd országot, vagy gyertek, építsük fel! Gyertek, csúfoljuk együtt, vagy gyertek: álljunk ki mellette. Gyertek, bulizzunk egyet, gyertek, menjünk templomba. ) Vigyázzatok, kire figyeltek, és ne legyetek részesek hamis dolgokban.   

  Pilátus előtt elkezdik Jézust vádolni, de nem az őket leginkább bosszantó, szemükben főbenjáró vétségnek számító kihágását említik, hanem olyat, amire Pilátus is felfigyelhet, ami a római törvények alapján is büntetést érdemel… (Mert az ember mindig ravasz volt, mindig taktikázott, csúsztatott, mindig a maga céljait akarta elérni akármilyen eszközzel. Hallottatok a háborús propagandáról… Ahol háború van, ott először az igazság esik áldozatul. Minden túloz, hazudik. Így van ez köztetek is? )

  Azt mondják: félrevezeti a népet (ez értelmezés kérdése…), ellenzi, hogy adót fizessünk (ez nem igaz, Jézus azt tanította: a császárnak azt, ami a császáré, Istennek, ami az Istené), és azt állítja magáról, hogy ő  a felkent király (ez megint csúsztatás… Jézus mennyei királynak nevezte magát, soha nem követelt földi hatalmat magának). De a vádnak hatásosnak kell lennie. Ez ma is így működik… 

  Pilátus – a római jognak megfelelően – megkérdi a vádlottat, Jézust: te vagy a zsidók királya? Jézus furcsa, talányos választ ad. Te mondod. Ez a te véleményed, vagy csak másoktól hallottad? Ha valóban szívedből mondod, akkor azt is felismered, hogy nemcsak a zsidóké, hanem a tied is. Az is benne van a Jézus szavaiban: pontosan, ahogy mondod. Valóban, én vagyok, de nem úgy, ahogy sokan gondolják rólam, nem földi értelemben. Vajon ti mit mondotok? 

  Pilátus Jézusnak egyetlen rövid mondata alapján kijelenti (valójában legfelső bírói minőségében): nem találok semmi bűnt. Tudjátok, van, aki sokat beszél, és mégsem hisszük el neki, amit magyaráz. Van, aki keveset mond, nem bizonygatja állításait, és mégis érezzük, hogy igaza van. Jézus tiszta tekintete, ártatlansága, alázata, egész kisugárzása azt üzeni Pilátusnak: ez az ember ártatlan. Talán mindenkinél inkább.

    Ezután hirdeti ki: nem találok semmi bűnt benne. Furcsa megállapítás ez Jézussal kapcsolatban.  Jézus az Isten Fia az, akinek egyedül joga van ezt kimondani rólunk: nem találok bűnt ebben az emberben… Hogy mondjuk a Kátéban: „Minden bűnömről és bűnös természetemről… soha meg nem emlékezik…”)

  De annál hangosabb lesz a vádolók kórusa: fellázítja a népet. A lázadók veszélyes személyeknek számítottak. Tényleg a legsúlyosabb ítélettel sújtották őket. A bűn, szoktuk mondani, lázadás Isten ellen. De a szeretet is lázadásnak számít a gyűlölet világában. (Amikor egy csoport bosszút akar állni valakin, és valaki közülük azt mondja: „Fiúk, ne bántsuk!’  Akkor a többiek azt mondják: „Te mindent elrontasz”.)

  Jézus a szeretetre, az igazságra, megbocsátásra „lázította fel” a népet. Azt tanította: ne törődj bele a gonoszságba, a bűnbe, a közömbösségbe, az önzésbe, élj felelősen. Legyetek lázadók… a jóban. Csináljátok másként, mint a hitetlen világ… engedelmeskedve Krisztusnak! Ámen.   

Lk 23, 6-12 (virágvasárnap) 

6 Pilátus ezt hallva megkérdezte: Galileából való ez az ember? 

7 Amikor pedig megtudta, hogy Heródes fennhatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. 

8 Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Már jó ideje szerette volna látni, mert hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd a szeme láttára. Lk 9,9

9 Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. 

10 Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. 

11 Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz. 

12 Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással, korábban ugyanis ellenségek voltak. 

    Különös virágvasárnapi textus ez. Jézust nem ünnepelt királyként látjuk, hanem egy meghurcolt vádlottként. Nem pálmaágakat lengetnek körülötte, hanem fegyverekkel hadonásznak. Nem ünneplés boldog légköre, hanem egy kihallgatás komor hangulata veszi körül. 

    Úgy gondoljuk, hogy a konfirmáció másról szól: háláról, örömről, fogadalomtételről… ünneplésről, gratulációkról. Jó, ha mindezek ott vannak a szívünkben, jó, ha reménységgel, boldogan tekintünk gyermekeinkre (kedves konfirmandusok, nektek is jó örömben, hálaadással átélni ezt az alkalmat), ua. nagyon komolyan vennünk azt, hogy szüntelen kísértésnek vagyunk kitéve. Vigyáznunk kell, hogy el ne szakadjunk a mi megváltó Urunktól, és szembe ne forduljunk vele és egymással.

    Virágvasárnap és nagycsütörtök között néhány nap van csupán. Mi történik az emberekkel ilyen rövid idő alatt, hova tűnik az ünneplő kedv, a hála a szívükből? Vajon ti, kedves konfirmandusok, ki fogtok-e tartani Krisztus mellett, vajon az ő békessége fog-e betölteni egy-két, sok év múlva is, vagy belebonyolódtok az élet sokszor durva, lélektelen harcába? Szeretnénk, ha tiszta maradna a lelketek! 

    Pilátus megkérdezi: vajon Jézus Galileából való-e? Tudjuk, Betlehemben született, Názáretben nőtt fel, most Jeruzsálemben fogták el… Valójában galileai volt. Ez az országrész elmaradott vidéknek számított (mintha azt mondanánk: a Mezőség, vagy valami hasonló). Jézus nem tiltakozik a kategorizálás ellen. Vállalja földi származását… Bárcsak ti sem szégyellnétek soha, hogy kik vagytok, honnan indultatok, ha mindig hűségesek maradnátok szüleitekhez, egyházatokhoz, megváltó Uratokhoz! Bárcsak soha nem tagadnátok meg azt, amit a HK első kérdés-feleletében kimondotok: a Jézus Krisztusé vagyok! Akárhova is kerültök, akármilyen világ is lesz…  A konfirmáció – hűségnyilatkozat. Aztán sokak életéből úgy kikopik. Hol vannak az előző nemzedékek? (Fájdalommal, könnyek között kérdezem)… Nem győzködni akarlak, csak a szívetekre helyezni: szeressétek, ragaszkodjatok! Úgy van szükség rátok a közösségben, ahogy egy csapatban minden egyes játékosra. 

   Pilátus megállapította, hogy akkor Jézus Heródes fennhatósága alá tartozik. Ki kinek a hatalma alá tartozik? Nagy kérdés ez ezen a világon, az életünkben. Ki uralkodik rajtunk? Tudjátok, a világ hatalmasai szeretik megmutatni, hogy mekkora befolyásuk van. Földi értelemben sikerül is nekik ideig-óráig. Annyi minden – pénz, hírnév, jólét - bizonyítja meggyőzően azt, hogy náluk van az erő, a siker, az érvényesülés, és hogy ők tudnak naggyá, valakivé tenni másokat, titeket. De azt is tudjátok, hogy kinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Hogy ki az, aki igazi örömet, békességet ajándékoz nekünk. Hogy kinek a nevére keresztelkedtünk meg, és kinek a nevét valljátok meg most a konfirmációban. 

  Heródes éppen Jeruzsálemben van, Pilátus átküldi hozzá Jézust. Mint egy csomagot. Mintha az Úr ki lenne teljesen szolgáltatva az őt fogva tartóknak. Az ember Istennel is megjátssza, hogy ő parancsol, hogy az ő akarata érvényesül. És megjátsszák ezt alárendeltjeikkel vezetők, nagyemberek. Gondoljatok arra: háborút indítanak, aztán erőszakkal toborozzák a fiatalokat a mai Pilátusok, Heródesek… Rettenetes. Jézus is átélte ezt, egyrészt, hogy megmutassa, hogy közösséget vállal velünk a legnagyobb elnyomásban is, másodszor azért, hogy bebizonyítsa, hogy ő meg tud szabadítani. Ő még a halált is megjárta értünk, és legyőzte érdekünkben. Pilátus, Heródes hatalma csak egy ideig tart, a Krisztusé örökkévaló. 

   Furcsa mondat: Heródes megörült Jézusnak… Jézussal együtt lenni öröm. Vele szép, áldott, minőségi, kiteljesedő az életünk. Nála van a szabadság.  Milyen kár, hogy sokan nélküle akarnak élni! Olyan, mintha valaki élhetne tiszta, elegáns környezetben, de ő a mocskot, a szennyet választja. 

   Heródes öröme azonban nem Jézusról szól, nem a neki való engedelmességről, ő csak csodát akar látni, szórakozni akar a Messiáson, csak azt szeretné, hogy produkálja magát. A tanítványság komoly dolog. Nem azt jelenti, hogy Jézust akárhova odaráncigálhatom, szerepeltethetem, varázspálcával magam mellé rendelhetem (mi sem szeretnénk senkivel ilyen barátságban élni)… Hanem egy mély, őszinte kapcsolat. Az előkészítő (nem fejeződött be, igazából egész életünk az) Krisztussal akart megismertetni, összehozni titeket… Mert ő a mi békességünk, tőle nyerünk áldást és üdvösséget.

  Heródes csodát remélt. Van csoda. De azt hit által, a Krisztussal való kapcsolatban tapasztaljuk meg. Csoda maga a hit, a mindennap megtapasztalt kegyelem, Isten gondviselése, csoda a szeretet, ami körülvesz. Heródes hosszasan faggatta őt, de ő nem mondott semmit („ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád”).

   Az evangéliumban példátlan ez. Jézus mindenkinek válaszolt. De aki gúnyosan, lekezelően, arrogánsan firtatja őt, annak nincs mit mondania. Jézushoz alázattal, nyitott és engedelmességre kész szívvel lehet jönni.

   Ott vannak mellette a főpapok és írástudók, akik hevesen vádolják őt. Sok rosszakarója van Jézusnak, aki mindig csak jót tett. A világ nem mindig fogja díjazni azt, ha jók vagytok… Jézusnak egyetlen célja volt: segíteni másokon. Nem gyűjtött vagyont, nem csapott be, nem vezetett félre senkit… Mégis sokan ellen fordulnak, félre akarják állítani őt. Krisztust követve nagyon határozottan ki kell állnotok az igazság, a tisztaság, a hit értékei mellett. Emlékeztek Polükarposz történetére, akit idős korban elfogtak, a római istenekre tett hűségesküre akartak kényszeríteni, de ő visszautasította. „Krisztus mindig hűséges volt hozzám, én sem válhatok hűtlenné iránta.”   

   Heródes kigúnyolja Jézust… Lekezelően, megvetően bánik vele. Az embernek könnyen fejébe száll a dicsőség. (Aztán olyan hamar változik a helyzet.). De ne ítéljük el túlságosan ezt a szívtelen, lelketlen királyt! Mi is részt vehetünk a Krisztus kigúnyolásában, ha figyelemre se méltatjuk az ő akaratát, hitetlenül, közömbösen élünk. Vajon ti hogyan viszonyultok hozzá? 

   Egy érdekes megjegyzéssel zárul az ige… Pilátus és Heródes azon a napon barátságot kötöttek, mert addig ellenségek voltak. Jézus nem a saját sérelmeivel törődik, ő békességet igyekszik teremteni akkor is, azokkal szemben is, akik az életére törnek. (Egy terrorista támadásban egy orvost is túszul ejtettek, a lövöldözésekben egyik túszejtő is súlyosan megsérült… az orvos elindult, hogy segítsen rajta, az ráfogta a fegyverét… Az orvos azt mondta: lehet, hogy le akarsz lőni, de ha nem kötözöm be a sebeidet, el fogsz vérezni.)

   Mi a Krisztushoz kötődve, szeretetében meggyökerezve maradjunk meg jó barátságban egymással (Jézus azt mondja: ti az én barátaim vagytok), ragaszkodjunk őhozzá, és akkor egymáshoz is mindig ragaszkodni fogunk, ti is, kedves konfirmandusok, a szülőkhöz, gyülekezethez, egymáshoz. Akkor az élet szolgálatában fogtok állni, és a szó legteljesebb, bibliai értelmében az élet részesei lesztek. Ámen. 

Úrvacsora (konfirmáció)

   Először vesztek úrvacsorát, és van valami drága, titokzatos vonása ennek, de ez a lelki élményt valójában mindig megismétlődik… Mindenekelőtt arra döbbenünk rá: Krisztus meghívottai vagyunk. Tudjátok, az úrvacsora több mint emlékezés, hiszen hit által annak jelenlétében részesülünk a szent jegyekben, aki „kegyelme, felsége, Igéje és Szentlelke által soha nincs távol tőlünk”. Aki nekünk is ugyanazt mondja, mint a tanítványoknak: vegyétek, egyétek. 

    A tanítványok nem voltak tökéletes emberek… Jézus az úrvacsorát azon az éjszakán szerezte, amikor elárulták, amikor megtagadták, amikor az apostolok aztán gyáván megfutamodtak. De ez semmit nem változtat Jézus elhatározásán, megváltó, megbocsátó szeretetén. Hozzá mindig vissza lehet jönni. 

   Jézus az úrvacsorában a páskabárány szertartását értelmezte át. Az egy népnek egy történelmileg nehéz, kilátástalan helyzetből való szabadulásáról szólt. Az úrvacsora is a szabadulást hirdeti: mindnyájunknak minden bűnünkből. Ezt Urunk szerezte meg a legnagyobb áldozat árán. Tudjátok, a kenyér az ő megtöretett testére, a bor az ő kiontott vérére utal, az ő nagy áldozatára, amely által megváltott. Az úrvacsora azt a hitvallást erősíti meg bennünk, amit már az első kátékérdésben kimondunk: Krisztus tulajdonai vagyunk, aki minden bűnünkért eleget tett. 

   Nekünk nem kell mást tenni, mint elfogadni. És hálásnak lenni… Ez „életünk megjobbítását” is jelenti, Krisztus példájának a követését. Ha valaki valami nagy jót tesz velünk, akkor arra a személyre szeretettel nézünk. Olvastam egy történetet: volt két fiútestvér, az idősebb jeles sportoló volt, a másik születésétől kezdve vesebeteg, akinek állapota egyre súlyosabb és reménytelenebb lett. Amikor a nagyobbik 18 éves lett, és már több érmet és kupát is szerzett, felajánlotta egyik veséjét az öccsének. Ezzel lemondott a sportkarrierről. De a sikeres átültetés után azt mondta: z volt életem legnagyobb győzelme, és a testvérem a legértékesebb kupa, amit egyáltalán megszerezhettem.” 

   Ne legyetek méltatlanok… legyetek tudatában annak, hogy milyen drágák vagytok Isten szemében, hogy mekkora áldozatot hozott értetek megváltó Uratok, és folytassatok hálás, engedelmes, neki tetsző életet javatokra, örömünkre, Isten dicsőségére. Ámen.       

Húsvét nagyhete (2025)

Lk 23, 13-25 (hétfő) 

13 Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, 

14 és így szólt hozzájuk: Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek hallgattam ki, és semmi olyan bűnt nem találtam ebben az emberben, amivel vádoljátok. 

15 De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el: 

16 megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

17 Ünnepenként pedig szabadon kellett neki bocsátania egy foglyot. 

18 Erre valamennyien felkiáltottak: Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk! 

19 Ez az ember a városban történt lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe. 

20 Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon bocsátani Jézust. 

21 De ezek kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg őt! 

22 Ő azonban harmadszor is így szólt hozzájuk: De hát mi rosszat tett ez az ember? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

23 De azok hangos kiáltásokkal sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. 

24 Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: 

25 szabadon bocsátotta azt, akit kértek, aki lázadás és gyilkosság miatt volt börtönben, Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak. 

    Jézust visszaviszik Pilátushoz. A mindenség örökkévaló Ura az akkori legnagyobb földi hatalom, a római birodalom képviselője előtt áll. Óriási a felelősségünk abban, hogy a számunkra kirendelt időben, a nekünk adott hatalommal (akár a családban is) és lehetőségekkel mit kezdünk. Amit Pilátus tett, arról a világ végezetéig beszélnek. Nyilván nem mindenkinek a cselekedete kerül bele a Szentírásba, de mindenkié oda kerül Isten színe elé. Minden napvilágra fog jönni... 

  Ebben a történetben – ezt már többször megállapítottuk – az ellentábor legkorrektebb, legigazságosabb, legbecsületesebb szereplője maga Pilátus. Nem érzelmeire hallgat, a tények és a törvény alapján fogalmazza meg véleményét. Azt viszont látjuk, hogy nem tudott eléggé jellemes és határozott lenni.

   Azt mondja: kihallgattam előttetek, semmi olyan bűnt nem találok benne, amivel vádoljátok. Heródes sem kért rá halálos ítéletet. Visszaküldte, nem akart dönteni az ügyében. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el… Szoktuk mondani: az igazság szikrája minden jóérzésű emberben ott van. És sokszor éppen a vallásos elvakultság képes azt elfojtani, képes gyűlöletet szítani az emberekben. A (külső) vallásosságnak önmagában nem sok köze van az igazsághoz. Az a tény, hogy az orosz elnök ezen a húsvéton is minden bizonnyal részt fog venni a feltámadás liturgiáján, és nyilvánosan keresztet fog vetni, a visszatetsző képmutatásnál többet semmiképpen sem jelent. Csak a Krisztussal való élő kapcsolat óv meg a bűn gonosz következményeitől. 

  Pilátus kijelenti, hogy megfenyítve – mégis ha valakit akármilyen váddal elébe hoznak, akkor azt jó félemlíteni, már csak a mások okulására is – elengedi Jézust.  A jelenlevők azonban az ünnepi amnesztia szokására hivatkozva Barabbás szabadon bocsátását kérik.  Barabbás kell nekünk. Ezt pedig öld meg! Így mondják, ilyen szívtelen nyersességgel, megvetően Jézusnak a nevét sem említve. Hogy a páska szent ünnepére készülnek, hogy a törvény tiltja a gyilkosságot, az most nem számít. Jézustól akarnak minden áron megszabadulni. És nem tudják, hogy valójában Jézus által lehet megszabadulni. 

   Barabbás lázadás és gyilkosság miatt ült börtönben. Ő a Jézus alternatívája. Döbbenetes: a gyűlölet nem ismer józan érveket, nem képes bölcsen különbséget tenni jó és rossz között. De gondoljuk csak el: hasonló helyzetben bigott nacionalisták a rivális nemzethez tartozó ártatlan gyermekre, vagy egyik terrorista hősükre szavaznának? A válasz nem kétséges. Az emberi lélekben roppant „fekete lyukak” vannak. 

  Olvastuk: Pilátus szerette volna Jézust elengedni… Azonban ez a „szerette volna” nem elég . Nagyon komoly figyelmeztetés ez az igében.  Szerettem volna tiszta, becsületes maradni, aztán annyi mindenbe belekeveredtem, szerettem volna a Krisztus útján járni, de annyi földi kihívás vonta el a figyelmemet, szerettem volna hűséges gyermek, jó szülő lenni, de megkötözött a szenvedély, szerettem volna többet tenni másokért, de belevesztem a saját önző céljaim hajszolásába. Nem elég… Pilátusban egy meghasonlott embert látunk. Rokonszenves, de erélytelen. Ki kell állni, ki kell tartani az igazság mellett! Pilátus neve belekerült a Hiszekegybe is. Így mondjuk: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Pedig az igazi az lenne: szenvedett Poncius Pilátusért is… 

  A helytartó bejelentése csak fokozza az indulatokat. A kaotikus kiáltozásból egyre inkább kivehető a rettenetes mondat, ahogy a tömeg elkezdi skandálni: feszítsd meg! A halál nemét is kiagyalták már a Jézus ellenségei. A legbrutálisabb, a legmegalázóbb, a leggyalázatosabb kivégzési módot. Ha azt kiáltották volna: fejeztesd le, vagy azt, hogy akasztasd fel – kegyesebb halált kértek volna számára. Nem, a legkegyetlenebbet akarják. „Te, drága Jézus, mi történt tevéled?” És az emberekkel? 

  Pilátus végigjárja a becsületesség útját: harmadszor is megszólal a Jézus érdekében… Ki az, aki a Jézus perében, ahol mindenki ellene van, ilyen messzemenően kiáll mellette?  Vajon mi hol állunk a Jézus perében, amikor sokan a közöny, a mellőzés ítéletét mondják ki fölötte? Hányan foglalnak Jézus ellen állást azzal, hogy teljesen kizárják őt az életükből… Hitetlenséggel feszítik meg őt. Hol állunk a Jézus perében? Pilátus – pogány emberként – egyenesen kiemelkedő erkölcsi példa a mai jellemtelen, megalkuvó világban. 

   Fájó mondat: kiáltásuk győzött. Pilátus beadja a derekát. Nem akar lázadást (az kellemetlen lett volna számára római megbízóival szemben). Úgy gondolja, az a kisebbik baj, ha egy ártatlan embert kivégeztet. 

  Úgy döntött, hogy enged nekik. Látjátok, a mi döntésünk az, hogy kinek engedünk. Olvastam: egy fiatal nő muszlim férfihez ment feleségül, és úgy döntött, hogy kitart keresztyén hite mellett. Azt mondta: ez identitásom része. Ha lemondok erről, akkor az már nem én vagyok. Akkor nem engem vettél feleségül, hanem egy önmagát feladó, agymosott személyt. Van-e legalább ennyi tartás bennünk? 

  Szabadon bocsátotta azt, akit kértek, a rablógyilkost, és Jézust, a szentet, a jót, az ártatlant kiszolgáltatta akaratuknak. (Mi sül ki abból, ha a bűnös embernek ajánltatik fel: legyen meg a te akaratod?) Micsoda igazságtalanság! Azóta is mennyi ilyen történt! És Isten ebből az égre kiáltó igazságtalanságból a legnagyobb igazságot hozza ki: Krisztus a golgotai kereszten eleget tesz a mi bűneinkért, nekünk igazságot szerez, hogy soha többé kárhozatba ne jussunk. Áldott legyen az ő neve! Ámen.           

Lk 23, 26-31 (kedd) 

26 Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. 

27 Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. 

28 Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, 

29 mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! 

30 Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Hós 10,8; Jel 6,16; 9,6 

31 Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal? 1Pt 4,17-18

    A passiótörténet mozzanatai úgy a szívünkhöz nőttek. Nem tudjuk azokat megrendülés, megindultság nélkül olvasni, hallgatni. És mindig – akár egy híres festményen – fedezünk fel bennünk valami új vonást, mélységet. Új lelki élményekben van részünk, szinte fájó gyönyörűség tölt be. Így hallottunk most czirénei Simonról. 

   Jézust Pilátus átadja a halálát szinte őrjöngve követelő tömegnek. „Kiszolgáltatta akaratuknak”, olvastuk. Közben a gyilkos akarat által Isten megmentő terve megy végbe. (v.ö. ApCsel 2, 23: Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott halálra…) A kegyelem nagy dialektikája ez. 

   Simon a mezőről tartott haza fáradtan, amikor megragadták, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. A cél nyilvánvaló: hogy gyorsabban haladjanak (Jézus már nagyon kimerült lehetett a sok bántalmazástól, korbácsolástól)… Bizonyára megalázó volt Simon számára belekényszerülni ebbe a szerepbe, ennek az önkényes parancsnak alávetni magát. És mégis milyen magasztos feladat volt ez: vinni a keresztet, amelyen Krisztus meghal a világ bűneiért. (Simont végső soron az evangéliumba kényszerítik bele.) 

   Elgondolkoztam azon, hogyha valami csoda folytán megőrződött volna a kereszt a maga fizikai valóságában, óriási bizonyíték, drága kegyeleti tárgy lenne. De a kereszt üzenete a lényeg. Ami a kereszten történt, az abban megmutatkozott isteni kegyelem. Simont minden bizonnyal lelkileg is megérinti mindaz, ami Jézussal történik. Ott megy a Megváltó mellett, a Megváltó nyomában. Hatással lehetett rá isteni tisztasága, ártatlan szenvedése.  A Mk 15,21 két fiát említi Simonnak… Valószínű, hogy ennek a megdöbbentő esetnek, találkozásnak áldott következményei lettek. Néha megrázó élmények ébresztenek rá Isten velünk való tervére. 

  Nemcsak gúnyolódók kísérik Jézust a kálvária útján, hanem olyanok is, akik összetört szívvel siratják őt. Az ige asszonyok nagy sokaságáról beszél.  Szegények, mintha az élet két legfontosabb fordulópontjánál az ő dolguk lenne a helytállás: a születésnél és a halálnál. Örülni és sírni. Mennyi anyai és asszonyi könny csordult ki Éva könnyeitől kezdve, aki Ábelt siratta el, egészen mai anyák, feleségek könnyéig, akik pl. háborúba hurcolt szeretteiket siratják. Benne van ebben a nagy, mérhetetlen fájdalomban a Jézus elsiratása is.

  Jézus odafordul hozzájuk. A passiótörténetben nagy jelentősége van Jézus odafordulásainak: Péterhez a Pilátus udvarán, itt az asszonyokhoz. Nem saját gyötrelmeivel van elfoglalva, hanem vigasztalni, inteni igyekszik a körülötte levőket. Kedves, ua. komoly (prófétai hangú) a megszólítás: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket… Jézus itt az utolsó ítéletre utal, ami félelmet és rettegést hoz a világra, de megváltást az Isten népe számára. Ez most a nyomorúság órája, és a nyomorúság ideje köszönt be azokban a napokban is, amikor azt fogják mondani: boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek. (Pedig a zsidóknál a gyermektelen asszonyoknak megvetésben volt részük, a gyermek Isten legnagyobb áldásának számított).  És még ijesztőbb a következő kép: kiáltozni kezdenek a hegyeknek: essetek ránk (Hós 10,8).  Az ítélet mindig megrendítő. Jézus itt – szenvedései mélységében - erre hivatkozik… De az ítéletet megbocsátás, a megaláztatást megdicsőülés követi. Az idézett hóseási ige így folytatódik: „Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok! Törjetek föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét.” A sötét keresztre majd ráragyog húsvét hajnalának fénye.

    Jézus egy beszédes hasonlattal utal ártatlanságára, és arra, hogy másokat még inkább sújthatna az ítélet… Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?  Az Ézsaiás 53 jut eszünkbe: Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.(6.vers) Hogy a bűn miatt kiszikkadt életünk a kegyelem mennyei harmatától újból kiviruljon,

és hirdesse a megváltás csodáját, Isten dicsőségét itt és az örökkévalóságban. Ámen. 

Lk 23, 32-38 (szerda) 

    32 Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Ézs 53,12

33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 

34 Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin. Mt 5,44; Zsolt 22,19

35 A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! Zsolt 22,8

36 Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, Zsolt 69,22

37 és így szóltak: Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! 

38 Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. 

   Jézus elítélése, szenvedése, halála páratlan, egyedi volt, de – hogy anakronisztikusan fejezzük ki magunkat – nem került a korabeli központi lapok címoldalára. Nem figyelt fel rá a nagyvilág. Jézus teljesen belevegyül a mi emberi történelmünkbe, odáig menően, hogy őt, az Isten Fiát mint ártatlanul elítéltet gonosztevőkkel együtt végzik ki valamikor Kr. u. 33 körül (Kr. u. 33. április 3.?) Jeruzsálemben, valójában a római birodalom egy távoli provinciájában, úgy, hogy a helyieken kívül nem sok embernek van tudomása erről. Mégis kereszthalála a világtörténelem legdöntőbb eseményévé válik.

  Két gonosztevőt is vittek vele együtt a vesztőhelyre, hogy egyszerre végezzék ki őket. Jézus ebben is osztozik mások sorsában (hogy mi is osztozhassunk az övében). Nem lehet úgy megszületni (akár a legnagyobb szegénységben), nem lehet úgy éhezni, szomjazni, viharba jutni, üldöztetni, ártatlanul elítéltetni, még kivégeztetni és meghalni sem, hogy Jézus ne lenne mellettünk.

   Amikor az akkori Jeruzsálemen kívül fekvő Koponya-helynek (héberül Golgotának) nevezett magaslatra érkeztek, akkor ott megfeszítették őket. Lukács tárgyilagosan írja le ezt a mondatot. Először csak az események külső lezajlását látjuk, a mélységüket utána kezdjük felfogni. Valaki kiment minket egy égő házból… először az eset külső mozzanatait érzékeljük, és csak utána tudatosítjuk azt, hogy az illető mekkora kockázatot vállalt értünk, milyen nagylelkű és önfeláldozó volt, és hogy mennyire hálásak lehetünk azért, hogy életben maradtunk. 

    Jézus van középen. Szó szerint a bűnösök közé számláltatott. A keresztre feszítés – beszéltünk már erről - az elrettentést szolgálta. A középső kereszten vonagló személyt mindenkinek látni kell. És el kell borzadnia. Eltakartuk arcunkat előle, írja Ézsaiás. Pedig Jézus dupla képviseletet vállalt ott értünk. A mi bűneik büntetését veszi magára, és Isten irgalmát közvetíti felénk. Ha valakiért az egyszülött Fiú az életét áldozza, akkor az Atyának kegyelmet kell gyakorolnia iránta.   

   Jézus így könyörgött, és a Szentírás legdöbbenetesebb fohásza ez: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Mennyire fájnak Jézusnak a sebek, mennyire fáj a körülötte levők szívtelensége, kegyetlensége, de még jobban fáj lelki elveszettségük! Ezért könyörög bocsánatért. Miért nem vette komolyan a keresztyén világ Jézusnak ezt az imádságát, kérését? Miért lángolt fel pl. mindegyre a zsidógyűlölet, arra hivatkozva (ez sokszor csak ürügy volt), hogy ők gyilkolták meg Jézust. Hiszen Jézus megbocsátott ezért nekik, és mindenkinek. Ha a magunk nevében nem tudunk megbocsátani, legalább a Jézus nevében ne haragudjunk ok nélkül azokra, akiknek ő megbocsátott. Ez az ő végrendelete.

  Furcsa jelenet játszódik le a kereszt alatt: Jézus ruháin sorsvetéssel megosztoztak (a ruha érték volt akkor, a kivégzettnek pedig már nem lesz szüksége rá…) (((Zajlott már teológiai vita arról is, hogy milyen ruhában támadt fel Jézus.  A gyolcslepedők, ugye, a sírban maradtak.))) Prófécia teljesedik be ebben is: megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. (Zsolt 22,19) Az a gondolat is benne van ebben a mondatban, hogy „kiforgattak minden örökségemből”. Az utolsó ruhát is leszedték rólam. A mi Urunk azért fosztatott meg minden jussától, hogy számunkra megszerezze a mennyei örökség minden gazdagságát. 

   Megdöbbentő az emberek durvasága, érzéketlensége, keményszívűsége. Kárörömmel nézik, bámulják az agonizáló Jézust, és gúnyolódnak vele. Mintha valami nagy, gonosz ellenségük kimúlását szemlélnék, akinek bűnhődését régóta sóvárogták. A főemberek velük együtt csúfolódnak. Úgy tűnik, mintha a Jézus jócselekedetei egyenesen bosszantották volna őket, és most álnok elégtétellel nyugtázzák a „megfizetést”. Azt mondják gúnyolódva: ha annyi jót tett, ha olyan sokakat meggyógyított, ha másokat megmentett, akkor mentse meg magát is, ha ő a Krisztus, a kiválasztott. 

   A katonák is csatlakoznak a gúnyolódók seregéhez, mert a rosszindulat, a gonosz felindulás ragályos, nagyon rá tudjuk hangolni egymást a gyűlölködésre („ok nélkül gyűlöltek engem”, Jn 15, 25).

   Ecetet vittek neki, és ezt mondták (ahogy hallották a főemberektől): Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! A gyűlölet szításában nagy felelőssége van a vezetőknek… A 69. zsoltárban olvassuk: ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak. A bántás, a megalázás, a megvetés mélypontja ez. Hogy jut ide az ember? Milyen sötét bugyrai vannak a lelkünknek? 

  Feljegyzi az evangélista, hogy felirat is volt a Jézus feje fölött, az ítélet summája (ironizáló formában) görögül, latinul és héberül is (micsoda multikulturalitás!). A görög a művelődés, a latin az adminisztráció, a héber a vallás nyelve. Ez a zsidók királya. Így jár, aki király akar lenni… Jézus vállalja ezt a gyötrelemmel járó királyi tisztet is, hogy az üdvösség királya legyen számunkra. Ámen.           

Lk 23,39-43 (nagycsütörtök)

39 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! 

40 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 

41 Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. 

42 Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! 

43 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. Jn 5,24; Jel 14,13

     A passiótörténet egyik legszuggesztívebb, leginkább szíven érintő jelenete ez… Hallottuk: elkezdik Jézust gúnyolni. És egy ördögi kör ez: sorra csatlakoznak ehhez a pokoli kórushoz a vezetők, a nép, a katonák… A rossz ragályos… A jónak cselekvésébe sokkal óvatosabban, tétovábban kapcsolódnak be az emberek, a rosszat szívesebben és készségesebben követik. 

  A megfeszített, haláltusájuk vívó szerencsétlen gonosztevők közül az egyik társul a Jézust csúfolók csapatához. Keserű, maró gúnnyal, amiben benne van minden kudarca, frusztrációja, indulata, elkezdi káromolni őt. A halál közelsége nem tesz jobbá. Ez csak amolyan legenda,  téveszme. Van, akinek még jobban megkeményedik a szíve. Vannak, akik nem imádkozva, hanem átkozódba távoznak ebből a földi életből. Epével itatottak, bántóak, lekezelőek, gonoszkodóak a szavai: nem te vagy a Krisztus. Nos, lássuk, mire vagy képes, te híres. Mentsd meg magad és minket is! Jézus – és ez a következő jelenetből döbbenetes módon kiderül – igazából azért nem menti meg magát, hogy mindenkit megmenthessen. 

   A másik elítélt (lator) megrótta társát (nem szidalmazta, csak rászólt, helyreigazította). Egy kérdéssel tette ezt: nem féled az Istent?  A kérdések elgondolkoztatnak. Ez a nagyhét is kérdéseket szegez nekünk. Féljük-e az Istent? Tudjuk-e, hogy méltók vagyunk a büntetésre? Hisszük-e, hogy Jézus eleget tett? Hálásak vagyunk-e ezért? Igyekszünk-e Krisztusnak élni?

   Az egész nagy perben ez a gonosztevő mondja el a legszebb vallomást Jézusról (Pilátustól is hallottunk „elismerő szavakat”: nem találok bűnt benne, de ez sokkal többet mond): semmi rosszat nem követett el. Ez nemcsak vélemény, meglátás, hanem kijelentés. Ő ártatlan, ő szent, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Érzitek, milyen mélysége és magassága van a lator bizonyságtételének! 

  A megrendítő ezután következik. Biztosan nehéz volt ott, a kereszten függve, levegőért kapkodva szavakat kipréselni, iszonyatos volt a fájdalom is, közel az eszméletvesztéshez, közel a kimúláshoz.

De elhangzik ez a mondat. Jézus! Nevén szólítja az Urat. Te, aki itt vonaglasz mellettem, akiről hallottam, hogy gyógyítottál, tanítottál, hirdetted az Isten országát. Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban. Nincs sehol ekkora hit a Bibliában. Egy gonosztevő mondja, akinek lelkét ki tudja milyen bűnök terhelik. Ő köztörvényes: gyilkosság, lázadás, rablás van CV-jében… Egy elpuskázott, elrontott, erkölcstelen, bűncselekményekkel bemocskolt élet van mögötte. Mellette hörög, fuldoklik – hozzá hasonlóan – Jézus. És előtte – tkp. mindkettejük előtt – a kivédhetetlen halál. Mire gondol ez az ember, ez a gonosztevő? Mit gondol a saját múltjáról, és főként a mellette haldokló Jézusról? Mit gondol, mit hisz, milyen reménysége van? 

  Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban… Képtelen vagyok megfejteni ezt a mondatot. Mit tud ez az ember? Milyen ismeretei vannak? Honnan van ez a hite? Hogy Jézus el fog jönni az ő királyságában. Hallotta ezt, tudott erről, vagy pedig – mint Péternek – Isten lelke jelentette ki neki? Boldog vagy, te gonosztevő, mert nem test és vér (pedig látod azt is, a megtöretett testet, kiontott vért) jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. Ó, boldog látás, tudás, hit, bizonyosság! Még ott a kereszten is, a szörnyű fájdalmak között is, pár órával a halál előtt is. 

    Nem azt mondja: ha eljössz (így is helyes lenne), hanem: amikor eljössz. Biztos időpont. Jézus, te király vagy. Nem tudom miért vállaltad ezt a szörnyű halált, keresztet, vagyis tudom: értem is. Te az Isten Fia vagy. Nem közénk való, aki mégis közénk álltál. Mennyei király, aki eljössz, és minden szavad igaz lesz, amilyen igaz most rettenetes szenvedésed, és a rád váró borzasztó halál. 

   Csodálatos hit. De még bámulatosabb az, hogy ez a gonosztevő, aki tudja, hogy Jézus az Isten Fia, hogy Megváltó, Messiás, hogy hatalma diadalra jut a véres kereszten át is (a miként felől nem okoskodik), szóval ez a gonosztevő kérni meri, hogy Jézus emlékezzék meg róla. Ez hitének legmélyebb pontja. Kinek képzeli magát, milyen alapon kéri ezt, hiszen tudjuk – próbáltuk érzékeltetni – hogy ki volt. Annak jogán, hogy nyomorúságos sorsa ebben a szörnyű pillanatban éppen Jézus mellé sodorta? 

Hogy ott szenved a Jézus melletti kereszten? Úgy gondolom, hogy nem ez volt bizalma alapja, nem az ő történetes ott létele, hanem a Jézus – örök időktől Isten megváltó terve szerint felállított – keresztje, áldozata. 

   Jézus, ha te eddig mentél, akkor hiszem (nem lehet nem hinnem), hogy könyörülsz rajtam is, megbocsátasz, kegyelmedben részesítesz, és megemlékezel te, aki kereszten függtél, rólam, a kereszten függőről. Jézus, amikor szemem már csak véres ködöt lát, felragyog előttem a te kegyelmed dicsőséges titka.  Mellém kerültél, hogy melléd kerüljek. A pokol iszonyatos mélységéből a menny tündökletes magasságába. 

  Jézus így felelt neki (igaz, ha először olvasnánk, akkor is – minden ellenvetésünk ellenére - ezt várnánk): bizony, mondom neked még ma velem leszel… A megszerzett üdvösség első részese. Értitek? Van jogunk ítélkezni? Van jogunk kétségbe vonni Isten kegyelmét? 

    Ezzel a mondattal boldogan lehet élni, meghalni, és üdvözülni. Ámen.    

Lk 23, 44-49 (nagypéntek)

44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. Ám 8,9

45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 2Móz 36,35

46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. Zsolt 31,6; ApCsel 7,59

47 Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. 

48 És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza. 

49 Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt. 

   A szenvedéstörténet talán legmegrázóbb jelenetéről beszéltünk a tegnap. Jézus azt mondja egyik gonosztevőnek: még ma velem leszel a paradicsomban. Alászállt a poklokra, ismételjük a hitvallás szavait, tudva, hogy Jézus pokoljárása a mennyben ér véget. 

   Három órányi sötétség lepi el a földet. Jelképes fordulat: a gonoszság, a bűn sötét hatalmát mutatja. A gyűlöletét, az irigységét. Isten kegyelme azonban ott lebeg ezek zűrzavara és sötétsége fölött. A lator Isten országa elnyerésének biztos reménységével hal meg.

   A nap elhomályosodott… a mennyei történésekre a fizikai világ is reagál. A megváltás eseményszerűen egy adott időben, helyen és helyzetben ment végbe, de hatása univerzális. Áthatja a múltat, jelent és a jövőt, a látható és láthatatlan világot. Azt olvassuk a János evangéliuma 3. fejezetében, hogy Krisztusban eljött a világosság a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget. Ez szinte érthetetlen, de ha a lelkire gondolunk, akkor rögtön világos: senki sem akarná azt, hogy Isten igéje átvilágítsa, teljesen leleplezze igazi énjét, minden képmutatását. Ki akar valóban szembenézni magával?  A világosság elől a sötétségbe menekülünk. A sötétség eltakarja a bűnt, ami tejességre jutva halált nemz. 

   A templom kárpitja, előfüggönye középen kettéhasadt. Nemcsak a széle repedt meg, hanem látványosan a közepén szakadt ketté. A szentek szentje láthatóvá vált. Az emberi hamiskodás, spekulálás, gonoszkodás, üres vallásoskodás sötétségébe kiárad Isten jelenlétének, kegyelmének a világossága. Leomlott válaszfal, szabad menetelünk van az Atyához (v.ö. Zsidókhoz írt levél). Vajon élünk-e ezzel a szabadsággal? (Egy kisgyerek megállt a szomszéd kapuja előtt, megpróbálta kinyitni, aztán amikor észrevette, hogy be van zárva, elkezdett sírni. Meglátta. Miért sírsz. Be akarok menni. Az ember kinyitotta. Akkor akarok bemenni, amikor zárva van.)

  Jézus hangosan felkiált… A keresztre feszítettek sokszor kiabáltak, ordítottak elviselhetetlen fájdalmukban. Káromkodtak, átkozódtak is. Jézus igéket mond. A legnagyobb szenvedésében a legcsodálatosabb, legvigasztalóbb szavakat: „Atyám, bocsáss meg nekik”, „még ma velem leszel a paradicsomban”. És itt: Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet. Jézus a sorstársunk, a testvérünk lett (a Mi Atyánk többes számába Jézust is belefoglaljuk), és a földi életből történő távozásunkat illetően is példát mutatott, ill. reményt nyújt nekünk. Nem a semmibe hullunk, hanem Isten kezébe tesszük le a lelkünket. A halál végső soron ezt jelenti. Ezzel a vallomással, imádsággal hal meg Jézus. Látjuk, hogy Istennel való kapcsolatban hordozta kínszenvedéseit, haláltusáját.

   Amikor a százados látta, hogy mi történt (nem azt olvassuk, hogy hallja, a látásban mindenféle megtapasztalás, érzékelés benne van), akkor dicsőíti az Istent. Mi történik itt? A gonosztevő bocsánatot, üdvösséget nyer, egy pogány százados elkezdi Istent magasztalni. Elkezdődött a világ megváltása. Vajon mi is benne vagyunk-e ebben a nagy folyamatban? Látjuk, halljuk, tudjuk, hogy mi történt ott a Golgotán? Vajon mi magasztaljuk-e az Isten nevét? (Mintha nem lenne ünnep…)

   Pedig hátborzongató látvány volt a kereszthalál. És megrendítő volt átélni azt, hogy Jézus – aki gyógyított, vigasztalt, csodákat tett, akiről sok szép történetet hallhatott maga a százados is – kimúlik a Golgotán.  De ő magasztalja Isten nevét. Valami többet lát annál, mint ami a szeme előtt van. A hit számol a minden emberi reménységet és reménytelenséget meghaladó folytatással.

   Szép a vallomás is: ez az ember valóban igaz volt. A hamis ítélet, a sok gúnyolódás, rágalom mellett ez a harmadik elismerő vallomás Jézus fele. Pilátus jelentette ki, hogy „nem találok semmi bűnt benne”, a jobboldali gonosztevő azt, hogy „ő semmi rosszat nem követett el”.  És most ez a pogány tiszt: „igaz ember volt”. Ez a százados az igazságért hálás. Hogy volt egy igaz ember, akit bár megöltek, de halálában is bebizonyosodott igazsága. 

  Az egész sokaság, amelyik összeverődött (ők voltak a gúnyolódók?), látva, ami történt, és ahogy történt, a mellét verve (a megrendülés jele volt) indult haza. Sokan talán csak most döbbennek rá arra, hogy valójában mi történt. Valami mély megdöbbenés lesz úrrá rajtuk, talán megkeseredés, bűnbánat is. Itt valami rettenetes igazságtalanság ment végbe, és ennek mi is részesei voltunk. (ének)

  Jézus ismerősei és a galileai asszonyok távol állva szemlélték mindezt, mély gyászban, lesújtottan, értetlenül. Pedig a megváltás csodája zajlik a szemük előtt, ám összetört hittel ezt most nem tudják felismerni. Később a legszentebb hitvallás lesz éppen Krisztus áldozatával kapcsolatban: „benne van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnök bocsánata kegyelmének gazdagsága szerint…” (Ef 1,7) Ámen. 

Lk 23, 50-56 (nagyszombat)

50 Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, 

51 aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. 

52 Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 5Móz 21,22-23

53 Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. 

54 Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. 

55 Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. 

56 Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint. 

   Elhangzik a rettenetes, visszavonhatatlan mondat Jézussal kapcsolatban is. Amikor ezt kimondják, leírják, megállapítják valakiről, akkor ezen tényen már többet semmi szín alatt nem lehet változtatni. Jézus meghalt, szíve megszűnt dobogni (egy katona lándzsát is döfött az ő oldalába, amelyből víz és vér jött ki - Jn 19,34)… Mi történik tovább, mi lesz a tanítványokkal?

   A tizenkettő hallgat, Lukács nem is említi őket… De a gyász megrendültségében előállnak mások. Egy József nevű férfi, tanácstag… derék és igaz férfiú. Az evangélista hozzá teszi: aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával. Mert ismert egy másfajta szempontot. Mert várta az Isten országát. Túl tudott nézni hit által a földieken. Amíg csak a földit ismerjük, addig ahhoz kötődve csak az orrunkig látunk, egyéni érdekeinkre, előnyünkre figyelünk csupán. És hozzáállásunkon – saját erőnkből – képtelenek vagyunk változni. Ugyanazt hajtogatjuk, ugyanarra panaszkodunk. De ha ismerjük az Isten akaratát, ha várjuk az ő országát, akkor felfedezzük az igazi mértéket, feltárul előttünk a helyes perspektíva. 

   József nem tud úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Pedig az lett volna az egyszerűbb. Az nem járt volna semmiféle kockázattal. De lelkiismerete, belső érintettsége nem hagyja nyugodni. Amolyan kései hitvallóként bátor lépésre szánja el magát.  Elmegy Pilátushoz, és elkéri a Jézus testét. Az Ószövetségben a temetés elmaradása az Istennel szembeni engedetlenség, a  hitehagyás szörnyű ítélete volt (Pl. Jer 25,33). Jézusnak nem lehetett része ebben. Másfelől az, hogy valakit nem temetnek el, arra is utal, hogy az illetőnek senkije sincs (vagy a rokonok, barátok valamilyen komoly ok miatt nem tudják a végtisztességet megadni). Ha sokan el is fordultak az Úrtól, nem kevesen voltak olyanok, akik szívből ragaszkodtak hozzá.

    Mindezektől függetlenül mégis megkérdezhetjük: annyira lényegbevágó volt ez a gesztus? Igen, az emberi érzelmeket tekintve nagyon fontos tud lenni. 2023 szeptemberében az azeriek katonai erővel kiűzték az örményeket Hegyi-Karabahból. Az incidensben sokan meghaltak. Emlékszem egy riportra, egy teherautóval menekülő örmény családtól kérdezték, hogy mit visznek magukkal… Az idősebb házaspár elmondta: viszik a fegyveres támadásban elhunyt fiúgyermekük holttestét is, hogy új hazájukban temessék el, hogy a hódítók ne gyalázhassák meg a sírját. Tudunk esetekről, hogy szülők milliókat fizettek azért, hogy pl. a Mount Everesten elhunyt gyermekük földi maradványait haza szállíthassák... Arimátiai József Pilátustól Jézus kereszten megtört, megkínzott, élettelen testét kéri el, amely majd csodálatos módon feltámad. Amit – Pál apostol szóhasználatával – levetett a mi Urunk, hogy megdicsőült formában öltse újra magára.   

  Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. Bizonyára a jászolbölcsőnek is Jézus volt az első lakója, a virágvasárnapi szamárcsikón sem ült még senki, ebben a sírba is őt helyezik el először. A mi sorsunkat vállalja, és mégis új utakat nyit… Mégis olyat tesz értünk, amit soha senki. Még soha senki nem halt meg Isten Fiaként az emberért. Jézus a mi közönséges halálunkat szenvedi el, és mégis milyen különlegessé teszi azt!

    „A gazdagok mellé jutott kínos halál után.” Ez nem dicséret, ez nem kiváltság, hanem a magára vett ítélet bizonyítéka (Ézsiás próféta egy egész fejezetben mond ítéletet a dőzsölő gazdagok felett - Ézs 5).

    Az ünnepi előkészület napja volt, jegyzi meg az evangélista. Jézust ezen a napon végezték ki. Az ünnepre készülve. Jaj, mit meg nem tesz az ember, milyen gonoszságokra nem vetemedik, csakhogy kitaszítsa életéből az Isten Fiát, önmaga vesztére! Jaj, milyen lesz az ünnep, az élet Jézus nélkül! Isten azonban – a bűnt kegyelemmel győzve meg – egy mindennél nagyobb ünnepről gondoskodott. A legnagyobb ünnepet készítette elő. Mindenki örömére és megtartatására. 

  Ott vannak a gyászos szívű asszonyok, akik Jézussal jöttek Galileából. Akik elkísérték őt, részesei voltak a bevonulásnak, és most letaglózva, döbbenten, összeomolva merednek maguk elé: Jézust kivégezték… Az Urat, akiben bíztak, akiben reménykedtek. Megnézték a sírboltot is, és néma tanúi voltak Jézus sírba helyezésének. 

  Aztán visszatértek (Jeruzsálembe), és – értelmet keresve a rettenetben - illatszereket készítettek. Szombaton pedig pihentek a parancsolat a szerint. Nem tudták még, hogy a parancsolatoknak, a törvénynek, a halálnak nagy köve harmadnapra elvétetik majd a Jézus sírjáról. Ámen.     

Ef 2, 11-22 (nagypéntek de.)

11 Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. 

12 Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. 

13 Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. 

14 Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, 

15 miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Kol 2,14

16 Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, Kol 1,20

17 és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Ézs 57,19 

18 Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. 

19 Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Zsolt 122,3-4; 2Móz 12,48 

20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, 

21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, 

22 és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. 

    Az apostoli levelekben nem találunk részletekbe menő leírást Jézus kereszthaláláról, de rengeteg utalás történik Isten Fia áldozatára, ami azok központi üzenete lesz.  Mondhatjuk, hogy valójában ezekben az újszövetségi iratokban találjuk a golgotai történések igazi értelmezését. Egy sorsdöntő eseményt csak később vagyunk képesek igazán megérteni, annak jelentőségét felfogni. 

    Csak néhányat említsünk a sok hivatkozás közül. A Róma 5,8-ban Pál azt írja: Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Az első korintusi levélben leszögezi: nem akarok másról tudni köztetek, csak Krisztusról, a megfeszítettről (1 Kor 2,2). A galatáknak írja: úgy tettünk bizonyságot Krisztusról, mintha ő köztetek feszíttetett volna meg (Gal 3,1), az efézusi levélben elhangzik a szép bizonyságtétel: „benne van a mi váltságunk az ő vére által” (Ef 1, 7). Vagy a Filippi levél gyönyörű Krisztus-himnusza: „engedelmes volt halálig, a kereszthalálig” (Fil 2,8). A Kolossé levélben egy szemlétes képet találunk: az ellenünk szóló kézírást, adóslevelet odaszegezte Krisztus a keresztfára (Kol 2,14). Péter apostol vallomásából, annak megfogalmazásából kihallani a személyes nagypénteki emlékeket is: Krisztus bűneinket maga vitte fel testében a fára (1 Pt2,24)… János írja levelében: ő engesztelő áldozta a mi bűninkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is (1 Jn 2,2). Azt is észrevesszük, hogy ezekben a későbbi hitvallásokban nem Jézus passiójának a külső részletei a fontosak, hanem annak belső üzenete: miattam, helyettem, érettem. Isten kegyelmének, megváltó akaratának, Krisztus megbocsátó szeretetének örök eseménye a kereszt. 

  Mai igénk egy biztatással kezdődik: emlékezzetek. Ezt a kifejezést elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban is szoktuk használni. Hogy ti. emlékezünk rájuk, emléküket a szívünkben hordozzuk. De itt ennél többről, élő kapcsolatról van szó… Arról a tényről (és annak az áráról), hogy mi most Isten gyermekei lehetünk. Pedig egykor pogányok voltunk. Az efézusiak szó szerint körülmetéletlenek, a pogány életforma lelki sötétségében élők, nem Isten népéhez tartozók voltak. Krisztus nélkül valók, mint akik kívül estek Isten elhívása körén.

   Vajon ezekről hallván, nem kell-e magunkra is gondolnunk? Bár mi ismerjük az evangéliumot, úgymond beleszülettünk a keresztyénségbe, de milyen könnyen eltávolodunk, kilépünk a Krisztussal való közösségből, saját vágyaink kergetésével vagyunk elfoglalva, és úgy beleveszünk az élet gondjaiba. Nagy kérdés: vajon nem tesszük-e magunkban hiábavalóvá azt, amiért Krisztus az életét áldozta? Abban a szabadságban élünk-e, amire megszabadított? (Egy történet arról szól, hogy egy fiúcskát ellopnak a törökök, janicsárrá - öngyilkos harcossá - képzik ki, édesapja az életét kockáztatva megkeresi, és haza akarja szöktetni, de a már felnőtt korú fia azt mondja: nekem már ez az én életem, nem megyek.)   

   Most közel valókká lettetek. Bennfentesek vagytok… Bekerültetek Isten családjába a Krisztus vére által. Ennek a feltételnek az említése nagyon hangsúlyos, mert megkerülhetetlen az, ami nagypénteken történt. A történelem egy adott pontján és pillanatában ment végbe ez az áldozat, de egyszer s mindenkorra érvényes marad, örök időkig hatása lesz. Amit Krisztus ott tett, vállalt értünk, az örök hivatkozási alap. () Jézus önmagát adta, és nemcsak ideig-óráig tartó szabadulást, hanem örök váltságot szerzett. Amit értem tett, az örök időkre meghatározza sorsomat, jövőmet. Erre mindig emlékeznem kell.

   Mert Isten is mindig megemlékezik arról, amit egyszülött Fia tett értem a kereszten. És az ő érdeméért könyörül rajtam, megtart irgalmasságában. Soha rólam el nem feledkezik.

   Krisztus váltsághalálának legnagyobb áldása az, hogy békességben élhetek. Békességem van Istennel (az Útmutató mai igéje volt ez – 2Kor 5, 19). Nem kell félelemben, nyugtalanságban élnem. Békességem van önmagammal. Tudom, hogy mennyei adósságom rendezve van. Krisztus nem arannyal vagy ezüsttel, hanem az ő drága vérével fizette azt ki. Ez a legértékesebb valuta. (Isten szemében semmi nem lehet drágább.) Az én Uram a parancsolatok ellenem szóló tételeit érvénytelenné tette, a vádat ejtette, új lapot nyitott számomra. 

   Ezt tudatosítanom kell magamban. És hálás kell lennem ezért. Senki nem vádolhat, nem zsarolhat, saját lelkiismeretem sem. Valaki „tökéletesen eleget tett” (HK). Ne engedjük, hogy megbocsátott bűneink megkeserítsék szívünket! (Egyszer az iskolában az egyik tekintélyes tanárral szemben elkövettem valami kisebb csínyt, le is lepleződött, a „tanárbácsi” nevetett egyet rajta – kedvencei közé tartoztam -, barátságosan hátba veregetett. Másnap egyik diáktársam rám akart ijeszteni, és közölte velem titokban, hogy a tanár mégis nagyon haragszik, és az ügynek következményei lesznek…Szorongva vártam az órát, a találkozást, ki tudja mi vár rám, milyen letolás, büntetés. Aztán bejött a tanár, kikérdezésnél engem is szólított a szokásos szigorúságával, szinte elájultam, amikor a nevemet hallottam. Biztos észrevette szorongásomat, mert rám mosolyogva azt mondta: mi van, fiam, a tegnapi dolgot már elfelejtettük. )

   És Krisztus békességet szerzett nekünk egymással is. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában. Gyönyörű ez a mondat. Szó szerint igaz, és jelképesen is értelmezhetjük. Ha Isten Krisztusban minket, sokszor engedetlenkedő, lázadozó embereket megbékéltetett önmagával, akkor egymással is. A kereszt által, mert Krisztus áldozata kiengesztelte, kiegyenlítette Isten jogos haragját, és egymás elleni sokszor jogtalan nehezteléseinket, gyűlölködésünket.  Ha Krisztus azért halt meg a kereszten, hogy mi békességben éljünk, akkor halálának megcsúfolása az, ha nem ezt tesszük.

    Igaz, milyen szomorú az, ha egy szülő élete árán megpróbálja kibékíteni gyermekeit (mondjuk, elvállal valamilyen életveszélyes kihívást egyik gyermeke helyett, aki éppen azt sérelmezte, hogy őt nem szeretik eléggé), és azok halála után is haragban maradnak. Meg kell értenünk, hogy Krisztus a legnagyobbat adta. Önmagát, saját életét kínálta fel érvként a megbocsátás mellett. Kinyilatkoztatva Isten bocsánatát, és kérve a mienket. Békességet hirdetett… Ez nagypéntek nagy vívmánya, üzenete, ami húsvétkor lép igazán érvénybe. 

  Általa szabad lett az út Istenhez. Ezt az utat mi torlaszoltuk el bűneinkkel, engedetlenségünkkel, hitetlenségünkkel. Vajon járunk-e ezen a szabaddá tett úton? Milyen fájdalmas, hogy bár szabad az út, sokan mégsem akarnak azon elindulni. Szabad jönni pl. a templomba, szabad hitünket gyakorolni, szabad jót cselekedni, szabad tiszta, megkötözöttségek nélkül életet élni, és sokan mégsem ezt választják. Hanem azt, ami megfosztja őket a belső szabadságuktól. A bűnt, haragot, szenvedélyeket…

  Pedig micsoda jogokat, kiváltságokat szerezett meg nekünk Krisztus a kereszten! A kereszt gyalázata dicsőségünk lett. Polgártársak, részesek, örökösök lettünk. Isten háza népe. Bekerültünk a legmagasabb körbe. Együtt az apostolokkal. 

  Szép hasonlat: ráépültünk Krisztusra, mint szegletkőre. Áldozata lett az alap. Milyen alapon hiszed, reméled ezt, számítasz erre - kérdezzük. Krisztusért. Amit ő tett, vállalt értem, amiért ő megszenvedett. Amiért életét áldozta azon a sötét nagypénteken, hogy mi Isten világosságában élhessünk. Épüljünk, erősödjünk a hitben, reménységben! Ámen.       

1 Kor 1,18 (ifióra-vázlat)

   A kereszt… Isten bocsánatának, kegyelmének a jele. Isten örök idők előtt elhatározta, a történelem egy adott pontján véghez vitte. A kereszt a mi reménységünk… Egész tanításrendszer épült rá az Újszövetségben. A kereszt teológiája. Erről hallottunk.

   Itt a keresztről nem mint szimbólumról beszélünk (vagy kegytárgyról), hanem annak jelentőségéről, ami a Golgotán történt a Jézus áldozatában.

   Keresztre feszítés… szörnyű kivégzési mód volt (a Fülöp-szigeteken érdekes szokás…)

Valójában egy nagyon régi szimbólum… Már Jézus előtt… egyszerű, szembetűnő jel, a természetben is lépten-nyomon előfordul: a négy égtáj, a madár kifeszített szárnyai, stb.. A görög ábécében a tau betű jelölte a keresztet (amit + vagy x formában is írtak). 

Az első keresztyének még nem használták, csak az üzenetéről beszéltek (a kereszt a bűn „corpus delicti”-je, ua. a kegyelem bizonyítéka volt…) 

   Nagy Konstantin álmában… „in hoc signo vinces”

Később a kereszt használata általánosan elterjedt lett az egyházban. 

Valójában a mindennapi életben is találkozunk ezzel a jellel.

+ jel – összeadás …

x – ki van ikszelve, el van végezve

= - a zenében felemel

András kereszt – vasúti átjáróknál

vörös kereszt

több ország zászlajában is

magyar koronán

kifejezésekben: keresztúthoz érkezni, keresztezi valami az utamat, keresztezi a tervemet,

                            keresztbe áll (szembeszáll)   

   A keresztről való beszéd bolondság… nem logikus, amit Krisztus tett… Önmagát áldozta. Megérte? 

Miért nem a hatalmát mutatta meg? Szégyen, megaláztatás. Botrány.

   Nekünk Isten ereje. Elégtétel, megfizetés, áldozat. Megváltás. A kereszt „keresztül visz” a mennyországba. 

Lk 24, 1-12 (húsvét I./de.)

1 A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 

2 A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 

3 és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 

4 Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 

5 Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? 

6 Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, 

7 hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Lk 18,31-33

8 Ekkor visszaemlékeztek szavaira, 

9 és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 

10 A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 

11 de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 

12 Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.

    Bibliakutatók szerint Krisztus kereszthalálának legvalószínűbb időpontja a Kr. u. 33. év április havának 3. napja, egy pénteki nap, így az első húsvété ugyanazon év április 5. Közel 2000 év telt el azóta, húsvét üzenete, Krisztus feltámadásának örömhíre, reménysége azonban ugyanaz maradt. Valójában mindig az első húsvét friss élményét, erejét élhetjük át hit által, és nemcsak az ünnep napjaiban. Mindennap megújul rajtunk Isten kegyeleme, olvassuk Jeremiás prófétánál, feltámadott Urunk – ígérete szerint – velünk van minden napon a világ végezetéig. A hét első napja kifejezés is erre az újra utal. Milyen jó lenne minden hetünket, minden napunkat, munkánkat a mi élő Urunk áldó, erőt adó jelenlétében kezdeni, folytatni!

   Az első mondatnak rejtett az alanya (elmentek…), mert az elbeszélés az előző fejezetben elhangzottak folytatása. Az asszonyok, akik ott voltak a Jézus sírba helyezésénél, aztán pihentek a törvény előírása szerint, most elindulnak újból a sírhoz. Gyásszal, szomorúsággal a szívükben…  Átjön a bánatunk, átjönnek a gondjaink az ünnep napjaira is. Isten abból a helyzetből (legyen az betegség, csalódás, szomorúság, aggodalom, vagy hitetlenség, megkötözöttség, lelki békétlenség) akar elindítani húsvét fénye felé, amiben vagyunk… Kora hajnalban kerekednek fel, mint akiknek sürgős dolguk van, mint akiket nem hagy nyugodni a kegyelet, a gyász érzése. 

  Viszik magukkal az illatszereket, amiket elkészítettek. Nyilvánvalóan Jézusért akarnak még valamit tenni, neki vagy inkább az emlékének akarnak szolgálni. Szorongató érzés az, amikor sok hálával tartozunk valakinek, de már nem tudjuk elmondani. Amikor egy számunkra drága személy iránti szeretetünket már nem fejezhetjük ki. Az asszonyok nemcsak a kezükben, hanem a szívükben is terheket cipelnek: szomorúságukat, keserűségüket. Vajon mi mit hoztunk magunkkal? 

   Meglepődve látják, hogy a kő el van hengerítve a sírbolt elől. Valaki megelőzte őket. Valami váratlan, megmagyarázhatatlan történt. Nem tudjuk, hogy az asszonyok mire gondolnak a nyitott sírboltot megpillantva, ám valószínű, hogy ez a látvány először nem húsvéti reménységet és örömet ébreszt bennük. Hanem bizonytalanságot. Félelmet… Nehezen tudunk túllépni emberi képzeteinken, felfogásunkon. Húsvét titkának megértése vívódásokkal kezdődik (ahogy az éjszaka sötétje sem tűnik el azonnal), és az élő Krisztussal való találkozásban éri el célját. 

    Bemennek a sírboltba – igazából eredeti szándékuk szerint is oda akartak bejutni -, és nem találják az Úr Jézus testét. Az asszonyok valójában nem Jézust keresik (hiszen ő meghalt a kereszten), hanem a holttestét (földi maradványait), hogy azon elvégezzék az elmaradt temetési szertartásokat. És még az sincs ott.

   Tanácstalanul állnak, kérdőn, értetlenül néznek egymásra, bizonytalan, riadt sejtelmek ébredhetnek a szívükben, amikor két férfi lépett melléjük fénylő – Lukács szerint nem fehér, nem is fényes, hanem fényben sugárzó - ruhában. A mennyei világosság követei ők.

   Érdekes (és hiteles) az evangélium következő megjegyzése: az asszonyok megijedtek, földre szegezték tekintetüket. Sokat elárul ez a mozzanat: azt érzeték, hogy itt valami őket meghaladó hatalommal állnak szembe. A földre szegzett tekintet a félem, a megadás, de az alázat megnyilvánulása is. Azok szólnak is… A húsvét mindent felülmúló isteni csoda, aminek először az üzenete, a megszólaló drága jó híre ér el az asszonyokhoz. Nekünk is meg kell hallanunk, szívünkbe kell fogadnunk, és Krisztus által bizonyossá kell lennünk az élet győzelme felől.  Jézus feltámadása kikerülhetetlen volt (Péter mondja az első pünkösdkor „lehetetlen volt neki attól fogva tartatnia”), de az abban való hitünk nem törvényszerű. Bátorító szóra van szükségünk, hitre, meggyőződésre… Annyi hitünkben elbizonytalanító, elbátortalanító véleményt hallunk! 

   Húsvét első üzenete egy kérdés: miért keresitek a holtak közt az élőt? Miért akartok a nagypénteki bánattal élni tovább, miért akartok csak halványuló emlékeket ápolni magatokban, miért a holtak között keresitek azt, aki él. Hol keressük Krisztust? Hagyományokban, külsőségekben, ünnepi hangulatban? Vagy az ő élő és ható Igéjében, a vele való személyes kapcsolatban, a Szentlélek erejében, munkájában. Lelki értelemben hol vagyunk, és merre akarunk indulni? A kérdés hasznos, mert segít betájolni lelki helyzetünket. 

  Ugyanakkor a kérdésben megfogalmazódik a nagy hír is: bár ti a holtak között keresitek, de ő él. És aztán felcsendül a húsvéti evangélium: nincsen itt, hanem feltámadt. Nem itt van, nem a sírban nyugszik, hanem mindenütt jelen van, és uralkodik örökkön örökké. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Nem a sírját kell látogatnotok, hanem neki kell szolgálnotok, szavára figyelnetek, jelenlétében élnetek. És az ő országát várnotok.

  Feltámadt… Ez a szó a múltat is magában foglalja, a halál fájdalmát, és az Isten csodálatos, megújító, újjáteremtő hatalmát, ua. az újat, a reményteljes jövőt… „A halál többé nem uralkodik rajta…” (Róm 6,9)

   És bár teljesen érthetetlen, amit mondnak, az asszonyoknak nincs tapasztalati kapcsolópontjuk ahhoz, de az angyalok emlékeztetik az asszonyokat, hogy Jézus beszélt róla: az Ember Fiának a bűnösök kezébe kell adatnia, megfeszíttetnie és harmadnapon feltámadnia. Isten végső terve az élet. Jézus nem maradhatott a halál hatalmában, hiszen azért jött, hogy minket megszabadítson attól. 

  Ekkor visszaemlékeztek a szavaira… Azt is mondanánk: az asszonyok első húsvéti élménye, megvilágosodása az Ige által, hitben történik. Igaz, hogy láttak már jeleket is, de húsvét fénye itt tört be valójában a lelkükbe, azáltal, hogy visszaemlékeztek arra, amit az Úr mondott. Hit által megértették, hogy Jézus szava beteljesedett… Jézus nem lehet csupán emlék számunkra, de emlékeznünk kell az ő szavaira, mint beteljesülő igazságra.

   Az asszonyok visszatértek, és hírül adták. Erről nem lehetett hallgatni. Jézust még nem látták, de most már tudják, hogy az, amit mondott, az mind igaz. Húsvét nagy beigazolódás, annak megpecsételése, hogy Isten minden szava maradéktalanul megvalósul, végbe megy. 

  Érdekes a tanítványok reakciója: üres fecsegésnek tartják. Számukra még nem igaz. Péter bizonyosságra vágyik: elszalad a sírhoz, látja a tárgyi bizonyítékokat, de talán még nagyobb lesz benne a zűrzavar. Csodálkozik magában a történteken. A csodálkozás hitté kell erősödjék… bennünk is, hogy elkezdődjék húsvét, a Krisztussal való áldott élet itt és majd az örökkévalóságban.  Ámen.

Örökkévaló Istenünk a mi feltámadott Urunk, Jézus Krisztus által a Lélek örömet ajándékozó közösségében!

    Köszönjük ezt az ünnepet, amikor „felvirradt áldott, szép napunk”, nemcsak a földünket fénnyel betöltő égitest, de lelkünk ragyogó, tündökletes napja is, Krisztus, a világ világossága. 

   Hadd töltse be a mi életünket is a feltámadás öröme, reménysége, legyen húsvét több külső ünneplésnél, legyen találkozás veled, élő Krisztusunk, jelenléted drága megtapasztalása, soha el nem múló lelki élménye. 

   Hadd jusson el húsvét fénye sok emberi szívhez, betegekhez, szomorkodókhoz, itt gyülekezetünkben is minden családhoz, minden otthonba, és érezzék meg sokan annak vigasztaló, bátorító erejét. 

Urunk, távolítsd el szívünkről a gondok, bajok nehéz kövét, és indíts el a gyógyulás, a lelki megújulás útján! Hadd ne keressük a holtak közt az élőt, ne ragadjunk bele a múlt szomorúságába, hanem ismerjünk fel téged, Krisztusunk, a te szent igédben, Lelked bennünk munkálkodó erejében, tapasztaljuk meg drága jelenlétedet. És éljünk úgy, ahogy azokhoz illik, akik ennek a győztes Úrnak a seregéhez tartoznak: bizalomban, hálával, békességben. 

  És hadd emlékezzünk szüntelen a te szavadra. Amit önmagadról, megváltó szeretetedről tanítottál, amit nekünk parancsoltál, reánk bíztál. Mert húsvét, megértettük ezt az igéből, szolgálat is. 

   Hálát adunk, mennyei Atyánk, hogy ünnepünk személyes találkozás: hitben feltámadott Urunkkal és szeretetben egymással. Add, hogy ezt valóban így éljük meg!  Segíts, hogy ezzel a bizalommal, reménységgel indulva egymást bátorítani, biztatni tudjuk, Krisztust követve az életet szolgáljuk: családban, gyülekezetben, barátaink között, munkában, ezen a világon!

   Áldd meg gyülekezetünket: akik itt vagyunk, azokat, akik hazalátogattak, áldd meg gyermekeinket, fiataljainkat, minden családot, minden személyt, minden otthont, minden ünneplő közösséget! Áldd meg testvérgyülekezeteinket, egész anyaszentegyházunkat! Könyörülj gyülekezetünkben azokon, akik ezt az ünnepet is betegen érték meg, gyászban, félelmeket hordozva… Lelked által bátorítsad őket, adj nekik gyógyulást, vigasztalást, erőt, és mennyei reménységet! Adj békességet háborúskodó világban! Lelked által töltsd el szívünket húsvét örömével a mi feltámadott Urunk közösségében! Ámen.   

Úrvacsora

    Érdekes, hogy nincs külön úrvacsorai textus húsvétra. Nagypéntek megrendítő üzenete marad, az a tény nem változik, hogy Krisztus meghalt értünk a kereszten, csak átértékelődik, a szomorúság megvigasztalódó örömmé, a kételkedés rácsodálkozó hitté, a félelem boldog hálaadássá lesz. És az élet győzelme felől értelmet nyer a szenvedés, minden megpróbáltatás, baj, és életünk sok sötétsége megtelik húsvéti fénnyel, reménységgel, örömmel. 

   Az igében is hallottuk: emlékeznünk kell. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Nem homályos emlékeket, hanem élő kapcsolatot ápolunk a mi élő Urunkkal, Jézus Krisztussal, de soha nem felejthetjük el, amit értünk tett. Ez ad igazi mélységet a mi hozzá tartozásunknak, teszi azt igazán komollyá, erőssé, így lesz az ő szeretet megrendítő, egzisztenciális igazság. Egy édesapa kisfia megmentése során súlyosan megsebesült, sérüléseinek nyomai, hegei később is látszottak az ő testén. A növekvő gyermek megkérdezte egyszer: apa, nem fájnak neked ezek a sebek?  Nem, felelte az apa, sőt, amikor rájuk nézek, mindig féltő szeretet tölti el a szívemet irántad, és nagy öröm, hogy te velünk vagy.

    Jézusnak nem fájnak már a nagypénteki sebek, de fáj neki az, ha közömbösek vagyunk, ha megváltó szeretetét visszautasítjuk, és ha egymással nem vagyunk békességben. 

   Vette a kenyeret, a poharat… Az ünnephez hozzátartozik az étkezés, húsvéthoz különösen, lejárt nagyböjt, gazdag menü kerül az asztalra. De hozzá tartozik a lelki táplálkozás is, az, hogy magunkhoz vesszük nemcsak a szent jegyeket, hanem amiképpen azok is tanítják nekünk, a Krisztus érdemét, bocsánatát. Jóllakunk irgalmával, kegyelmével, jóságával. Vegyétek, egyétek, mert drága áldozta van mögötte, és vigasztaló erő, megtartó, örök isteni szeretet. Amit ez a szent vacsora üzen, legyen nagyon értékes számunkra, legyünk nagyon hálásak érte, és fogadjuk boldog örömmel, mert feltámadott, diadalt arató Krisztusunk kínálja nekünk. Az áldozatból győzelem lett. Egy győzelmi lakoma ez.

   És véssük eszünkbe, szívünkbe, hogy a húsvét nem három napos ünnep. Egy idézetet olvasta? Nagypéntek lejár, húsvét örökké tart. Beleolvad majd a mennyei húsvétba. És meg kell határozza életünket… hitünket erősítsük, életünket megjobbítsuk. Szeretettel szolgáljunk, és reménységben nézzünk előre, túl a földi élet határán is. Boldog, hálás, engedelmes szívvel. Ámen.

Jn 20, 19-21  (húsvét II.) 

    Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 

20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 

21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 

   Testvéreim, az igénk a tanítványokat mutatja be az első húsvét estéjén. Nem néznek ki vidám, hálás, örvendező társaságnak. Pedig már megtörtént a nagy csoda, Jézus feltámadt, az asszonyok, ill. Péter és János látták is az üres sírt, és Jézus már megjelent magdalai Máriának, aki el is mondta ezt a megrendítő, nagy hírt tanítványoknak. Végbemegy az üdvtörténet legnagyobb eseménye, beteljesednek az ígéretek, Krisztus győzelme elhárít minden akadályt az üdvösség elől, igazzá lesz minden ígéret, valóra válik minden reménység, felragyog az ő országának világossága… de a tanítványok ebből még semmit nem érzékelnek. Elmúlik húsvét első napja, de ők továbbra is nagypéntek kételkedésében, csalódásában, szomorúságában vesztegelnek. A másoktól hallott húsvéti hír sem oszlatja el szívük gyászát. Igaz, milyen szomorú ez?! Ugrálhatnának örömükben, ők pedig komor arccal, szorongva, félve ülnek bezárt ajtók mögött.

    Igaza van egyik igehirdetőnek, akinél azt olvastam: Jézus nemcsak meg kell szülessen a szívünkben (karácsonykor szoktuk ezt mondani), hanem fel is kell ott támadjon. Húsvét személyes élménnyé kell legyen. Az ünnep legnagyobb ajándéka a feltámadott Jézus Krisztus, és az ünnep ereje, világossága, békessége akkor tölt be minket, amikor – hit által – személyesen találkozunk vele. Húsvét nem egy tanítás, nem hagyomány, nem elmélet, hanem élő kapcsolat, közösség (átélése) 

az élő Krisztussal… Egy idős nénit kérdeztek meg a háború lezárása után, hogy mit jelent neki a béke, azt válaszolta: nekem a fiamat jelenti, aki hazajött. Húsvét nekünk Krisztust kell jelentse, akivel együtt vagyunk, aki velünk van… 

  Érdekes: sehol nem olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus bezárta volna az ajtót, amikor együtt volt tanítványaival… Ezt nem tőle tanulták. Szívük félelme jut ebben kifejezésre. Pedig ha tudnák, ha hinnék, hogy ő feltámadott, hogy térdre kényszerítette a legfélelmetesebb ellenséget, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, akkor nem kellene ezt tegyék. Mennyi szív van zárva ezen az ünnepen is! Az emberek a bűnök, hitetlenség, harag, gyűlölet, aggodalmak sötétségében ülnek, és nem akarják észrevenni, hogy „felvirradt áldott, szép napunk”, hogy Krisztus ott van, és be akarja tölteni őket reménységgel, örömmel, szabaddá akarja tenni megkötözöttségükben.

    És bár zárva vannak az ajtók (többes szám), Jézus megjelenik közöttük. A feltámadott Úr nincs már fizikai, földi korlátokhoz kötve. Ilyen értelemben mondja Jézus: veletek vagyok minden napon (akárhova kerüljünk is). Őt nem tudja kizárni semmiféle emberi hatalom. Ő mindig közel tud és akar lenni hozzánk, csak fogadjuk őt be… 

  Jézus a középen áll meg. Jézus földi életében, szolgálatában nem akart a központba kerülni, nem akart hírnevet, nem hajszolta a népszerűséget. De a feltámadott Úr helye középen van. Mi van életünk, családunk, közösségeink, vagy éppen ünneplésünk középpontjában? Saját emberi akaratunk, egoizmusunk, indulataink, vágyaink, bűneink, szenvedélyeink? Nagyon komoly kérdés. Mi irányít, mi határozza meg gondolkodásunkat, cselekvésünket? Húsvét akkor kezdődik el igazán, amikor Jézus középre áll, amikor rá figyelünk, amikor neki engedelmeskedünk, mindent őhozzá igazítunk. Elkezdődött-e nálad a húsvét? Fontosabb-e a Krisztus békessége, mint saját elképzelésed, makacsságod? Ki uralja ünnep és hétköznapjaidat? 

  És Jézus szól is: békesség néktek. A feltámadott Krisztusnak ez az első szava, első köszöntése, első üzenete. Ó, milyen szükségünk van erre a szívünkben, otthonainkban, gyülekezeteinkben, a világon!

A de. hallottuk a 2. korintusi levélből: azért halt meg a mi urunk, azért áldozta életét, hogy ne magunknak éljünk, hanem végezzük a békéltetés szolgálatát. Hogy az ő békességében éljünk, és a békesség emberei legyünk. Hogy ne áldozzuk fel azt egyéni sérelmeink, indulataink és érdekeink miatt a családban, környezetünkben. Mert nem az én mulandó kis akaratom a fontos, hanem a Krisztusé, mert az – feltámadásával bebizonyította – örökkévaló. A halált legyőző Úr a megváltás igazságának, az üdvösség bizonyosságának a békességével akar megajándékozni, felruházni. És ezt a békességet senki és semmi el nem veheti tőlünk. Engedjük, hogy betöltsön! 

   Jézus ezután megmutatja kezeit és oldalát. Eszünkbe jut: békességünk büntetése rajta volt (Ézs 53). Az, hogy mi békességben élhetünk, az ő érdeme. Ő valóban megfizetett ezért (történet…). Az Úr ugyanakkor erősíteni is akarja a kételkedő tanítványok hitét. Én vagyok, akit megtagadtatok, akik megkínoztak, keresztre feszítettek, aki elvéreztem, meghaltam, akit sírba helyeztek, de Isten hatalma által feltámadtam, és megdicsőült testemen is hordom a megváltás szent stigmáit. Krisztust az örökkévalóságban is így fogjuk látni. Mert egyáltalán az, hogy ott lehetünk, az ő áldozatának köszönhető. (Egy óceánkutatót cápatámadás ért, a csapat egyik tagja segítségére sietett, és bár ő is megsérült, de sikerült megmentenie a társát. Nos, ez a tudós mondta el később: nem tudok soha úgy a barátomra gondolni, hogy ez a jelenet, ez az önfeláldozó gesztus ne jusson eszembe. A barátomban mindig azt az embert látom, aki élete kockáztatásával megmentett engem.) 

  A tanítványok megörülnek… Felragyog az arcuk, felderül a szívük. Ez a húsvét kezdete számukra, amikor felismerik Krisztust, meglátják benne a keresztre ment Isten Fiát és a feltámadott dicsőséges Urat. Igaz, úgy kívánjuk ezt magunknak is! Mi is ki akarunk lépni a szomorkodásból, aggodalomból, és átélni azt a felszabadító örömet, hogy győz az élet, hogy Isten megtartó akarata megvalósul. A mi életünkben is. Ezt az örömet nem magunkból kell kicsikarjuk, nem ünnepi „kiegészítőkkel” kell nekünk felgerjeszteni, ezt egyedül Krisztussal tudjuk átélni. Nézzetek rá hittel, vegyétek észre!

  És másodszor is elhangzik, de már a küldetéssel egybekapcsolva: békesség néktek, elküldelek titeket. A húsvét az misszió, feladat, küldetés. Vinni, megosztani másokkal: Jézus él, Igéjével, Szentlelkével kormányoz, megáld minket, és „a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart”. Ámen.             

Lk 24, 36 – 49  (húsvét III.) 

36 Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! 

37 Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. 

38 Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? 

39 Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. 

40 És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. 

41 Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? 

42 Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. 

43 Elvette, és szemük láttára megette. ApCsel 10,41

44 Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. 

45 Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, 

46 és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, 

47 és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. 

48 Ti vagytok erre a tanúk. 

49 És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.

   Az előző veresekben olvassuk: az emmausi tanítványok – akik az úton melléjük szegődött személyben, aki feltárta előttük az Írásokat és vacsora közben megszegte nekik a kenyeret, felismerik a feltámadott Urat - még abban az órában visszatérnek Jeruzsálembe. Pedig már késő este volt. Ott együtt volt a 11 tanítvány és mások is… És egymásnak, szinte egymás szavába vágva újságolják a jó hírt. A jeruzsálemiek azt, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak, ők ketten pedig személyes élményeiket beszélik el: azt, hogy miképpen ismerték fel őt a kenyér megáldásáról és megtöréséről…

    Miközben erről beszélgettek - igazából húsvéti témáról, bár bizonyára kételkedő hangok is megszólaltak - Jézus maga állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: békesség néktek! A feltámadott Krisztus első mondanivalója, üzenete (hallottuk a János evangéliumából is). Ez egyrészt utal arra, hogy a tanítványok szívében még nem rendeződött el mindaz, ami három nappal azelőtt történt, amit átéltek, bár hallottak már a Jézus feltámadásáról. A nagypénteki trauma mély nyomokat hagyott bennük, nem tudnak könnyen túllépni azon. A mi életünkben is sok kérdés, sok veszteség, fájdalom lehet, és bár hallottuk már és hisszük is a húsvéti evangéliumot, mégis mindegyre előjönnek ezek a vívódások: ha Krisztus legyőzte a halált, miért van betegség, szenvedés az életünkben, miért van annyi probléma a világon. 

    Úgy látom, testvéreim, hogy a húsvét megújuló élmény kell legyen számunkra, nekünk minden nap szükségünk van Krisztus „megjelenésére”, közelségére, úgy ahogy a kisgyermek is állandóan  szülei jelenlétét igényli, és újra és újra meg akar bizonyosodni, hogy azok szeretik, törődnek vele. (Egyszer ovis koromban édesanyám meglátogatta a nagyszülőket, nélküle feküdtünk le, emlékszem, nagyon el voltam keseredve, és féltem attól, hogy nem fog visszajönni… pedig állandóan azt tapasztaltam, hogy az életénél is jobban ragaszkodik hozzánk.)

   Másodszor, ha meggondoljuk, valóban a bibliai értelemben vett békesség a legnagyobb áldás… Idéztük, olvastuk az ünnepen a 2 Kor 5-ből: békességünk van Istennel (nyugodt lelkiismerettel állhatunk meg előtte), és békességben élhetünk egymással. Figyeljük meg, sokszor kis dolgok is annyira kiborítanak. Valóban szükségünk van arra a mély, mindent hittel elfogadó békességre, amit egyedül Krisztus adhat. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja”- olvassuk a Jn 14, 27-ben. Ki szeretne gazdagságot, de akár kicsattanó egészséget, sikert, vagy akármit, békesség nélkül? Másfelől milyen nagy áldás a kevesebbet is, a nehezebbet is békességgel hordozni. 

   Aztán csodálkozunk azon, amit a 37. versben olvasunk. A tanítványok és velük levők Jézus feltámadásáról beszélgetnek, Jézus meg is mutatta már magát Simonnak és a két emmausi tanítványnak, és most, amikor megjelenik, akkor megrettennek (nemcsak meglepődnek egy kicsit), és félelmükben szellemnek gondolják őt. Képzelődésnek, rémálomnak. Úgy is mondhatnánk: inkább abszurd, balgatag, babonás képzetek ébrednek bennük, mintsem hogy elfogadják a húsvét nagy igazágát, Krisztus feltámadását. Könnyebben elhiszik az irreálist, mint Isten reális, valóságos (bár az emberi empirikus valóságot meghaladó) csodáját. Ez mutatja azt, hogy a halál milyen nagy úr az életünkben, nemcsak a veszteség megtapasztalásában, hanem gondolkodásunkban is. De meg tudjuk érteni: aki látta Jézus kegyetlen kivégzését, rettenetes kínszenvedését a kereszten, összetört testét, kiontott vérét, az nem tudja őt - emberi ésszel - élőnek elképzelni.   

   Jézus megkérdezi tőlük (rákérdez a kérdéseikre), hogy miért rémültek meg, és miért ébredtek kétségek a szívükben. Azt is megértjük ebből, hogy félelem oka mindig a kételkedés. Azt hiszem, hogy Isten nem tud segíteni, vagy nem hiszem, hogy ő segíteni tud. Húsvét hitének emberi kételkedéseinket kell először (és másodszor, harmadszor is) legyőznie. 

   Nézzétek kezeimet és lábaimat (Jézus sebeire utal), tapintsatok meg! Tapasztaljátok meg azt testi érzékszerveitekkel, hogy valóságosan, ténylegesen feltámadtam! Nem szellem vagyok, hanem – amint látjátok – húsom és csontom van… Nemigen szoktam elvont teológia tételeket, görög kifejezéseket előhozni az igemagyarázat során, de most mégis utalok arra, hogy itt a pneuma (valójában a Szentlélek megnevezésére is ezt a fogalmat használja az Újszövetség) és a szárksz szavak (ami az emberi hústestet jelenti) fordulnak elő. 

    Azt olvassuk a János evangéliuma elején, hogy az ige testté, azaz szárksz-szá lett… Jézus felvette emberi mivoltunkat, és feltámadásában ez a test kelt életre dicsőséges formában. Megváltó Urunk végtelen könyörületből, irántunk való szeretetből vállalt testet öltése nemcsak 33 évig tart, hanem az örökkévalóságig. Hitvallásaink így fogalmaznak: Krisztus mind testünket, mind lelkünket a bűntől és a Sátán minden hatalmától megszabadította, megváltotta. Talán így értelmezhetjük a feltámadott Jézus mondatát: nézzétek, nemcsak lélek vagyok, hanem megdicsőült test is.

   És bár nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen volt Krisztus megdicsőült teste (v.ö.  „Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatos lesz” a mi feltámadott testünk is), de azt igen, hogy nem volt alávetve a fizikai világ törvényének (zárt ajtókon át is megjelent, hirtelen eltűnt a tanítványok szeme – testi látása - elől), mégis fizikailag érzékelhető volt („akit kezeinkkel illettünk”, írja János). Krisztusnak, mint feltámadott Úrnak nem volt szüksége táplálékra, mégis együtt tudott enni a tanítványokkal. A feltámadott Úr jelen volt ebben az anyagi világban (nem lehetett kizárva abból).

  Érdekes kifejezés: hitetlenkedtek örömükben… Jellemző reánk. Igaz, milyen szent örömet ébreszt bennünk húsvét ragyogó győzelme, milyen bizalommal tölt el minket jövőnkre nézve, milyen reménységet gyújt a szívünkben elköltözött szeretteinkre gondolva! És mégis milyen sokszor hitetlenkedünk, bizonytalankodunk! Ez az ambivalencia jellemez minket… 

   Jézus - bizonyítva feltámadása valóságosságát, ua. közösségvállalását is a tanítványokkal - ennivalót kér, és egy darab sült halat adnak neki. Ő megeszi azt előttük, azt sugallva: én vagyok, aki olyan sokszor veletek ettem, aki feltámadásom után, isteni diadalmam után ugyanúgy közösségben maradok veletek. 

   De nemcsak az érzékelés útján akarja őket meggyőzni, hanem tanítás által is. „Ezt mondtam nektek, hogy be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban”. Krisztus kereszthalálában és feltámadásában Isten üdvözítő terve jutott diadalra. Bebizonyosodott: igaz minden szava, ígérete, a halál sem állhat már üdvözítő akarata útjába. 

   Akkor megnyitotta értelmüket… isteni hatalmával. Nekünk is erre van szükségünk. Emberi okoskodásunk által nem messzire jutunk, csak egy tudálékoskodó körforgás lesz csak belőle… Krisztus tud meggyőzni, a feltámadott Úr tud megvilágosítani, hogy meglássuk őt, és higgyünk benne. Hogy értsük a róla bizonyságot tevő írásokat. 

  Amiknek az a summája: Krisztusnak szenvednie kellett (bűneink miatt – az Ószövetség egész törvény- és ceremónia-rendszere erről szól, a bűn súlyos kérdését próbálja kezelni), és harmadnapon fel kellett támadnia, mert Isten terve a mi megváltásunk, üdvösségünk, ami nem valósult meg Krisztus feltámadása nélkül. 

  És (hallunk a mindenkori tanítványi küldetésről, a misszióról is) „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot”. Az evangéliumok ezzel a szolgálatra, bizonyságtételre buzdítással, elindítással fejeződnek be. Ti vagytok a tanúk. Mi már nem a látás emberei vagyunk, hanem a hitéi… Boldogok, hálásak lehetünk, hogy ismerjük megváltásunk tényét és Megváltónk személyét. 

   Az utolsó versben hallunk a Lélek ígéretéről… itt pünkösd fele nyit az ige. Krisztus Igéje és Szentlelke által kormányoz minket, ruház fel mennyei erővel (hogy feltámadásának, megváltó szeretetének a bizonyságai legyünk a családban, környezetünkben), „és a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart”. Ámen.

2 Kor  2, 1- 11 (vas.de.)

 1 Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal. 

2 Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? 

3 Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. 

4 Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok. 

5 Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. 

6 Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá. 

7 Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. 

8 Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. 

9 Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. 

10 Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. 

11 Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk. 

   Egy héttel vagyunk húsvét ünnepe után… Remélem, hoztuk magukkal, és tovább is visszük annak békességét, bizakodó reménységét. Krisztus Urunk azt ígérte, hogy vele való közösség erőt adó, örömet ajándékozó áldását minden nap átélhetjük. 

   A feltámadás ui. nemcsak az örök élet bizonyossá válásáról szól… Annak a ténynek, hogy Jézus Krisztus feltámadása után még 40 napig itt maradt a földön, megjelent a tanítványoknak és másoknak is, nagy jelentősége és mély üzenete van: az ő győzelme nemcsak az üdvösség boldog jövendőjére irányítja a figyelmünket, hanem földi életünk jelenére is, cselekedeteinkre, kapcsolatainkra, feladatainkra, amelyek benne és általa egészen új értelmet nyernek, új kontextusba kerülnek. Már most körülvesz minket az ő szeretete, megtapasztaljuk jóságát, segítségét, betölt a hozzá tartozás biztonságérzete, békessége. És ez meglátszik családi életünkben, munkánkban, magatartásunkban. 

  Valami hasonlóról van szó mai igénkben is… Pál apostolnak sok vívódása volt a korintusi gyülekezettel. Másfél évet szolgált ebben a városban (valószínű Kr. u. 51-52 között), amelyre a kulturális és vallási sokszínűség, a pezsgő gazdasági élet, ua. az erkölcsi lazaság volt a jellemző, és bár az apostol munkáját sok ellenségeskedés, gáncsoskodás kísérte, mégis sokan csatlakoztak az evangéliumhoz. Pál ragaszkodott hozzájuk, szerette őket, sok értéket látott a gyülekezetben, de azt is látta, hogy sok emberi gyarlóság is jelen van a közösségben: pártoskodás, züllés, szabadelvűség, erkölcstelenség. Olyan megnyilvánulások, amik nem illettek Krisztus követőihez.

   A HK így fogalmaz a Jézus feltámadásával kapcsolatban: az ő ereje minket is új életre támaszt… Vagyis az Úr húsvéti győzelme engem is arra indít, ösztönöz, hogy legyőzzem a régi indulataimat, önző vágyaimat, ártalmas szenvedélyeimet. Most nem a régi Korinthusra, hanem magunkra nézve kérdezzük meg: vajon látszanak-e Krisztus uralmának jelei, gyümölcsei bennünk? A hit nemcsak beszéd, hanem azt valóra váltó cselekedet is. Hiába dicsekszem azzal, hogy nekem pl. milyen különleges, értékes vetőmagom van, hogyha azt nem ültetem el, nem lesz termés belőle. A vendégeim elé az asztalra nem tehetek vetőmagot.   

   Pál apostol Korinthusba készül, és sok rossz érzés, elégedetlenség kavarog benne a korinthusiak hitéletére gondolva, nyugtalanság, háborgás dúl a lelkében, de elszánta magát arra, hogy azokat félreteszi. Mint a szülő, akinek sok minden nem tetszik a gyermeke viselkedésében, de mégsem emlegeti fel azokat, mert meg akarja őrizni vele a jó kapcsolatot, és reméli, hogy türelme, jósága elgondolkoztatja, végül helyes döntésre segíti a gyermekét. Azt is megértjük az igéből, hogy a bennünk felébredő ellenérzés, csalódás felhánytorgatása, vagy éppen elhallgatása rajtunk múlik, és néha bölcs dolog ez utóbbit választani. Nem kell mindig mindent elhallgatnunk (Pál apostol sem ezt tette, „odaírt” a gyülekezetnek), de van, amikor az a célra vezető, a békességet szolgáló, ha nem kerül a szánkra az, ami talán a szívünkben van. 

   „Ti vagytok azok, akik megvidámítjátok lelkemet, akkor hogyan szomoríthatnálak meg”. Ezzel arra utal a levél szerzője: fontosak vagytok nekem, jó viszonyban, békességben akarok lenni veletek. Az én lelkem is ezt kívánja. Nem lelem örömömet abban, hogy korholjalak titeket (ha lenne is rá ok.) Az apostol azért ír előre a gyülekezetnek a kényes kérdésekről, hogy azok ne akkor kerüljenek elő, amikor meglátogatja őket, és ne legyen neheztelés, fellobbanó – és talán kontroll alól kiszabaduló -  civakodás belőle, amikor odaérkezik. Mennyi figyelmesség, tapintat! Pál nem apostoli tekintélyének a súlyával akar megjelenni Korinthusban, nem rendre utasító szigorúsággal akar fellépni, hanem azt kívánja, hogy a találkozás szeretetben menjen végbe. Mert igazából örülni akarok nektek… és remélem, hogy az én örömöm mindenkié. 

  Mikor tudunk örülni egymásnak egy közösségben? Ha őszinték, ha jóindulatúak, segítőkészek, ha becsületesek és tisztelettudóak vagyunk egymás iránt. Ha nincs hátsó szándék, rivalizálás, gonoszkodás, makacskodás, bírálgatás, kibeszélés, hamisság, egymás elleni harc.  Jó lenne, ha ez a körülírás illene ránk! A közösségeink meggyengüléséért nemcsak a modern idők hozta változások okolhatóak, hanem az a tény is, hogy azokból rendre kivesztek a fent említett értékek.  Egy jó közösség az, ahol biztonságban érzem magam, ahol elfogadnak, megértenek, megbecsülnek, ahol erőt, biztatást kapok, és ahol tiszta szívvel szolgálhatok is. 

   Meglepődünk a 4. versen. Ilyeneket ír Pál: gyötrődés, szívbeli szorongás, könnyhullatás… az apostol, aki bejárta a fél világot, aki nagyon elszántan hirdette az evangéliumot, aki dacolt minden veszéllyel, aki bátran állt királyok, uralkodók elé! Itt az emberi arcát látjuk, a másokért tusakodó, a gyülekezetben jelentkező bajok miatt aggódó, bánkódó, az intés dilemmájával viaskodó lelki atyát. 

A bibliakutatók szerint itt egy olyan levélre hivatkozik az apostol, ami az Újszövetségben található I. és II. korinthusi levél között íródott, amit a „könnyek levelének” szoktak nevezni (ez nem maradt fenn), amelyben az apostol talán – saját szívén is sebet ejtve – keményebb hangot ütött meg a pártoskodókkal, a hitüket felületesen megélőkkel szemben.

  Újból hangsúlyozza: nem azért írt, hogy megszomorítsa a gyülekezetet, hanem azért, hogy irántuk való féltő szeretete nyilvánvalóvá legyen. Képzeljük el, amikor egy szülő rossz útra tévedt gyermekét figyelmezteti megtört szívvel (melyik szülő örvend, ha valamilyen bajról, botlásról, rossz viselkedésről kell beszéljen a gyermekével, de szólnia kell, mert felelőssége ezt követeli!): „fiam, lányom, ez fáj nekem, de számodra sem lesz jó következménye az egésznek. Nem akarlak megsérteni, de abba, amit tettél, már mindenki megsérült.” 

    Az apostol arról vall, hogy először ő volt a megszomorított, hiszen szívfájdalommal, megkeseredve szerzett tudomást arról, hogy a gyülekezetben nézeteltérések, kihágások vannak, hogy néhányan ellene fordultak. Először ő volt az, aki bánkódott ezért, és így gyötrődő, emésztődő lélekkel fogott aztán tollat, és írta meg intő, talán dorgáló kijelentéseket is tartalmazó levelét. Nem az önérzetén esett csorba késztette erre, hanem a másokat is veszélybe sodró tévelygők iránti aggodalma. (Egy gyermek nyilvánosság előtt csúnyán beszélt az anyjával. Otthon az anyuka négyszemközt szóba hozta az ügyet, és elmondta a gyermekének: nem azért említem meg, mert engem megsértettél, hanem azért, mert indulatos beszédeddel az egész családot rossz hírbe hoztad, valójában magadat is: mert nem jó, nem biztonságos, ellenkezőleg toxikus otthoni környezet az, ahol a gyermek szidja a szülőt.)

  Ezzel kapcsolatban írja Pál: aki megszomorított engem, az mindnyájatokat. A közösség így működik. Felelősek vagyunk egymásért. Ha valaki igazságtalanul megsért valakit keménykedésből, büszkeségből, az mindenkit. Amit mondok, teszek, azt nemcsak a magam nevében cselekszem.

   Minden bizonnyal konkrét esetre, esetekre hivatkozik az apostol (az élet konkrét esetekből áll), és azt is kiolvashatjuk az igéből, hogy a szóban forgó személyt vagy személyeket a közösség valamiképpen meg is büntette, talán ki is közösítette. Pál nem szeretné, hogy a büntetés továbbra is rájuk nehezedjen. Megbékélést, kiengesztelődést akar. (Talán azt a tételt is megfogalmazhatjuk: a közösségben a bűnre két visszajelzés kell érkezzék:  az egyik a figyelmeztetés – jelezni kell, hogy nincsen rendben az, ahogy az illető viselkedett -, a másik – őszinte megbánás esetén – a megbocsátás, a visszafogadás, a rehabilitáció.) 

    Bocsássatok meg neki, vigasztaljátok meg, nehogy a túl nagy bánkódás eleméssze… Elgondolkoztam: vadabb, durvább volt az apostol korabeli világ, mégis - úgy tűnik - érzékenyebbek, finomabb lelkűek voltak az emberek. Ha köztünk egy hasonló gyülekezeti konfliktus támadna (volt már részünk benne), valaki megsértene valakit, és ez nyilvánosságra jönne, talán felhívás is elhangzana a sértés visszavonására, a bocsánatkérésre, nem gondolom, hogy akárki is ilyen mély szomorúságba esne. Inkább hátat fordítana, örök makacsságba burkolózna. 

  Az apostol puszta megbocsátásnál többet kér: tanúsítsatok iránta szeretetet. A megbocsátás - az elengedés, a szeret - az utánajárás. Ez utóbbi nagyobb lelki erény. Elengedni sem könnyű… Ha valaki megbánt, a „gaztett” ott motoszkál bennünk, foglalkozunk vele, szeretnénk valamiféle megfizetést,  igazságszolgáltatást, revansot. Nem könnyű megbocsátani, neheztelés nélkül tovább lépni.  De utánamenni, segíteni annak, áldozatot vállalni azért, aki megbántott, aki megalázott, rosszindulatú volt!! (A múlt – lassan visszatérő? - rendszerben egy „falubeli” pártember sokat ártott, sok bosszúságot okozott egyik családnak… Aztán súlyos beteg lett, és az említett család egyik tagja vállalta a gondozását. Türelemmel, lelkiismeretesen végezte. A szeretet, megbocsátás győzelme ez, amelyben Krisztus dicsőséges húsvéti diadala tükröződik. )

  Szép az apostol nyilatkozata: akinek megbocsátotok, én is… És ezt kérem én is tőletek. Mert amit megbocsátottam, tiértetek volt, és a Krisztus színe előtt történt. Krisztusért, az ő élő jelenlétében… Az ő áldozatáért, az ő irgalmáért, kegyelméért. Akinek ő megbocsát, annak mi is meg kell bocsássunk. És ha megbocsátunk, akkor ő is nekünk. A megbocsátás szent körforgása ez. Csak annyi minden akadályozza azt bennünk! Ezért fűzi hozzá Pál: hogy rá ne szedjen a Sátán…

   Értitek? A Sátán a szeretet, a megbocsátás megvalósulását akarja meggátolni. Az ellenségeskedést, háborús viszonyt akarja fenntartani. El akar vonni a Krisztus közeléből, önzésünket, haragunkat, indulatainkat, bosszúvágyunkat, szenvedélyeinket emeli, teszi az első helyre. Az ősbűn, az ősi bizalmatlanság, az én istenítésének ismert (és sokszor mégsem felismert) alaphelyzete ez.  A magad kis sebeit láttatja veled, és eltakarja előled a Krisztuséit. A magad önző sikereit, győzelmeit mutatja fontosnak, és nem a Krisztusét, amellyel ő legyőzte a halált, a kárhozatot. A magad kis, sokszor hamisságból összetákolt igazsága lesz a fontos, és nem a Krisztusé, ami örökkévaló. Ismernünk kell az ő szándékait! De győztes Urunk akaratát is, aki azért jött, hogy a Sátán munkáit lerontsa. Engedjük, hogy ez a szent akarat jusson érvényre, diadalra bennünk. Ámen. 

2Kor 5, 11-15 (vas.de./anyáknapja)

  11 Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk. Remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyíltan állunk. 

12 Nem önmagunkat ajánljuk ismét nektek, hanem lehetőséget adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. 

13 Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van. 

14 Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; Róm 14,7-9; Gal 2,20

15 és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. 

    Nem kerestem külön anyák napi textust, a mai újszövetségi igeszakaszt olvastam fel. És ha ünnepünk összefüggésében hallgatjuk az igét, akkor sok, éppen a mai nap jelentőségét, igazi értelmét aláhúzó gondolatot találunk benne. Isten szava valósággal adaptálódik hozzánk, hogy mi is alkalmazkodhassunk hozzá. 

    Az apostol az evangélium hirdetésének a szolgálatáról beszél a korinthusiaknak, és arra mutat rá, hogy ő és munkatársai Isten félelmében, azaz Isten akaratát mindenek elé helyezve igyekeztek végezni azt. Az Istenben való bizalom, az ő Krisztusban megjelent megváltó munkájának az ismerete volt az alapja, az indítéka annak is, hogy „embereket győztek” meg, ahogy az apostol fogalmaz, vagyis törekedtek megismertetni az evangélium igazságát mindenkivel. Minden hátsó, önző szándék nélkül, Isten előtti tiszta lelkiismerettel tévén ezt. 

    Az apostollal együtt én is meg vagyok győződve, hogy az Istenben való hit, a krisztusi szeretet gyakorlása, a közösséghez ragaszkodás minőségibbé, tartalmasabbá, reményteljesebbé teszi az életünket: a családban, gyülekezetben, társadalomban. Ha ez nemcsak képmutatás, nemcsak szlogen, hanem igazi belső érték, elköteleződés. Nem az egyházi statisztika javítása miatt fontos az, hogy eljöjjünk, találkozzunk, hanem önmagunkért, az utánunk jövőkért… Az én lelkészi munkámnak is ez lenne a lényege (persze, pillanatig sem hasonlíthatom azt az apostoléhoz). 

   Pál hangsúlyozza: nem is a szolgálatot végzők személye a fontos (bár nem tudunk elvonatkoztatni attól… barátságtalan orvos is gyógyít, de szívesebben kezeltetjük magunkat egy olyannal, aki kedves). „Nem ajánljuk magunkat”… A napokban az Útmutatóban olvastuk: ha mindent megtettünk is, akkor is csak annyit mondhatunk: haszontalan szolgák voltunk… Ezt magunkról is meg kell állapítanunk: távolról sem vagyunk tökéletesek, sem lelkészként, gondnokként, presbiterként, egyháztagként (ha egyházi megbízatásunkról beszélünk), sem – ne hangozzék ez most ünneprontó kijelentésnek – szülőként, nagyszülőként, testvérként, ha családi felelősségünket vizsgáljuk. Még az édesanyák sem tudnak azok lenni. A jó szándék, a szeretet bizonyára megvan bennük, de talán nem tudnak mindig eléggé bölcsek, előretekintőek, hitben éles látók lenni. A HK így fogalmaz, amikor a szülők iránti engedelmességről beszél: „az ő gyengeségeik iránt türelmes legyek”… 

   Édesanyám az utóbbi időben (amíg teljes felelősséget hordozó anya volt, addig nyilván nem beszélt erről) gyakran előhozza, valósággal bocsánat kérőleg, hogy ő nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretett volna: nem volt elég ideje ránk (6 gyereket nevelt), nem volt elég okos hozzánk (anyai elfogultsággal minket azoknak tart), nem tudott eléggé változatosan főzni (milyen világ volt a 70-es, 80-as években!). Könnyekig hatódva hallgatom, és nem győzöm magyarázni neki, hogy a legtöbbet kaptuk tőle, amit földi ember elvárhat, hogy Isten kimondhatatlanul megáldott minket benne és általa. 

   Furcsa mondatot ír le az apostol: alkalmat adunk nektek, hogy dicsekedjetek velünk. Hogy hálásak  legyetek értünk… Ha most az édesanyákra gondolunk, akkor ennél a pontnál a velük való dicsekvésről, a háláról kell beszéljünk, amit elmondunk értük Istennek (sok versben megszólal ez az üzenet), és amit nekik személyesen is kifejezésre juttatunk. Ez a gyermeki elismerő visszajelzés sokszor elmarad. Több szeretet, több hála jár az édesanyáknak. Míg ők a „mindent a gyermekért” életfilozófiáját vallják, ritkán van részük viszonzásban. Mintha nekünk, gyermekeknek, egyre több kellene egyre kevesebbért… Így éppen azok, akikért annyi áldozatot vállalnak az anyukák, feledkeznek meg a háláról, köszönetről. Nemcsak külső gesztusokról van szó, nemcsak egy-egy csokor virágról, ajándékról, kedveskedő szavakról (arról is), nem a látszatról, hanem szívből fakadó kedvességről, elismerésről.  

   Szóval, kedves gyerekek (idősebbek is): legyetek nagyon hálásak, dicsekedjetek mindenkinek, hogy milyen jó anyukátok, édesanyátok van, és ezt neki szemtől szembe is mondjátok el. „Anya, anyu, mami, anyukus, büszke vagyok rád, hogy te annyi mindent vállalsz értem. Én is így szeretnék viszonyulni hozzád.” A szülők, nagyszülők annyit beszélnek a gyerekeikről, fordítva nem annyira jellemző. 

   Az apostol szolgálatában voltak túlcsorduló érzelmekről, forró szenvedélyről tanúskodó megnyilvánulások. „Révületbe estünk”- olvastuk. Krisztusról bizonyságot téve elragadtattuk magunkat, szent rajongással szinte túlmentünk a racionalitás, normalitás határán. Olyasmit vállaltunk be az evangélium továbbadásában, ami túlzásnak tűnhetett, másfelől azonban józanok, megfontoltak, következetesek voltunk. Az anyai hivatás gyakorlására is jellemző ez a kettősség. A szent elfogultság és a szent szigorúság. Valami túlzó, nem logikus, önfeláldozó odaadás a gyermekért (egy keresztelőn voltam, ahol az anyuka – szinte senkivel nem törődve, mintha a környezete nem is létezne számára – végig le nem vette a szemét a gyermekéről, valósággal elbűvölve nézte, gyönyörködött benne), másrészt nagyon céltudatos, követelményeket felállító mentalitás. Igen, az édesanyák nagyon józanok, határozottak kell legyenek, akár a fegyelmezésben, akár a határok meghúzásában… Tudjátok, hogy van ez! 

  Mert a Krisztus szeretet szorongat minket. Anyák napján sem lehet másról beszélni. A Krisztus szeretete motivál, ösztönöz, valósággal kényszerít. Vajon mennyire érezzük át ezt? Tudjuk-e, hogy valaki mindent vállalt értünk? Valaki feltétlenül szeret. Ez megelőz, felülír, túlhalad minden emberi szeretetet, ragaszkodást. Adva van egy nagy előzmény, amit nem tehetünk soha félre, amit mindig szem előtt kell tartanunk, aminek mindig tudatában kell lennünk… Nem azért jövünk, nem azért adakozunk, mert a lelkész ilyen vagy olyan, nem azért törődöm a családommal, nem azért veszem óvó, féltő szeretettel körül gyermekemet, mert az milyen szép, ügyes, okos (persze, azért is), hanem elsősorban azért, mert szeretetre elhívott ember vagyok… mert végtelen isteni szeretet árad ki rám, az hordoz, és az csordul ki belőlem (elsősorban enyéim iránt). 

   A szeretetben benne van az önátadás. Krisztus úgy szeretett, hogy meghalt értünk, ezért nekünk is ezt az utat kell járnunk… A meghalás itt énünk, önzésük feladását jelenti. Az anyák ebben utolérhetetlen hősök.  Bármit képesek feláldozni a rájuk bízott életért (idejüket, kényelmüket, szépségüket, terveiket,  önmagukat) Ratkó József a Zsoltár anyámnak című versében írja: 

„Újra születnek minden gyerekkel; megöletnek/minden halottal – harmadnapra/föltámadnak, mire virradna./Adassék nekik gyönyörűség,/szerelmükért örökös hűség,/s adassék könny is, hogy kibírják/a világ összegyűjtött kínját.”

  Tudjátok, hogy miért hal meg Krisztus? A mi megváltásunkért. Azért, hogy az övéi legyünk. Azért, hogy (ami az előbbiből következik) neki éljünk. Neki, aki meghalt, és feltámadott. Életünk, anyai, szülői, nagyszülői küldetésünk, gyermeki mivoltunk is szolgálat. Mindenekelőtt az Úrnak. És természetesen egymásnak is. Ennek vállalása nélkül nincs keresztyén élet, nincs család, nincs közösség. 

   Drága anyukák, úgy tegyetek meg mindent gyermekeitekért (mindent, ami a javukra van), hogy legyetek tisztában azzal: mindezzel az Úr Jézus Krisztusnak szolgáltok. És tanítsátok gyermekeiteket az ő követésére, mert így bekapcsoljátok őket a mennyei családba is, annak oltalmába, áldásaiba. Ezzel adjátok meg nekik a legtöbbet, ezzel teljesítitek igazán küldetéseteket.

   Halljuk hát mindannyian, vegyük a szívünkre, akármilyen megbízatást betöltve: ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki meghalt a mi megigazulásunkért, és feltámadt a mi megtartatásunkért! Ámen. 

Magasztalunk téged, örökkévaló Istenünk, ezért a napért, ünnepért. A te atyai jóságodért, irgalmadért, Krisztus Urunk megváltó szeretetéért, a Szentlélek vigasztaló, örömet ajándékozó közösségéért. Hálát adunk családjainkért, elődeinkért, nagyszülőkért, szülőkért, és a mai napon különösen az édesanyákért. Azokért, akik még közöttünk vannak, akiknek naponta tapasztaljuk gondoskodását, jóságát, és hálával gondolunk azokra, akik már nálad vannak. 

    Köszönjük neked, hogy ismerhetünk téged, megváltó kegyelmedet, és annak igazságát, annak biztos jeleit, áldásait fedezhetjük fel az életünkben. És abban a bizonyosságban erősödhetünk meg, hogy te szeretsz minket, ahogy ez megmutatkozik azok törődésében, odaadásában is, akikre rábíztál minket, és abban a szolgálatban is, amit ránk bíztál.

   Hadd legyünk, Istenünk, hálásak családunkért, minden jóért, amit kaptunk szeretteinktől, és hadd tudjuk türelemmel és megértéssel hordozni egymás gyengeségeit is. Taníts meg minket a helyes dicsekvésre, Urunk, elsősorban teveled, de egymással is: szülőként, gyermekként. 

  Hallottuk szent igédből, hogy a szeretet sokszor megmagyarázhatatlan lépéseket tesz, ahogy azt szent Fiad érthetetlen áldozatában is látjuk. Hadd vállaljuk mi is a szeretnek ezt a bolondságát, ami nem a haszonra, önző érdekekre néz, hanem mások javát keresi. Rendelj ilyen szent szenvedéllyel, lelkülettel megáldott, gyermekeket vállaló, és gyermekeiket hitben nevelő édesanyákat (akkor is, ha ez nem divatos, a társadalom, a korszellem által nem támogatott)! Rendelj a család, a közösség áldásait fontosnak tartó embereket! Hadd égjen ez a szent szenvedély ott a szívekben, és így adj nekünk gyarapodást, megmaradást! 

  Krisztusunk, a te szereteted szorongasson minket, minden édesanyát, édesapát, nagyszülőt, de minden gyermeket is! Hogy soha ne felejtsük el: amikor szeretettel fordulunk egymáshoz, akkor neked szolgálunk. Megváltó Urunk, a te jóra, békességre, egyetértésre buzdító szereteted legyen jelen családjainkban, közösségeinkben, és emlékeztess minket szüntelen arra, hogy te azért haltál meg értünk, és azért támadtál fel, hogy mi neked éljünk! Mert ha neked élünk, akkor élünk igazán egymásnak, akkor lesz áldás, öröm közöttünk.

   Áldd meg, Urunk, gyermekeinket, azokat, akik ma itt vannak, azokat is, akik nincsenek jelen, hálás a szívünk értük, annyi kedvességet, örömet ajándékozol nekünk bennük! Légy őrizőjük, és munkáld Lelked által, hogy hitben, szeretetben nőjenek fel, és áldott életű, boldog gyermekeid, gyermekeink legyenek. Imádkozunk minden családért, és azokért, akik családalapításra készülnek. Tedd az otthonokat a béke, a szeretet oázisaivá! 

  Könyörülj betegeken, gyászolókon, bajban, kísértések közt levőkön. Imádkozunk a választásokért is,  cselekedd, örökkévaló Istenünk, hogy azok kimenetele a javunkat szolgálja. Adj bölcsességet és felelős hozzáállást a választóknak és a megválasztottaknak! Adj békességet világunknak! Krisztusért kérünk. Ámen. 

Ef 5, 1-2 (esküvő)

  Legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, 

2 és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.

   Nem tudom, lesznek-e olyan emlékezetes mondatok a mai esketései prédikációban, amik megmaradnak bennetek, amikre majd hivatkozni fogtok, hogy jó apám, apósom („tudjátok, ő adott minket össze”) ezt így és így kötötte a lelkünkre. (Nyilván szeretném, mint minden esetben, de most az érintettség miatt talán különösen, hogy az üzenet egyedi, személyes, megragadó legyen). Azt azonban tudom, hogy arra mindig emlékeznetek kell, amit Isten tanít nektek igéje által ezen a rendkívüli alkalmon házasságotokra, egész életetekre nézve. 

   Egy dallam ez, ami nem mehet ki a fületekből, amit gyakran el kell dúdoljatok együtt… Tudjátok, miről szól: először arról – és ez a fő motívum, ami ismétlődik, ami visszatér életetek nagy, most már egybeszerkesztett szimfóniájában -: hogy szeretett gyermekek vagytok. Ennek gyönyörű gondolatnak a jelentőségét, felemelő igazságát nem lehet igazán körülírni, tartalmát nem lehet kimeríteni.

   Ott áll életetek mögött Isten végtelen, ajándékozó jósága, kegyelme, Krisztus megváltó szeretete. Nincs szó, nincs fogalom erre. Az angyalok tökéletes harmóniájú kórusa, zenekara is csupán megközelítőleg képes azt megszólaltatni. Végtelen isteni akarat, örökkévaló kiválasztó irgalom, keresztig menő megváltó szeretet - ebben benne van születésetek, az eddig megtett út, találkozásotok, elinduló házasságotok is… Minden csoda, öröm, nehézség, és minden reménység. A legnagyobb is: az üdvösségé.

   És szeretettek vagytok számunkra is… Szülőkként jelentjük ki ezt. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy az Úr nekünk ajándékozott titeket. Ezt a vallomást nem lehet most megspórolni, kikerülni. Isten úgy szereti mindenik gyermekét, mintha az egyetlen volna, úgy szeret mindnyájunkat, mint a nagybetűs Egyetlenegyét… Egyetlen Szabi, egyetlen Kata vagytok számunkra, és örömkönnyek csillognak a szemünkben. És tudjuk, hogy sokan szeretnek titeket: Isten kedves természettel, segítőkész lelkülettel áldott meg mindkettőtöket (ez is az ő bámulatos szeretetének a bizonysága)… Hát ennyi szeretet adódik most össze! 

  Az ige figyelmeztet, hogy ez nem tehet önteltté, önzővé… Ha ennyit kaptatok, akkor e szerint, ehhez mérten kell éljetek: Isten követőiként (aki Krisztusban út, igazság és élet lett számunkra), őt utánozva a szeretetben, a jóságban. A házasság isteni rendeltetés és megbízatás - akkor hát a Megbízó kegyelme, nagyszerűsége kell tükröződjék, megvalósuljon abban. Gyermekeinkként sok minden másoltatok le rólunk, a szülőkről ill. a környezetetekben élőkről is. Jó vagy rossz értelemben hatással vagyunk egymásra, de az Ige arra int: azt kövessétek, azt imitáljátok, ahhoz hasonuljatok elsősorban, aki magára vette sorsunkat, aki lehetővé tette számunkra azt, hogy Isten gyermekei legyünk. 

    És éljetek szeretetben… A legnagyobb jószándékkal sem tudunk ennél többet kívánni és ajánlani nektek.  A régi fordításban (és az eredeti szövegben is) a járjatok kifejezés szerepel itt. Most ezt a nyelvtani igeformát úgy értsétek, mint a legszűkebb körű, kétszemélyes többes számot. Mert most együtt indultok el, és együtt, egymáshoz szorosan ragaszkodva, egymást támogatva, egymásra vigyázva, egymásért felelősséget vállalva kell kitartsatok az úton. A szó legátfogóbb értelmében útitársai vagytok egymásnak. Tudjátok, az útviszonyok (és az időjárási körülmények:) szinte mellékesek, az a lényeg, hogy kivel járok, az a lényeg, hogy kit követtek, és milyen cél fele haladtok. 

   Olyat is olvasunk a Bibliában, hogy legyetek veszteg, hogy álljatok meg a hitben, hogy ne hagyjátok el a biztos fundamentumot. De itt a járásra buzdít az ige. Mert feladatok várnak rátok. Mert küldetésetek van. Mert Isten ebben a földi és lelki értelemben vett előmenetelben akar megáldani titeket.

    A régi latin mondás szerint „navigare necesse est”. Nem lehet egy adott pontnál lecövekelni. A legjobb hely a világon a szülői otthon, de – igaz - ki kell lépni belőle. (Egy érzelmes idézet szerint: egy szív csak egy szárny – ketten most már repülhettek.) Az esküvő sem tart örökké, hála Istennek lejár, és tovább kell menni, dolgozni, együtt jövőt tervezni, együtt szolgálni. 

   Elég sok ilyen tartalmú szülői nógatást is kaptatok: keljetek fel, fogjatok neki, tanuljátok meg, végezzétek el… Egyik magyar kifejezésünk még inkább kiszélesíti ennek a szónak a jelentését: „járjatok abban, hogy…”, azaz törekedjetek arra.  A görög szó (peripateó) azt jelenti, hogy körbejárni (ez a megfontoltságra is utal), ua. azt is, hogy valakit követni, akiben megbízom, valakinek a nyomában lenni. Értitek, mire, kire utal az ige… 

    Szóval Isten is biztat. A házasság nem üdülés. Járás, fáradozás, igyekezet… egymásra figyelés, közös út, erőfeszítés, néha küzdelem, aggódás is. És mindezekben sok áldás, elégtétel, drága bizonyosság, ami motivál a járásban, a továbblépésben, rendeltetésetek betöltésében.

  Isten gyermekeiként, Krisztus követőiként tehát nem céltalan futkosás az életünk, nem is csak földi távlatokat ismerő ambíció, törekvés… Az ige így határozza meg járásunk, most konkrétan a ti közös járásotok célját, tartalmát, lényegét: szeretetben.

   Minden, amit tesztek, szóltok, terveztek (), ebben az áldott légkörben, a szeretet erőterében történjen, menjen végbe. És akkor Isten áldó jelenlétében fogtok élni, megmaradni (mert ő  nagybetűs s Szeretet), és felragyog rajtatok az ő dicsősége, a Krisztus világossága. Akkor örömökben és nehezebb időkben is békesség, hála lesz a szívetekben. Áldó hatalmak védenek titeket, és ti is így véditek egymást. Igaz, milyen drága, szép, nagyszerű távlata ez a ti közös elindulásotoknak! Szívünkből kérjük, hogy csakugyan ez valósuljon meg a házasságotokban.   

  Mert ha kiléptek a szeretet köréből, akkor azonnal veszélyes területre tévedtek.  Házasságotokra nézve a legnagyobb fenyegetést nem az jelenti, hogy talán sok minden nem úgy sikerül, ahogy tervezitek, hanem az, ha eltávolodtok szívetekben egymástól. Akkor akadozik a kommunikáció (akik messze kerülnek egymástól, azok csak kiabálva tudnak értekezni), akkor nem talál a szó, rideg, fagyos lesz a hangulat (ügyeljetek nagyon erre a belső klímaváltozásra!), gyenge lesz a jel, nem működik a program… 

(Férj és feleség utazik a vonaton, a feleség háborog:  arról volt szó, hogy a tengerre megyünk, és én csak hegyeket látok, amiket annyira utálok. A férj: drágám, gyere át az én oldalamra, mert innen már régóta látni a tengert.)

    Eddig jegyben jártatok, ezután szeretetben kell járnotok. Ez ua. szolgálat is. Mint a legbensőségesebb szeretetkapcsolatban élők, a szeretet követei vagytok. Házasságotok során sok ügyet kell elintéznetek, rengeteg problémát megoldanotok, számtalan tervet megvalósítanotok.  De tudjátok meg: egyetlen igazán jelentős ügyetek, feladatotok, missziótok van.  Hogy a szeretet eszközei legyetek. Ha valóban azzá váltok, akkor áldott, boldog, kiteljesedett életetek lesz. Koncentráljatok a lényegre, a többi megadatik nektek. 

   A minta adva van. A családi is (részben), legalábbis merjük ezt gondolni. A szülőké, testvéreké… De az Igében mindenekelőtt a lelki családról van szó, és a mi mennyei Testvérünkről… Ahogyan Krisztus is szeretett minket. Ő kell az etalon legyen. Ne máshoz, hanem hozzá szabjátok magatokat. Úgy szeressetek, ahogy ő, aki kész volt a legnagyobb rosszat is elhordozni, hogy nekünk a legnagyobb jót megszerezze. 

   Önmagát adta értünk. Ismerjük ennek a kijelentésnek a mélységét, horderejét, a megváltás igazságát: az áldozatot hozó mártíriumát és megdicsőülését.  Most azt is kihalljuk belőle, hogy a házasság önmegtagadás, önátadás, lemondás is (mit meg nem tesz az ember szíve a választottjáért!), hogy aztán valami többet kapjatok vissza. (Mint a kis történetben: nekem lisztem van,  neked olajad… ha pogácsát akarunk enni, akkor meg kell osszuk egymással.) Itt elsősorban lelkiekről van szó: odaadott szeretetről, türelemről, áldozatvállalásról, amiből áldott gyümölcsök teremnek. 

   Jó illatú áldozati adományként… Az élet illata a szeretet. Az önzésnek, a haragnak, az irigységnek mindig rossz szaga van… Legyen friss levegő otthonotokban, legyetek Krisztus jó illata mindenütt, amerre jártok! Május van, tele van a levegő virágillattal, de majd novemberben is, januárban is ez a májusi „jó szimat” lengjen körül: a jókedvé, háláé, derűé, örömé, bizalomé, a megváltottság tudatáé, a reménységéé. Ez a mennyei légkör áradjon rólatok, és akkor kívánatos lesz nektek mindig együtt lenni, és másoknak is veletek találkozni - boldogságotokra, Isten dicsőségére. Ámen.

Ifi-óra (vázlat)

Az igazi szabadság

   Az időpont is adta a témát. Ez az időszak, május, a hónap eleji szabadnapok egy kicsit a szabadságról szólnak, a természet is valósággal erre a szabadságra csábít… a sulinak, az iskolai évnek is látszik a vége… 

   Jó élmény szabadnak lenni, szabadon lélegzeni, átélni a határtalanságot. Az ember szabadságra teremtetett. A rabság, a megkötözöttség nem természetes állapot. Az, ha valakit fogva tartanak, szigorú korlátok közé szorítanak. Mégis, tudjátok, több százmillióan élnek diktatúrákban, ahol nem mondhatják el véleményüket, nem találkozhatnak, nem gyakorolhatják hitüket. 

Persze, a szabadság nem jelenti azt, hogy mindent megtehetek, amit akarok… (Vagy?) Vannak keretek, törvények… Szabadság az, amikor úgy élem meg jogaimat, úgy akartok boldog lenni, hogy sem magamnak, sem másnak ne ártsak. Szabadon megverhetek, akit akarok. Olyan sebességgel közlekedem, amekkorával akarok? Azt tulajdonítok el, amit akarok?

   Ezt gyermekként is tapasztaljátok. A ti korotoknak a jellemzője a lázadás. Miért nem szabad ezt vagy azt. Van, amikor jogos a kérdés. Egyre önállóbbak lesztek, sok mindent szabad lesz tennetek… De van, amikor a megszorítások, tiltások a javatokat szolgálják.

   Lelki értelemben is fontos a szabadság. Tiszta lelkiismeret. Békesség, megelégedettség. Nem bénít meg a bűntudat, nem kötöz meg a gyűlölködés… A HK sokat beszél a szabadságról. Engem a Sátán minden hatalmától megszabadítson. Isten kemény ítéletétől megmentsen… A megváltás szó ezt jelenti: kimenteni egy szorult, nehéz helyzetből. (fehér barátok…. Pálos rend… fogságból mentettek ki embereket… ). Krisztus küldetése ez volt: elküldött, hogy a foglyoknak szabadulást… (Lk ?) Ha Krisztus megszabadított (ha a Fiú megszabadít titeket - Jn 8, 36)…, akkor miért nem élünk? Abban a szabadságban, amire a Fiú megszabadított, álljatok meg… (Gal 5,5)  Mert nem állunk meg. 

   Miért? Mert – paradoxon ez – szabadok akarunk lenni. A bűneset őspéldája. Olyan leszel, mint az Isten. A kísértésnek azóta is ez a mintája. Valami többet is kihozhatsz, minta mit Isten rendelt számodra. 

   Ne paráználkodj … miért ne, miért akar akárki az élet lehetőségeitől, korlátlan élvezeteitől megfosztani. Élj szabadon, ne legyenek erkölcsi dilemmáid… kételyeid. Szakítsd le a ma virágait… De az ember nem lesz boldogabb, csak összetöri önmaga és más életét, kiég, üres lesz a lelke. 

   Ne lopj… miért ne szerezném meg tisztességtelenül is azt, ami kell nekem, mert azzal vagányabb, boldogabb leszek… és nem, lehet, hogy csalással, ügyeskedéssel sok mindenre szert teszel, de ne nem találsz beteljesedést azokban…

  Ne kívánd… és azt mondod, hogy ez a te döntésed, te mást, akarsz, nem a régi normákat akarod követni, kitörsz a régi keretek közül, felrúgod a régi előírásokat (van, amiket fel kell rúgni)… és te megengeded magadnak… és szárnyalni akarsz, és drog, és ital, és milyen vagány, szabadság… 

De megmondom nektek, hogy ez egy alattomos csapda, amikor a szabadság nagy élményének az ígérete

végül nyomorúságos megkötözöttségbe, függőségbe taszít, és elveszíted a lelked, a békességedet… A látszatért feláldozod a valóságot… (Goethe: Faust … siker, hírnév, gazdagság, csak a lelkedet… keserű csalódás, és mindent odaadna, hogy…) Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is…

   Persze, jogod van hozzá, Isten megengedi. Nem fog magához láncolni… de egyedül, nála nélkül bajba kerülsz (mint a repülő radarirányítás nélkül). Minden szabad nekem, de nem minden használ (1Kor 6,12.)

   Pál apostol is saját útján indult el, nem istentagadás volt, ellenkezőleg, vallásos (vannak vallásos színben jelentkező hamis tanítások is, itt van az igazi szabadság…). Így kiált fel: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak e testéből (Róm 7, 24).  Milyen jó, hogy belátta, hogy eljutott eddig a pontig (tékozló fiú – aki – beszédes példa – szabad, független akart lenni, a maga ura… )

     Az élet lelkének törvénye megszabadított a bűn és halál törvényétől (Róm 8, 2) „Szabadságot adj nekem…” És igyekeznünk kell megállani. Még a krisztusi szabadság sem lehet ürügy. Ó, én Isten gyermeke vagyok, én megengedhetem magamnak. 1 Pt 2,16 + Róm 6,22 (egyetlen mondatban): mint szabadok, akik Isten szolgái. Ellentmondásos, és mégis igaz: az a szabad, aki Istennek szolgál. + Jak 1, 25: a szabadság tökéletes törvénye.

2 Kor 8,7-15 (vas.de. – kiskonfirmáció)

    7 Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek. 

8 Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam. 

9 Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. Fil 2,6-11

10 Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nemcsak a cselekvésben, hanem tavaly óta a szándékban is elöl jártatok. 

11 Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez, hogy amilyen készséges volt a szándékotok, olyan legyen a véghezvitele is, erőtökhöz mérten! 

12 Mert ha megvan a szándék, az aszerint kedves Istennek, amitek van, nem aszerint, amitek nincs. 

13 Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően 

14 a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; 

15 amint meg van írva: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.” 2Móz

    Dicsérő megállapítással kezdődik az ige: mindenben bővelkedtek. A Jn 10,10-ben a Jézus valami hasonlót mond: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”.… Kedves konfirmandusok (akik – reményeink szerint - egyre öntudatosabb egyháztagokká váltok), tudnotok kell: Isten nem valami unalmas, szürke, egyhangú, tengődő, hanem bővelkedő, kibontakozó életre hív. A keresztyénség nem vegetálás, nem bezárkózó életforma, hanem kiteljesedés… Nem szűkölködés, hanem bővelkedés, mert ha a Krisztuséi vagytok, benne minden a tietek (v.ö. 1 Kor 3, 21-23). Nem szomorkodás, hanem igazi, szívbeli, ujjongó öröm (ma éppen Jubilate vasárnapja van.)

    Az apostol lelki ajándékokat sorol fel: hit, ige, ismeret, buzgóság, ránk áradó szeretet. Ezeknek a lelki ajándékoknak a befogadása rajtunk múlik. Érezzük mindannyian, valójában lehetnénk (lelki értelemben) sokkal gazdagabbak is, sokkal boldogabbak, lehetne sokkal több a békesség, megértés közöttünk, lehetne összetartóbb a közösségünk… Sokszor ahhoz a koldushoz vagyunk hasonlók, aki piszkos rongyokba jár, száraz kenyeret eszik, miközben milliókat őrizget a matracában. Visszautasítjuk az Isten áldásait, megfosztjuk azoktól magunkat és másokat is… önzésünk, kicsinyhitűségünk miatt. Szerintetek a gyülekezetünk hány százaléka tudna hétről hétre eljönni, találkozni, hálával, örömben együtt lenni, és hitben megerősödve, sugárzó lélekkel menni tovább? A másik oldalon a bezárkózás, a panasz, a bizalmatlanság, az ellenséges indulat van. Ökölbe szorított kézbe nem lehet ajándékot tenni, bezárt szívet nem lehet a békesség, jóság áldásával megtölteni. (Példa…)

  Kivált az utoljára említett ajándék (ami tkp. a legelső, a legnagyobb) gondolkoztat el. Vajon tényleg bővelkedünk a szeretetben? Igaz, hogy többet is oszthatnánk meg abból egymással, csakhogy túlságosan el vagyunk foglalva önmagunkkal, saját önérzetünkkel, nagyravágyásunkkal. (Volt egy iskolatársunk, aki hátrányos helyzetű, züllött családból származott, mi pedig kinéztük magunk közül, állandóan hecceltük, sokszor csak úgy szórakozásból - mert a bántás hajlama a génjeinkben van -, nyilván ő is ugyanígy, durva visszaszólásokkal reagált. Pedig, nemde, barátilag felkarolhattuk volna mi, az ún. jó családból származó fiúk, és szépen játszhattunk volna együtt, és nem töltöttük volna az időt állandó csatározással, egymás sértegetésével.) Beleülünk a gyűlölködés, marakodás, az ítélkezés körhintájába, és nem tudunk kiszállni belőle. Pedig annyi szép közös cél állna előttünk! 

  Szóval arra biztat az ige: lelki értelemben éljünk fényűzőbben, legyünk nagylelkűbbek és adakozóbbak. Az apostol azt sugallja a gyülekezetnek: ha Istentől annyi mindent kaptatok, ha bővelkedtek, akkor az mutatkozzék meg egymáshoz való viszonyotokban és az adakozásban is. Vajon nem egy pszichológiai fogás akar ez lenni? Ahol előkerül a pénz témája, ott mindig gyanú ébred bennünk. Valóban, egy csapdákkal, kísértésekkel teli terület ez. De az ún. anyagiak nem mindig piszkosak, vannak tiszta szándékú, magasztos célokat szolgáló pénzügyek is. Valaki azt mondta: a zsebünk is meg kell térjen (újabban: a bankkártyánk…) Ha sok mindent kaptam, akkor el kell gondolkoznom azon, hogy miképpen szolgáljak javaimmal másoknak is… Fukarságunk, szűkkeblűségünk ezer kifogást emel, és végén kiderítjük: az odaadandó adományt senki nem érdemli meg jobban, mint mi magunk, akkor miért adnánk oda. 

  Az apostol leszögezi: nem parancsként írom… Istennek vannak parancsai, törvényei, rendeletei is. Konfirmandusaink is fognak beszélni róla. Vannak törvények külső világunkban is. És van, ami lelkiismeretünkre bízatik. Van, ami szívből kell fakadjon. Arra nem kötelez a törvény, hogy segítsek valakinek (mint az irgalmas samaritánus), arra sem, hogy vigasztaljak, bátorítsak valakit, hogy együtt érezzek valakivel, támogassak valakit…

   Nem parancs, de a szeretet próbája. Nem parancs, hogy édesanyák gyermekeik érdekét a saját maguké elé helyezzék, ezt szeretetből teszik… Ahogy viszonyulsz másokhoz, olyan viszonyban vagy Istennel. Amennyit adsz (nemcsak anyagiakban), annyira vagy hálás. Sokszor hallottuk: Istent itt a földön az embertársainkban tudjuk szeretni. Minden egyéb képmutatás.  

  Krisztus sem a maga érdekét, kényelmét, előnyét nézte. Gazdag lévén szegénnyé lett értünk. Mindenét adta. Meg kell tanuljunk tőle adni. Lelkieket és anyagiakat is… A vagyon fizikai törvénye: minél több van, annál nehezebb adni belőle. Akár a mágnes: minél nagyobb, annál erősebb a vonzereje, annál nehezebb leszedni róla a vasreszeléket. Krisztusnak a szeretet volt nagy. És a szeretet ad, áldozatot vállal, a másik előnyét nézi. Mi az ő szegénysége által meggazdagodtunk. Az ő áldozata által életet nyertünk. (Olvastam: egy alpinista mászás közben megcsúszott, elkezdett zuhanni, de szerencsére a társa elkapta az elszakadt biztosító kötelet, teljes erejével tartotta, és amikor a keze elfáradt, akkor a combjára tekerte. Órákig kellett várniuk, amíg segítség érkezett.  A barátját mentő hegymászónak később amputálni kellett a lábát, mert a  lábára tekert kötél elállította a vérkeringést, és elhaltak az izomszövetek. A testi épségét áldozta fel, hogy barátja életét megmentse.) 

   Mi és az érettünk önmagát áldozó Krisztus… Mennyi jut magunkra, elfoglaltságainkra, szórakozásra, mennyi energiát fektetünk bele karrierünkbe, és mennyit szánunk oda Isten dicsőségére? Igaz, Krisztusnak milyen kevés marad! 

  A korinthusiak elöl jártak a szándékban. A kezdeményezésben. Azt mondták: nekünk sok van, a jeruzsálemi, júdeai testvéreink nélkülöznek, hát segítsünk nekik. A szeretet figyelmes. A gazdag bűne Lázárral szemben az érzéketlensége volt, az, hogy észre sem vette a mellette nyomorgót. Szelektív látás. A jólét közömbössé tesz. A jóllakott ember nehezen tud az éhezővel együtt érezni. A korinthusaik mégis ezt teszik. Pál ezt dicsérőleg említi. 

  Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez. Néha felbuzdulunk, aztán alább hagy a lelkesedés, és nem lesz semmi eredménye. Nem elég jót akarni, azt tenni kell. A jóban, annak megvalósításában következetes kell lenni. Azt is tudnunk kell: nem csupa öröm és elismerés a szolgálat. Vannak nehézségei, kihívásai, buktatói. Nem könnyű az embereken segíteni. Szembe kell nézni az áldozatvállalás terheivel, az emberek hálátlansággal, a mások megjegyzéseivel. Sőt, saját kétségeinkkel is. 

  Erőtökhöz mérten... Ez a feltétel az anyagi lehetőségekre is vonatkozik. Isten nem vár el többet, mint amit adhatunk.  A szolgálat, az adakozás nem verseny. Jó ezt hallani! Nem vagyunk egyformák, de egyformán fontosak. Kedves Konfirmandusok! Ezt tudnotok kell! Isten mindenkit bevesz a csapatba, és mindenkinek örül. Az özvegyasszony két fillére többet nyom a latban Isten előtt, mint mások tucatnyi talentuma. (Isten önmagunkhoz és önmagához mér minket. Önmagunk kicsiségéhez, és önmaga, kegyelme nagyságához.) 

   Látjuk, az apostol nem akar mindenáron minél többet… hanem annyit, amennyit a gyülekezet szívesen ad.  És ez a gyülekezetnek is fontos. Isten nem kéri azt, ami nincsen. (Mi kérhetjük azt Istentől, amit nélkülözünk.) Túladakozás – van ilyen szó? Az első keresztyének idejében nagy volt a buzgóság. Készek voltak teljes vagyonukat odaadni. Pál bölcsen beszél: amire szükségetek van, azt ne. (Egy kínai férfi a tehenét adta el, hogy egy templom építését támogassa, és szántáskor maga húzta az ekét… Megható áldozatvállalás. Néha kell ilyen esztelen, már-már őrült gesztusokat is tenni.) 

  Az egyenlőségnek megfelelően. Hogy egyenlőség legyen… Kétélű szó ez. Egyrészt Isten előtt egyenlők vagyunk, ő nem személyválogató. Mindazáltal - még a bibliai rend szerint is - itt ezen a földön nincs teljes egyenlőség… De ha nekünk bőven van, akkor abból kell tudnunk adni annak, akinek szinte semmi sincsen. 

  Az igeszakasz a manna történetéből vett idézettel zárul: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.” Így lesz az Isten országában is. Egy kicsit már most, már itt is így kell legyen. Hogy világunk ne a pokolhoz, hanem a mennyországhoz hasonlítson. Ámen. 

Gal 2, 1-10 (vas.de.) 

   Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. ApCsel 11,30; 15,2 

2 Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a népek között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. 

3 Még a velem lévő Tituszt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, noha ő görög volt, 

4 a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. 

5 Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. 

6 Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak – hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét –, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek. 5Móz 10,17

7 Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé. 

8 Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a népek között. 

9 És amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a népekhez menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. 

10 Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről; ez az, amit én igyekeztem is megtenni. 

   A galatákhoz írt levél Pál apostolnak egyik legélesebb, legkategorikusabb hangvételű írása. (A galaták Kis-Ázsiában, Közép-Anatóliában  élő gall-kelta népcsoport voltak. Róluk nevezték el a tartományt is Galáciának. Évszázadokon át harcoltak a függetlenségükért, a római császárok gyakran igénybe vették segítségüket a különböző háborúkban, de közben igyekeztek kemény kézzel kordában tartani őket, ha kellett, jogaik megnyirbálása által is… Pál apostol térítő munkája nyomán keresztyén hitre tértek. Fokozatosan átvették a görög nyelvet, de még Kr. u. a 4. században is használták a sajátjukat… Sajátos helyzetüket, sorsukat talán – hogy közeli példát említsünk - a székelyekéhez hasonlíthatnánk. ) 

   Pál apostol ebben a levélben ellentmondást nem tűrő, világos érveléssel nagyon konkrét kihívásokra ad választ. Mindjárt az elején meg is nevezi a levélírás okát (ahogy hallottuk az igefelolvasásban): „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, pedig nincsen más evangélium.” (Gal 1, 6-7a)

  Igaz, az ember képes volt otthagyni az Édent is a Sátán csalóka, félrevezető ígéreteiért. A mindent a semmiért. A kegyelem valóságát a kísértésben felvillantott ábrándokért. Az ördög is mennyet ígér (nem szívbajos túllicitálni Istent), de csak poklot akar és tud adni. (Nehéz elképzelnünk egy olyan szélsőségesen nacionalista vezért, aki szíve szerint szeretné minden jóval elhalmozni a kisebbségeket.) 

   Okoskodó, törvényeskedő emberek érkeztek a galaták közé, akik elbizonytalanították őket, megingatták az evangélium alapján álló hitükben, és bizonyára lejárató megjegyzéseket tettek az apostolra is. 

  Pál apostol erre a helyzetre reagál, és miközben azt igyekszik bizonyítani, hogy ő az evangéliumot nem emberektől vette, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kapta, az érvelés szenvedélyében sok személyes, életrajzi adatot is közöl magáról. Talán itt, a Galáciában élő keresztyéneknek írt levelében találunk a legtöbb ilyen jellegű információt.

   Azzal kezdi a saját életére is hivatkozó bizonyságtételét, hogy egykor ő maga is megátalkodott, vérmes üldözője volt a Krisztus követőnek. Így fogalmaz: „buzgó rajongója voltam az atyai hagyományoknak”. A hagyománytisztelet önmagában nem erény. Akár fanatizmussá is válhat. Minden elvünknek, életeszményünknek a krisztusi szeretet törvénye alatt kell állnia. Az kell irányadó legyen! 

   De amikor Isten kiválasztotta és elhívta őt, akkor – így írja – „nem tanácskoztam 

testtel és vérrel”, azaz nem emberekkel egyeztetett, nem mások véleményét követte, mert felülről kapta a megbízatást, és annak igyekezett megfelelni. Nem állt szándékában különcködni, de egyedül Istenre akart figyelni. Nem ment fel Jeruzsálembe, hanem elment Arábiába (az elmélyülés, lelki felkészülés ideje lehetett ez számára), majd visszatért Damaszkuszba. Aztán három év múlva felment Jeruzsálembe, hogy találkozzék Péterrel (akit „bizalmasan” Kéfásnak nevez), 15 napot töltöttek együtt, közben Jakabbal, az Úr testvérével is találkozott. 

   Majd Szíria és Kilikia vidékére ment… Júdea keresztyén gyülekezeti nem ismerték, csak annyit tudtak róla, hogy „aki egykor üldözött, most hirdeti azt a hitet, amit egykor pusztított”. És dicsőítették érte az Istent. Ez lényeges mondat… Ez a legfontosabb: az apostol megtérése, pálfordulása, szolgálata, minden, ami vele történt, amit tett és tesz, az Isten dicsőségét hirdette. Vajon a mi személyes életünk, családi, gyülekezeti létünk, közösségünk milyen üzenetet továbbít mások felé? Tükrözzük vagy torzítjuk Isten dicsőségét, megosztjuk egymással Krisztus szeretetét, vagy megfosztjuk attól egymást?

    Elérkeztünk textusunkhoz… Hosszú 14 év telik el, amíg Pál újra Jeruzsálembe utazik Barnabással. Titusz is velük van. Nem emberi megfontolásból indul el most sem, hanem kinyilatkoztatásból…  Odaérvén, az apostolok elé tárja az evangéliumot, amit a népek, a pogányok között hirdetett, hogy – teszi hozzá – „nehogy hiába fáradjak”,  nehogy hiába végeztem volna a szolgálatot. 

   (Kérdezhetnénk: honnan ez a bizonytalan mellékzönge az apostol nyilatkozatában, amikor olyan belső meggyőződéssel végezte szolgálatát? Úgy gondolom, azt kell megértenünk, hogy bár az elhívás személyes, de a szolgálat kétségtelenül közösségi ügy (az „elhívott” és az „gyülekezet” kifejezések a görög nyelvben közös szótőből származnak). A szolgálatban szükségünk van hittársak, Krisztust követő, hitvalló, Isten népéhez tartozó, iránta elkötelezett, sorsát szívükön hordozó testvérek visszajelzésére… az egyháznak a Lélek dinamikájában élő közösségére.) 

   Ha a galáciai gyülekezetekben a törvényeskedés vált témává,  ha némelyek a mózesi törvények életbevágó fontosságának a gondolatát, rögeszméjét ültették el a galaták fejében, ennek összefüggésében Pál azt hangsúlyozza: az apostolok (köztük a „tekintélyesek”) még Tituszt sem kényszerítették körülmetélkedésre (pedig köztudottan görög volt). Mert felismerték, vallották, amit később éppen ebben a levélben meg is fogalmaz Pál: hogy Krisztusban sem a körülmetéltség, sem a körülmetéletlenség nem számít, hanem csak az új teremtés (Gal 6, 14-15), azaz a szeretetben munkálkodó hit. (Sokszor mellékes elemek kapnak aránytalanul nagy hangsúlyt, kerülnek a középpontba… A Sátán taktikája: a lényegről elterelni a figyelmet, felnagyítani a külsőséges, formaságok jelentőségét, és így meghasonlást kelteni, szakadásokat okozni.  „A fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, és mindenekben szeretet” – Melanchton.)

  Az apostolok tehát nem a külsőségeket, nem a formaságokat tartották fontosnak, elsődlegesnek, és a méltatlankodó, vagy éppen ítélkező, ősi törvények zászlait lobogtató vélemények ellenére is kitartottak az álláspontjuk mellett.

  Pál „közénk furakodott hamis atyafiaknak” nevezi ezeket a fontoskodó embereket, akik „azért férkőztek közénk (akik egyedül Krisztus megváltó kegyelmében bízunk), hogy kikémleljék szabadságunkat, amit Krisztusban kaptunk”, hogy aztán támadásaikkal összezavarjanak és szolgává tegyenek minket. Látjuk: az ítélkezés egyfajta korlátoltság, ami Isten kegyelmét is korlátok közé akarja szorítani, és mások békességét is el karja venni. (Történet: képzeljük el, egy király meglátogatja az egyik falut, és követei által kihirdeti: mindenkit vár – úgy, ahogy van - egy nagy lakomára, és mindenkit bőkezűen meg akar ajándékozni. Aztán valaki elindítja, hogy nem úgy van az ám.  Hogy ilyen és olyan ünnepi öltözetet kell beszerezni, ilyen és olyan figyelmességgel kell a király elé járulni. … És az emberek elkezdenek tüsténkedni, nyugtalanul intézkedni, versengeni, elkezdik egymást bírálgatni, és rossz hangulatban és lelkiismerettel készülnek a találkozásra, ami az öröm alkalma kellett volna legyen.) A vámszedők és bűnösök megelőznek titeket, mondja Jézus. Ők tisztában vannak azzal, hogy semmit nem tudnak fizetni Isten országáért, egyedül a kegyelemben reménykedhetnek. Isten előtt nem az a fontos, amit hozunk, hanem az, amit tőle elfogadunk.

    A Krisztusban kapott szabadság… Szabadok vagyunk-e a jónak kicsinyes méricskélés nélküli cselekvésére, az aggodalommentes reménységre? Akkor lehetünk azok, ha semmi kényszer nincs rajtunk, csak a szereteté, a kegyelemé. Ha hálából, szívből tesszük azt, amit teszünk. Milyen jó lenne, ha („rossz időben is”) ilyen felhőtlenül - nem felelőtlenül! -, derűsen örvendező keresztyének lennénk! Annyit vacakolunk, ítélkezünk, fontoskodunk, feltételeket szabunk (főként másoknak)! És olyan rosszkedvű, komor, másokat árgus szemekkel vizsgálgató követői vagyunk Krisztus Urunknak! 

   Az apostol küzdelme nem személyes meggyőződésének a védelméért, hanem az evangélium igazságáért, tisztaságáért zajlott. Kompromisszumok nélkül. És valóban: ha az evangélium azt tanítja, akkor miért akarunk más feltételeket felállítani? Jézus mondja a farizeusokról: súlyos és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. (Mt 23, 4). A jeruzsálemi zsinaton hangzik el Péter apostol szájából: Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők. (ApCsel 15, 10-11) Mi által/ki által üdvözülnek a reformátusok, katolikusok, ortodoxok, baptisták, adventisták, akárkik? Olvassuk újra: mi abban hiszünk… Minden további beszéd fölösleges. Ha képmutatással indul valami, akkor az úgy is folytatódik. A bűnbocsánatban, megváltásban való hit tiszta (egyedül Krisztushoz kötődő) kell maradjon. Nem vegyülhet semmi emberivel.

   Az ún. tekintélyesek (a jeruzsálemi gyülekezet vezetői, Krisztus egykori tanítványai) Pált nem kötelezték semmire… Sőt fel- és elismerték Isten kegyelmét az általa a pogányok között végzett áldott szolgálatban. Azt, hogy Isten ezt rá bízta. Mert aki a zsidók között munkálkodott, az munkálkodott a pogányok között is. Isten kegyelmét, jelenlétét nem tudjuk kisajátítani, magunk felügyelete és irányítása alá vonni, ellenkezőleg: ő rendelkezik velünk. Ugyanannak az Úrnak szolgálunk, ugyanazt az Urat hirdetjük: a megfeszítettet és feltámadottat. (Pünkösd az egységről szól, a közös alap megtalálásáról, a közös útról és célról Krisztusban.) 

  Kéfás, Jakab és János – felismerve Isten kegyelmét Pál munkálkodásában (ki állhatna annak ellent!) testvéri jobbot nyújtottak neki, és megerősítették abban, hogy végezze tovább az evangélium hirdetését, terjesztését a pogányok között. Milyen bölcs hozzáállás! Meglátni és értékelni a másoknak adott talentumokat, megbízatást. Nem rivalizálni, nem saját elképzeléseinket érvényesíteni (ilyen-olyan előírásokra, törvényekre hivatkozva), nem kicsinyes emberi kritériumokat szem előtt tartani. 

   Azt is látjuk, hogy a külső szabályokban, rítusokban eltérések mutatkoztak és maradtak is a zsidó és a pogány keresztyének között! És ezeket a külső, nem lényegi különbségeket a jeruzsálemiek nem akarták erőszakkal felszámolni, nem próbálták egy „szent” rendszerbe, sémába bepréselni, uniformizálni. A mózesi rendelkezéseket – amik számukra fontosak voltak - nem akarták a pogányokkal is tűzön-vízen keresztül betartatni. Mert bár ők ragaszkodtak azokhoz, megértették: azok gyakorlása nem üdvösség kérdése. A hagyományok, ceremóniák nem verhetnek éket a Krisztusban hívők közé. Azok csak a felszínt jelentik, de a Krisztusban vettetett alap ugyanaz. Ezért nem kell egymásra gyanakodva, sandán, vagy akár lebecsülően nézniük. (Milyen fontos megkülönböztetni a fontosat a lényegestől!) 

   Ma is feltűnő különbségek vannak a különböző vallási, társadalmi kultúrába gyökerező keresztyén közösségek között: pl. a Fülöp-szigeti (a Föld 4. legnagyobb keresztyén országa!) keresztyének más külsőségek, tradíciók közt élik meg hitüket, mint mi, gondoljunk csak a keresztre feszítések „szertartására”. De a lényeg mégis ugyanaz. Napok, ünnepek, étrend, liturgia, történelmi múlt nem állíthatnak szembe egymással. Csak az ítélkezés lelkülete, a kizárólagosság gőgje, amik nem Istentől vannak. 

  Mennyivel vaskalaposabbak vagyunk mi az apostoloknál! Saját vallási elveinket, szokásainkat kötelező érvényűnek és kirekesztő jellegűnek tartjuk. Pedig azok csak egy megközelítési, egy értelmezési módot jelentenek. A lényeg a kegyelem, a Krisztus megváltó munkája. Ha valaki más kritériumokat szab, az valójában – valamilyen emberi célból, személyes vagy csoportérdekből – át akarja írni Isten országa alkotmányát, amit Krisztus szerzett, és pecsételt meg az ő vérével. 

   A jeruzsálemieknek egy kérésük volt Pál apostol fele: ne feledkezzék el a szegényekről… A kegyelem feltétele mellett (amit Isten irgalma, Krisztus önfeláldozó szeretete garantál), ez a diakóniai szempont a legmeghatározóbb. A Krisztushoz tartozás megkülönböztető, lényegbevágó vonása… A szeretet praxisa. Nem az ítélkezés negatív, hanem a segítségnyújtás pozitív hozzáállásban tudjuk igazán megmutatni Krisztusban való hitünket. A döntő az, amit ő tett értünk, és amit mi teszünk az ő nevében… 

  Szüntelenül megemlékezni az ő önfeláldozó jóságáról, irgalmáról, és megemlékezni azokról, akiknek különösen szükségük van erre a ránk és általunk másokra kiáradó szeretetre, az őket felkaroló, támogató krisztusi lelkületre. Ez hívő életünk, közösségi, gyülekezeti létünk alfája és ómegája, summája, legelső igazsága, egyetlen hiteles formája. Ennek megélésében, gyakorlásában segítsen minket Isten! Ámen.

Mindenható, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, megváltó Urunkban, a Szentlélek megszentelő közösségében!

  Áldjuk dicsőséges nevedet ezért az alkalomért, találkozásért, minden jóért, áldásért, amiben részesültünk, ránk kiáradó kegyelmedért, amelynek biztos jeleit tapasztaljuk napról napra, a megváltás drága bizonyosságáért, Krisztus szeretetéért, amely körülvesz, betölti szívünket reménységgel. Köszönjük, hogy a nehézségek között sem lesz kétséges a te jóságod és irgalmad igazsága, realitása. 

   Bocsásd meg, mennyei Atyánk, ha mégis sokszor elbizonytalanodunk, talán azért, mert – miként a galáciaiak – másokra figyelünk, emberi szempontokat, szabályokat próbálunk követni vagy éppen felállítani. Mert az okoskodás és ítélkezés lelke van bennünk, és nem az elfogadásé, nem a megértésé, nem a bölcsességé.

  Magasztalunk azért, hogy igédből világosan megértettük: egy a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy megváltott gyermekeid legyünk, Krisztus Urunk megváltó áldozata, irántunk való végtelen, megbocsátó szeretet, és ehhez képest minden egyéb mellékes, járulékos. Tanít meg minket erre a szemléletre, gondolkodásra, oltsd belénk Lelked által ezt a krisztusi indulatot, hogy az ő szemével nézzünk egymásra, az ő fülével hallgassuk meg, az ő szívével fogadjuk be, az ö kezével öleljük át egymást. Ne engedd, hogy a lényegetlen dolgok, külsőségek szembefordítsanak egymással, elválasszanak egymástól, személyválogatóvá tegyenek, (emberi szempontok miatt) meghasonlást keltsenek, hanem köss össze minket, mert mindnyájan kegyelemből élünk. 

  Hadd legyünk ennek a kegyelemnek a képviselői, eszközei, bizonyságai, hadd mutatkozzék meg közöttünk ennek a mennyei melegségnek, világosságnak a megtartó, összegyűjtő ereje, hogy életünk hirdesse és példázza, hogy ismerjük Krisztus jótéteményét, és a tőle kapott testi és lelki ajándékokat készségesen és örömmel megosztjuk egymással. Adj különös figyelmet a segítségre szorulók iránt,

és ebben a szolgálatunkban erősíts meg minket.

  Könyörülj betegeinken, légy közel hozzájuk megtartó, megerősítő irgalmaddal, gyógyító, az üdvösség reménységében is megújító kegyelmeddel, enyhítsd szenvedéseiket, vedd el félelmeiket, aggodalmaikat, vigasztald a gyászolókat, szomorkodókat, szívükben hiányt, veszteséget, lelki fájdalmat hordozókkal,

segítsd,igen, emberi eszközeid által is a bajban levőket, nélkülözőket, különböző gondokat hordozókat, használj fel minket is ebben a szolgálatban, add Lelked szabadságát a megkötözötteknek, és áldd meg a munkálkodók fáradozását, vizsgára készülők tanulását. Ajándékozd meg hálaadó szívvel a z örvendezőket. Így imádkozunk azért az ifjú párért, akik néhány napja kötöttek házasságot, és most immár férj-feleségként vannak itt gyülekezetünk közösségében. Áldd meg őket igazi békességgel, boldogsággal, hittel, testi- lelki javaiddal, hogy csalási életük, szolgálatuk a te dicsőségedet tükrözze!

   Hálát adunk a választások eredményéért, köszönjük, hogy ebben is gondviselő könyörületedet szemlélhetjük. Adj nekünk megtartatást, biztos utat, reményteljes jövőt, munkáld közösségeink megerősödését, és adj békességet az egész világon, a békesség Fejedelme Jézus Krisztus által. Ámen. 

Gal 3, 6-18 (mennybemenetel de.)

6 Így van megírva: „Ábrahám hitt Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” 1Móz 15,6; Róm 4,3

7 Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. Róm 4,6

8 Mivel pedig előre látta az Írás, hogy Isten a népeket hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” 1Móz 12,3 

9 Eszerint a hitből valók nyernek áldást a hívő Ábrahámmal. 

10 Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.” 5Móz 27,26

11 Az pedig nyilvánvaló, hogy törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, mert „az igaz ember hitből fog élni”. Hab 2,4

12 A törvény pedig nem hitből van, hanem „aki cselekszi, az fog élni általa”. 3Móz 18,5

13 Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” –, 5Móz 21,23

14 azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk. 

15 Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki sem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg. 

16 Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. 1Móz 12,7 

17 Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. 2Móz 12,40

18 Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt Isten. Róm 4,14

    Ábrahám Isten kegyelmi szövetségének fő képviselője, ikonikus alakja. Vele kezdődik a kegyelmi kiválasztás története, ami – az ígéretek sorozatát követve – Krisztusban csúcsosodik ki. Lelki értelemben, mennyei dimenzióban gondolkodva a legnagyobb jó (a summum bonum) Ábrahám fiának, gyermekének lenni. Mert a hozzá tartozók nyernek megigazulást és áldást… a mintakép, Ábrahám példája szerint. Írva van: hitt Ábrahám, és Isten ezt igazságul számította be neki. A végső számítást Isten végzi, ő hirdeti ki az eredményt. Ő szabja meg követelményeket.  Ezek nem másról, mint a kegyelemről, az azt elfogadó hitről szólnak.

   Ezért a hitből valók Ábrahám igazi utódai. A választott nép a maga történelme során az Ábrahámhoz (Isten szövetségéhez) tartozásnak egész kritériumrendszerét, bonyolult rendszabályait dolgozta ki, törvények, előírások, regulák tucatjait állította fel (szokások, életforma, szertartások). De végső soron az egyedül döntő isteni feltétel maradt érvényben: a hit, a kegyelem elfogadása. (Történet: egy szigorúságáról híres egyetemi tanár közölte új csoportjával: nagyon magas elvárásai vannak diákjaival szemben, de ha valakinek gondjai adódnak, bizalommal hozzá lehet fordulni, szívesen segít. A csoportból a három ügyesebb diák nekiveselkedett a megadott feladatok megoldásának, a negyedik belátta: neki semmi esélye, igénybe vette hát a tanár által felkínált segítséget. Ő, a leggyengébb volt az egyedüli, aki átment a vizsgákon.)

   Az Írás előre hirdette az evangéliumot, ami – íme - már az Ószövetségben megszólalt: általad nyer áldást a föld minden népe… Tudjuk, hogy ez az ígéret igazából Krisztusban teljesedett be.

A hitből valók nyernek áldást… Az ószövetség népe elsősorban földi áldásokra gondolt: az egyéni, családi és közösségi életükben megmutatkozó sikerekre, gyarapodásra, a békességre. Nem kis dolgok ezek!

   Nekünk, akik az új szövetség gyermekei vagyunk, a mennyei áldásokra is gondolnunk lehet (és kell). A legnagyobbra, az üdvösségre is. Krisztus átértelmezte, átértelmezi múltunkat, jelenünket és jövőnket. Utat nyit nekünk Isten országába, az örök életre. „Elmegyek, hogy helyet készítsek”. „Aki hisz a Fiúban, örökélete van”… Olvassuk csak el az Újszövetségben azokat az igeverseket, amelyek kimondottan az örök életről szólnak! Figyeljük meg, hogy milyen feltételeket sorolnak fel! Bár – gondolom - része passzív tudásunknak, mégis a meglepetés erejével hathat ránk az a felismerés, hogy egyetlen más feltételt sem találunk, csak azt, amit Krisztus helyettünk, érettünk, javunkra teljesített, és amit hit által nekünk tulajdonít.  Nagyon más irányba megy el sokszor emberek, közösségek tanítása erről a témáról. Másféle, emberi hangsúlyok, meglátások lesznek a fontosak. Persze, sok mindenről beszél a Biblia, sok parancs, intés, tanács fogalmazódik meg abban, de az örök élettel kapcsolatban semmi más kikötésről nem olvasunk. 

    „Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6,68). Kinél?  Az ő parancsolata örök élet (Jn 12,50). „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Kicsodát? „Isten kegyelmi ajándéka az örök élet a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 6,22-23). Ki által? „Az örök élet reménységére, amit Isten… örök időknek előtte megígért” (Tit 1,2).  „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzél érettünk” (Zsid 7,25). Kiről van itt egyértelműen szó? „Hirdetjük az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1 Jn 1,2). Kiben jelent meg? „Az ígéret, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet” (1 Jn 2, 25). Ki ígérte nekünk? Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.(1 Jn 5,11) Senki másban. 

    Pál egyenesen kijelenti: a törvény cselekedetiben bízók átok alatt vannak… Nem is arról van szó, hogy a hit milyen külső formáit gyakorolod, hanem hogy miben bízol. Vajon abban, hogy vallásos vagy, hogy betartasz ilyen-olyan törvényeket, hogy eleget teszel ilyen-olyan előírásoknak, követsz bizonyos szertartásokat?  Ha csak ennyi, akkor átok alatt vagy. Akkor emberi erőlködés az, amit csinálsz, aminek lehet akár meggyőző földi eredménye, de nincs lelki haszna. Márpedig aki a mennybe készül, az nem lehet átkozott… (Mit mond a király a jobb keze felől állóknak? „Jertek, én Atyámnak áldottai!” – Mt 25,34.) 

    Miért állítja ezt az apostol? Mert írva van: „átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni”.  És mi nem tudunk megmaradni. Akinek a cselekedetekben, emberi teljesítményben van a bizodalma, az zsákutcába érkezik. Szépen kimagyarázhatja lelki bizonyítványát, képmutatóskodhat, de a tényen nem változtat. Hiába kapaszkodik a hegymászó a legszuperebb bilincsbe, karabinerbe, kampóba, kötélbe, ha az nincs a sziklához rögzítve… 

  Nem a törvény által… Ez világos, írja Pál, mert az ige messze hangzóan hirdeti: „az igaz ember hitből fog élni”. Az ő hite által… (Egy király versenyt hirdetett fiatal vitézeknek. Egy égő gyertyával a kezükben kellett a tengerpartról elindulniuk, és egy meredek hegyfokon épült vár udvarára égő gyertyával megérkezniük. Gyújtószerszám nem lehetett nálunk. A feladattal sikeresen megbirkózókra gazdag jutalom várt… Szakadt az eső, tombolt a vihar, néhányan mégis égő gyertyával léptek be a nevezett vár udvarára. Ui. a király meghagyta a kapuőrnek, hogy lángoló fáklyával várja a vitézeket, és ha valaki közülük megkérdezi tőle: meggyújtanád-e kialudt gyertyámat, akkor igennel válaszoljon. ) 

    Az igaz ember hitből él… Be kell látnunk, hogy önmagunkban semmi esélyünk és reménységünk, és éppen ezért (mindezek ellenére) hinnünk kell Istenben, és Abban, akit ő elküldött. Egyedül őbenne. Csodálatos az ő kegyelme!

   A törvényben nem is hinni kell, hanem azt megcselekedni. Senki ne mondja, hogy ő hisz a törvényben! Abban nem hinni kell, hanem azt tökéletesen betölteni. Azt nem kell hinnem, hogy ha egy versenyen (pl. Legyen ön is milliomos!) minden kérdésre hibátlanul válaszolok, akkor meg fogom nyerni azt. Ezt nem hinni kell, hanem megvalósítani… De lehetek-e ilyen biztos magamban? Nem szorongat-e elégtelenségem, gyarlóságom, bűneim tudata?

  Az igében – éppen e vívódások közepette - egy nagy fordulat áll be, mégpedig a Krisztus nevének említésével.  Megjelenik valaki, aki mindent újjá teremt. Aki reménységet gyújt a kétségbeesésben toporgó (vagy önhittség hamis glóriájától elvakult) ember számára. Milyen felszabadító ezt hallani: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától”!  Értsük jól: a törvény igaz és szent, de bűneink miatt elérhetetlen mérce, halálos szentencia lett számunkra. A törvénnyel szembesülve kiderül, hogy vétkeinkkel megsértettünk Isten szívét, életformánkkal meggyaláztunk az ő nevét, magunkra vontuk igazsága haragját. Ítélet és átok alá kerültünk. 

   Krisztus megváltott minket… ez személyesen hangzik. Mellénk állt, kisegített, megszabadított ebből a szorult helyzetből… Hogyan? Úgy, hogy átokká lett értünk, mert írva van (Pál újból az Írást idézi): átkozott mindenki, aki fán függ. A mi Urunk ezt vállalta: miattam, helyettem, érettem. Magára vette a törvény átka alatt levő sorsunkat, elhordozta ítéletünket.

 (Mit szólnál ahhoz, ha egy ultrakonzervatív arab országban egy földről felvett bankjegy miatt – lopás vádjával -   letartóztatnának, kézlevágásra ítélnének (ott nem viccelnek!), és pár napi vizsgálati fogság után kivinnének a város főterére, odakötöznék kezed egy farönkhöz, egy eltakart arcú harcos állna melléd hatalmas, éles karddal, és kétségbeesetten, falfehér arccal várnád, hogy ez az abszurd dolog bekövetkezzék, amikor hirtelen egy ismeretlen férfi lépne hóhérod elé, és mondana neki valamit, nem értenéd, de téged eloldanának, félreállítanának, és az ő kezét vágnák le, …, később megértenéd, hogy valaki, akinek megesett a szíve rajtad, helyet cserélt veled. Mit szólnál ehhez?) 

  És Pál boldogan beszél a megváltás következményéről: az Ábrahámnak adott ígéret Krisztusban a miénk lett, és megnyertük a Lélek biztosítékát, ajándékát… Nemcsak a büntetéstől szabadultunk meg, hanem csodálatos ígéret részesei leszünk. Üdvösségünk előzményéről és megvalósulásáról hallunk itt.

Jézus felemeltetett a keresztre, aztán dicsőségesen az égbe is. Előbb végtelen szeretetét, aztán örökkévaló hatalmát mutatta meg. 

  Egy drága végrendelet, bámulatos örökség birtokosai vagyunk, ami Ábrahám és az ő mennyei Utóda (egyes szám!), Krisztus révén lett a miénk. A később adott törvény (Pál a zsidó hagyomány alapján pontos számot közöl itt: 430 év múlva) semmiképpen sem írta át ezt a kegyelmi szövetséget, csak még világosabbá tette az Istenben való hit abszolút fontosságát. Azt, hogy nincs más út a megigazulásra, megmenekülésre (megérkezésre), csak a kegyelemé. 

  Az örökség (gondoljunk elsősorban a mennyeire!) nem a törvény alapján (mert annak feltételeit nem tudjuk teljesíteni), hanem az ígéretek szerint, Krisztusban, hit által adatik nekünk… Amikor szóba kerül az üdvösség témája a gyülekezetben, gyakran hallom ezt a bizonytalankodó, kicsinyhitű (vagy beteges bűntudatról árulkodó) mondatot: „hát, ha megérdemeljük”. Ezt nem is kell vitatnunk: nem érdemeljük meg. Senki. Pál apostol sem. Erre nem érdemes szót vesztegetni. Hanem azt kell meghallanunk és vallanunk is: kegyelemből, hit által, Krisztus érdeméért. 

   A feltámadás hite Krisztus feltámadásához, az Isten országába készülő reménységünk az ő mennybemeneteléhez kötődik. Benne hiszünk, és általa mindabban, amit őbenne nekünk ígért és nekünk ajándékoz Isten. És ahogy tudjuk, hogy eljön a holnapi nap, úgy azt is, hogy eljön a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy „minket minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvigyen”. Ámen.         

Fil 3, 20-21 (mennybemenetel du.)   

   Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, 

21 aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket. 

    Mindennapi beszélgetéseinkben, „komoly, fontos ügyeink” intézése, osztása-szorzása közben ritkán kerül szóba a menny, Isten országa. Ki beszélt róla az elmúlt napokban? Talán ritkán is gondolunk rá. Mintha nem is foglalkoztatna minket Krisztus Urunknak erre vonatkozó ígérete, a nekünk megszerzett, előttünk álló csodálatos lehetőség.  Földi tervezgetéseink között teljesen háttérbe szorul, mintha nem is számolnánk vele. Még nehéz helyzetekben, súlyos betegségben (amikor az evilági kilátások nagyon beszűkülnek) sem igen adunk hangot az üdvösséggel kapcsolatos reménységünknek. Mint akiknek nincs élő, kétségtelen hitünk, bizonyosságunk.

    Persze, istentiszteleteken gyakran előjön ez a téma, hitvalló énekeinkben is visszatérő refrén, de nem épült be igazán a gondolkodásunkba. Még azoknál a keresztyén közösségeknél is, ahol a tanításban nagyon hangsúlyos az utolsó időkre való készülés, a gyakorlatban abszolút a földiekért való harc kerül az előtérbe. Pedig nem hiteles Krisztus Urunk várása, ha közben igyekszünk anyagiakból a lehető legtöbbet megszerezni, a legtöbbet kicsikarni ebből a földi életből. 

   A menny szót is inkább jelzőként, és földi dolgokra vonatkoztatva használjuk. Így beszélünk élményről, ételről, látványról, stb. Két német szerzőt idézek a következőkben. Heinrich Heine egyik versében gúnyosan arról rímel, hogy ő itt a földön akarja megélni az Isten országát, a mennyet pedig átengedi „a verebeknek és az angyaloknak”. Talán azokat csúfolja ki, akik a jelenvaló világ feladatai, felelősségei elől – képmutató módon – a túlvilágra tekintő elvágyódásba menekülnek… A mennybemenetel történetében az angyalok is azt kérdezik a tanítványoktól: mit álltok itt nézve a mennybe, Jézus úgy fog visszajönni, ahogy láttátok őt elmenni. Ez legyen bizonyos számotokra. Éppen ezért vegyétek komolyan az ő parancsát, menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket. Másfelől, akármennyire kikérjük magunknak a német költő iróniáját, valójában jellemző ránk az általa képviselt mentalitás. A földi gondok, örömök, célok, vágyak, szenvedélyek teljesen lekötnek, és csak ünnepi pillanatokban jut eszünkbe Krisztus ígérete az örök életről. 

   A másik szerző Rainer Rilke, aki egyik prózai művében arról ír - éppen egy sírásó szájába adván mondanivalóját – hogy amiképpen az embereket a földbe, úgy Istent a mennybe temetjük el. Azaz elfeledkezünk róla, nem törődünk vele, törvényeivel, ígéreteivel, hanem foggal-körömmel, ha kell, egymást letiporva itt a földön próbáljuk elérni a boldogságot, sikert. 

   Krisztus Urunk tanítása a szent egyensúlyról beszél. A Hegyi beszédben azt mondja: keressétek először az Isten országát… A mulandó nem lehet fontosabb az örökkévalónál. Elhívásunk végső soron az üdvösségre nézve történt. Ez a hit, reménység ott kell legyen gondolkodásunkban, tervezgetésünkben, nemcsak tudat alatt, hanem nagyon is élő tudatosságként.  

   Ugyanakkor azt is komolyan kell vegyük, hogy szolgálattal bízott minket az Úr itt ebben a mulandó világban. Éppen az előbb idézett történetben hangzik el: lesztek nekem tanúim… Felelősek vagyunk – éppen Isten országa kontextusában – másokért, szeretteinkért, környezetünkért, önmagunkért. A földi élet előkészület, de ebben is teljes elkötelezettséget kell tanúsítsunk. Mint akik már itt elkezdjük az örök életet. 

  Pál apostol egy jogi kifejezést használva azt írja: nekünk a mennyben van polgárjogunk… Éles helyzetekben derül ki az, hogy mit jelent a földi polgárjog. Gyakran olvasunk arról, hogy pl. az Egyesült Államok egy háborús övezetből kimenti állampolgárait. Giorgio Perlasca 1944-45-ben a budapesti spanyol nagykövetség ügyvivője lett, több mint 5.000 zsidó nemzetiségű személy számára állított ki menlevelet (akik ezáltal polgárjogot kaptak arra, hogy az ún. védett házakban éljenek), megmentve őket a biztos haláltól. 

  Ez a mennyei polgárjog nem velünk született, hanem átruházott jog, amit valaki megszerzett, nekünk ajándékozott. Krisztusban, az ő érdeméért van meghívásunk az üdvösségre, sőt ő az, aki „a nekünk szerezett váltságban oltalmaz és megtart”… Aki ügyel, vigyáz ránk Lelke által, hogy a kísértések között el ne játsszuk ezt a jussunkat, oda ne adjuk egy tál lencséért, pillanatnyi előnyökért mennyei állampolgárságunkat. Vele kell tehát kapcsolatba maradnunk. Ez a legfontosabb! 

  Ha Krisztussal járunk, akkor tudjuk, hogy merre haladunk, merre igyekszünk, illetve hogy hova (igaz, hozzá) érkezünk. Ez a minket vele összekötő mennyei kapcsolat mindig élő kell maradjon. Nyitott kell legyen a szívünk, a fülünk. Szüntelenül figyelnünk kell rá, aki Igéje és Szentlelke által tanít, vezet, segít. 

   Mi tkp. nem is az üdvösséget várjuk, hanem – amint az apostol fogalmaz - Jézus Krisztust üdvözítőül. Üdvösségünk az ő személyéhez kötött. (Nem a család intézményének örülök, hanem családtagjaimnak.) Hogyan készülhetünk, hogyan lehetünk készek (a készülésben)? Úgy, hogy neki engedelmeskedve, neki szolgálva várjuk őt. 

   Aki, tudjuk, bár itt nem említi ezt az apostol, testté lett értünk, vállalta sorsunkat, magára vette bűneinket, megváltott, feltámadott, megdicsőült, és az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket. Pál itt arról akar valamit elmondani, hogy földi, testi létünkhöz képest milyen lesz az üdvösség, mi milyenekké válunk abban. És nem teheti ezt másként, mint megint Krisztusra utalva (számunkra minden benne és általa valósul meg). 

   Önmagához hasonlóvá tesz. Nincs ennél csodálatosabb körülírása az örök életnek. A HK is így tanítja: Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatosak leszünk. Az ő létében, csodálatos lényében, indulatában, szeretetében fogunk részesülni, osztozni maradéktalanul. Általa, hozzá hasonlóvá válva valóban Isten gyermekei leszünk. Az ő újjá teremtő kegyelmének, közelségének a kimondhatatlan, öröme, békessége tölt be. 

   Hogyan történik ez meg? Azzal az erővel… A természetben (is) minden változáshoz energiára van szükség. A lelki világban is - a kegyelem, a bűnbocsánat, a Lélek megszentelő erejére… Utána néztem: ahol az Újszövetség ezt a kifejezést használja, ott valójában mindig arról az erőről beszél, amit Jézus ígért mennybemenetelekor a tanítványoknak (amely legyőz minden földi hatalmat és erőt - 1 Kor 15). 

   Amellyel maga alá vethet mindeneket. Ez két dolgot jelent: 1) legyőz minden ellenséget, minden rosszat. 2) Szeretetének oltalma alá vonja azokat, akik az övéi, akik benne hisznek, neki engedelmeskednek. Akarjuk-e, hogy ő uralkodjék rajtunk? Mert különben a gonosz fogja megtenni. Isten őrizzen, hogy – lelki értelemben - kikiáltsuk a maguk szabadságát!  A legnyomorúságosabb megkötözöttségbe fogunk kerülni. 

   Hanem kérjük: Urunk, te uralkodjál rajtunk, hogy hűséges bizonyságtevőid, szereteted áldott eszközei legyünk, és elérjünk oda, ahol uralmad korlátlanul érvényesül, a te országodba. Ámen. 

Zsolt 38, 1-5.9-12.19.22-23 (virrasztó)

1 Dávid zsoltára. Emlékeztetőül. 

2 Uram, ne feddj meg felindulásodban, ne ostorozz lángoló haragodban! 

3 Mert nyilaid belém hatoltak, és rám nehezedett kezed. Jób 6,4

4 Nincs ép hely testemen haragod miatt, nincs sértetlen csontom vétkem miatt. 

5 Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám. 

9 Kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. 

10 Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom. 

11 Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs már velem. 

12 Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem. Jób 19,13-14 

19 Bizony, megvallom bűnömet, bánkódom vétkeim miatt. Zsolt 32,5

22 Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! 

23 Siess segítségemre, Uram, szabadítóm! 

    Minden haláleset – így elköltözött testvérünké is - emlékeztet: mulandóságunkra, esendőségünkre,  Ugyanakkor emlékeztet Isten kegyelmére, megváltásunkra, a hozzá térésre, a benne való hitre, tőle kapott küldetésünkre.

   A zsoltáros ebben az emlékezésben Istenhez fordul, figyelmét rá irányítja. Előtte tárja ki szívét, neki mondja el panaszát. Úgy érzi, Isten jogos büntetése érte utol… Azt kéri: ne feddj meg, ne ostorozz engem. Egy szenvedő, ua. bűnbánó ember vallomása ez. Talán hasonló fohászok elhangozhattak elhunyt testvérünk ajkáról is. 

   A szentíró szemléletes, személyes képekkel érzékelteti fájdalmait: nyilaid belém hatoltak, rám nehezedett kezed. De nem lázadozva és nem számon kérően teszi ezt, hanem alázattal. Isten igazságához képest mindenki méltó ítélet alatt áll. És a testi mellett a zsoltáros érzi a lelki megpróbáltatást is: bűneim összecsaptak a fejem felett, súlyos teherként nehezednek rám. Milyen rettenetes ezt átélni, és milyen csodálatos, hogy próbáink között az Úrhoz menekülhetünk!

     Nemcsak elhunyt testvérünkre kell gondolunk, akire nézve talán találónak érezzük az ige szavait, hanem magunkra is. A bűnnek valóban súlya, terhe van, ami ránk nehezedik.   

   Őszinte pillanataiban ez felismerés megfogalmazódott testvérünk szívében, beszélt is róla. Többször mondta: tudom, hogy rossz vagyok… De hát ez mindnyájunknak tudni kell!  Ennek belátása a bűnbánat első döntő lépése. A második pedig az, hogy bűneinket az Úr elé vigyük, hogy ő tisztítson meg, ajándékozzon meg bocsánatával és a szerinte való új élettel.   

   Olyan hiteles, megható a zsoltáros fohásza: kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. Nagy mélységek lehetnek emberi életünkben. Van, akinél látszik ez, van, akinél nem. Talán szép a kirakat, de belül gondok vannak. 

  Megható az a bűnbánat, amivel Dávid Isten előtt megáll. Jézus erre utalva mondja: a vámszedők, a paráznák és bűnösök megelőznek titeket Isten országában? Vajon van-e ilyen helyes önismeretünk? Mások felett könnyű ítéletet mondani. 

   Előtted van minden kívánságom. Sok vágy, kívánság fogalmazódik meg bennünk életünk során… Ilyen szépnek ígérkező vágyakkal, álmokkal indult testvérünk, Soós Edit élete is közel 67 évvel ezelőtt. Tehetséges, szép jövőt tervező fiatal volt… Aztán a szenvedély kíméletlen örvényében megtörtek ezek a vágyak, darabjaira hullottak. Botlás, bukás következett.  Kudarc, csalódás, sóhajtás… Biztos, mindez égette a lelkét. Egyszer azt mondta nekem: jön, hogy megbolonduljak, ha arra gondolok, hogy hova jutottam. Többször beszélt arról, hogy szégyelli elesettségét. 

  De a mélység közel vezethet Istenhez. Aki az Úrhoz kiált, azt ő meghallgatja… Ő senkitől sem vonja meg a kegyelmét, aki őszintén kéri, de senkinek sem adja, aki hitetlenül visszautasítja. 

  A lelki felindultság állapotáról tanúskodnak a következő mondatok: szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem világa sincs velem… Egyszer mindnyájan át fogjuk élni ezt az erőtlenséget.

   Fájdalmas, amit a továbbiakban hallunk: elhagytak, elpártoltak tőlem. Nem tudjuk, hogy a zsoltárosnak mi volt a része ebben, hogyan viselkedett a körülötte levőkkel. Senki sem ártatlan. Ua. tudjuk, hogy nem könnyű segíteni a bajban levőnek. Mert mind a segítő, mind a megsegített bűnös ember, és bűnös emberként reagál. Gyakran fordítunk hátat valakinek (akinek segítenünk kellene) modora, megnyilvánulásai miatt. A nyomorúságban levő ember – akármiért jutott is oda – nem kellemes társaság. 

   Tartozom azzal elhunyt testvérünk emlékének, hogy elmondjam: nem sikerült valóban segítenem, segítenünk neki. Földi értelemben, emberi megközelítésben egy kudarc volt ez a próbálkozás… De Isten munkáját nem a mi dolgunk értékelni.   

   Bizony megvallom bűneimet, bánkódom miattuk… Ez a megoldás. Istenhez fordulni, előtte tisztázni azt, hogy tisztátalanok vagyunk. És kérni az ő segítségét. Valaki azt mondta: amikor a tékozló fiú hazatért, valójában nem tudta jóvátenni azt, ami történt: az atya szeretete tette jóvá azt. Kell engedjük, hogy Isten szeretete tegye jóvá bennünk azt, amit elrontottunk. 

  Szép a kérés formájában megfogalmazott hitvallás: ne hagyj el engem, Uram, siess segítségemre, mert te vagy szabadítóm. Végső soron arról van szó, amit Krisztus tett értem, aki megváltott, megszabadított. Éljünk ebben a bizonyosságban, békességben, reménységben... Ámen.             

Gal 3, 19-29 (temetés) 

   Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által. 

20 Közbenjáróra nincs szükség, ahol nincs két fél. Isten pedig egy. 

21 A törvény tehát az ígéretek ellen van? Szó sincs róla! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás. 

22 De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek. Róm 11,32

23 Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. 

24 Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. 

25 De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. 

26 Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. 

27 Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. 

28 Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. 

29 Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.

   A mai napra kijelölt újszövetségi részt olvastam fel ezen a temetési istentiszteleten, amikor Soós Edit testvérünk koporsója körül állunk. Isten igéje elkísér mindennapjainkban, tanácsol, biztat, és vigasztal a halállal szemben is. Amikor a törvény szót halljuk, akkor több mindenre gondolhatunk: a világi, polgári törvényekre, amikre szükség van, ha nem is mindig igazságosak, a teremtett világ törvényeire, abban az elmúlásra is (testvérünk halála is ezt a kikerülhetetlen törvényt idézi fel előttünk), és Isten törvényeire, amiket a javunkra adott. A törvényre, helyesen állapítja meg az apostol, a bűn miatt van szükség. Ha nem volna bűn, nem lenne szükség törvényre, ha nem lenne törvény, akkor még a vétek sem számítana törvényszegésnek. 

   A törvény életünk, együttélésünk, kapcsolataink kerete, ua. Isten elvárása velünk szemben. Be kell látnunk, hogy nem tudunk megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mindegyre alatta maradunk az isteni követelményeknek. Ezt ismerjük fel magunkban, tetteinkben. Lehet, úgy tűnik, hogy egyeseknek jobban sikerül betölteni a törvényt, de alapjában véve nincs különbség. Mindnyájan vétkeztünk. Egy bibliai hasonlat szerint: volt, akin szembetűnő módon látszott, hogy leprás, volt, akin csak alig mutatkoztak a kóros jelek, de aki hordozta ezt a betegséget, az előbb-utóbb belehalt.

   Bár a törvény igaz, mégsem a törvényben, vagy annak betartásában reménykedünk… Hanem az ígéretben. A kegyelemben. Nem abban, amit mi teszünk, hanem a mit Isten tesz. Amit ő tett meg értünk egyszülött Fiában. Benne nyerünk új életet, szabadulást, reménységet. Ő a közbenjáró. Szép ez a gondolat. Ő a menny és föld között közvetít: mert mi itt élünk a magunk gondjaival, nyomorúságaival, küzdelmeivel… Isten pedig szentségben lakozik, és Krisztusban mégis közel hozzánk. 

  Egy mély értelmű mondat hangzik el: az Írás (Isten kijelentése) mindenkit bűn alá rekesztett. Isten felállította a mércét, és mindnyájan híjával találtattunk… Ha egy széles, mély, vihartól felkavart tavat kell átúszni, hiába küzdesz hősiesen, hiába teljesítesz nagyon jól, ha nem éred el a túlsó partot, akkor ugyanolyan sorsra jutsz, mint az, aki már az elején elsüllyedt. Van, akinek életén jobban meglátszik a bűn uralma, a vergődés, bukdácsolás… Értitek, egyedül Krisztus a szabadítónk. Belé kell kapaszkodjunk!

   Igen, jó a törvény. Komolyan kell vennünk. Mert ha azt mondom, hogy nem érdekel, akkor nemcsak a törvényt, hanem a kegyelmet is visszautasítom. Éppen a törvénnyel való viaskodásomban jövök rá: bűn alá rekesztett ember vagyok. Lehet, hogy nem valami látható (orvosilag is nyilván tartott) szenvedély, kémiai szertől való függőség ez, hanem önteltség, hitetlenség, gőg, keményszívűség, közömbösség. Aki nem ismeri fel, hogy menthetetlenül bűn alá rekesztett ember, az nem ismerheti fel, nem fogadhatja el a kegyelmet sem… A kegyelem elfogadása nem szabadít meg a bűneinktől, de kikerülünk azok befolyása hatalma alól. Nem azok irányítanak immár, mert Krisztus lett a mi Urunk. 

  A bűnt lehet relativizálni… Azt mondjuk, hogy mindenkinek vannak gyengéi, nekem is, nem kell túlreagálni, emberek vagyunk, én sem vagyok rosszabb másoknál. A bűnt semmibe lehet venni: nem érdekel, ez csak egy elmélet, mindenki úgy él, ahogy akar, légy a magad ura – a Sátán csapdái fölött mindig ez a felirat). A bűnt lehet takargatni széptevéssel, képmutatóskodással. A bűnt lehet igazolni… hogy ezért és azért, mások kezdték, én csak áldozat vagyok. Attól még bűn marad. Egyetlen megoldás van: megbánni. Krisztushoz vinni, elfogadni bocsánatát, megújító, békességet adó kegyelmét.

  A bűn kis szó, de hatalmas pusztítást végez. Tönkreteszi az életünket, szembeállít egymással, elszakít Istentől, az élet forrásától. (A Sátánnak nincs Bibliája, mégis milyen jól ismerjük tanácsait, sugallatait.) 

   Miért rekesztett Isten a törvény rácsaival a bűn fogságban tartó hatalma alá?  Hogy ráébredjünk: a szabadulás nem tőlünk, csak mástól jöhet, csak Krisztus által. És ez nemcsak menekvést jelent, hanem drága ígéretek megnyerését is. Krisztus életet ígér, és annak teljességét ajándékozza. A bűn zsoldja  a halál, Isten kegyelmi ajándéka az örök élet.   

   A törvény sorompóban tart… Megmutatja, kik vagyunk, hogy saját erőnkből meddig jutottunk. A halálig, testvéreim. Csak a halálig. A leghíresebbek is… Mutasson fel valaki ennél többet (nemcsak ideig-óráig), és hiszünk neki. Krisztus a kivétel itt is. A mi bűneik halálra juttatták, de ő feltámadt. Mert erősebb a kegyelem, mint a bűn!!! 

    A hosszú élet titkáról naponta olvasunk, vajon az örök élet titkáról is. A törvény szembesít helyzetünkkel, kijózanít, és Krisztushoz kényszerít. Segítséget csak felülről, és csak hit által kaphatunk. A törvény feltételeit nem tudtuk teljesíteni (a halál is mutatja, azért jutunk ide), de isten kegyelmét hit által meg tudjuk ragadni. Ezt kell tennünk!!!

   A törvény a mi nevelőnk… Hálásak lehetünk földi nevelőkért, szülőkért, lelki vezetőkért. Isten rendelt elhunyt testvérünk számára is… szülőket, testvért, rokonokat, barátokat (nem mindig jó nevelők), tanárokat, lelkészeket, élete végén elesettségében őt felkaroló embereket, akik második családja lettek.  Ha már itt tartunk: testvérünk régebb el-eljárt a templomba (jó családból származott), többször beszélgettünk is… Mások is sok tanácsot, biztatást fogalmaztak meg. Isten egymásra bízott. Fájt nekünk, környezetében élőknek, de neki magának is látni, tapasztalni, ahogy szenvedélye, függősége tönkre teszi, megnyomorítja, lekorlátozza testét és lelkét. (Kell a törvény, ami megtart minket a Krisztushoz vezető úton, hogy vele új életben járjunk.) Több áldás, szépség, szolgálat, gyümölcstermés lehetett volna jelen az életében. Nyilván, a végső szót nem mi mondjuk ki, Isten kegyelmére kell bíznunk azt. Amely nagyobb a mi szívünkből, emberi ítélkezésünknél és meglátásainknál. 

   Az apostol boldogan jelenti ki. már nem ilyen-olyan nevelők irányítanak, hanem Krisztus uralma alá tartozunk. Vajon így van ez? Tényleg Krisztus szeretete, irgalma, jósága, tisztasága indulata, lelkülete van meg bennünk. Vajon gyülekezetünkben gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek Krisztus a példaképe, eszménye. Olyanok szeretnénk lenni, mint ő? Ez a kapcsolat a legfontosabb. 

  Mert mindnyájan Isten fiai, gyermekei vagytok… Kerestem azt a mondatot, ahova leginkább köthetném elhunyt testvérünk élettörténetét. A tegnap az őt gondozó családdal beszéltünk arról, hogy sok tévútja, ilyen-olyan cselekedetei ellenére ő is Isten teremtménye, Isten gyermeke volt, és – bár szenvedélye ezt sokszor elhomályosította – szívében volt jóság, szeretet, őszinteség, bűnbánat, kedvesség (isteni ajándékok ezek, nemde). Szeretet, és szeret utáni vágy. (Életrajz)

   Igen, Isten gyermekei vagyunk, ezt kell tudatosítanunk, és ennek méltósága szerint kell igyekeznünk élni. A keresztségben ez pecsételődött meg (testvérünk is), szépen írja Pál: Krisztusba, őt öltöztük fel.

Értitek: jelképesen Krisztus vére kerül ránk, belénk. Ott van bennünk az óemberünk rossz vére, gonosz indulata, amit Krisztus lecserél a sajátjára. És akkor már nem az ellentéteke keressük, nem az előítélet irányítja gondolkozásunkat, hanem a Krisztusban nyert békesség.

  És akkor örökösök vagyunk. Jó ezt áldozócsütörtök után, egy temetésen meghallani. Nem földi örökségről van szó, hanem mennyeiről. Isten Krisztusért gyermekeinek ismer el, és részt oszt az ő örökségéből, mennyei jutalmat. Hát nem csodálatos. Engedjük, hogy Krisztus magához kapcsoljon, vére, szeretete átformáljon, megújítson.

     Ha pedig Krisztuséi vagytok…  Ámen. 

Gal 4, 12-20 (vas.de.)

  12 Testvéreim, kérlek titeket: legyetek olyanok, mint én, mert én is olyan vagyok, mint ti. Semmivel sem bántottatok meg. 

13 Hiszen tudjátok, hogy az első alkalommal testi erőtlenségemben hirdettem nektek az evangéliumot, 

14 és ti mégsem estetek abba a kísértésbe, hogy engem testi erőtlenségem miatt megvessetek vagy megutáljatok, hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust. 

15 Hova lett a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok és nekem adtátok volna. 

16 Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek? 

17 Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak titeket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok. 

18 Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik, és nem csak akkor, amikor ott vagyok közöttetek,

19 gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus. 

20 Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és más hangon beszélni veletek, mert bizonytalanságban vagyok felőletek. 

    A gyülekezetekért vívódó, sorsukat a szívén hordozó apostol áll előttünk az igében. Mennyi őszinteség, alázat, milyen tiszta szeretet nyilvánul meg benne! Hogy egy patetikus képet használjak: valósággal kiteszi dobogó szívét a galaták elé. 

  Először azt kéri a gyülekezetektől, hogy legyenek olyanok, mint ő: azaz értsék meg őt, azonosuljanak vele. Hangolódjanak rá gondolataira, érzéseire. Legyen bennük ugyanaz az indulat... Mert úgy érzi (ezt kifejezésre is juttatja), hogy elidegenedtek tőle. Isten Lelke tudja ezt az egységet, egymásra hangolódást valóban kimunkálni, megteremteni. A mi gondolataink, vágyaink könnyen szembe fordítanak egymással. Mert én így látom, te pedig amúgy, én ezt akarom, te pedig amazt. Isten szívén tudunk valóban egymásra találni, rádöbbenni, hogy közös a célunk, hogy Krisztusban összetartozunk. Annyit küzdünk, kritizálunk, bizalmatlankodunk fölöslegesen! Sokszor másokon kérjük számon azt, amit mi hibázunk el.

  Én is olyan vagyok, mint ti, jelenti ki az apostol. Nem tartom magam különbnek. Mindnyájan kegyelemből élünk. Nem érzek haragot irántatok, nem hordozok sérelmet magamban. Úgy tartom, hogy nem bántottatok meg. Talán előfordult, hogy rosszat gondoltatok vagy mondtatok rólam, de nem vettem rossz néven. Igaz, mekkora nagylelkűség! Mi pedig hajlamosak vagyunk mások kis (vagy nem szándékos) tévedéseit is felnagyítani. Mi lenne, ha az ellenkezőjét tennénk: a nagyobbat kicsinyítenénk le?! Igaz, hogy leszólt engem, de biztos valami bántotta. Nem így akarta. Nem tudta, mit cselekszik... Kétségtelenül a békesség fele mozdulnának el kapcsolataink. 

  Pál hivatkozik arra, hogy amikor először hirdette az evangéliumot Galácia gyülekezeteiben, akkor testi erőtlenségben jelent meg közöttük. Nem tudjuk, pontosan mire utal itt. Talán ott tartózkodása idején valamilyen betegség tünetei lettek úrrá rajta, rosszullétei, rohamai voltak. Hirdette Isten erejét, miközben testi erőtlenséggel küzdött. Mondhatnánk: éppen így hiteles. Vagy éppenséggel megbotránkoztató egyesek számára.

  A galáciaiak azonban nem estek abba az emberi tévedésbe, hogy az apostolt megvessék… hanem úgy fogadták, mint Isten angyalát, mint Jézus Krisztust. Csodálkozunk, hogy Pál leírja ez a mondatot. Krisztust hirdettem, és úgy fogadtatok, mint őt magát: olyan tisztelettel, olyan odaadással, szeretettel… Maga az Úr mondja: aki titeket befogad, az engem fogad be. Nagyon elgondolkoztató: amilyen az egymáshoz viszonyulásunk, olyan a kapcsolatunk Krisztussal. 

   De aztán – az apostol távollétében – történt valami. Valami, amihez neki tkp. nem is volt semmi köze. Nem benne változott meg valami, hanem a galatákban… Megismerünk valakit, aki segítőkész, teljes és őszinte jóindulatot tanúsít irántunk, minden hátsó szándék nélkül, aki részéről csupa jót tapasztalunk, aztán hallunk róla valami hazug pletykát, rágalmat, és ok nélkül elkezdünk haragudni rá, ellene fordulunk. Lehet, hogy az illető nem is tud róla, de bennünk - mások gonosz mesterkedése miatt - visszautasító, elidegenedő érzések ébrednek iránta. Hogy van ez? Igaz, milyen szomorú, milyen igazságtalan! A gyanakvást nagyon könnyű elültetni a szívekben, a fejekben, nagyon könnyű befeketíteni valakit. Pál, aki az evangéliumot hirdette, egy csapásra az álnok tévtanító, egyenesen az eretnek szerepébe került, a galaták egy része úgy nézett rá, mint aki félrevezette őket, kizsákmányolta a lelküket. Lelkészként átéltem ezt néhányszor én is… Mások tendenciózus befolyásolása miatt ellenséggé váltam azok szemében, akik iránt tényleg jóindulattal voltam. 

  Hova lett a ti boldogságotok? Az a felhőtlen öröm, ami betöltötte szíveteket, amikor meghallottátok az evangéliumot, a jó hírt, hogy Isten szeret, megbocsát, új életet ajándékoz? Hova lett lelkesedésetek, hova lett a legnagyobb áldozatra is kész szeretetetek? Nagyon érzékletesen fejezi ki ezt Pál: még a szemeteket is kivájtátok volna, és nekem adtátok volna. És most rosszakarótoknak néztek? Ellenségetek lettem, mert megmondom az igazat nektek? Azt ti., hogy akárki is környékezett és zavart meg titeket, akármivel is csábít és ámít, nem Isten ügyéért és nem a javatokra teszi. Mert nincs más evangélium. Senki nem hirdethet többet annál, amit Isten kijelentett szent Fiában, akiben megváltott minket.  A kegyelemnél nincs nagyobb igazság, öröm, bizonyosság. Ezt el kellett mondanom nektek. Nincs nagyobb üdvösség (ha szabad így mondani), mint amit Isten Krisztusban készített el számunkra. Egyedül benne és általa van megtartatásunk.

   Nem jó szándékkal, hanem bigott, álnok és szenteskedő lelkülettel buzgólkodnak körülöttetek. Lélekvadászok, akik a maguk (és érdekcsoportjuk) szempontjait erőltetik másokra. Akik maguknak gyűjtenek híveket. A vita hevében az apostol azt írja: el akarnak tőlem szakítani (úgy érti: tőlem, és attól, akit megismertetek általam, Krisztustól). Az 1 Kor 4,15 jut eszünkbe: ha ezer tanítómesteretek is lenne, lelki atyátok csak egy van (és marad).  

   Minden „radikális”csoportosulás taktikája ez: elszakítani, elszigetelni az addigi bizalmi emberektől, hogy aztán szabadon befolyásolhasson. Hitelen, gonosz társaságoktól valóban el kell szakadnunk (Péter apostol is hivatkozik erre pünkösdi beszédében), de az egymáshoz tartozásban - akikkel Isten összekötötte az életünket, akik iránt felelősséggel ruházott fel - meg kell erősödnünk, újulnunk. Egy hamis barát próbál elszakítani szeretteidtől, egy jó barát meg akarja erősíteni kapcsolataidat. 

   Felfigyelünk a buzgólkodás szóra… Igen, a kísértő mindig aktív, tettre kész- Az ördög nem alszik, nem henyél, hanem állandóan agitál, körülöttünk settenkedik. Pl. ha valakit kiszemel magának egy szélsőséges közösség, akkor nagy mozgolódás indul be, az illetőt szemmel tartják, ellenőrzik, igyekeznek teljesen bevonni saját körükbe. Amint a ragadózót izgalomba hozza a préda elejtése. 

  Vajon Isten ügyéért, a jóért tudunk-e (így) buzgólkodni? Amikor nem egyéni ambícióból, nem önző célokért folyik a küzdelem, hanem mások javára, mások felkarolásáért, akkor mit vállalunk? Jézus ítéletként fogalmazza meg a farizeusok fele: körüljárjátok a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, azután már nem érdekel a sorsa, a lelke.   

  Megrendítő mondat hangzik el: gyermekeim, akiket újra fájdalommal szülök… amíg kiformálódik bennetek (kiábrázolódik rajtatok) Krisztus. A lelki megújulás (újjászületés) belső vívódással, igen, fájdalommal jár. (Gondoljuk el, az apostol mekkora lelki terhet vett magára, mennyit emésztődött a gyülekezetekért - 2 Kor 11, 29 skv.) De áldott következménye van! Krisztus ábrázolódik ki rajtunk, az ő indulata mutatkozik meg bennünk. Az ő szeretete lesz nyilvánvaló. Nem az elszakadásban, hanem az összefogásban, nem az ítélkezésben, hanem egymás biztatásában, támogatásában, nem önző célokban, szenvedélyekben, hanem az önfeláldozó szolgálatban.  A Lélek ezt munkálja… 

   A Lélek áldott gyümölcse a Krisztus jellemének, indulatának, tulajdonságainak megjelenése bennünk. Milyen vonásokat hordozunk, kihez hasonlítunk? Kijelenthető-e rólunk, velünk kapcsolatban: ez a gyermek, fiatal, felnőtt hasonlít Krisztushoz. Vagy legalább igyekszik rá hasonlítani: jóságban, igazságosságban, tisztaságban? Pál arról ír, hogy nagy lelki tusakodásban van ő ezért. De tudjátok, ki szenvedett meg a legjobban? Éppen a mi Urunk, aki a golgotai kereszten megváltott. „Fájna néki látva minket” (énekeljük), hogy nem tudunk szeretni, hogy semmibe vesszük áldozatát. Hogy fontosabbak saját elképzeléseink, vágyaink, bűneink. (Egy fiatalember illegális üzletelésbe kezdett, meggyűlt a baja a törvénnyel, idős szülei minden vagyonukat arra költötték, hogy ebből a helyzetből kihozzák, aztán ő semmibe véve szülei áldozatát, ugyanott folytatta…  A második rúgás, ütés fáj, égeti igazán az ember lelkét…)

   Engedjük, hogy kiformálódjék, kiábrázolódjék rajtunk Krisztus! Ne szegezzük őt újból keresztre keményszívűségünkkel! Az apostol személyes találkozásra vágyik… Jó nekünk, jó lenne találkozni! Kihasználni a lehetőségeket. Egymás mellett élünk, de már nem igazi közösségben. Fragmentált lett az életünk. Isten kegyelme, Krisztus megváltó szeretete, a Lélek ereje tud igazán összekötni, igazi közösséggé formálni. Imádkozzunk különösen ezért a pünkösd ünnepére készülve! Ámen. 

Jób 5, 17-25 (virrasztó)

17 Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Péld 3,11; Zsid 12,5 

18 Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. 5Móz 32,39; Hós 6,1 

19 Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem. Péld 24,16

20 Éhínségben megment a haláltól, háborúban a fegyveres kéztől. 

21 Nyelvek ostorától rejtve leszel, nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád. 

22 Nevetsz a pusztuláson és az éhínségen, nem kell félned a vadállatoktól, 

23 mert a mező kövei is szövetségeseid, és a mezei vadakkal is békében élsz. Hós 2,20 

24 Megéred, hogy békesség lesz sátradban, otthonodat vizsgálva semmiben sem lelsz hiányt. 

25 Megéred, hogy sok utódod lesz, és sarjadékod annyi, mint földön a fű. 

   A régi énekeskönyvünkben a temetési énekek között vannak olyanok, amik a „rendkívüli halálesetre” feliratot viselik. De valójában minden haláleset, még a hosszas betegség után bekövetkező is rendkívüli (mint elhunyt testvérünk esetében… aki régóta küzdött a halálos kórral), mert egyedi, visszahozhatatlan módon elveszítünk valakit, aki hozzánk tartozott. 

    Boldog ember az… Kétszeres is úgy érezzük, hogy nem illik ide az igének ez a kezdő mondata. Szeretteink, ismerőseink elvesztésekor mindig a szomorúság, a keserűség, a gyász terhe szakad ránk. De ezeken túl azoknak, akik Krisztusban hisznek a halálon túlnéző, élő reménység tölti be a szívét. Aki hisz énbennem, tanítja a mi Urunk, ha meghal is él. Nem halottaktól búcsúzunk, hanem azoktól, akik – befejezve földi pályafutásukat - Istennél élnek.   

   Másodszor az is kérdés számunkra, hogy az ige miért azt nevezi boldognak, akit Isten megfedd… Valahogy nem kívánjuk ezt a magunk számára. Mégis boldog ember az, aki bajaiban, megpróbáltatásaiban, betegségében, veszteségeiben is az Úrban bízik. Jobb nehézségek közt élni, és Istenben bízni, mint a jólétben hitetlenül elbizakodni. Ne vesd meg az Úr intését, ne lázadozz ellene, ne légy türelmetlen! Mert a szenvedéssel formál a Mester, mert a megpróbáltatások is feléje segítenek. 

  Az indoklás mély értelmű: mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Mintha egyszerre lenne itt szó keménységről és gyöngédségről, megalkuvást nem ismerő igazságosságról és minden megbocsátó kegyelemről.  Életünk során miért bocsát ránk vagy enged meg Isten nehézséget, csapást? Emlékszünk arra történetre: Isten Jeremiást elküldi a fazekas műhelyébe, ahol azt látja a próféta, hogy a fazekasmester néha újragyúrja az agyagot, és valami mást hoz ki belőle, mint aminek az mutatkozott. Saját tetszése szerint. A délelőtt hallottuk: amíg kiábrázolódik rajtunk Krisztus. Ez az Isten terve, hogy egyre hitelesebben Krisztus arca mutatkozzék meg rajtunk. Ezért töri össze talán saját elképzeléseinket. Mert tetszett Istennek, hogy üdvözítse azokat, akik benne hisznek. 

  Olyan jó hallani (figyeljünk a sorrendre, ezek a kijelentések vannak a végén): be is kötöz, keze meg is gyógyít. Ez Isten végső szándéka, célja velünk. Így kötözgette, gyógyítgatta nemcsak testi, de lelki értelemben is elhunyt testvérünk életét 72 éven keresztül.

  A bizonyságtétel egyre meggyőzőbbé válik. Hatszor is megment a nyomorúságtól… Olvastam, ez a hatos szám a földi életre vonatkozik (ami nem teljes, csak töredékes, „rész szerint való”)… Hány hatszor mentette meg, segített tovább Isten elköltözött testvérünk életét földi útja során bajokból, szorult helyzetekből, betegségből! És ezt mindnyájan elmondhatjuk magunkról. Minden napunk Isten megtartó kegyelméről szól! De hetedszer sem ér veszedelem. Ez már az Isten örökkévaló, tökéletes világára utal. Hetedszerre sem, a halállal szemben sem ér veszedelem, mert Isten egyszülött Fiában megváltott, az üdvösségre hívott el. 

  A zsoltáros helyzeteket sorol fel… éhínség, háború, vadállatok. Bár Deák Gyula testvérünk már a II. vgh. és az azt követő éhség után született, 1953-ban, mégis voltak nélkülözések, szűk esztendők, és voltak veszedelmek, kockázatok az életében. Isten sok mindene átvezette, átsegítette… Külön említi Jób a nyelvek ostorát, mások ítéletét, amivel sokszor szembe kell nézzünk, vagy éppen mi vagyunk annak eszközei, és ami szintén sok bosszúságot, szorongást, félelmet okoz. Az 1 Jn 3,20-ban olvassuk: még a mi szívünk is vádol minket (mert bűnös emberek vagyunk, tele van az életünk botlásokkal, tévedésekkel)… de tudnunk kell, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Isten kegyelme elnémítja a külső és a belső vádakat.

  Megéred, hogy békesség lesz sátradban, házadban… Szép ígéret. Igen, vonatkozik ez földi otthonunkra is, ahogy Isten testvérünk számára is rendelt egy békés családi fészket, megértő szíveket.  Kivételes ajándék ez, nem mindenkinek adatik meg… De utal az ige a mennyei hajlékunkra is, arra a békességre, amivel ott ajándékoz meg maradéktalanul a mi Urunk. Itt mindig van valami, ami zavar, ami megrontja békességünket, ott teljes örömben lesz részünk.         

Megéred, hogy sok utódod lesz, úgy ahogy Isten szép családot, megértő társat, ragaszkodó gyermekeket, kedves unokákat rendelt számára. Valóban nagy kegyelem volt ez! De tudjuk, hogy szól ez az ígéret a lelki családról is, Isten népének a közösségéről, az üdvözültek seregéről… Jézus mondja: senki sincs, aki elhagyta… száz annyit ne kapna ebben az időben fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket, a jövendő világon örök életet. 

   Milyen jó ezt tudni, hinni, abban a Krisztusban bízni, aki élete árán szerzett életet nekünk, aki velünk van, vigasztal, és a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz. Ámen. 

Fil 3, 7-11 (temetés)

7 Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. 

8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 

9 Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, 

10 hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 

11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. 

   Igaz, testvéreim, az élet mulandóságával, a halállal, szeretteink elvesztésével szembesülve milyen sok minden átértékelődik bennünk! Amit fontosnak tartottunk, arról kiderül, hogy kevésbé vagy egyáltalán nem az, amihez nagyon ragaszkodtunk, az haszontalannak bizonyul. Az apostollal együtt sok mindent kárnak kell ítélnünk. Itt nem a földi élet lebecsüléséről van szó annak mulandósága, végessége miatt (hiszen Isten drága ajándéka az), hanem valóban az igazi értékek felismeréséről, és a hiábavalóktól történő elfordulásról.

   Ahogy mindannyiunk esetében, úgy elhunyt testvérünk életében is voltak olyan vágyak, törekvések, ambíciók, tervek, amik nem állták ki a mennyei megmérettetés próbáját. Amik csak földiek voltak, amik valójában fölöslegesnek bizonyultak. Ó, mennyi minden van, amire időt, energiát, anyagikat pazarolunk, és ami nem éri meg, amiből nem származik jó, igazi áldás. Ilyen a mi emberi életünk. Jó ezt az apostollal együtt felismernünk, és az Ige szavával megfogalmaznunk: kárnak ítélem Krisztusért. Kár a bűn, kár a harag, kár az önzés, a közömbösség, a békétlenség, kár a hitetlenség,     

   Pál apostol a végső számadást Krisztusra nézve végzi el. Milyen jó, hogy mi is őreá tekintve tehetjük meg! Mint akik ismerjük őt és csodálatos jótéteményét, irgalmát, szeretetét. Ő az igazi értékjelző. Igen, őreá nézve bizonyul sok minden fölöslegesnek, ítéltetik kárnak és kidobandó szemétnek, de éppen őáltala jelenhetjük ki: mégsem maradunk a kárral, mégsem veszteséggel zárunk. Akkor sem, ha véget ér földi életünk, ha minden földi javunk kiesik a kezünkből, akkor sem, ha el kell engednünk azokat, akik szorosan hozzánk tartoztak, életünk szerves részei voltak. 

  Mert sok áldást kaptunk és kapunk tőle már itt ebben a földi életben. Minden, ami jó, szép és tartalmas, minden, ami szeretetből van, az Krisztusra mutat, róla tesz bizonyságot. Elhunyt testvérünk egyik unokaveje mondta: soha egy rossz szava nem volt hozzám. Sokatmondó vallomás ez! Arra kell törekednünk, hogy Krisztust megnyerjük… Ez a legfontosabb. Hogy minden gondolatunkat, beszédünket, cselekedetünket hozzá igazítva éljünk. Ami rajta kívül van - emberi nagyravágyás, szenvedély - az jelentéktelen dolog, hívság, ahogy a régiek mondták. Ami krisztusi, az az igazi érték már itt, és az épül be, az utalódik át az örökkévalóságba is. Gyakran idézzük az 1 Kor 13-ból: megmarad a hit, remény, szeretet. Ezek közül a legnagyobb a szeretet. Minden más üres sallang, fölösleges cifraság, kivetnivaló lim-lom az életünkben. Tudjátok, elhunyt szeretteinkre gondolva is azt érezzük megnyugtatónak, azért tudunk hálásak lenni, amit szeretetben adtunk és kaptunk tőlük. Igaz, gyászoló testvérek, milyen sok mindent fel tudtok sorolni, amit szeretetből, jóságból kaptatok drága hozzátartozótoktól. És mi is sok mindent fel tudunk sorolni rólatok, türelmetekről, törődésetekről, kitartásotokról, ahogy rendeztétek őt, mellette álltatok… feleségként, gyermekként, unokaként. 

   Krisztushoz kell kötnünk az életünket, mert – Pál hangsúlyozza – nincs saját igazságunk. Nincs saját szeretetünk, saját jóságunk sem… Nem érdemeink, nem cselekedeteink, nem teljesítményünk alapján reméljük a kegyelmet, az üdvösséget. Nem a törvényből, nem mások dicsérete miatt. Hanem – egyedül, kizárólag - a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. Krisztus nélkül nem érdemes élni, és nem érdemes meghalni. 

   Benne, vele lesz teljes az életünk. Vele járhatunk helyesen és érhetünk biztosan a célba. Egy megható film arról szólt, hogy egy édesapa beteg gyerekével a nyakában, az ölében, végigküzdötte az „Iron man” versenyt. Szívet szorongató jelenet volt, amikor a stadionba visszaérkezve átszakították a célszalagot: a gyerek tombolt az örömtől, diadalmámorban ragyogott arca… pedig igazából az apja győzelme volt. Aki azt 100%-ban megosztotta vele. A Krisztus győzelme, de ő azt teljességgel nekünk engedi át. És repeshet a mi szívünk is, és ragyoghat a mi arcunk is a győzelem minden bánatot elfeledtető boldogságától. 

   Csodálatos mondat ez: a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. Akár halálunkra, akár a végső számadásra gondolva, amikor menthetetlenül elfog a szorongás, az elégtelenség érzése (mert ki az, aki úgy érzi, neki rendben van a szénája, őt semmi vád nem érheti?), igen, akkor is tudnunk, hinnünk kell: Krisztus által megtartatunk. Mert neki adtam át az életemet, ő képvisel engem. Olyan ez, mintha egy bírósági kivizsgáláson valaki, akinek sok bűncselekmény terheli a múltját, egy makulátlan embert állíthatna oda maga helyett. Értitek, amikor a mennyei számonkérésen elhangzik a nevünk, akkor Krisztus lép oda helyettünk, és azt mondja: ez az embert én képviselem. Atyám, az én keresztemre, az én áldozatomra, az én szeretetemre nézz!  Érte vállaltam, és minden érdememet neki tulajdonítom. Fogadd őt kegyelmedbe. 

  Hogy megismerjem őt… Nem lehet fontosabb számunkra, mint ezt az életét értünk áldozó Krisztust minél jobban, minél személyesebben megismerni. (Pál ennek az ismeretnek a páratlan nagyságáról, csodálatos tartalmáról beszél). Hogy megismerjem azt, amit ő értem tett (keresztjének megrendítő titkát – ami mellett nem mehetek el közömbös szívvel), az ő szeretetének mélységét és magasságát, és az ő feltámadásának erejét. 

    Krisztusban nemcsak földi életünk során bízhatunk. Túl kevés lenne az. Igazi nagy kérdésünk, problémánk, nyomorúságunk nem oldódna meg. Ó, milyen jó, hogy ezen a temetésen is elmondhatjuk: ismerhetjük Krisztus Urunk feltámadásának erejét is. Igaz, hogy mi még a halál uralma alatt élünk, igaz, hogy érnek minket érthetetlen megpróbáltatások - betegség, baj -, igaz, hogy fáj szeretteink elvesztése, de élő reménységünk van Krisztusra nézve. Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.  (Róm 8,11)

    Gyászoló testvérek, az ige szavai azt üzenik számotokra, hogy úgy kell tekintsetek eltávozott szerettetekre, ahogy Jézus mondja: én vagyok a feltámadás és az élet… Ebben az igében a mi Urunk nemcsak magáról beszél, hanem rólunk is, azokról, akik hiszünk benne.

   Ezzel a hittel kell elhordozzuk – így fogalmaz az apostol - a Krisztus szenvedéseiben való részesedésünket. Ha Krisztussal járunk, akkor mindent vele hordozunk: betegséget, gyászt, gondokat, és benne találunk vigasztalást, vele osztjuk meg örömeinket is… Mindent, ami velünk történik, a vele való szent közösségben élünk meg. 

   Ilyen értelemben beszélhetünk elköltözött testvérünk életútjáról, betegségéről, megpróbáltatásairól, szenvedéseiről, haláláról is. (Életrajz.)

   A Krisztus halálához is hasonlók leszünk, írja az apostol. Ő, ami megváltó Urunk is átélte ezt. „Az én legnagyobb gyötrelmeimben és kísértéseimben is tudhatom”, tanítja a Káténk, „hogy az én Uram, a Krisztus kimondhatatlan fájdalmaival, melyet a kereszten elszenvedett, engem a pokol rettegésétől megszabadított”. 

  Hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Ez az ige utolsó mondata. Ezzel a reménységgel kell elbúcsúzzunk egymástól. Ez az Isten akarata velünk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ez volt a végső terve elköltözött testvérünkkel is… Emberi oldalról nézve lehet bizonytalanság bennünk, de Isten szempontjából bizonyos, kétség nélküli igazság. Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. (Róm 8, 16-17)

   Krisztus mondja (mennybemenetel ünnepe után, pünkösd előtt nagyon aktuális): „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, és ismét eljövök, és magamhoz veszlek, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek”. Mi is – azokkal együtt, akik előre mentek - ott legyünk. Ámen. 

Gal 4, 21-31 (hétfő)

      21 Mondjátok meg nekem ti, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, nem halljátok, mit mond a törvény? 

22 Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt: az egyik a rabszolganőtől, a másik a szabad asszonytól. 1Móz 16,15; 21,2 

23 De a rabszolganőtől való csak test szerint született, a szabad asszonytól való viszont az ígéret által. 

24 Ez képes beszéd, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a Sínai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár. 

25 Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában, megfelel a mostani Jeruzsálemnek, amely szolgaságban van fiaival együtt. 

26 De a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk. 

27 Mert meg van írva: „Ujjongj, te meddő, aki nem szültél, vigadj és örvendj, aki nem vajúdtál, mert több a gyermeke az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak.” Ézs 54,1 

28 Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei vagytok. 

29 De amint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerintit, úgy van ez most is. 1Móz 21,9 

30 De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.” 1Móz 21,10

31 Ezért tehát, testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk. 

    Pál apostol  (aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül ) missziói munkájának eredményeképpen a galaták közül sokan Krisztus követői lettek, elhagyták régi, pogány életvitelüket, és az evangélium tanítása szerint új életet kezdtek a Lélek általi örömben és békességben. 

   Azonban Pál apostol után törvényeskedő, ún. zsidó-keresztyén tanítók érkeztek a gyülekezetekbe, és azt kezdték hirdetni a híveknek, hogy hiába hisznek Krisztusban, ha a régi törvény nem tartják be. Az út a kegyelemhez a törvényen át vezet. A Krisztus megváltó áldozatának elfogadása mellett szükség van a törvény cselekedeteire is. 

  Pál ezzel az evangéliumot meghamisító, annak igazságát megcsorbító tanítással száll vitába a galatákhoz írt levelében. Hallottuk, hangsúlyozza: nincs más evangélium, csak az, amit Isten Krisztusban kijelentett. Ha akárki akármit is hozzá akar tenni, akkor az valójában Istennek Krisztusban adott kegyelmét hazudtolja meg, tartja elégtelennek.  Ma már talán nem is értjük igazán ennek a polémiának az élét, Pál apostol elkeseredett harcát, de ha belegondolunk: a törvényhez való visszatérés, annak az Isten igazsága és kegyelme elnyerése feltételeként történő beállítása valóban az evangéliumot teszi erőtlenné, annak lényegét lúgozza ki.

   Képzeljük el, egy király eldönti: alattvalói közül minden családnak építtet egy házat. Aztán a szolgái közül, akikre rábízza a hír szétkürtölését, egyesek úgy gondolják, hogy azért csak kellene valamilyen feltételeket szabni, és azt kezdik el terjeszteni az emberek között, hogy szigorúan és kizárólag csak azokra vonatkozik a királyi ígéret, akik kifizették az adót, teljesítették a vármegyei közmunkát, akik a nagylelkű ajándékért cserébe valamilyen „figyelmességet” ajánlanak fel, akik… Igaz, ez már az eredeti királyi üzenet meghamisítása és eltorzítása? 

   Pál kissé ironikusan szól a galatákhoz: mondjátok meg nekem, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, mit mond a törvény. Akkor induljunk ki a törvényből! És az Írás alapján az Ábrahám példájára, illetve az Ábrahám két fiára hivatkozik. A rabszolganőtől, Hágártól test szerint (az emberi természet törvénye szerint, férfiúi indulatból, nem Isten útmutatása szerint) született Izmael, Sárától, a feleségétől viszont ígéret szerint, akkor, amikor emberileg már nem is volt esély erre, jött világra Izsák. Izsák ténylegesen Isten ígéretének beteljesedéseként, isteni csodaként született. 

  Pál magyarázata szerint a két asszony és fiaik története jelképes üzenetet hordoz. A két asszony két szövetség kiábrázolói. Hágár a Sínai-hegyi szövetségé, ahol Isten a törvényt adta, ami igazából „testi” feltételeket állít az emberek elé… 

    A 10 parancsolatban valójában nem fogalmazódik meg mély lelki igény… A törvény előírásait „fizikailag” is teljesíteni lehet: ne legyenek idegen isteneid – ne menj oda, ne hajolj meg előttük, ne csinálj faragott képet – ne végy faragó szerszámot a kezedbe, ne vedd fel az Úr nevét – inkább tapaszd kezedet a szádra, semmi dolgot ne tégy – inkább láncold le magadat, tiszteld atyádat – légy illedelmes, ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj – fogd vissza magad, ne tégy hamis tanúbizonyságot – inkább maradj néma… Talán a tízedik az, ami belső hozzáállást feltételez: ne kívánd… 

   De ez a szövetség – folytatja Pál - a szolgaságra szül… Alá vagy vetve a törvénynek, annak béklyóitól nem szabadulsz, azt vakon követned kell… Érdekes (kissé merész is)az apostol allegorizáló értelmezése: Hágár a Sinai hegy Arábiában, és megfelel a mostani (a Sion hegye köré épült) Jeruzsálemnek, amely megrögzött törvényeskedése miatt szolgaságban van. 

  De a mennyei Jeruzsálem (értsd: a Sára által előrevetített másik szövetség, a lelki, amit Isten  Krisztus által kötött – az apostol nem is vesztegeti a szót a magyarázat logikus, szimmetrikus kifejtésére, rögtön a következtetésre tér)  szabad… Mert nem merev törvények védik (és tartják ugyanakkor a zártság állapotában), hanem Isten gáláns nagylelkűsége, drága ígéretei nyitják meg annak kapuit. Ahova nem származás, nem emberi, testi feltételek, hanem Istennek Krisztusban megjelent végtelen, korlátlan kegyelem alapján lehet bejutni.

  Mert, igaz, írva van (és itt Sárára utal az apostol): örvendj te meddő…. Sáránál – olvassuk - megszűnt már az asszonyi természet. A természet törvénye szerint nem reménykedhetett abban, hogy fia lesz. (Ábrahám is éppen a természetnek ezzel a törvényével számolva „lépett”, hogy neki mégis legyen fiú utóda). Aki benne fogant, Izsák, nem a természet törvénye alapján, hanem Isten ígérete szerint nyert életet. 

    Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei vagytok. Pogányok voltatok, származás, természet szerint, emberi feltételek alapján nem volt közötök Isten régi szövetségéhez. Ti az ígéret alapján, Krisztusban nyertétek meg azt a jogot, hogy Isten gyermekei legyetek. Akkor nem kell erőlködnötök, hogy utólag ilyen-olyan feltételeket teljesítsetek. Ezzel megcsúfolnátok Isten kegyelmét. Olyan ez (lehet, hogy kissé erőltetett a példa), mintha valamelyik elit intézetbe (pl. titkosszolgálati tisztképzőbe, ha van ilyen) a törvény értelmében csak román nemzetiségűeket vennének fel.  Aztán kerülne egy új igazgató, aki nagylelkűen kijelentené: ő szereti a magyarokat, a németeket, a romákat, egyszóval a kisebbségieket is, és kiharcolja az említett törvény felfüggesztését, és mindenkit felvesz, aki csak jelentkezik. Azonban az intézetbe került magyar diákok egy része elkezdene képmutatóskodni, és megjátszani az, hogy ők milyen nagy románok (talán a „született” románok piszkálódásai miatt), kényszeresen bizonyítani akarva, hogy – a törvény értelmében is - megérdemelték azt, hogy bekerüljenek ebbe az intézetbe. 

Vajon hogy nézve rájuk az igazgató, aki minden feltétel nélkül felvette őket, óriási küzdelmet vívva azért, hogy kisebbségiként is ott tanulhassanak? Hogy néznének rájuk azok, akik továbbra is őszintén felvállalják: igen, mi – a törvény szerint - nem vagyunk román származásúak, nem is tudunk azzá válni, de hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk. Nem a törvény alapján, „románságunkért”, hanem az igazgató áldozatának köszönhetően. Igaz, vita alakulna ki ebből? 

   Mert a test szerint született üldözte a Lélek szerint valót. Igen, nemcsak külső világunkban, de bennünk is zajlik ez a harc: a testi a lelki ellen törekszik. Indulataink, emberi vágyaink a hit engedelmessége, a Krisztus szerinti élet ellen tusakodnak. 

  Pünkösdi felhívás: űzd el a rabszolganőt és a fiát… Engedd, hogy Isten Lelke vezessen, és az egyszülött Fiú akarata, indulata jusson uralomra benned. 

  Fontos dolgot mond ki az utolsó igevers: nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk. Tisztáznunk, tudatosítanunk kell: Krisztushoz tartozunk, a szerinte való életre kell törekednünk. Nem vagyunk a bűn és törvény hatalma, befolyása, fennhatósága alatt. Nem kell indulatainknak, vagy a törvény képmutatóskodásának bedőljünk, hanem a Lélek szabadságában Krisztust lehet követnünk, az ő békességében, szeretetében megmaradnunk. Erre segítsen minket Isten! Ámen.                            

Gal 5, 1-6 (kedd)

   1 Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. 

2 Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. 

3 De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy aki körülmetélkedik, köteles az egész törvényt megtartani. 

4 Ha törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestetek. 

5 Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét. 

6 Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.

    Pál a galatákhoz írt levelében nagyon határozottan kiáll az evangélium igazsága, tisztasága mellett minden törvényeskedő tévtanítással szemben. Nem a ceremóniák, szertartások, vallásos előírások a fontosak, hanem a Krisztusban való élő hit. Pál azt szeretné látni a galaták életében, amiről József Attila (más összefüggésben) így ír: az én vezérem bensőmből vezérel… Nem mások, nem is saját gondolataim irányítanak, hanem Krisztus bennem lakó Lelke, az ő akarata, szeretete. 

   Krisztus szabadságra szabadított meg. Érdekes kijelentés ez. Kérdezhetjük, hogy lehet rabságra is megszabadítani? De még mennyire! Történelmi példaként említhetjük a szovjet hadsereg felszabadító hadműveletét, aminek a következménye hosszú évtizedes megszállás lett. Kelet-Európa országai cseberből vederbe estek.  (Az ukrajnai háború is úgymond a lakosság felszabadításáért indult.)

   De gondoljunk személyes tapasztalatainkból arra, hogy a kísértések szinte mindig a szabadság hamis ígéretét lebegtetik meg a szemünk előtt („tedd azt, amit kívánsz, kövesd a vágyaidat!”), miközben sötét megkötözöttségbe döntik az életünket. A függőségek (ital, drogok, egyebek) a szabadság, a szürke valóságból történő kiszakadás élményével kecsegtetnek, a végeredmény azonban a testi-lelki lepusztulás. Hasonlóképpen szellemi síkon is: az idegen tanítások, eszmék, ideológiák mindenáron szabaddá akarnak tenni, miközben a hitünk, lelki identitásunk, valójában belső értékeink feláldozását követelik tőlünk. Szoktuk mondani, ha pénzt lopnak, vagy csalnak el tőlünk: megszabadítottak pl. 1000 lejtől. 

  De Krisztus igazi, belső, lelki szabadságra szabadít meg. Szabaddá tesz arra, ami a legsajátosabb küldetésünk, igazi, teremtett identitásunk: a szeretetre, a jóra, küldetésünk betöltésre. Ami az ő hatalmán kívül van, az szolgaság: a szenvedélyeké, az indulatoké, haragé, önzésé, anyagiasságé, testiségé, stb. „A bűn szolgája gyáva rab”, ha a szabadság mezében pózol, és a szabadság élharcosának a szerepében tetszeleg is. Krisztus a hit, a szeretet, a jócselekedetek szabadságára hívott el a Szentlélek megszentelő, elkötelező ereje által. 

   De a szabadságban meg is kell állni. Az – itt a földön - nem egy egyszer s mindenkorra biztosított állapot. Nyitott kell legyen a fülünk, a szívünk az Ige meghallására, ragaszkodnunk kell a mi Urunkhoz, engedelmeskednünk kell neki,  erőt kell kérnünk a kísértések között. Ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni! Vajon az ember hova vágyakozik a szabadságból? Vajon miért nem volt elég számára Éden öröme, békessége? A kísértő mindig többet ígér, többet kínál (hamis módon), mint amit Isten ad. Túllicitálja az üdvösséget is. A bűn illúziója kívánatosabb lehet, mint a kegyelem valósága. Nagyravágyásunk lelkünk gyenge pontja. Valakinek szép családja van, jó munkahelye, és a szenvedélyek, a könnyelmű kapcsolatok, az „élem a világomat” hozzáállás kínálta álságos ábrándok miatt képes elhagyni mindezt. És mivel marad?  Ürességgel, kiábrándultsággal.

  Nemcsak testi, de lelki életünkben is így van ez. Ott van a megváltás örömhíre, a Krisztusban való élet áldása, békessége, de úgy gondolja az ember (mások hátsó szándékú befolyására), hogy valami többet élhet meg, érhet el, valami szenzációsabb igazságot ismerhet meg, újszerűbb élményekben lehet része. 

   Galácia gyülekezeteiben a körülmetélkedés lett a rögeszme. (Igazából nem értjük, hogy Pál miért is harcol olyan vehemensen ellene, miért nem hagyta, hogy metéljék körül magukat, ha azt akarják…) Ám mégis belátjuk: ez a vallási fix idea, amit a hamis tanítók a kegyelem elnyerése, az üdvösség megkerülhetetlen feltételeként állítottak be, a Krisztusban való egyedüli megváltást relativizálja, annak jelentőségét kicsinyli le. Ez azért durva megerőtelenítése, megcsúfolása az evangéliumnak! 

  Pál nagyon kategorikus: ha körülmetélkedtek, akkor nektek Krisztus semmit nem használ. Ha a körülmetélkedést az üdvösség feltételének, garanciájának tartjátok, ha – szinte babonásan - ebben az ószövetségi ceremóniában bíztok, akkor ez azt jelenti, hogy nem bíztok eléggé Krisztusban. Olyan ez, mint amikor a barátunk meghív lakodalomba, és mi elemózsiát viszünk magunkkal, mert nem bízunk abban, hogy becsületesen ki fog szolgálni. Ezzel nyilván megsértjük, lebecsüljük a vendéglátónkat. Vagy egy orvos elvégez rajtam egy életmentő műtétet, de én az asztrológustól is vásárolok egy varázsamulettet, mert ki tudja, talán az fogja szavatolni a gyógyulásomat. 

  Másfelől, hangsúlyozza Pál, ha a körülmetélkedés törvényét elkezditek gyakorolni, mert valakik az evangélium ellenében meggyőztek arról, hogy enélkül nincs üdvösség (tehát nem Krisztus szerezte meg, legalábbis nem teljesen, hanem ez az ószövetségi szertartás, előírás, amit te elvégzel, amit te betartasz, az biztosítja végső soron), akkor úgy logikus, úgy észszerű, hogy az egész törvényt betartjátok. Akkor végig a törvény útján kell járnotok. Akkor áldozatokat be kell bemutatnotok, akkor el kell végeznetek a megtisztulási rítusokat, stb.

(Valaki megkért egy tapasztalt hajóst, hogy vigye el egyik szigetre… Másnap gumicsónakkal, iránytűvel felszerelve érkezett… „Miért hoztad ezeket?” – kérdezte tőle a hajós. „Hát arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy minden rendben lesz, lehet, hogy eltévedünk, zátonyra futunk, és akkor szükségem lesz rájuk”… „Barátom, akkor vágj neki egyedül.”

   Ha a törvény által akartok megigazulni (az igazság megismerése, megszerzése bűvös szó a különböző tanításokban… Többször hallottam ilyen öntelt véleményt: kár, hogy a többiek nem ismerik az igazságot (csak mi)… Nekünk a nagybetűs Igazságot kell ismernünk, az a fontos, aztán hogy ki milyen igazságot helyez az első helyre, az nem kell érdekeljen.)

  Mi Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét, írja az apostol. Nem testi, nem emberi feltételek, nem vallásos szokások alapján. A körülmetélkedés a testen hagyott jelet. Mi lelkünkben viseljük a Krisztushoz tartozás pecsétjét, a hit bizonyosságát. Isten Lelke munkálkodik bennünk, és ebben az élő kapcsolatban nyilvánul meg az ő kegyelme, kapjuk az ő áldását, és erejét is a szolgálathoz. Fontos tanítás ez pünkösdre készülve. 

    Mert Krisztusban (a lényeg: benne lenni, hozzá kötődni) sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem számít. Nem a külsőségek, vallásos szokások számítanak: hogy melyik egyházhoz tartozol, milyen külső hagyományokat követsz (mindenki szeresse a magáét, és tisztelje a másokét).  Az egyház önmagában, ilyen-olyan törvények, szabályok követése,  gyakorlása senkit nem tesz lelkében jobbá. Csak a szeret által munkálkodó hit. 

  Ezt jegyezzük meg! Lehet valaki a legszuperebb gyülekezet tagja, bizonyságot tehet a legcsodálatosabb megtérés élményekről, ha ez hiányzik az életéből, egyéb nem sokat ér.  A Krisztusba oltatott életnek, a vele való közösségnek (benne van a mi váltságunk) egyetlen mérhető ismérve van: a szeretetben munkálkodó hit. Bizalom őbenne, és jócselekedet mások fele. A legnagyobb igazság, a Lélek legdrágább gyümölcse ez. Erre törekedjünk! Ámen. 

Gal 5, 7- 15 (szerda)

 7 Eddig jól futottatok: ki akadályozott meg titeket abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek? 

8 Ez a félrevezetés nem attól van, aki hív titeket. 

9 Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti. 1Kor 5,6

10 Én bizalommal vagyok irántatok az Úrban, hogy egyáltalán nem fogtok másképp gondolkodni; de aki megzavar titeket, el fogja venni büntetését, bárki legyen is az. 

11 Engem pedig, testvéreim, ha még mindig a körülmetélkedést hirdetem, miért üldöznek? Hiszen akkor megszűnik a kereszt botránya. 

12 Bárcsak ki is metszetnék magukat, akik lázítanak titeket! 

13 Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. 

14 Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” 3Móz 19,18 

15 Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást! 

   Pál apostol szívesen használ a sportéletből vett kifejezéseket. Úgy küzdök, mint aki nem a levegőt vagdossa (1 Kor 9, 26). Szabályszerűen kell versenyezni (2 Tim 2, 3-5). Futok egyenest a cél felé (Fil 3, 14). Futásomat elvégeztem (2 Tim 4,7). 

   Eddig jól futottatok, olvastuk mai igénk elején. Megnyitottátok szíveteket az evangélium előtt, megértettétek, hit által elfogadtátok, hogy Isten kiválasztott titeket is egyszülött Fiában az üdvösségre, az Ige és a Lélek átformálta gondolkodásotokat, megújult az életetek, jó közösségben voltatok egymással, boldog lélekkel gyűltetek egybe, magasztaltátok Isten nevét… Biztos voltak kisebb-nagyobb viták, talán a versengés is felütötte fejét közöttetek, de Isten igéjéből kerestétek a megoldást, a békességet. Most pedig szakadások vannak köztetek, meghasonlás, egyesek – akik engedték magukat meggyőzni mások okoskodás által – visszatértek a régi törvények gyakorlásához. Mi történt veletek?

    Ki akadályozott meg abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek? Pál itt a nagybetűs Igazságról beszél. Mert egyébként mindenki az igazság nevében jön. A diktátorok is igazságról szónokolnak. A legszélsőségesebb, legradikálisabb vallási vagy világi eszmék is nagy fennhangon az igazságot hirdetik.

De ismerjük-e a Krisztusban megtestesült igazságot? A bocsánatét, a kegyelemét, az irgalmasságét, a szeretetét, a jóságét, az erőtlenek felkarolásáét? 

  Ez a félrevezetés nem attól van, aki hív titeket. Igen, néven kell nevezni: ez félrevezetés, ez megtévesztés, átejtés, szédítés, elbolondítás. Mert az ember befolyásolható. Könnyen kapható arra, hogy mindenféle eszmét, elméletet a magáévá tegyen. A propaganda egyik tétele: amit sokat mondasz, amit állandóan szajkózol, azt végül elhiszik az emberek. (Nem baj, ha nem igaz, csak higgyék!)

  Aztán figyeljünk ebben a mondatban az „elhív” ige jelenidejére. Nem azt írja Pál: aki elhívott, hanem arról beszél, aki szüntelenül hív. Igen, Isten megszólított, de állandóan szól hozzánk. Mi sokszor megtorpanunk az ő követésében, másfele fordulunk, de ő nem mond le rólunk. Pedig nem neki van szüksége ránk, hanem nekünk őreá. Isten módszere nem a harsány propaganda, hanem az utánunk járó kegyelem. Ahogy a pásztor szólongatja eltévedt juhait. Nem a maga érdekében, hanem a mi megmentésünkért. Ez a jó pásztor és a gonosz pásztorok közötti különbség. 

   Pál utal arra, hogy ez az egyesek életében jelentkező meghasonlás, hitbeli rövidzárlat általános zavart, kavarodást okozott az egész közösségben. Kevés kovász az egész tésztát megkeleszti. A kiszakadók, a lelki dezertőrök csak egyéni opcióikat tartják szem előtt, döntésükben nem mérlegelik a közösségi szempontokat. Isten nem félreállásra vagy a szembeállásra hív el minket (még egy közömbös közösségben sem), hanem azok közötti hűséges szolgálatra, akikhez tartozom, akik hozzám tartoznak. Nem az ellenkezés, a hitgőg, a kritika lelkületét kell képviselnem, hanem az építését, a békességét. 

  Az apostol reményét fejezi ki, hogy a gyülekezetek nem fognak az evangéliumtól eltérő módon gondolkodni, hogy visszatérnek annak tiszta tanításhoz, a Krisztusban való hithez, az egymás iránti szeretethez. És elhangzik egy intő mondat a zavart keltők fele: aki megzavart, elnyeri méltó büntetését. Nem hiszem, hogy a bomlasztás lelki örömet okozhatna akárkinek is. Persze, vannak gátlástalan vagy megszállott emberek, de ne irigyeljük őket, hanem inkább őrizkedjünk tőlük.

   Pál személyes életére, üldöztetésre is hivatkozik. Ha a még mindig a körülmetélkedést hirdetné (ahogy tette egykor, amikor „szerfölött rajongott az atyák hagyományaiért”), akkor miért üldöznék (itt valószínű zsidó ellenfeleire utal)? Akkor ki lehetne békíteni a keresztet a körülmetélkedéssel, a farizeusi gondolkodást a Krisztus lelkületével, akkor Jézus csupán egy tanító, egy rabbi szerepébe kerül, aki kissé átértelmezte a hagyományokat (keresztre is feszítették érte), de aztán tisztázódott a félreértés, kiderült - a Krisztus naiv álmai és hősies áldozata iránti minden elismerés mellett -, hogy a törvény által van a megigazulás. És így megszűnik a kereszt botránya. Egy rajongó lélek önfeláldozásának a jelképe marad, akinek emléke előtt tisztelettel adózunk.

   Értitek, hogy a törvénybe való kapaszkodással lebecsüljük a kereszt jelentőségét. (Hegyimentők életük kockáztatásával megmentenek egy eltévedt turistát, akire a biztos halál várt volna, aki a riportereknek később arról nyilatkozik, hogy hála Istennek, ismerte a túlélési technikákat, így túlélte a kalandot. Ja, igen, valami hegyimentők is voltak a történetben.)

   Értjük Pál haragos, keserű iróniáját, odamondását azoknak, akik háborgatják, egyenesen lázítják a galatákat (tudjuk, hogy nagy lelki csatározások tudnak kialakulni, vallási csörték, heves érzelmi megnyilvánulásokkal): bárcsak kimetszenék (kiherélnék) magukat. Ha körül akarnak metélni titeket, akkor járjanak ilyen jó példával elöl.

  Ismétlődik a tegnap igeszakasz fő üzenete: ti a szabadságra vagytok elhívva, megtoldva azzal a figyelmeztetéssel (ezt nekünk is a szívünkre kell vennünk): csakhogy a szabadság nehogy ürügy legyen. Ezen a bűnbánati héten talán ez a legkomolyabb figyelmeztetés számunkra. A minket leginkább nyomasztó gond nem a körülmetélkedés körüli vita (bár sokféle szakadás van, sokféle szektás támadás), hanem a közömbösség, az, hogy a szabadságból szabadosság, hitetlenség lett. Mi nem gyónunk, nem tartjuk meg az ünnepeket, nem böjtölünk, mindent eszünk, mindent iszunk, és mindent megengedünk magunknak, a hitünket „privátban” éljük meg, ez pedig legtöbbször azt jelenti, hogy sehogysem.

   Ez a mi nagy problémánk, nagy lelki nyomorúságunk. Nem a hitviták, hanem a teljes érdektelenség, elidegenedés, istentelen élet. Ne legyen ürügy, figyelmeztet az ige, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. Ez a lényeg. Így, ebben a megfogalmazásban helyes: nemcsak szeretet, mintha az a mi jó természetünkből fakadna, hanem szolgálat, azaz Krisztushoz tartozásunkból származó, az ő szeretetéből táplálkozó odaadás, odafordulás. 

   Egymásnak, ez közösséget feltételez, egymásra figyelést, találkozást, nyitottságot, készséget. Igaz, mennyire hiányzik! Fog-e ez változni, mi indít el minket Krisztus és egymás fele?  A Lélek ünnepére készülünk, Isten Szentlelkét kell kérnünk… 

  Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be, ez a summája, esszenciája, a többi csupán lelki ágálás: szeresd felebarátodat. Ez a fokmérője hitünknek… Ha ez figyelmen kívül marad, ha önzésünk, egyéni meglátásunk lesz a fontos, akkor marjuk, rágjuk egymást, és emésztődik, erőtlenedik közösségünk. Isten őrizzen ettől! Hanem segítsen Lelke által a Krisztushoz ragaszkodó hitben, az egymásnak szolgáló szeretetben való megerősödésben. Ámen.             

Gal 5, 16-26 (csütörtök)   

16 Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. 

17 Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Róm 7,15-23 

18 Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. 

19 A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, 

20 bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, 

21 irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. 

22 A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, 

23 szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. 

24 Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Róm 6,6; Kol 3,5 

25 Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. 

26 Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők. 

    A tegnap a legnagyobb törvényről hallottunk az igében, valójában az egyetlenről, amiben az egész beteljesedik, ami így szól: „szeresd felebarátodat, mint magadat”… Ezt nem lehet a mi emberi természetünkből kiindulva teljesíteni. Az is elhangzott: a tízparancsolatot szinte testi, fizikai erőfeszítéssel is végre lehet hajtani. Fogd vissza magad, tapaszd kezed a szádra, ne érintsd, ne tedd! De a szeretet parancsolata ennél többet kér tőlünk. Nem elég csupán testi erőlködésünk, a Lélek erejére van szükségünk.   

    Ezért folytatódik így az ige: Lélek szerint éljetek, és a test kívánságait véghez ne vigyétek. Nem fizikai erőszak, kényszer kell visszatartson a bűntől, illetve elindítson a jóra, mások megsegítésére, hanem a Szentlélek belső „dünamisza”, ereje. Az a belső megragadottság, amit a Krisztus megváltó áldozatának megrendítő felismerése, érdemének, igazságának hálára indító elfogadása szül bennünk. Az, amiről Pál azt írja máshol: „a Krisztus szerelme szorongat minket” (2 Kor 5,14). Ez a felülről való, bensőnket átható indíttatás kell abban motiváljon, hogy – ahogy a Káténk fogalmaz  - „ezután őneki éljek”.

   A test kívánsága a Lélek ellen tör, és fordítva, ebben a harcban pedig sokszor elbukunk, és nem sikerül azt tennünk, amit szívünk szerint szeretnénk. Le is írja Pál: „nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7,15). Értjük, miről beszél az ige. A test kívánsága, azaz vágyaink, önzésünk, irigységünk, sértődésünk, önérzetünk, érzékenységünk, egónk, büszkeségünk, haragunk, bosszúvágyunk - igaz, mennyi harcunk van ezekkel? Ha valakinek jobban megy sora, mint nekünk, akkor elkezdünk irigykedni rá, ha valaki rosszat mond rólunk, megsért minket, akkor elönt harag, a rosszindulat, és feltétlenül vissza akarjuk adni (ha nem sikerül, akkor „visszakívánjuk” neki). Ha pedig egyébként minden rendben lenne, akkor bűnös vágyak, kísértések csalogatnak minket.  

   Pál arra is utal, hogy még hitünket is testi módon akarjuk megélni, külső feltételek, előírások teljesítésével, törvények, formaságok betöltésével, pedig az sokkal több ennél. Sokkal könnyebb akár tizedet is adni (azért nem olyan könnyű!), mint például megbocsátani, türelmesnek, alázatosnak lenni. 

   Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt… Akkor belsőtökben tudtok ráhangolódni az Isten akaratára, és szívetek szerint igyekeztek neki engedelmeskedni. Az édesanyát nem a törvény, hanem a szeretet érzése, lelkülete vezeti gyermeke nevelésében… Valahogy ilyen kellene legyen a mi magatartásunk is: mennyei Atyánk iránti szeretetünk, hálánk kellene megmutatkozzék abban, ahogy egymáshoz fordulunk. Valójában őt nem is tudjuk másként szeretni. 

(Úgy vagyunk sokszor, mint az az ember, aki, miután barátjától óriási segítséget kapott, nagyon szerette volna a köszönetét kifejezni. Felkereste jóltevőjét, és mondta neki, hogy bár megfizetni nem tudja, de egy jelképes ajándékot készített el a számára. A barát azt felelte: vedd úgy, hogy elfogadtam, de arra kérlek, hogy a nevemben add oda szegény szomszédodnak. Emberünk haragudott a szomszédjára, ezért az ajándékot végül nem adta át neki. Valójában szemtelenül hálátlan emberként viselkedett… Isten azt mondja: úgy fejezd ki háládat irántam, hogy megbocsátasz rokonodnak, kedves vagy a szomszédoddal, segítesz valakinek. És milyen sokszor nem tesszük meg. Vajon becsületes-e az, ha Istent így becsapjuk, kijátsszuk iránta való kötelezettségünket.

   Aztán egy felsorolás következik a test cselekedeteiről, emberi természetünk megnyilvánulásairól. A listán lehet szörnyülködni, de ezeket a hajlamokat – ha őszinték vagyunk - mindnyájan felfedezzük magunkban.  17 bűnt említ az apostol, és így zárja azok jegyzékét: „és ezekhez hasonlók”. Vagyis: van még belőlük. (Maga az apostol említ még kettőt az igeszakasz végén: a becsvágyást és az egymás ingerlését). A lajstrom nyitott. Sokat lehetne erről beszélni. Nem másokra, hanem ezen a bűnbánati héten elsősorban és kizárólag magunkra gondolva: gyarlóságainkra, bűneinkre, mulasztásainkra. Ha egy lelki laborvizsgálatot végeztetnénk el, ami ezt a 17 bűnt vizsgálná, vajon milyen értékeket kapnánk? Harag, önzés, ellenségeskedés, irigység… Biztos, az derülne ki, hogy sürgős terápiára, gyógykezelésre, a Lélek megújító, rehabilitáló munkájára van szükségünk.

   Az ige arra is rámutat, hogy a test cselekedeteitől nemcsak azért kell szabaddá lennünk, hogy földi életünk tartalmasabb legyen, kapcsolataink minőségibbé váljanak, hanem végső soron az üdvösségünk függ ettől. Nem a törvény által, de nem is a törvénytelenségben maradva, hanem a Lélek törvénye szerint. Egyre jobban hasonlítva megváltó Urunkhoz. Nem a törvény szolgaságában, nem a törvénytelenség szabadosságában, hanem Krisztus megszabadító kegyelmében járva. Egyedül ő az út, az igazság és az élet. 

  Milyen jó, hogy az ige bemutat egy másik listát is. Sok bajunk, vívódásunk van az elsővel, de hála Istennek az ő Lelke megtermi a Krisztus szerinti élet áldásait is bennünk… Itt „csak” 9 gyümölcsöt említ az ige… A kertben is több a gyom, mint a nemes növény, de mégis ez utóbbiak jelentik az igazi értéket, hasznot.  A felsorolás a szeretettel kezdődik. Az első zsenge, a legfontosabb, a törvény betöltése. Ha szeretet van bennem, akkor törekszem Isten tetszését, és embertársaim javát keresni. Nem bántok, nem rövidítek meg másokat. És akkor lesz öröm, békesség a szívemben, a környezetemben is, és akkor türelmesek tudunk lenni, és szívességgel, jósággal fordulunk egymáshoz (ó, milyen csodálatos lenne!), és hűség és szelídség jellemeznének, és önmegtartóztatók lennénk, nem mohó énünk vágya, kívánsága, igénye irányítana, hanem Isten szent akarata, a mások java lenne az első szempont számunkra. 

Az apostol hozzá teszi: az ilyenek ellen nincs törvény… Nem a büntetéstől való félelem, hanem a hála boldog odaadása ösztönzi őket.

  És még egy kép megerősíti ezt a tanítást: ha a Krisztus Jézuséi vagyunk, ha éltünk hit által összeforrt az övével, akkor a testet megfeszítettük szenvedélyeivel együtt. Az ő irántunk való végtelen, keresztig menő szeretete olyan szeretet ébreszt a mi szívünkben, ami elfordít minket mindentől, ami elválasztana tőle. (Egy szerfüggőségben szenvedő férj, amikor felesége súlyos beteg lett, teljesen lemondott szenvedélyéről, megfeszítette azt, és éveken át hűségesen, példamutatóan ápolta feleségét.) 

   Engedjük, hogy ez a mennyei szeret ilyen nagy legyen bennünk! És ha Isten lelke által élünk (mert minden tőle van), akkor éljünk a Lélek szerint is, Isten kedvében járva, Krisztusnak engedelmeskedve. 

Pünkösd nagy felhívása: éljünk a Lélek szerint. Ez – az utolsó mondat is figyelmeztet erre – állandó harc. De vívjuk bátran a Lélek erejével önmagunkkal, mindenféle kísértéssel szemben. És jusson győzelemre a Krisztus indulata. Ámen.

Gal 6, 1-10 (péntek)

1 Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Mt 18,15; Róm 14,1; Jak 5,19 

2 Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét. Róm 15,1

3 Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. 

4 Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. 

5 Mert mindenki a maga terhét hordozza. 

6 Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. 

7 Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: 

8 mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. 5Móz 30,15-20; Róm 6,21-22

9 A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. 

10 Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben   

    Pál apostol – „szokásához híven” - levele utolsó részében gyakorlati, a mindennapi keresztyén életre vonatkozó tanácsokat ír le. 

   Hallottuk a héten, hogy Galácia gyülekezeteiben a törvényt propagáló hamis tanítók jelentek meg, akik a zsidó hagyományok követését, a körülmetélkedés gyakorlását az üdvösség elnyerése alapvető feltételének állították be. 

Az apostol nagyon határozottan foglal állást ellenük. Nem lehet az evangéliumot megrövidíteni, megerőtleníteni. Ha Krisztusban van az üdvösség, ha ő megváltó halála által váltságot szerzett, akkor azt nem kell, nem lehet semmivel sem kipótolni. Ha mégis ezt próbáljuk tenni, akkor nem tartjuk elégségesnek az ő megváltó áldozatát, akkor – úgymond - beleszólunk Isten üdvözítő tervébe.

  Az 5. fejezet a Krisztus szabadságában való megállásra, megmaradásra buzdít, tisztázva azt, hogy ez nemcsak egy szólam, hanem a testi indulatok megzabolázása, a Lélek erejének megnyilvánulása. Nem a törvény tart fogva, hanem a Lélek tesz szabaddá, valójában ugyanarra, amire a törvény is tanít: Isten akaratának cselekvésére. 

   Hallottunk a test és a Lélek harcáról, a test cselekedeteiről és a Lélek gyümölcseiről, és arról is, hogy állandóan készenlétben kell lennünk. Kísértések között élünk, és állandó kapcsolatban kell maradnunk a mi győztes Urunkkal, hogy ne saját vágyaink, hanem az ő indulata, jósága, szeretete jusson uralomra az életünkben.

   Mai igénk arról beszél, hogy a hit útján vannak bukások is. Ha valakit tetten érnek valamilyen bűnben. Nemcsak elköveti, hanem az nyilvánosságra is jut. Nemcsak önvád, hanem szégyen is kíséri. Az apostol azt tanácsolja, hogy a hitben erősebbek, a lelki emberek igazítsák helyre az ilyent szelídség lelkével. Az apostol nem rendreutasításról, és különösen nem ítélkező szigorúságról beszél (ami sokszor képmutatóskodásból származik). Sok függ attól, hogy hogyan történik másik ember figyelmeztetése. Szelídség lelkével… Külön lelki ajándék ez. A sértés, a durva bírálat ritkán szokott jó eredményt szülni. Ua. az intőnek is vigyáznia kell, hogy maga is kísértésbe ne essék. Úgy ints, hogy ne feledkezz meg arról: te is esendő ember vagy. Lehet, hogy állsz, de könnyen megtántorodhatsz te is. 

  Aztán a gyönyörű igevers, amit gyakran idézünk. Épp az előbbi tanítás kontextusában tárul fel igazi értelme, mélysége. Legyetek elkötelezettek egymás iránt, legyetek felelősek egymásért, éljetek úgy, mint akik összetartoztok, és figyeljetek oda egymásra… Hordozzátok egymás lelki és testi terhét is, nemcsak az anyagi gondokat, hanem valamiképpen még a bűn gyalázatát is. Igaz, gyülekezetünk „fekete bárányaitól” mennyire elhatárolódunk, fejcsóválva beszélünk róla, néha talán sajnálattal és együttérzéssel, de vajon tudunk-e úgy viszonyulni hozzájuk, hogy gyengeségük engem is nyomaszt, az én terhem is? Ez a Krisztus törvénye. Értjük, igaz. Krisztus is magára vette a mi bűneinket (pedig semmi köze nem volt azokhoz).  (Példa: Iskola, szigorú tanító bácsi, két osztály használta ugyanazt a tantermet de. és du.,  … a kicsik órák után még visszamaradtak, és betörték a „szent szekrény” üveges ajtaját, nagy riadalom, az egyik testvér a nagyobbik osztályból megnyugtatta a kicsiket: ők magukra vállalják.)

  Ne legyenek versengések közöttetek! Biztos, hogy gond volt ezzel a galaták között. Közöttünk is gyakran: amikor valaki úgy gondolja, hogy ő okosabb, bölcsebb, mint mások. Az önteltséggel az ember elsősorban önmagát csalja meg. Azt gondolja, hogy valami (mert több földje, mert több diplomája, nagyobb funkciója, stb. van), de ez csak látszat. Más az Isten kritériumrendszere. 

   Mindenkinek a maga tetteit kell megvizsgálni. Nem másokhoz kell viszonyítanunk magunkat. Egyszer egy testvérünknek szóba hoztam, hogy úgy látom, hogy gondok vannak az életében. Meg volt sértődve. Miért, ő a legrosszabb a faluban. Biztos, hogy nem. Sajnos, nagyon rosszul alakult a sorsa. Magunkat kell megvizsgáljuk, nem másokhoz, hanem Isten szentségéhez, igazságához mérve magunkat.

  Az 5. vers mintha ellent mondana a másodiknak. Mert mindenki a maga terhét hordozza. Itt a teher (bárosz) fogalmát egy másik görög szó fejezi ki: (fortíon, ami rakományt is jelent). Talán így is lehetne fordítani: mindenki a maga terhét fogja hordozni. Gondjainkat, örömeinket meg kell osztanunk egymással, de van saját „porciónk”, és tetteinknek vannak olyan következményei, amiket mi fogunk elhordozni. Vannak terhek, amik ránk méretnek, és olyanok is, amit önként veszünk magunkra. (Pál ír erről másutt is…) 

  (((A 6. vers amolyan beszúrásnak tűnik: akit az igére tanítanak, az közölje minden javát tanítójával, azaz legyen hálás?))) 

   Olvastuk tovább: Istent nem lehet megcsúfolni (egy másik fordítási lehetőség: az orrától fogva vezetni). Nem, bár sokszor azt hiszi az ember. Túl akarunk járni Isten eszén. Istent nem lehet „kisakkozni”. Igéje igaz marad. Ideig-óráig sikerülhet, de végül csak az ember szégyenül meg.

   Amit vet az ember, azt aratja is. Nagyon komoly figyelmeztetés… Sokat vívódunk gyülekezeteink, közösségeink miatt. De vajon mit vetünk? Hogy viszonyul a mi népünk Istenhez?  Mennyi gőg, keményszívűség, káromlás, hitetlen kijelentések! Milyen elmésen vágjuk ki magunkat „lelki” kérdésekben! Értitek, testvéreim? Fölényesen kimagyarázzuk a bizonyítványunkat, és belepusztulunk akaratosságunkba, keményszívűségünkbe. Pl. gyerekvállalás, szenvedélyek, közösségi gondok. 

  Az apostol itt egy még ezeknél is fontosabb kérdésről beszél (milyen jó, hogy ez a legfontosabb!): az üdvösségről. Aki a testének vet (hitetlenségnek, semmibe véve Isten szavát), az a testéből arat veszedelmet és pusztulást (testvéreim, ne is beszéljünk itt a kárhozatról, csak arról, hogy aki a testben reménykedik, fiatalságban, egészségben, az mind pusztulással zárja). Aki a Léleknek vet, aki figyel Isten Igéjére, komolyan veszi, engedelmeskedik, az a Lélekből arat örök életet. Ezért érdemes erre ráerősítenünk. A Lélek ajándékát kérnünk. Mert az megmarad. 

Csak ne fáradjunk el (ne csüggedjünk el) a jó cselekvésében. Hányszor kimondjuk: nem érdemes. És mégis… higgyük, hogy aratunk.

   Ezért hát amíg időnk van – mert korlátos idő áll rendelkezésünkre - igyekezzünk jót tenni. Idősek között végeztek felmérést. Nemcsak hibáikat bánták, hanem a sok elmulasztott lehetőséget. Hogy több jót tehettek volna. (Történet: egy szoba kibontatlan csomagokkal.) Leginkább azok iránt vagyunk felelősek, akik a testvéreink. Az út másokhoz a hozzánk közelállókon keresztül vezet. Éljünk így, egymás javára! Ámen. 

Gal 6, 11-18 (szombat)

11 Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel! 

12 Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek titeket arra, hogy körülmetélkedjetek, csak azért, hogy Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket. 

13 Mert akik körülmetélkednek, maguk sem tartják meg a törvényt, hanem azért akarják a ti körülmetélkedéseteket, hogy a ti testetekkel dicsekedhessenek. 

14 Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. 

15 Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés. 

16 Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és Isten Izráelének! Zsolt 125,5 

17 Ezentúl senki se okozzon nekem fájdalmat, mert én Jézus bélyegeit hordozom a testemen! 

18 A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel, testvéreim. Ámen. 

   Pál apostol, aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által… - így kezdődik a Galatákhoz írt levél. Az utolsó sorokban pedig Pál hitelesíti a levelét: felismeritek sajátos, nagy betűimről (szembeteg lehetett az apostol?), hogy én vagyok a szerzője. Talán szokatlanul kemény és határozott volt a levél hangja, de én írtam a ti javatokra, evangéliumi hitetek tisztaságáért. Íme, az én kézjegyem, ez az írás tőlem származik, de ismerjétek fel a sorokban, az üzenetben mindenekfölött a Lélek pecsétjét, Isten akaratát, Krisztus megváltó szeretetét. 

    Az apostol még egyszer hivatkozik a tévtanítókra, és azt jegyzi meg róluk: testi értelemben akarnak tetszést aratni, és azért kényszerítenek titeket körülmetélkedésre, hogy maguknak szerezzenek dicsőséget, elismerést. Valójában a hamis békesség útját keresik, a zsidó vezetők rábólintó (talán összekacsintó) jóváhagyását, toleranciáját. Mert ha bekerül hitvallásotokba alaptételként, az igazság elnyerése szükséges, nélkülözhetetlen feltételeként a törvény megtartása, akkor elhomályosul a Krisztus keresztjéről szóló tanítás. Egy kompromisszum ez, ami valójában megváltó Uratok áldozatát teszi kérdésessé. (Vallásórán a Péter és János történetét tanultuk. Igaz, azt mondták nekik az elöljárók: ne beszéljetek többet Jézusról, és nem bántunk titeket. Azt felelték: nem tehetjük.) Hányan megalkusznak a világgal, mások kívánságával, saját lelkiismeretükkel! 

  Mert – érvel tovább Pál apostol - a körülmetélkedés prófétái maguk sem tartják meg a törvényt, csupán azért erőltetik azt rátok, hogy a testetekkel dicsekedhessenek. Azzal, hogy íme, „megtérítettek” titeket, rátok került az Ószövetség bélyege, a törvény követői lettetek. Pedig Istenhez tartozásunknak mindenekelőtt nem testi (azaz külsőségekben megmutatkozó), hanem lelki bizonyságai kell legyenek. Nem vallásos szokások, hagyományok, előírások elsősorban (azoknak is megvan a maguk helye), hanem a Lélek bizonysága, ereje, kegyelmi ajándékai. Az, hogy valaki aláveti magát egy szertartásnak, eleget tesz egy vallási közösség törvényeinek, nem garantálja még azt, hogy az illető önzetlen, segítőkész, megbízható, kedves, jó szándékú, szeretetteljes személy. Egyáltalán nem. Csak az, ha valakiben az az indulat van, ami a testté lett Krisztusban volt, ha valakit Isten Lelke vezérel, és éppen ezért Istennek gyermeke, aki igyekszik megváltó Urához hasonlóvá lenni. Aki nem egyéni ambícióit követi, hanem Isten útmutatásait.

   Pál hangsúlyozza: ő nem sikerekkel, nem az általa alapított gyülekezetek számával akar dicsekedni, hanem egyedül Krisztus keresztjével. Azzal, hogy Isten úgy szerette őt is, hogy egyszülött Fiát adta érte. És valóban ez az a tény, igazság, amit a legtöbbre kell tartanunk, amiről másoknak örömmel és hálás szívvel kell beszélnünk. Ez felülír minden mást, viszonylagossá tesz minden másféle szabályt, ambíciót. A kereszten mi is megfeszíttetünk a világ számára (nem mások mértékéhez szabjuk magunkat), és a világ is számunkra (nem emberek tetszését keressük). 

  Ha megkérdeznék, hogy mire vagyunk a legbüszkébbek, vajon mit említenénk meg? Szakmai sikereinket, anyagi megvalósításainkat, családunkat, mások elismerését? Mindezek rendkívül fontos dolgok. De vajon beszélnénk arról, hogy életünk legnagyobb nyeresége az, hogy Krisztus megváltott gyermekei vagyunk. Pál azt írja a Fil 3-ban: mindent kárnak és szemétnek ítélek Krisztusért.

   Benne pedig sem a körülmetéltség nem számít, sem a körülmetéletlenség (nem a külsőségeket kellene túlhangsúlyozzuk!), hanem csak az új teremtés. Hasonlót olvastunk az 5. fejezet 6. versében,

csak ott másként fejeződik be a mondat. Valójában ugyanarról van szó, másként megfogalmazva. Mi számít egyedül? A szeretet által munkálkodó hit. Hogy tud a szeretet munkálkodni bennünk, hogyan képes áthatni gondolkodásunkat, cselekedeteinket? Ha Isten Lelke újjá teremt. A törvény nem teremt újjá. Ismerteti az elvárásokat (szeresd az Urat, szeresd felebarátodat!), aminek nem tudunk eleget tenni. Isten Lelke erőt ad, hogy Krisztust követve mégis a szeret eszközei legyünk. 

   Egy történet arról szól, hogy egyszer egy rabbi meglátott egy hithű zsidót, aki szombaton – az egész közösség szeme láttára – a háza előtt nagy nekiveselkedéssel fogott neki kutat ásni. A rabbi értetlenkedve kérdezte meg tőle: „miért követed el ezt a felháborító bűnt?” „Azért”, felelte az ember, „mert a fiam a tegnap nagyon gorombán beszélt velem, és jól tudod, hogy a törvényeink szerint ez a kihágás kemény büntetést érdemel. Nos, azért követtem el egy még súlyosabbat, hogyha a Mindenható valakit meg akar büntetni a családunkban, akkor ne a fiam legyen az (aki engem szidalmazott), hanem én… A történet úgy zárul, hogy a rabbi égre emelte a szemét, és így kiáltott fel: látod, Uram, milyen szent gyermekeid vannak! 

  Csak az új teremtés… Énekeltük az egyik este: „új teremtés vagy, vetkezd le a régit”. Pünkösdnek ezt a leglényegesebb üzenetét kell meghallanunk: Isten meg akar újítani Lelke által egyszülött Fia hasonlatosságára. Sok mindent el kell hagynunk ehhez, és engednünk kell, hogy a Lélek egyre jobban átvegye a vezetést életünk, gondolkodásunk, magatartásunk felett. David Brainerd misszionárius írta le: „Rájövök, hogy indiánjaim kezdik fölölteni magukra a szentség ruháit, és mindennapi életük már a kicsiny kérdésekben is kezdi tükrözni a szentséget, amikor megragadja őket Krisztusnak, a keresztre feszített Megváltónak az evangéliuma.” És így folytatta: „amikor a keresztyén ember rájön, hogy kicsoda Krisztus, és mit tett érte kegyelméből, akkor az drámai hatással van rá: nemcsak az üdvösség, hanem a életszentség területén is”.

   Pál egy „aktualizált” áldáskívánással zárja a levelét: békesség és irgalmasság azoknak, akik e lelki szabály szerint élnek… és az egész lelki Izraelen. Nem a körülmetélkedés tesz Isten népévé, hanem a Lélek pecsétje. És személyes vallomásként azt is leírja az apostol - ha már mások testi jelekről vitatkoznak -, hogy ő a Krisztus bélyegeit hordozza magán. Nem tudjuk pontosan, mire. Megjelentek a testén a Krisztus kereszthalálának stigmái? Az egyház történelmében voltak olyanok, akiknek kezén, lábán feltűntek a szent sebek (Assziszi szent Ferenc, Hildegard von Bingen, Szent Margit.) A racionálisabb magyarázat szerint Pál itt a Krisztus evangéliumáért kapott botozások, vesszőzések, megkövezés testén látható nyomaira, hegeire hivatkozik.

  Hordozzuk a Krisztus lelki jegyeit (ez legyen a mi bizonyságtételünk)! Legyen velünk Isten kegyelme! Ámen. 

1 Pt 1, 1-9 (pünkösd I./de.)

1 Péter, Jézus Krisztus apostola Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva Jak 1,1

2 az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen. Róm 1,5; 8,29; Zsid 9,14 

3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, 

4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. 

5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. 

6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, 

7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. 

8 Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, 

9 mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

   A mai ünnepnapon az Újszövetségnek egyik új könyvét kezdtük el olvasni a kalauz beosztása szerint, talán ennek is jelképes üzenete van: Isten Lelke által szüntelenül meg akar újítani minket Krisztusban való hitünkben, egymás iránti szeretetünkben, a békességben, reménységben. Olyan nagy szükségünk van erre! 

   Megtudjuk, hogy ki a levél szerzője, kik az elsőszámú címzettek. A korabeli szokástól eltérően Péter nem hízelgő és túlzó jelzőket használ, hogy „méltóságos”, hogy „kiváló érdemű” és „mindenki által tisztelt”testvérek, hanem a valós helyzetre mutat rá: szórványban élők, jövevények, hogy annál hangsúlyosabb legyen az a kegyelem, hogy Isten ezeket a nem túl fényes körülmények között élő emberek kiválasztotta. Hogyan történt ez a kiválasztás? A Lélek megszentelő munkája által. Ebben a kijelentésben pedig az a nagy pünkösdi igazság tárul fel, amit a HK is megfogalmaz: „Isten Fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt”, eljutva a személyes bizonyságtételig: „hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok.” 

   Isten ma is Lelke által érinti, ragadja meg a lelkünket, hogy felismerjük megváltásunk igazságát (Péter egy ószövetségi rituális kifejezést használ: a Jézus Krisztus „vérével való meghintés”), ua. küldetésünket is, amit itt egyetlen szóba sűrít bele: engedelmesség. Elhangzik mindjárt az elején egy áldás is: kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen. Ha belegondolunk, lelkünk legmélyebb vágya, igénye jut kifejezésre ebben a két szóban. 

    A bevezető sorok után Péter a tulajdonképpeni üzenete kifejtését dicsőítéssel kezdi: áldott! A hálaadás a Lélek egyik ajándéka… Sok panasz, aggodalom, szorongás van az életünkben, emberileg szólva ezek jogosak lehetnek, de a Szentlélek megnyitja a szívünket arra, hogy ne csak azt lássuk, ami a szemünk előtt van. Hogy életünk küzdelmei között jusson eszünkbe az, hogy nekünk erős, győztes Urunk van, a kísértésekben az, hogy senki sem szakíthat el tőle, veszteségeinkben pedig az, benne minden a miénk.

   Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket! A Szentlélek legfontosabb munkája ez. Belső esemény, történés, lelki átformálódás, melynek során egyre jobban kiábrázolódik rajtunk Krisztus. Ha megszületik egy gyermek, akkor valamilyen mértékben hasonlít a felmenőihez. Az újjászületésben Krisztushoz leszünk hasonlókká. Mi a testi megszületés biztos ismérve? Az, hogy az, aki világra jött, élni kezd. Táplálkozik, közösségre van szüksége, fokozatosan kezd végrehajtani bizonyos cselekedeteket (utánozva környezetét). A lelki születésnek is vannak ilyen biztos jelei: éhezzük Isten Igéjét, vágyunk a közösségre, és azt tesszük, amit Krisztustól tanultunk. Vajon ezek jellemzőek-e ránk? Vagy csak félig megszületettek vagyunk?    

   Aki megszületik, az rendszerint bekerül egy családba, egy közösségbe. A Lélek drága ajándéka az, hogy bevezet minket az Isten családjába, amelynek lelkülete, légköre hatása alá kerít minket. (A HK így fogalmaz a Szentlélekről: „aki Krisztusban és bennünk is lakozik”.) Megérteti velünk azt, hogy Isten Krisztus által Atyánk lett, éppen ezért mi gyermeki bizalommal járulhatunk hozzá… És megtanít minket ennek a lelki családnak a házirendjére. Vajon látszik-e rajtunk, hogy lelki értelemben ki a mi szülőnk, ki a mi nevelőnk? Vagy szégyent hozunk mennyei családunkra?!

   Az újjászületés következménye az élő reménység. Az első keresztyén gyülekezet tagjairól olvassuk, hogy örömmel és tiszta szívvel voltak együtt. Pedig külsőképpen nehezebbé vált az életük: lemondtak vagyonukról, elkezdték üldözni őket. Mi volt örömük alapja? Az élő reménység az élő Úrban, aki legyőzte a halált, és feltámadt. A feltámadott Krisztusban való hit a pünkösdi üzenet lényege, közepe. Péter apostol jeruzsálemi prédikációja is ebben csúcsosodik ki. Nekünk feltámadott, élő Urunk van, aki Lelke által vezet, oltalmaz és megtart a nekünk szerzett váltságban (Róm 8, 11). Pünkösd nem a nehézségeket feledni próbáló emberi rajongás, hanem az azokat legyőző, diadalmas isteni erő. 

   Ez a reménység vonatkozik erre a földi életre is. Hiszem (és a Lélek erősít ebben a bizonyosságban), hogy Isten törődik velem mindennapi gondjaim között, nem hagy el, segít, támogat, jó előmenetelt ad.

Ám mindenek előtt az üdvösségre tekint. Péter is ezt hangsúlyozza különösképpen: arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra (4. vers).

   Ez a reménység ott kell legyen a mi szívünkben… Tudom, tudjuk, hogy nem mindenkit érdekel. Nagyon leköti figyelmünket a sok evilági gond, terv, elfoglaltság. (A reformáció korában az embereket a kocsmában is mennyei kérdések foglalkoztatták, ma az embereknek a templomban is földi dolgok járnak az eszében.) 

   Nyilván, hogy sok minden tépázza, próbálja kioltani ezt a reménységet bennünk. Ezért van szükségünk a Lélek segítségére, vigasztalására, arra, hogy szüntelen eszünkbe juttassa azt, hogy kiéi vagyunk, hogy Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre… Akkor is, ha meg-megszomorodunk a kísértések között.

   Milyen jó, hogy ezt leírta Péter! Igen, a hívő, az újjászületett ember életében is vannak kísértések, van csalódás, van szomorúság. Nem felhőtlen boldogság és hallelujázás az életünk. Olykor szomorkodva örvendezünk.

  Azt azonban tudnunk kell, hogy Isten hatalma őriz… Bonhoeffer a kivégzése árnyékában írta meg ismert versét: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve”… Péter a hit próbájáénak nevezi ezt. Úgy, ahogy szeretetünket is sok minden próbára teszi. De az igazi hit, szeretet kiállja a próbát. Nem saját magunkban bízva… A Lélek segítségünkre van a mi erőtlenségünkben (Róm 8, 26). És akkor meg tudunk maradni a hitben, sőt hitünk dicséretre, tisztességre méltónak találtatik. 

   Isten alkalmassá tesz arra, hogy megálljunk előtte. A szülő felöltözteti a gyermekét, és utána megdicséri: jaj, milyen szép a ruhád! Fel akarjuk-e öltözni Krisztust, az ő indulatát?

Péter a bizonyosság hangján állítja: szeretitek őt, pedig nem látjátok. A Szentlélek megtanít szeretni Krisztus, akit nem látunk, de megmutatta örök szeretetét irántunk abban, hogy megváltott. Ugyanakkor megtanít szeretni embertársainkat is, akiket látunk, és talán éppen ezért akad annyi félreértés közöttünk. 

    Az igeszakasz végén a Szentlélek egyik legdrágább gyümölcsére tesz utalás az apostol. A galatákhoz írt levél 5. fejezetében található felsorolásában a második ez: ti. az öröm. Krisztusban, akit nem láttok, de a Szentlélek nyilvánvalóvá, belső élménnyé, igazsággá, valósággá teszi az ő jelenlétét,  kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek. Mennyire hiányzik ez! Hívő emberekként is olyan gondterheltek, aggodalmaskodók, mogorvák vagyunk. Jobban át kell adjuk magunkat Isten Lelkének, hogy betöltsön örömmel. (Kis rajzfilm: gyerekek játszottak önfeledten egy labdával, aztán az egyikük egy óvatlan pillanatban eldugta azt, hogy csak az övé legyen, a labda eltűnése kedvét szegte a társaságnak, hazaszéledtek, de a fiúcska sem lett boldog, egyedül nem tudott igazán játszani.)

   Örülni a Lélek által egymásnak, szeretteinknek, Isten sok áldásának, megváltásunknak és végül üdvösségünknek. Erről az örömről tanítja Jézus (Jn 16, 22): azt senki el nem veszi tőletek. Ezt fogadjuk a szívünkbe! Ámen. 

Úrvacsora 

    Nem is mindig figyelünk a szereztetési ige kezdő sorára: „az Úrtól vettem”. Pál nem ismerte személyesen Jézus Krisztust, hogy ezeket az igéket földi értelemben tőle hallhatta volna. … De maga írja: Isten kijelentette nekem a Szentlélek által. A Lélek munkája által Krisztus tanítása egészen személyessé, jelenléte egészen valóságossá válik. 

Pál ezt a Lélek által kapott krisztusi üzenetet át is adja a gyülekezetnek. A Lélek ajándékait meg kell osztanunk egymással, úgy lesz belőlük igazán áldás. Vajon mit közlünk egymással? Árad-e köztünk a Lélek ereje, békessége, öröme? 

   A Szentlélek minket Krisztusra tanít. Énekeljük: „hogy ne legyen több más senki, csak a Krisztus…” 

Pál is Jézusról tesz bizonyságot, aki vállalva az elárultatást, megaláztatást, szenvedést, halált, megváltott minket.  Az úrvacsorában a Krisztus megváltó áldozata elevenedik fel előttünk. De ez nemcsak múltidézés, hanem a megváltás erejének átélése („hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához” - Fil 3,10).

  Jézus veszi a kenyeret, és azt mondja: ez az én testem…  A Jézus megtöretett testének titkát is a Lélek által értjük meg.  Hogy ő azért fogantatott a Szentlélektől, és született szűz Máriától, vállalta emberi mivoltunkat, hogy úgy, ahogy vagyunk, úgy, amivé a bűn miatt lettünk, elesett emberi mivoltunkban váltson meg minket az üdvösségre. Mondhatjuk: emberi mivoltunkat, testi létünket, földi küldetésünket is Krisztusra vonatkoztatva, a Lélek által láthatjuk helyesen.

   A poharat véve Jézus azt mondja: ez az én vérem, amaz új szövetség. Isten kegyelméről beszél, amit vére által (gondoljunk az Ószövetség engesztelő áldozataira) szerzett meg nekünk. Megfizetett, eleget tett, kibékített Istennel. 

  Lehet-e erről elfeledkezni, efölött napirendre térni, ezt mellékes dolognak tartani. Valójában nem, és mégis ezt tesszük sokszor. Ezt cselekedjétek… és hirdessétek az Úr megváltó halálát, üdvözítő szeretetét, halált legyőző hatalmát és irgalmát. Az úrvacsora nemcsak bűneink bocsánatára, hanem megbízatásunkra is emlékeztet. Ezt cselekedjétek… Adjon nekünk erőt ehhez Lelke által! Ámen. 

1 Pt 1, 10-16 (pünkösd II.)

10 Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, 

11 kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségről. 

12 Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni. 

13 Ezért tehát elméteket felkészítve legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok. 

14 Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, 

15 hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – ti is szentek legyetek egész magatartásotokban, 

16 mert meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” 

   A tegnap arról hallottunk: Péter hálát ad Istennek, aki a Lélek megszentelő munkája által kiválasztotta az övéit (a címzett gyülekezetek tagjait is), és újjászülte élő reménységre. Ez az élő reménység vonatkozik a földi éltre is, de kiváltképpen az üdvösségre, amire Isten hatalma őriz minket hit által, igen, a kísértések között is egészen Krisztus megjelenéséig, akit – igaz - szerettek, akiben örvendeztek is, hiszen benne éritek el életetek célját, kiteljesedését. 

   Pünkösdi üzenetként megfogalmazhatjuk tehát, hogy Isten Szentlelke Isten örökkévaló, kiválasztó kegyelmébe, Krisztus megváltó, üdvösséget szerző szeretetébe kapcsol be minket, ezeket a kimondhatatlan mennyei ajándékokat „aktiválja” bennünk, tesz azoknak személyesen részeseivé. Ez egybecseng a HK tanításával (53): egyenlő örök Isten az Atyával és a Fiúval… engem igaz hit által (ami a Szentlélektől származik) Krisztus jótéteményének részesésé tesz, engem vigasztal, és mindörökké velem marad.  Az Ef 3, 20 Istennek bennünk munkálkodó erejéről beszél, aki által Isten magához vonz, és áldásait akarja közölni velünk, a legnagyobbat is, a Krisztusban megszerzett üdvösséget. 

   Ezt az üdvösséget keresték, kutatták már a próféták is, olvastuk, akik az egész világnak és a személyesen nekünk adott kegyelemről prófétáltak Krisztusnak bennük levő Lelke által. Érdekes ez a megfogalmazás. A Szentlélek munkálkodott bennük, aki valójában Isten akaratát, a Krisztusban megjelenő váltságot jelentette ki nekik. Így lettek részesei (és leszünk mindnyájan) az Isten nagy, üdvözítő tervének. A Szentlélek által Isten Krisztusban elkezdett nagy projektjének az építői leszünk. Az ő munkatársai. Akármilyen különösen hangzik: ugyanaz a szent cél motivál minket is, mint őt. Vajon így van-e ez?

   Az igében még elhangzik a prófétákról, hogy ők nem maguknak szolgáltak, nem az ő idejükben beteljesedő üdveseményekről jövendöltek, amik még földi életükben igazolták, kárpótolták volna őket, hanem – úgymond – nektek szolgáltak, arról téve bizonyságot, ami később Krisztusban teljesedett be, és amiről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által… Ha meggondoljuk, valójában a Péter által megszólított gyülekezetek helyzetében vagyunk. Krisztusban beteljesedtek az ígéretek, mi már ismerjük Istennek üdvözítő akaratát, amit Krisztus véghez vitt, ismerjük az ő golgotai áldozatát, feltámadásának győzelmes igazságát.  Vajon ez betölt-e örömmel, reménységgel, bizalommal? Vajon nem nélkülözzük-e a Szentléleknek mindezt az igazságot szívünkbe író, gondolkodásunkba, tudatunkba beleoltó, abba integráló erejét?

  Vajon az igehirdetésben érzékelhető-e Szentlélek hitelesítő jelenléte, vagy csak cifra, vagy éppen kopott emberi szavak hangzanak el? Nagy dilemmám ez, a tegnap úgy rám nehezedett ennek a terhe. Megrémített az a felismerés, hogy emberi mivoltommal akadálya lehetek az evangélium célba érkezésének. Talán – akaratomon kívül is - unalmassá teszem a világ legizgalmasabb, legfontosabb üzenetét, jelentéktelennek állítom be a világ legéletbevágóbb ismeretét. 

Vajon nem miattam lett olyan közömbös a gyülekezetünk, és nem kell az evangélium olyan sok személynek, fiataloknak, felnőtteknek, nem miattam idegenedtek el az emberek?  Vagy azoknak az életében, akiket látszólag érdekel az ige, miért nem válik igazi örömmé, reménységgé, drága bizonyossággá, ami ott ragyog a tekintetekben, ami kisugárzik rólunk? 

   Az angyalok vágyakoznak az evangélium drága titkaiba betekinteni, ők, akik tökéletes boldogságban élnek, szinte ámuldozva nézik, hogy Isten milyen elképzelhetetlen kegyelmet gyakorol a bűnös emberrel, mekkora örömhírt közöl vele, hogyan avatja be minden értelmet meghaladó üdvözítő terveibe. Értjük, igaz?  Amikor pl. hallunk egy olyan esetről, hogy egy árva, hajléktalan, éhező afrikai gyermeket adoptálnak európai szülők, aki hirtelen a földi paradicsomban találja magát, és minden szépen alakul az életében, akkor mi, akik jólétben, családi körben élünk, szinte irigykedve gondolunk arra: milyen szerencséje volt ennek a gyereknek, mekkora lehetőség nyílt meg előtte! De mi vajon élünk-e a lehetőséggel? Az angyalok ámuldoznak, minket pedig hidegen hagy. 

  Az ige éppen arra buzdít, hogy vegyük komolyan azt, amit Isten tett, amit Krisztus vállalt értünk, engedjük, hogy a Szentlélek megérintse, összetörje és megújítsa a szívünket. Mert különben Isten üzenete csak tárgyi ismeret lesz számunkra, kátés anyag, amit bemagolunk, egy-egy igevers, amit kötelességszerűen elolvasunk, de nem lesz mélyen megrendítő, meghatározó élmény: igen, miattam, helyettem és érettem. A Szentlélek ellenállhatatlanul bevon minket megváltásunk eseményébe (lásd Péter pünkösdi beszédét). Csak egy negatív példával tudom szemléltetni ezt az érintettséget. Valaki elmondta, hogy egyik reggel autóval indult a városba, torlódás volt, a szokásosnál is nagyobb, az egyik útkereszteződésnél látta, hogy karambol történt, már ott is voltak a mentő- és rendőrautók. „Mindenki siet”, állapította meg magában, „csak jussak ki minél előbb ebből a dugóból”… Bekapcsolta a rádiót, aztán megcsörrent a telefonja, a felesége hívta, és közölte, hogy gyermekük, aki nem sokkal előtte barátjával együtt indult munkába, balesetet szenvedett. Hirtelen minden megváltozott, a baleset, amivel nem is törődött, az ő története lett... Az evangélium a mi történetünk kell legyen. 

   Teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben… Ez a reménység be kell épüljön a tudatunkba, ez be kell töltsön, meg kell határozza gondolkodásunkat. Ha kizárólag csak földi célokat hajszolunk, akkor kihull ez a reménység a szívünkből. Talán ezért van az, hogy sokan nem is keresik az alkalmakat, amikor Isten Igéje által ébreszthesse, erősíthesse ezt a reménységet bennük. Nem járnak lelki terápiára. A pünkösdi minivakációban sokkal érdekesebb elfoglaltságokat találnak, mint egyhangú istentiszteleteken részt venni, monoton prédikációkat hallgatni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni. Vajon, miért nem gerjed fel a szívünk, miért nem éljük át azt, amit az első keresztyének (sokat hivatkozunk rájuk): örömmel, tiszta szívvel voltak együtt. 

   Ahogy Péter pünkösdi beszédében, úgy itt is elhangzik (szinte magyarázatként): ahhoz, hogy Isten Szentlelke munkálkodhasson bennünk, betölthessen ajándékaival, ahhoz sok mindennel szakítanunk kell: régi vágyainkkal, életformánkkal, talán kapcsolatokkal is. Aki pl. vasárnaponként részt akar venni az istentiszteleteken, az nem járhat olyan társaságba, ahol minden hétvégén valami más program van. Ha tele van a szívünk mindenféle szenvedéllyel, indulattal, haraggal, akarnoksággal, önteltséggel, akkor nem tudjuk befogadni az Isten ajándékait. Ha egy koldusnak a batyuja degeszre van tömve mindenféle kacattal, és azoktól nem akar megválni, akkor kínálhatják a legértékesebb ajándékokat is neki, mert nem lesz hely azok számára. Az ige a tudatlanság állapotának nevezi ezt. Amikor nem ismerjük az igazi értékeket. Ahogy a kisgyermek… akár az édesanyjától kapott drága aranyláncot is odaadja egy színes üveggolyóért. Kis, mulandó örömeinkért lemondunk Isten nagy ajándékáról. 

   Egy történet arról szól, hogy egy fiatalember együtt mulatozott a kocsmában barátaival, amikor valaki azzal a hírrel érkezett hozzá, hogy a nagybátyja hívatja… Indulatosan válaszolt: az öreg ne zavarja az ő szórakozását, hagyjon neki békét. Utólag kiderült: a mesésen gazdag nagybácsi arra az időpontra rendelt magához egy ügyvédet, hogy unokaöccsére hagyja minden vagyonát, de mivel az nem volt hajlandó megjelenni, más lett az örökös… Mekkora lelki ajánlatokat utasítunk vissza szánalmas, kis kedvteléseinket űzve! Eljátsszuk a mennyei örökséget, és lemondunk az igazi reménységről, békességről. És ami igazán szomorú: itt a földön sem leszünk boldogabbak.

    Ha pedig engedjük, hogy a Szentlélek megérintsen, átformáljon, helyes döntésekre vezessen, akkor ennek következménye az igazi reménység, az üdvösség bizonyossága, a Krisztustól kapott békesség, a lelki ajándékok. És az – az ige ezt hangsúlyozza ki -, hogy szentté leszünk magatartásunkban, cselekedeteinkben. Testvéreim, a Szentlélek munkájának biztos jele az életünkben a megszentelődés.

   Ha Isten Lelke irányít minket, akkor a Lélek szerint élünk (hallottuk). Akkor Isten akaratát, Krisztus példáját igyekszünk követni. Igaz, a Szentlélek által Jézus költözik be az életünkbe, a családunkba. Elképzelitek, hogy beköltözik valakihez az Úr, és ott továbbra is káromkodás, veszekedés legyen, csalás, hazugság, rágalmazás, harag, irigykedés, igazságtalanság? Hogy Krisztussal egy háztartásban élve az emberek tovább folytatják kicsapongó, hitetetlen életmódjukat? Ez lehetetlen!

  Igaz, értitek. Ha Isten Lelke vesz lakozást bennünk, akkor Isten – furcsán hangzik – gondolkodásmódjára, Krisztus lelkületére, indulatára tanít, ösztönöz minket. Bűnös emberek maradunk, de mégis átsugárzik rajtunk Krisztus szeretete, tisztasága, irgalmassága. Akkor kezdődik el a pünkösd az életünkben: a mi örömünkre, mások javára, áldására. És folytatódik az Isten országában. Ámen.

1 Pt 1, 17-25  (pünkösd III.)

    Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején, 

18 tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, 

19 hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. 

20 Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek, 

21 akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen. 

22 Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, 

23 mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. 

24 „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, Jak 1,11

25 de az Úr beszéde megmarad örökké.”Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek.

   Tovább olvastuk a Péter levelét ezen a pünkösdi ünnepen. A tegnap de. igénk azzal zárult: szentek legyetek, mert én szent vagyok… Túl magas elvárásnak érezzük, könnyebb nekünk a sátánt utánozni, a bűn irányába elindulni. De hallottuk: ha Isten Szentlelke munkálkodik bennünk, akkor annak logikus következménye a mi megszentelődésünk. Az ti., hogy életünkön meglátszanak Krisztushoz tartozásunk gyümölcsei, magatartásunkon az, hogy az ő indulatát, békességét, tisztaságát, igazságát képviseljük. Nem jelent ez tökéletességet, de mindenképpen a Lélek ereje előbbre kell vigyen ezen a lelki úton. Az, hogy pl. a gyermekeink tanulnak, távolról sem azt jelenti, hogy mindent tudnak, de ha kitartóak, szorgalmasak, akkor rendre sok mindent sikerül elsajátítaniuk, és ez észrevehető is lesz rajtuk.

   A szent Isten Krisztusban Atyánk lett. Nem tudjuk felfogni ennek a ténynek a horderejét. Ha egy telepi cigánygyerekkel találkoznék, és az azt kiáltaná nekem, hogy „apa”, vagy „apuka”, akkor nagyon fel lennék háborodva. Mit képzel magáról ez a kölyök? És az örökkévaló Istent mi mindnyájan Atyánknak (mennyei Apánknak) szólíthatjuk… pedig sokkal több bűn, gonoszság terheli a lelkünket, mint az említett (ártatlan) gyerekét. Hát nem bámulatos: Istenben nincs személyválogatás!

  A Szentlélek (Krisztus érdeméért) bekapcsol, bevezet minket Isten családjába. És ennek a családnak a jegyei, vonásai mutatkoznak meg rajtunk, ha valóban engedjük, hogy a Lélek irányítson. Bár általában egy család lelki klímája meghatározza a gyermekek lelkületét, tudunk példákat, hogy jó szellemű, istenfélő, a szeretet és bizalom légkörét biztosító családból rosszindulatú, lázadó, ellenséges magatartású gyermekek kerülnek ki. 

   Ezért figyelmeztet az ige: ne szegüljünk szembe Isten Szentlelkével, legyünk Krisztus hűséges követői, szent félelemben töltsük földi vándorlásunkat (mert a célhoz érkezve csak az számít, amit Isten szerint cselekedtünk.) Milyen könnyen, eszméletlen könnyelműséggel megfeledkezünk arról, hogy vándorok vagyunk! Csak maguknak élünk, vágyainknak, kívánságaiknak,  mintha mienk lenne a világ, és korlátlan idő állna rendelkezésünkre. 

   Annál inkább komolyan kell vennünk földi itt tartózkodásunkat, küldetésünket, mert nem veszendő holmin váltattunk meg atyáinktól örökölt, azaz az eredendő bűn hatalma alatt álló hiábavaló életünkből, hanem drága áron, az Egyszülöttnek, a hibátlan és makulátlan Báránynak, Krisztusnak a vérén. Valaki mindenét odaadta, elhagyta a menny dicsőségét, Isten Fiaként végigszenvedte földi sorsunkat, magára vállalta bűneinket, és kínos halállal fizetett meg azokért. 

   Vajon mennyire talál szíven, mennyire rendít ez meg minket? Lehet, azt mondjuk, ezt már százszor hallottuk, de mit ér, ha most százegyedszerre sem érint meg, ha most is közömbös marad a szívünk. Megfigyeltem, kivált a fiatalabbakra jellemző az, hogy nagyon komoly ügyeket is félvállról vesznek, kifiguráznak, elviccelnek. (Hallottam egy régebbi esetet: nagyobb diákok elkövettek valamilyen durvább csínyt, és egyik kisosztályosra fogták, akit nyilvánosan és nagyon példásan megbüntettek, a nagyok pedig közben fuldokoltak a röhögéstől, hogy a másiknak milyen jól ellátták a baját helyettük, és hogy a szerencsétlen mennyire meg volt rémülve.) 

  A Krisztus vére kell égesse a lelkünket, csak akkor tisztíthat meg, és indíthat el az iránta való hála, a benne való hit, a vele való közösség tudatos megélése, az engedelmesség útján. (Történet: befutott az autóbusz, mindenki felgyúródott rá, egy idősebb néni maradt utoljára, neki már nem jutott hely, a sofőr hatalmasat fékezett, a székekben levők is nekicsapódtak az üléstámláknak, a néni előreesett, beütötte a fejét, elkezdett vérezni… egy fiatal nő (aki később elmesélte) segített neki, leszálltak, mentőt hívtak… Arra gondolt: a néni vére valójában mindenkit vádol… hiszen neki ülnie kellett volna, ugyanolyan joga lett volna ahhoz, mint bárkinek, de még a balesete sem hatotta meg az útitársakat, sokan fel sem pillantottak az okostelefonjukból.) 

   Érdemes volt-e Krisztusnak az áldozatot vállalnia? Igen, ő azokért is ontotta vérét, akik közömbösek, akiket áldozata hidegen hagy, és azokért is, akik felismerik abban váltságuk árát, garanciáját.

   Isten örök időknek előtte, a világ kezdete óta kiválasztotta egyszülött Fiát, és az idők végén elküldte – így fogalmaz az apostol – tiértetek. Jellemző Péter levelére ez a személyes ráutalás a címzettekre. Így kell hallgatnunk az igét, akkor hallgatjuk helyesen! 

  Tiértetek, akik általa hisztek Istenben… Igen, a kegyelem mindenkinek adatik, de csak azoké lesz, akik elfogadják. Kik hallgathatják az igét gyülekezetünkben? Mindenki (a választók névjegyzékét kell összeállítanunk a napokban, 480 személy nevét tartalmazza, a gyermekeken kívül), de csak azok hallják, akik eljönnek, illetve akiknek nyitott a szívük. Pedig az Istenben való, Krisztus által lehetővé vált hitünk nagy kiváltság, és nem ki dolgokra tekint. Mert Isten feltámasztotta őt a halottak közül (ez az evangélium közepe, ezt nem lehet kihagyni, elhallgatni), és megdicsőítette, hogy a ti hitetek reménység is legyen. Krisztusra alapozó, biztos hitünk az üdvösségnek benne beleteljesült reménységévé váljon.   

   A Krisztusban való váltságnak, a benne való hitnek, a Lélek munkájának konkrét következményei vannak. Az ünnep mindenik istentiszteletén hallottunk róla. Kissé bonyolultan fogalmaz Péter (csodálkozom, hogy megértették jórészt írástudatlan hallgatói, de valahogy nyitottabb és szomjasabb volt a szívük az evangéliumra, jobban rá voltak hangolódva a lelkiekre), de a lényegét értjük: 

tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek. Szóval: az igazság iránti engedelmességben (mert a mi jóságunk nem önmagában való, hanem Krisztushoz viszonyított, tőle tanult, a neki való engedelmességben megmutatkozó) meg kell tisztítanunk a mi lelkünket. Engednünk kell, hogy a Lélek szele kisöpörjön minden gonosz indulatot, gondolatot, érzést, és mennyei frissességgel töltsön be minket. Akkor leszünk képesek arra - Krisztusra figyelve, a Szentlélek megtisztító, jóra ösztönző erejét befogadva – hogy egymást képmutatás nélkül, kitartóan, tiszta szívből szeressük. Sokat mondóak ezek a jelzők. Képmutatás nélküli: nem megjátszott kedvességgel, negédes mosollyal, nyájaskodva (közben egymás háta mögött…). Kitartó: nem szalmaláng lelkesedéssel, hogy egyik pillanatban átölelem az egész világot, mindenkit szeretek, aztán a következőben pokolra kívánom az embereket, mert elegem van mindenkiből. Tiszta szívből való: mélyről fakadó, minden hátsó szándék nélküli szeretettel, teljes jóságot tanúsítva. Értjük: az ige tőlem kéri, hogy a szívem legyen tiszta. Tiszta szívből akkor is, ha a másik szíve nem tiszta. 

  Erre önmagunkban, saját természetünkből (indulatainkból) kiindulva – tisztáztuk már – képtelenek vagyunk. Isten kell újjászüljön Szentlelkével az ő romlatlan és romolhatatlan Igéje által. Úgy, ahogy a HK is fogalmaz: „Szentlelkével … szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezután őneki éljek”. Arra indít, arra ösztönöz, és segít az engedelmességben is. 

  Ez az ige maradandó. Az ég és a föld elmúlik… Mulandó világban élünk, ezt tudnunk kell… Minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága. (Nekem mindig elszorul a szívem, amikor az első száraz levelek megjelennek a fákon. Alig kezdődött a nyár, és már látni lehullott leveleket. És mindig bánom, amikor elvirágzik az orgona, a gyöngyvirág, a pünkösdi rózsa, a bodza, akác, nagyon szeretem az illatukat. Szeretném, ha mindig nyílnának. Azonban ismerem, és el kell fogadnom a természet törvényét. És hiszem, remélem, hogy jövőre újra nyílni fognak.) De az igében nem ez a fő téma, ezt csak azért említi Péter (illusztrációként), hogy annál hangsúlyosabb legyen az ellentétel: de Istenünk beszéde megmarad örökké. Ez hirdettetik nekünk is, ez által akar Isten minket hitünkben megújítani, megbízatásunkban megáldani, az üdvösség reménységében megőrizni. 

   Segítsen Isten minket Lelke által, hogy helyesen, Krisztus, a szerinte való élet, és a benne adott üdvösség mellett döntsünk! Ámen.                     

1 Pt 3, 8-17 (vas.du., vázlat)

    8 Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak. 

9 Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. 

10 Mert aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; Zsolt 34,13-17

11 forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; 

12 mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul. 

13 De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra? 

14 De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. Mt 5,10; Ézs 8,12-13

15 Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. 

16 Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket. 

17 Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata. 

   Elgondolkoztam azon: vajon melyik szervezet, párt, alapítvány, egyesület foglalná az igében elhangzott tanácsokat, intéseket a statútumába, alapelveinek, szabályrendeleteinek a gyűjteményébe? És kik lennének azok a tagok, akik ezeket a követelményeket tényleg komolyan vennék, és igyekeznének azok szerint élni? Határozottan úgy érezzük, hogy túl magas igények fogalmazódnak itt meg, szinte eszményiek, nem életszerűek. Egy ilyen elvárásokat megfogalmazó, következetesen  érvényesítő szervezet követők nélkül maradna.

   És nekünk, keresztyén embereknek ezek a tanácsok, utasítások szólnak, ezekhez kell valamiképpen mérnünk, viszonyítanunk magunkat. Hogyan tesszük?

    Nem kevesen közülünk közömbösen, önvizsgálat nélkül, külső, érdektelen megfigyelőként, semmi esélyt nem adva az igének, hogy az valóban személyesen megszólítson, elgondolkoztasson minket. 

   Sokan azok közül, akik hallgatjuk Isten igéjét (a többség már ennyit sem tesz meg), azt egyfajta tiszteletet érdemlő, de elvont, követhetetlen tanításnak tartjuk, amit szent és steril hagyományként őrizgetünk, de valójában nem befolyásolja az életünket, döntéseinket.

   Hajlamosak vagyunk arra is, hogy az igének egy sajátos olvasatát, értelmezését dolgozzuk ki magunknak, és ezt az egyéni hitvallást (ami sokszor az eredetinek egy nagyon eltorzított változata) próbáljuk így-úgy megélni, gyakorlatba ültetni. 

   Vagy éppenséggel gyakran hivatkozunk az igére, de magatartásunkba sok képmutatás, kicsinyes emberi indulat vegyül... A leghitelesebb hozzáállás az, amit Pál apostol így fogalmazott meg: felismerem (a kijelentésből), hogy nem a jót teszem, amit akarok. És ezt belső tusakodással teszem, mint aki szívére veszi az ige igényét, elvárását, ua. belátja saját erőtlenségét, hiányosságait. Szüntelen harcban van önmagával, és kéri Isten Lelkének az erejét. 

    Az ige nemcsak igaz, hanem jó is… ezért életbevágó kérdés az, hogy vajon mi azt hajlandók vagyunk-e magunkra alkalmazni, komolyan venni, annak engedelmeskedni.

  Legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, könyörületesek, testvérszeretők, alázatosak… Mégha angyalokkal élnénk is együtt, akkor is nehéz lenne. Hozzánk hasonló gyarló emberekhez így viszonyulni pedig szinte képtelenség! Azonban ez az igei, krisztusi etalon… Erre kell törekednünk, ha hozzá hasonlók akarunk lenni. Az ő szava, Szentlelke erre ösztönöz. (Ha mások nem is ezt az utat követik.) 

   Ne fizessetek gonosszal a gonoszért, gyalázkodással a gyalázkodásért… Krisztus Urunknak a Hegyi beszédben elmondott tanítása visszhangzik itt. És az indoklás: arra hívattatok, hogy áldást örököljetek. Az áldás emberi eszközei kell legyetek. A gyűlölködés, harag, bosszúállás a zsigereinkben van, ahhoz nincs szükség lelki erőre. Az igazi lelki teljesítmény az, ha a minket körülvevő, vagy éppen a minket érő gonoszság ellenére is a jót tudjuk cselekedni. Mindig a nehezebb út visz előbbre, magasabbra. Vajon milyen belső indíték motivál minket? Milyen energiaforrásból táplálkozik a lelkünk? 

   A következő intéshez Péter a 34. zsoltárt: aki szereti az életet, és jobb napokat akar látni, őrizze meg nyelvét a gonosztól. Sokat rontunk, sok bajt okozunk a beszédünkkel: magunknak, másoknak…

Jó lenne az ige láthatatlan szűrőjét felszerelni a szánk elé: csak azt kimondani, ami hasznos, ami épületes, ami igazságos, ami jóra visz! Az is kérdés, hogy mi mit hallunk meg, mi az, ami „megmarad a fülünkben”: amit embertársak talán rosszindulattal mondanak, vagy amit Isten jelent ki rólunk. (Gyerek ment haza az iskolából azzal, hogy csúfolják… Az édesanyja azt mondta neki: te mindig arra figyelj, az maradjon meg benned, amit tőlem hallasz…)

  Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, el kell fordulnunk a rossztól…  A rossz bennünk van, kísér minket, mint az árnyékunk. Le kell győzzük, hogy a jót tehessük!  Ahhoz, hogy valaki ne jöjjön templomba, semmit nem kell tennie. Ahhoz, hogy elérkezzék, sok mindent. A haragvás magától megy, a megbékélés nehéz lelki kihívás. A háborút (pedig óriási áldozattal és pusztulással jár) gyerekjáték elindítani, de a világ legokosabb, legbefolyásosabb emberei nem képesek megállítani. 

   Isten szeme, irgalma az igazakon van – jó ezt tudni, hinni. Ha szenvedünk is, az Úrral együtt hordozzuk. Ítélő arca pedig a gonoszok ellen fordul. Nem mindig látjuk a gonoszok bűnhődését, de hisszük, hogy Isten igazsága nem fog szégyenben maradni.

  Valójában az emberek is értékelik a jót (a lelkük mélyén), ám vannak olyanok, akiket semmi sem hat meg. Szoktam mondani, ha valaki a gyermekét áldozná fel értük, azzal sem tudná rosszindulatukat, bizalmatlanságukat eloszlatni… Az ige vigasztal ebben az esetben is: ha szenvednetek kell az igazságért (vigyázzunk, itt nem a mi igazunkról van szó… mert mindenki azt állítja, hogy igaza van, én még senkivel nem találkoztam, aki azt hangoztatta volna: „jaj, sajnos nekem nincs igazam”), szóval ha ártatlanul szenvedtek is Krisztus igazságáért, akkor is boldogok vagytok (Pál és Szilász Filippi börtönében  zsoltárokat énekeltek, kiváltságnak tartották, hogy szenvedhetnek Krisztusért. A kommunista időben mondták: a börtönbüntetés a becsületes és jellemes embereknek kijáró kitüntetés volt.)  Ne ijedjetek meg, ne féljetek… Az Úr tanúi az ő védelme alatt állnak. 

   Hanem Krisztust tartsátok szentnek (szenteljétek meg) a szívetekben. Ez a lényeg. Úgy élni, hogy Krisztus nevét meg ne szentségtelenítsük mások előtt, hanem dicsőítsük őt. Szép gondolat, de súlyos kérdés is: vajon úgy élünk-e mindennapjainkban, munkánkat végezve, családunk körében, hogy nyilvánvaló legyen Krisztus szeretete, szentsége, diadalma? Megszenteljük-e őt szívünkben és mások előtt is? Ha ő lesz a legnagyobb bennünk, akkor az ő akarata is az első helyre kerül. Akkor igyekszünk mindenben a kedvében járni. Jól esik, ha látjuk, hogy gyermekeink kimondottan a tetszésünkre tesznek valamit, és nem önfejűen, csakazért is másként, mint ahogy elvárjuk.

   Ez egyben bizonyságtétel is: legyetek készek számot adni a bennetek levő reménységről. Hogy a Krisztuséi vagytok, akár éltek, akár haltok. Nem tudom, megszólal-e ez a reménység bennünk, sugárzik-e rólunk? Talán azért jelentéktelenednek el közösségeink, mert nem nyilvánvaló ez a reménység bennünk. A világ közöttünk is csak a széthúzást, csak emberi ambíciókat látja. Olvastam: ez egyháznak nem reklámozni kell Krisztus békességét, hanem képviselni és másokkal megosztani.

   A bizonyságtételnek szelíden és tisztelettudóan kell hangoznia. Nem ítélkezve, nem fölényeskedve, rendreutasítva, kioktatva. Gyakori hibája ez a keresztyéneknek. Az igazság birtokosainak tudva, képzelve magukat, ebben a szerepben tetszelegve… Pedig nem ez a krisztusi példa. Ha nem magunknak, hanem az ő ügyének akarunk győzelmet, akkor a gonoszság, a vádaskodások elleni harcunk is hozzá illő, tőle tanult, szerinte való kell legyen. Így szégyenülnek meg az ellenségeitek, akik gyalázzák Krisztusban való példás életeteket.

  Mert jobb a jót, mint a gonoszt téve szenvedni. Értitek: a Krisztus követése, jó cselekvése nem óv meg a szenvedéstől. Sőt! Sok esetben éppenséggel szenvedéssel jár. De ezt a szenvedést (gúnyolódás, megkülönböztetés, kirekesztés, hátrány, bántás, stb.) jó lelkiismerettel, hittel, reménységgel és békességgel lehet hordozni, mert ez az Isten akarata, és ebből jó, áldás származik.  Ámen.       

Jn 14, 27 (ifióra vázlat)

A békesség:

1. ajándék 2) Jézus adja 3) másként, mint a világ 

Háromféle békességet kapunk: lelki békét, kapcsolati békét, érzelmi békét.

1. Magunkban 

Békességünk van Istennel. Az út önmagunkhoz Istenen keresztül vezet. 

Gyümölcsei: megelégedés, elfogadás, hála, öröm, bűnbánat, megbocsátás, kiengesztelődés (ha dúlok-fúlok, sértődött vagyok, haragszom, neheztelek, akkor nem lehet békesség a szívemben),

Hit, félelmek, aggodalmak legyőzése, bizalom, ráhagyatkozás… 

Történet: gyerek, aki a viharba került hajón egészen nyugodt maradt – apja volt a hajóskapitány mellett. Egy fotó: háborúban súlyosan megrongálódott ház eresze alatt egy madár fészket épít.)

És egyik legfontosabb: a reménység (jövendő dolgainkra nézve a mi hűséges Istenünkben és Atyánkban)

2. Körülöttünk, szűkebb környezetünkben

Ez a mi felelősségünk, úgy fel tudjuk húzni, cukkolni egymást, vagy panaszkodásunkkal, negatív hozzáállásunkkal másokat az aggodalmaskodásra hangolunk, jó lenne kiegyensúlyozottságot, derűt sugározni, biztos álláspontot, értékrendet képviselni (Pál magatartása a süllyedő hajón), korrekt magatartást tanúsítani, segítőkésznek lenni. (Vannak emberek, akik konfliktuskeltők, kritizálók, mindig baj van körülöttük – ha lehet, kerülnünk kell őket. Amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek…)

3. A világban 

Ez bonyolultabb kérdés. Tkp. a „legmagasabb szinten” is ugyanazok a problémák jelentkeznek (csak más méretekben), mint szűkebb körben: nagyravágyás, hatalomféltés, bosszúvágy, büszkeség, dicsőségvágy. Gonosz, önimádó emberek gonosz eszméket, ideológiákat terjesztenek, amikkel sokakat megtévesztenek. Pl. Oroszországban a lakosság 80%-a támogatja a háborút. Mert bemagyarázták nekik: hogy ez a nemzet érdeke, büszkesége. Így működik a hazug háborús propaganda, uszítás, hangulatkeltés (a piszkos ügyeket piszkos eszközökkel, módszerekkel intézik ). Vigyáznunk kell:  nem esni csapdába, nem engedni befolyásolni magunkat. Belső értékrend, tisztánlátás, hit, Isten törvénye (nagy békességük van, akik szeretik törvényedet – Zsolt 119, 165).

A háborúk a szívekben kezdődnek: vigyázni a magunk körében, családjában, kis közösségekben: nem szítani az ellentéteket, nem rosszat mondani, tenni (egyetlen ember képes polgárháborút kirobbantani), nem ellenségeskedni.

Néhány idézet: 

Amint harmóniát teremtettél önmagadban, megjelenik körülötted is. 

A boldogság nem az, amikor nincsenek problémáid, hanem az, amikor a problémáid ellenére sem vagy hajlandó boldogtalan lenni.

„Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14:27)

„Lelkünk békességét nem a hitünk szemlélődéséből merítjük, hanem Attól nyerjük, Akiből – ha hitünk a ruhája szegélyét érinti – csodálatos erő áramlik belénk.” (Spurgeon)

„A legjobb orvosok: dr. Elégedettség, dr. Higgadtság és dr. Jókedély.” (Spurgeon)

„Ha békességre vágyunk másokkal, le kell mondanunk az önérdekről. Csak ekkor lehetséges a béke.” (Frank C. Laubach)

„Hirdessük Krisztus békéjét úgy, amint Ő tette. Ő körüljárt jót cselekedve; nem hagyta abba a szeretet gyakorlását azért, mert a farizeusok és mások gyűlölték, vagy megkísérelték elrontani Atyja művét. Csak egyszerűen körüljárt jót cselekedve.” (Teréz anya)

A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek. 

A háború nem válasz a háborúra, a háború nem vet véget a háborúnak. A háborúnak csakis a béke vethet véget.

2 Pt 1, 12-21 (vas. de.)

    12 Ezért ezekre mindig emlékeztetni foglak titeket, bár ismeritek mindezt, és a megismert igazsághoz szilárdan ragaszkodtok. 

13 De helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. 

14 Mert tudom, hogy hamar leteszem porsátoromat, amint a mi Urunk Jézus Krisztus is kijelentette nekem. 

15 Igyekszem azonban, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekről. 

16 Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. 

17 Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, Mt 17,1-5; Mk 9,2-7; Lk 9,28-35

18 mi hallottuk ezt a mennyből jött szózatot, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. 

19 Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg felvirrad a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. 

20 Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, 

21 mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek. 

    Igeszakaszunk első verseiben háromszor hangzik el az emlékezés, emlékeztetés szó. Az egész Szentírásban kulcsfontosságú kifejezés ez. Az Ószövetségben parancsként fogalmazódik: emlékezz vissza arra, hogy mit tett az Úr veled, emlékezz vissza az egész útra, amelyen hordozott (5 Móz 8). Vagyis: emlékezz az ő csodáira, az ő irgalmára, légy tudatában annak, hogy ő „kegyelembe fogadott”, legyen ez hited, bizodalmad alapja, identitásod része. Sorsodat nem a vak véletlen alakítja. Nem bolygó porszem vagy ezen a világon, mert valaki kiválasztott, valakinek terve van veled, és nagy dolgokat tett érted… Ugyanakkor Isten népének emlékeznie kellett az ő parancsaira, törvényére, a tőle kapott megbízatásra is.

   Az Újszövetségben is hangsúlyos: nekünk, Krisztus követőinek nem szabad elfejtenünk, hogy nem aranyon vagy ezüstön váltattunk meg, hanem valakinek a személyes áldozata áll szabadulásunk hátterében. Meg kell emlékeznünk arról, hogy a mi Urunk, aki meghalt értünk, feltámadt a halottak közül (2 Tim 2,8), és szüntelen emlékeznünk kell arra, amit ő tanított, amiben példát adott, hogy szerinte éljünk. Az emlékezés nemcsak múltidézés, hanem bekapcsolódás Krisztus soha el nem múló szeretetébe, Isten üdvözítő tetteinek a folyamatába. 

   Az elfeledkezés az eltávolodást, az elszakadást jelenti, a hűség feladását. Jób könyvében, Jeremiás prófétánál olvasunk arról, hogy a nép elfeledkezett Istenéről, és ezzel igazi reménységét dobta el magától. 

   Érdekes: a Bibliában nemcsak arról olvasunk, hanem nekünk, embereknek, emlékezni kell, hanem arról is, hogy Isten is megemlékezik az ő irántunk való kegyelméről… Az 1 Móz 30-ban olvassuk: megemlékezett Ráhelről, megnyitotta méhét… De visszatérő refrén: Isten megemlékezik szövetségéről, irgalmáról. Kérésként is gyakran elhangzik (pl. a Zsoltárok könyvében): emlékezzél meg jóvoltodról. Az Újszövetségben a jobboldali gonosztevő mondja Jézusnak: emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban. Ne felejts el engem!   

   Emberi kapcsolatainkban is fontos szerepe van az emlékezésnek… Fáj, ha barátaink, rokonaink, ismerőseink elfeledkeznek rólunk, ha magunkra maradunk, fáj az, ha elfelejtik, hogy segítettünk, hogy jók voltunk hozzájuk, hogy áldozatot vállaltunk értük… Sokszor átéltük ezt a csalódást. (Idős mv-i néni mondta el: nem volt saját családja, de volt egy fogadott unokája, tkp. elvált unokahúgának a fia… Hosszú éveken át ő rendezte, vigyázott rá, iskolába járatta, tanult vele… Aztán felnőtt a gyerek, és nagyon elfoglalt ember lett belőle, évente egyszer-kétszer keresi fel. Nincs ideje rá. Elfelejtette, hogy ő mennyi időt szánt rá.) Van megjátszott, hazudott felejtés is: amikor valaki valakire nem akar emlékezni… Egyik lp. írta le: kommunista börtönbe került, az egyik vallató tisztben felismerte falustársát, akinek a családját szülei annak idején még támogatták is, de a tiszt teljesen idegenként kezelte őt… 

   A felejtés a természetünkben van. Van hasznos felejtés is… pl. ha sérelmeinket, haragunkat, csalódásainkat ejtjük ki a memóriánkból (ez, sajnos, ritkán történik meg). Ám van, amit észben kell tartanunk, amit szívünkben kell őriznünk. Saját érdekünkben. Isten jóságát, irgalmasságát, amivel felemelt, amivel hordozott. A jót, amit másoktól kaptunk. Valahogy fordítva működünk: a rosszat őrizgetjük görcsösen a tudatunkban, a jóról hajlamosak vagyunk elfeledkezni. (Állítólag zajlanak a kísérletek, hogy az emberi agyból ki lehessen törölni a rossz emlékeket. Nem tudom, fog-e sikerülni. Szükségünk van emlékeinkre, ám az sincs rendben, ha azok egyrésze állandóan úgymond „irritációt”, „gyulladást” okoz, indulatot, haragot ébreszt bennünk, és így  lelki egészségünkre veszélyessé válik.) 

  A jóra való emlékezés hálára kötelez. Ezért kényelmesebb elfelejteni azt, hogy valaki segített, felkarolt, támogatott. Az emberek nem szeretnek lekötelezettek lenni, mert az – ami megítélés szerint - a gyengeség jelének számít. Akkor inkább túllépünk a tényeken, úgy teszünk, úgy viselkedünk, mintha nem tartoznánk… tisztelettel, figyelmességgel, elismeréssel (általában a könnyebb, a komfortosabb utat választjuk). Olyan nehezen mondjuk ki: sok mindent köszönhetek ennek vagy annak a személynek. És Istennek mindenek előtt. Magunknak akarunk mindent tulajdonítani.  (Képzeljük el: egy fiatalember víg kedvű, előkelő, elegáns társasággal „fesztiválozik”, és véletlenszerűen összefut az egyszerű megjelenésű szomszéd bácsival, aki gyermekkorában annyit segített neki… Hát nem lenne kínos köszönni, kezet fogni, hát nem könnyebb úgy tenni, mintha nem vette volna észre!)   

  Emlékeztetni akarlak az igazságra, írja Péter (a nagybetűsre is gondolunk, mindarra, amit Krisztus tett értünk), bár ismeritek azt, és szilárdan ragaszkodtok is hozzá. Mégis ébresztgetem a lelketeket, hogy meg ne hátráljatok, el ne bizonytalanodjatok, hogy kitartsatok.  Igen, Isten igéje ezt a „motivációs” munkát végzi közöttünk… Emlékeztet arra, hogy kik vagyunk önmagunkban, és kicsoda Isten számunkra. Ha valóban tudatában lennénk ennek, akkor sok mindent meggondolnánk, átértékelnénk, másként tennénk… Hányan kezdték úgy a mai napot (az év leghosszabb nappalai ezek), hogy át sem suhant rajtuk, hogy ünnep van, hogy jó lenne Istenre figyelni, neki hálát adni! 

    Jézus azt mondja búcsúbeszédében: a Szentlélek eszetekbe juttatja mindazt, amit én tanítottam nektek. Azt, hogy én veletek vagyok minden napon. Az asszonyok a húsvéti történetben visszaemlékeztek a Jézus szavaira (Lk 24,8). Újból hangsúlyozom: nem csupán régi történetekre gondolunk vissza, hanem arra a megváltó szeretetre, amire mindig, most is számíthatok, ami ma is megújít, erőt ad.  Emlékezni az is jelenti, hogy „szem előtt tartani”, figyelni rá, számolni vele, bízni benne. Érdekes: az emlékezés a jövő fele is tekint. Jézus mondja búcsúbeszédében: Ezeket pedig azért mondom nektek, hogy amikor eljön ez az óra, emlékezzetek rá: én megmondtam nektek (Jn 16,4).

  Mo-i vendégek jártak nálunk, feljöttünk a templomba is, elmondták, sok szép templomot látogattak meg Erdélyben, és olyan jól esik nekik látni, hogy „itt milyen szépen őrzik az emlékeket”… De – testvéreim – ennél azért több a dolgunk, a megbízatásunk, a rendeltetésünk. A templom – Isten őrizzen – nem egy szépen rendben tartott múzeum, hanem a találkozás, az élő ige meghallásának a helye kell legyen, ahol Isten szüntelen emlékezetet arra, hogy az övéi vagyunk. Sajnos, sokak számára csak emlék: ott kereszteltek, ott konfirmáltam… és annyi.   

  Emlékezzetek meg azokról, akik Isten igéjét hirdették nektek (Zsid 13,7), akik példát mutattak, akik Krisztus fele indítottak el titeket… Egy kiélezett, egzisztenciális helyzetben beszél erről Péter… Azért tartom kiváltképpen fontosnak, hogy emlékeztesselek, mert hamar le kell tennem porsátoromat (utalás a Jn 21-re?). Az élet, a szolgálat végéhez közeledve még fontosabbá válik az igazi értékek számbavétele. Mi volt a küldetésem, mi marad a leglényegesebb, mi a reménységem? Mi az, amit utolsó üzenetként a rám bízottak lelkére szeretnék kötni? Mi mit válaszolnánk ezekre a kérdésekre?     

  Péter nem magának akar emlékezetet szerezni, hanem Krisztusnak. Nem arról akar gondoskodni, hogy az ő emlékét őrizzék, hanem hogy ne feledkezzenek arról, hogy kiben hisznek. Szavai azt üzenik: nekem egyetlen feladatom van: hogy róla szóljon, rá mutasson, rá emlékeztessen az életem. A végső búcsú idejének közeledése különös súlyt ad a bizonyságtételnek.

   Azt szeretném, hogy elköltözésem után is élő módon emlékezzetek az Úr szavaira. Nemcsak egy szemtanú vallomása miatt, hanem azért, mert amit hallottatok, azt valóban elfogadtátok, és szívetek bizodalmává vált. 

   Lesz-e gyülekezetünkben, aki emlékezzen Isten dolgaira? Lesz-e, aki összegyűljön az Úr napján, aki Krisztus tanítására figyeljen? Gyermekeink, unokáink? Mintha egy törés lenne tapasztalható… 30 évvel ezelőtt sokkal inkább együtt voltunk… Megkoptak a soraink. Közömbösekké váltak egyháztagjaink.   

   Péter azért tartja személyes küldetésének, hogy a szívekbe vésse az evangélium igazságát, mert ő szem- és fültanúja volt annak… Az evangélium az életről szól (kell-e nekünk ez a gazdagság, öröm, békesség, vagy másban keressük, máshol hajszoljuk?). Nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek Krisztust, az ő hatalmát, hanem hiteles tanúkként, mint akik hallottuk és láttuk őt. 

    Bizonyságtételében Péter a Jézus dicsőségére fókuszál (igen, ő a megfeszített Úr, aki azonban feltámadott, aki megdicsőült), az ő mennyei küldetése kinyilatkoztatásának történetére utal vissza, a megdicsőülés hegyén történtekre. Isten ottani kijelentésével az egész világnak végérvényesen bemutatja Megváltóját. „Az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm.” Ezt a Fiút kell nekünk szeretnünk, ha Isten kedvében akarunk járni. Érte minden megkapunk. 

   Azon morfondíroztam magamban: ha maga Péter jelentkezne be hozzánk prédikálni a jövő vasárnapra, vajon hogyan reagálnának azok, akik soha nem jönnek. Vajon azt mondanák: gyertek, hallgassuk meg. Hiszen látta Jézust. Ott volt a keresztre feszítéskor, a feltámadás csodájánál.  Vajon a Péter bizonyságtételére kik lennének kíváncsiak? Persze, összehasonlíthatatlanul kisebb van itt Péternél, de az ige által Péternél összehasonlíthatatlanul nagyobb szól hozzánk. Mi hallottuk… Az igéből mi is halljuk… Ne a bizonyságtevőkre, hanem a bizonyságtételre figyeljünk! 

  Bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet… Mit tartunk biztosnak ebben a bizonytalan világban? Anyagiakat, sikereinket? Mások véleményét? Jó, ha felfele figyeltek – és sokatmondó a hasonlat -, mint sötét helyen világító szövétnekre. A prófétai szó nem a teljes világosság (akkor már a mennyországban lennénk), hanem bizonyságot tesz a világosságról. A lámpás a Nap egy piciny szikrája, kis hírnöke. De ugyanazt a fényt képviseli… Most még csak töredékesen látjuk, egyszer majd annak tökéletességében lesz részünk. 

   Péter azt is tisztázza: az Írásban egyetlen gondolat sem ered önkényes prófétai magyarázatból… Nem saját akaratból, ambícióból, hanem Szentlélek által szóltak Isten szent, választott emberei… Az Isten kijelentése a kegyelem, a megváltás igazságáról nem emberi okoskodás, vita tárgya, hanem a Szentlélek „szakterülete”. Nyissuk meg szívünket, fogadjuk be, hogy megmaradjunk a hitben, szeretetben, reménységben! Ámen. 

1 Móz 1, 1-25 (bibliaóra, vázlat)

    A teremtés történetét olvastuk… a Biblia első sorai ezek. A „kezdetben” szó („börésit”) nem Isten létezésére, hanem a teremtésre vonatkozik… Az 1 Móz latin neve Genesis, ami eredetet jelent, magyarul a Teremtés könyvének is szoktuk nevezni.

   Erőteljes mondat ez: „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. A Biblia – tudjuk – bizonyságtétel, amit élő személyek fogalmaztak meg az örökkön Élőről, a mindenható Istenről, az ő csodálatos tetteiről.

  Ezek közül az első a teremtés. Valójában – végigmenve az időn – a mi létezésünk is akkor dőlt el. 

Hívő emberekként a személyes teremtést valljuk (kreacionisták vagyunk): hogy a látható és láthatatlan világ eredete, ami életünk is egy végtelen hatalmú, tudású és irgalmasságú személy, Isten teremtő akaratára vezethető vissza. Természetesen – ez köztudott – vannak más vélemények is (evolucionisták – a teremtésben van egyfajta folyamatosság, evolúció). A Zsid levél írja: hit által értjük meg (11,3). Hit által értjük meg, hogy a hitetlenek ezt nem értik. (Valaki azt mondta: nekik legalább annyira hinni kell a véletlenben… Történet: egy hívő tudóst kérdezett meg ateista társa: honnan van ez a szép földgömböd? Ja, csak úgy találtam a tenger partján, szerintem véletlenül formálódott ki az évezredek során. A másik sértődötten reagált: viccelsz? Erre emberünk így válaszolt: ha képtelenségnek tartod, hogy az eredetinek gyatra utánzata véletlenül jöjjön létre, akkor hogy gondolod ugyanezt a csodálatos Földről!) 

   Az Ószövetség a teremtésre egy külön kifejezést, igét használ (barah), aminek csak Isten lehet az alanya, a cselekvője. Ez mindig valami addig nem létezőnek az életre hívását jelenti. A teremtéstörténetben 3-szor fordul elő ez az ige: 1) az eget és a földet, 2) az állatokat, 3) és az embert… A teremtésben egy sorban vagyunk… a megváltás tesz különlegessé minket (erről később).   

   Nem tudjuk, hogy ez a kezdet mikor volt. A tudósok az ősrobbanás időpontját 13,8 milliárd évvel ezelőttre teszik. Isten felhasználja a kozmológiai, fizikai, kémiai törvényeit, mint saját eszközeit (az embert az általa teremtett földből formálja… anyagi értelemben tényleg egy kupac hamu vagyunk), de nem a fizikai és kémiai vak, véletlen események hozták létre a világot, hanem valaki tudatosan, szándékosan, szeretettel, kegyelemből teremtette azt. Ha Isten szeretet, akkor minden, amit tesz,

 az ő szeretetéről vall. Az Úr szeretetével tele van a föld (33. zsoltár). Ez azt is jelenti, hogy Isten nem csak úgy próbából, hanem valami biztos céllal teremtette ezt a világot. Azt jelenti, hogy benne nekünk is feladatunk, megbízatásunk van.

    Amikor itt égről és földről hallunk, akkor gondolhatunk a látható és láthatatlan világra, vagy lakóhelyünkre, a mi bolygónkra, és az azon kívül álló világra, univerzumra (az ember próbálkozik meghódítani azt… (galaxisunk, a tejút 100.000 fényév … a világmindenség több milliárd galaxisból áll… a látható világegyetem méretét 90 milliárd fényévre becsülik… elképzelhetetlen… Isten nem kicsiben gondolkozik, minden elképzelésünket felülhaladja …mily nagy vagy te!!!  A testünk 37 billió, azaz 37 ezer milliárd sejtből áll).

   Ekkor csodálkozunk rá arra, hogy ez a hatalmas Isten ilyen csodálatosan megkülönböztetett (139. zsoltár). Tudott rólunk, mielőtt az anyaméhben megalkotott. Az idők kezdetén (sőt örök időknek előtte) benne voltunk üdvözítő tervében.

  Folyamatosságot figyelünk meg… a föld kietlen és puszta volt… (ahogy a legtöbb bolygó élhetetlen), és sötétség volt a mélységek fölött. Az Isten által teremtett anyag önmagában ennyit tud kínálni. Lelki értelemben is, Isten nélkül ez van: mélység és sötétség. Milyen mélység, sötétség van egy diktátor lelkében!

   Akkor Isten szólt, és világosság lett a teremtett, anyagi világban. Ez utal a lelki világosságra is, az Istennel való közösségre. (Mert Isten világosság, és nincsen benne semmi sötétség – 1 Jn 1,5). Isten világossága, jelenléte Krisztusban jött el. Ő volt a világosság, aki eljött erre a világra. A 2 Kor 4,6 is erről beszél: Isten, aki azt mondta: a sötétségből világosság ragyogjon fel, ő gyújtott világosságot a szívünkben… Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Az nem keveredhet. A bűn a tisztasággal. 

  Aki Krisztusban van, új teremtés az (2 Kor 5, 17). Isten nemcsak teremtett, hanem Krisztusban, a megváltás által újjá is akar teremteni.  Gal 6,15 – csak az új temetés számít. A régit a bűn miatt elrontottuk (bár szabályai érvényben maradnak, a teremtés rendje, Isten akarata, pl. Mk 10,6 – férfiúvá és nővé alkotta). Egy példa: a rabszolgát születése csak a szolgaságra, a nyomorúságra jogosítja fel, egy nehéz, gyötrelmes életre… de ha valaki megváltja, akkor új, szabad életet kezdhet. Minőségében ez egészen más. Igazi élete ekkortól kezdődik. Az első keresztyének ezért váltottak ünnepet: az ószövetség népe a teremtésre emlékezett, az újszövetség népe a megváltásra. 

  Az 1 Pt 1,20 szépen mondja Krisztusról. A világ teremtése előtt kiválasztatott, az idők végén megjelent értetek. 

   Azt is tudjuk, hogy ez a látható világ véget ér. Nagyon szemléletesen fejezi ki ezt a Zsid 1, 10-12 (megavulnak, mint a ruha). A régiek ingyen sem említtetnek. Az ég és föld elmúlnak… de az én beszédeim, amelyek az üdvösségről szólnak, megmaradnak (Mt 24,35).

   Isten nevet is ad… a teremtett valóságnak. Ő a gazdája, a létrehívója. Szavával teremti és nevezi meg.

Kiskutyát kapunk, nevet adunk annak. Mi vagyunk a gazdái. Uralmunk alá tartozik. 

Nincs még Nap és Hold, mégis reggel és este lesz… teremtési periódusról, szakaszokról van szó. Isten tudatosan, módszeresen alkot…  Aztán égboltozat (firmamentum), szárazföldet, tengereket… Itt hangzik el először: látta Isten, hogy jó! (Látták, hogy szép a gyermek…) Minden az ő teremtő szándéka szerint alakul. Isten tudta, hogy mi fog történni, mégis örült… elsősorban nekünk. Biciklizni tanítjuk gyermekeinket, tudjuk, hogy ez mit jelent, mit eredményez, mégis örülünk, amikor elkezd egyedül gurulni. Isten örül teremtett világának, szereti azt. 

  És maghozó növények, füvek és fák jelennek meg… élővé, széppé tették a teremtett világot… 

Világító testek… amik elválasszák a nappalt az éjszakától… A földi életritmus meghatározói… Nap, a Hold járása, csillagok, forgása keretezi földi életünket, időnket. 

   Állatok teremtése… megáldja őket. Megdöbbent… az életet továbbadó, továbbplántáló erőt adott nekik. De egyedül belénk, emberekbe oltotta bele a lelki élet, az üdvösség vágyát. Munkálkodjatok a kenyérért, ami megmarad örökre. Isten örök életet adott nekünk, ez pedig az ő Fiában van (1 Jn 5).       

Mk 1, 14-20 (vas.de., vázlat)

 14 Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: 

15 Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! Dán 7,22 

16 Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; 

17 és így szólt hozzájuk Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket. 

18 Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. 

19 Amikor egy kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban; 

20 és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána. 

   Az Újszövetségből a Márk evangéliumát kezdtük el olvasni… A bibliakutatók szerint ezt az evangéliumot írták le először. Stílusára, elbeszélésmódjára a rövidség és tömörség jellemző. Márk a lényegre összpontosít… egyszerűen, cifrázás nélkül fogalmazza meg üzenetét. Az evangélium központi témája Jézus Messiási küldetése… ez tükröződik csodáiban, tanításában és különösen kereszthalálában. 

   Mai igeszakaszunkban arról értesültünk, hogy Jánost fogságba vetették… pedig nem követett el semmiféle bűncselekményt, és nagyon következetesen kiállt az igazság mellett. Éppen emiatt került bajba. Az Ószövetségből (a bibliaolvasó kalauzt követve) éppen a bűnbeesés története van soron… Döbbenetes abból felismerni (de saját tapasztalatainkból is tudjuk), hogy a bűn nem elszigetelt esemény… hanem a futótűzhöz hasonlóan terjed az emberek, a közösségek életében. Az Ádám és Éva esetében az engedetlenséget hazugság követi, majd vádaskodás, egymás hibáztatása, megszületett gyermekeik közötti féltékenység, ellenségeskedés, gyilkosság.  Keresztelő János valójában a Heródes gonoszsága miatt szenved fogságot, majd mártírhalált. Kegyetlen dolognak tűnik ez, mégis ebben is – a bűn minden grasszálása, pöffeszkedése ellenére - Isten terve valósul meg.  János útkészítő volt, sokan hallgatták őt, most pedig a bebörtönzését követő döbbenet után az emberek figyelme az általa hirdetett Jézusra irányul. Egyik lp. mondta: a földet, ahhoz hogy magot lehessen bele vetni, először össze kell törni. 

   Elment Jézus Galileába, és hirdette az Isten evangéliumát… Ebben a nehéz, nyomasztó, vészterhes helyzetben Jézus olyan mennyei, Istentől származó hírt közöl az emberekkel, ami örömet, békességet jelent számukra. Ami reménységet gyújt a szívekben. Az evangélium görög szó eredetileg nem vallási kifejezés volt, hanem olyan császári rendeletekre vonatkozott, amik adóelengedésről, háborúk befejezéséről, egy boldog, békés korszak elérkezéséről szóltak. El tudjuk képzelni, hogy milyen ujjongás, ünneplés volt egy-egy ilyen jó hír közzétételét követően a lakosság körében.   

    Mi minek örülnénk igazán? Külsőképpen sok minden adott, és mégsem vagyunk igazán boldogok. Anyagiakra szoktunk hivatkozni. Hogy abból több kellene. De hol a megelégedés határa? Világosan látnunk kell: a gazdagság is egyfajta függőség… egyre több kell, és egyre kevésbé tesz boldoggá,  felszabadulttá. Nem úgy tűnik, hogy a dúsgazdag, vagy éppen nagy hatalommal rendelkező emberek, azon kívül, hogy – tisztelet a kivételnek - arrogánsak, dölyfösek, tényleg boldogok lennének. Elon Musk, Putyin, és sorolhatnánk – jókedvű, boldog emberek? Vagy szenvedélyeink korlátlan kiélése tesz boldoggá? Az, ami végül kiégéshez, kiábránduláshoz, ürességhez vezet? Az igazi öröm forrását valahol máshol kell keresnünk… a lelki egyszerűségben, tisztaságban, a hitben, a jóságos, hálás magatartásban.

    Vajon felfogjuk-e, megértjük-e, hogy mekkora örömhírt ad tudtunkra az Isten: bűneink megbocsátásáról, a Krisztusban megnyert békességről, üdvösségről? Testvéreim, közelebb kell engedjük a szívünkhöz ezt a jó hírt. És kérnünk azt, hogy a Szentlélek töltsön be tiszta örömmel, hálával, a szeretet mennyei derűjével. 

   Jézus első kijelentése, az örömhír első tétele: beteljesedett az idő… Mindig várunk valamit, aztán, ha elérkezik, rögtön valami mást. Itt soha nem érjük el a teljességet (gyermekkorunkban meg akartuk fogni a szivárványt).  Az nem a mi hatalmunkban áll, hanem egyedül Isten hatalmában. Jézus arról beszél: Isten megváltó szeretetének, kegyelmének az ideje elérkezett, benne teljességre jutott, és mostantól kezdve általa a mienk lett, és ennek örülnünk lehet: ma és holnap is, életünk végéig, sőt azon túl, az örökkévalóságban is. Jól értjük: a teljesség nem a körülmények ideálissá válásában, hanem egy elő személy megjelenésében következett, következik be. Nekünk Krisztusban kell azt megtalálnunk. 

   A második kijelentés így hangzik: elközelített Isten országa… Jézusban Isten nemcsak egy futó látogatást tett nálunk, hanem az ő országába, a vele való örök közösségre hív meg. Felmérések készülnek, hogy melyik országban a leggazdagabbak, a leginkább megelégedettek az emberek, melyik ország a legbiztonságosabb. Persze, szeretnénk, ha a külső országunk is élhetőbb, jobb feltételeket biztosító lenne… de minden országban van betegség, van harag, bűn, gyűlölködés, van halál. Milyen jó, hogy ismerhetünk egy másik országot, ahol nincs elválás, könny, ahol Krisztus szeretete, Isten dicsősége tölt be maradéktalanul mindent. Kívánkozunk-e, készülünk-e?  Valahogy elveszítettük az érzékünket a lelkiek iránt. Annyira belekeveredünk a mulandó földi élét dolgaiba, hogy elfeledkezünk igazi célunkról. (A királyfi játszik pajtásaival, kihevülve, hüppögve érkezik haza: elvették a játékomat. Anyja azt mondja neki: ne légy ilyen kicsi eszű, az egész birodalom a tied.)

   És egy létfontosságú felszólítás céloz szíven: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban. A megtérés (metanoia) nagyon komoly számvetést jelent önmagunkkal, átértékelést, döntést és változást. Belátását annak, hogy saját elképzeléseimet követve nem haladok jó irányba (mégha sikeresnek is látszik az utam), odafordulást Istenhez.  Úgy gondoljuk, hogy megtérésre a megbélyegzett bűnösöknek van szüksége: elzüllött, börtönbe került embertársainknak. Nem testvéreim, talán rajtuk jobban látszik a lelki baj, de mindnyájunk számára életbevágó, hogy az Úrhoz meneküljünk. A tékozló fiú történetében a kisebbik fiúnak tényleg bűnbánatot kellett tartania, mert elrontotta az életét, haza kellett térnie… de vajon a nagyobbiknak, aki látszólag tisztességes ember volt, nem? Vele rendben volt minden? Egyáltalán! (Képzeljük el, ha a Titanic süllyedésekor azt mondták volna: aki tud úszni, annak nem kell mentőcsónak, az majd boldogul saját erejéből). Be kell ismernünk: Krisztus nélkül nem sokra megyünk, őt kell befogadnunk, benne kell hinnünk, tőle kell új életet kapnunk. 

   Akkor tudunk hinni az evangéliumban, akkor tölt be annak öröme és békessége. Akkor vesszük komolyan az Isten szavát... Azt a furcsaságot figyelhetjük meg, testvéreim, hogy az emberek számára minden fontos… elfoglaltságuk, hobbijuk, kedvteléseik, szenvedélyeik (ezeket mindenki nagyon komoly, mások által is komolyan veendő dolognak tartja), Isten beszéde pedig a tizedik helyre kerül, a mellékes, az elhanyagolható, a fölösleges kategóriába soroltatik. (Gyermekkoromban hallottam: egy apáról mesélték, hogy azt mondta: ha egyszerre tudnám meg, hogy a fiam elvágta kezét a sarlóval, és hogy a hordóból folyik a bor, először a pincébe szaladnék.)  A leglényegesebb nem élvez prioritást.

  Egyre többet ki akarunk hozni az életből, nincs időnk arra, hogy az életünk megmentésével törődjünk.  Jézus az életre hív, annak teljességét akarja nekünk ajándékozni. Miért ne hallgatnánk rá? (Afrikában egy orvos hosszú ideig hiába hívta a betegeket, hogy kezelje őket… azok a sámánok, varázslók kétes gyógyító praktikáiban hittek.)  

   Jézus a Galileai-tenger partján járt (Jézus is látogatta a tengerpartot), meglátta Simont és Andrást, amint hálót vetettek a vízbe, mert halászok voltak. Magától értetődő: a halászoknak halászni kell, az építőnek építeni, a tanítónak tanítani, vannak földi tennivalóink, feladataink, felelősségünk, de van egy lelki küldetésünk, megbízatásunk is, arról sem szabad elfeledkeznünk. Sőt (Jézus tanítása alapján) az kell az első helyre kerüljön. Keressétek először… Előbb a célt kell tisztázni, és csak utána van értelme elindulni. Nem úgy tűnik, hogy sok olyan siető, rohangáló ember van, aki nem tudja pontosan, hogy milyen cél fele halad? Akit az érzései, pillanatnyi vágyai irányítanak. Szeretnél egy olyan repülőgépen ülni, ahol a pilóta érzéseire hagyatkozva manőverezi a gépet?

    Jézus megszólítja őket egy egészen személyes üzenettel: kövessetek engem. Nemcsak azt mondja, hogy higgyetek bennem, hanem valami olyat kér, ami változással jár. Amire nézve egy (nem könnyű, következményekkel járó) döntést kell hozni. A hitet mi csak amolyan elméleti állásfoglalásnak képzeljük. Ezt vagy azt valljuk a világ keletkezéséről, ezt vagy azt tudjuk az ószövetségi nép történetéből, ezt vagy azt ismerjük a Jézus tanításaiból. A hit konkrét lépés, elindulás, régiek elhagyása, követés, vállalás. Nyilván, nem egyforma a sorsunk, tanítványságunk sem, nem egyforma a megbízatásunk, nem leszünk mind Péterek és Andrások, de ha Krisztus nyomába akarunk szegődni, akkor ma is bizonyos dolgoknak hátat kell fordítanunk, és a Krisztus szavának kell engedelmeskednünk. Ígéret is van, Jézus nem elvont teológiai célokat nevez meg leendő tanítványainak, hanem az szakmájukból kiindulva fogalmazza meg: emberhalászokká teszlek.

Az evangélium hirdetővé. 

  Erre azonnal otthagyták a hálót… Mi győzte meg őket? Először is a Jézus személye, a hit belső bizonyossága (ami Isten munkája volt ez bennük). A legtöbb baj nem a rosszból származik, amit elkövetek, hanem a jóból, amit elmulasztok. Isten szolgáló, áldott élettel akar megajándékozni (családban, közösségben), de készek vagyunk-e engedelmeskedni?  Ha kell, otthagyni a hálókat (jelképes fogalom: eddigi, visszahúzó kapcsolatokat, megkötöző indulatok). Milyen hálók tartanak fogva?

   Jézus tovább ment, a közelben találkozott Jakabbal és Jánossal, ők a hálókat rendezgették, kötözgették a hajóban, és azonnal elhívta őket. Jézus nem latolgat, nem bizonytalankodik, ő biztos abban, hogy ki tud hozni belőlünk valamit (jó ezt hallani!)…

   És ők sem haboznak… nem mondják, hogy még a mai nap, lásd, itt van apánk, napszámosokat is fogadtunk, sürgős munkánk van, amit el kell végeznünk. Ha valami fontos, akkor mindent hagyunk. (Ki tudja elképzelni, hogy pl. vendégeket hív, ám amint azok megérkeznek, elküldi őket. De ha történik valami baj a családban, akkor érthető, igaz, akkor minden megváltozik.) Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket (Zsid 3,15). Kis dolgokért elhagyjuk az Isten ügyét. Pedig az égetően fontos kell legyen számunkra. Ha az Úr megszólít, vonakodunk, ha elszólít, akkor menni kell! 

   Elmentek őutána… és ezzel az élet útjára léptek. Ő az út, az igazság és az élet. Mi után járunk, futkosunk? Kire hallgatunk, ki irányít minket? Sokan büszkén mondják: én a magam ura vagyok.

(Én most önmagamról beszélek: jaj nekem, ha egy ilyen bűnös „influenszert” követek, mint amilyen én vagyok! Isten őrizzen meg magamtól!) Érdekes: (ha tagadjuk is) mindenki másnak engedjük, hogy befolyásoljon minket, de Krisztus tanítványai nem akarunk lenni. Nem akarunk rá figyelni. A Jn 5, 40-ben ez áll: nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Inkább menekülünk a bűnbe, a megkötözöttségbe, közömbösségbe, lelki sötétségbe. Menekülünk a Szabadítótól. 

  Mégis, akik az ő hívását halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket. Aki engem követ… nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ámen.