Mk 2, 13-22  (vas.de.)

13 Azután ismét kiment a tenger mellé, az egész sokaság pedig odament hozzá, és tanította őket. 

14 Amikor továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát, aki a vámszedőhelyen ült, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az pedig felkelt, és követte őt. 

15 És történt, hogy mikor Lévi házában az asztalnál ült, sok vámszedő és bűnös is odatelepedett Jézus és a tanítványai mellé, mivel sokan voltak, és követték őt. 

16 Amint a farizeusok közül való írástudók látták, hogy bűnösökkel és vámszedőkkel eszik együtt, így szóltak a tanítványainak: Miért eszik együtt a vámszedőkkel és bűnösökkel? 

17 Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt hozzájuk: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. 1Kor 1,26-30 

18 János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek? 

19 Jézus ezt mondta nekik: Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. 

20 De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak. 

21 Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás tovább szakítja, az új a régit, és még nagyobb lesz a szakadás. 

22 És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepeszti a bor a tömlőt, és tönkremegy a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való. 

    Olvastuk, hogy Jézus ismét kimegy a tenger mellé. Utánajár az embereknek. Ő teszi meg az első lépést. Magunktól eszünkbe sem jutna, meg sem fordulna a fejünkben, hogy Istennek milyen nagyszerű terve van velünk… (Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy soha senki egy szót sem szól hozzá, nem fog magától rájönni arra, hogy valójában képes gondolatait beszédben kifejezni.)  A tanítványság nem azzal kezdődik, hogy mi magunkban felismerjük rátermettségünket, hanem azzal, hogy megszólít az Úr.

  Azonban – látjuk - a sokaság szívében is ott van a lelki éhség… Az egész sokaság odament hozzá. Pedig – higgyétek el! - rengeteg testi gondjuk, bajuk volt! Ezerszer szegényebbek voltak, mint mi… Majd, ha az utolsó ítéletkor arra hivatkozunk, hogy „Uram, tudod, roppant el voltunk foglalva, nem volt időnk igédet hallgatnunk, annyi mindent el kellett intéznünk”, akkor az Úr elénk állítja ezeket az embereket. Hozzánk képest szinte semmijük sem volt, mégsem az anyagiak megszerzése volt a legfőbb céljuk, mégsem a földieket keresték először. 

    Odagyűltek Jézushoz, ő pedig tanította őket. Megváltó Urunk soha senki mellett nem ment és nem megy el közömbösen, ő mindenkinek akar adni valamit: vigasztalást, békességet, bátorítást, reménységet. Senkinek nem mondja: te nem érdemled meg ezeket, nem vesztegetem veled a drága időmet. Mi azonban sokszor mondjuk azt (vagy üzenjük magatartásunkkal): Jézus, nekem nem éri meg foglalkoznom a te dolgaiddal. Sokkal fontosabb elfoglaltságaim, bizniszeim vannak. Ma, holnap, és életem utolsó napjáig…

  Jézus - miután tanított, gyógyított, vigasztalt, hirdette Isten országának evangéliumát - továbbment, és meglátta Lévit. Lévit, aki igen komoly hivatalt töltött be, és nem is ment el másokkal Jézust hallgatni. Lehet, hogy kíváncsi lett volna, de a munkáját nem akarta otthagyni. Jézus megpillantja őt, amint a vámszedő asztal mellett ül. Tudjuk, ő nem azt nézi, ami a szem előtt van. Tekintete a lelkünkig hatol. Vajon mit lát bennünk? Milyen gondolatok, indulatok, vágyak foglalkoztatnak? Szeretnénk-e hit által látni, hallani Krisztust, megérezni az ő jóságát, olyanok lenni, mint ő, vagy csak evilági „projektek” tartják kötve figyelmünket? 

   Lévi vámszedő volt. Ez az állás jól jövedelmezett, ua. a társadalom részéről egyfajta – olykor irigykedésből fakadó – megvetéssel is járt. Gondoljunk a régi rendszerben tevékenykedő inspektorokra. Sok előnyt, kiváltságot élveztek, de mivel az állam emberei voltak, a legtöbben nem néztek jó szemmel rájuk. Lévi kényelmesen élt, mégis kényelmetlenül érezte magát.

   Jézus egyenesen a tárgyra térve azt mondja neki (nagyon röviden, lényegre törően): kövess engem. Ez a felhívás nagyon személyes (hiába tekintgetsz körül: neked szól, neked kell döntést hoznod), egyben félreérthetetlenül világos is. Lévi, vagy akárki légy, neked arra kell figyelned, aki megszólított, rajta kell függjön a tekinteted, ő kell legyen a legfontosabb számodra, utána kell indulnod, át kell adnod teljesen 

magad neki, elhagyva mindent, ami visszatartana… Lévi meglepődhetett. Jól hallja?  Ő, aki nem is ment oda Jézust hallgatni (mert fontosabbnak, biztosabbnak tartotta azt a pár dénárt), ő, akiről az emberek annyi rosszat mondanak… Jézus tanítványa lehet? 

   Ua. a felkérés súlyos dilemma, kihívás is számára. Választani kell a jómód és a Jézushoz csatlakozás között. Jézus nem beszél fizetésről, karrierről, csak a követésről. Légy a követőm, tanúm, ismerd meg Isten csodálatos, üdvözítő akaratát, kegyelmét… Ő pedig (egy elszánt mozdulattal) felkelt, és követte őt – emberileg a bizonytalanba, mégis a legbiztosabb cél fele haladva. Lemondott gazdagságáról, társadalmi pozíciójáról, és követte őt. Valami fontosabbat ismert fel Jézusban, mint a vagyon… Vajon számunkra létezik az anyagiaknál fontosabb? Valami, amit előbbre helyezünk, ami után jobban sóvárgunk. Félős, hogy sok ember számára a láthatók, a pénzzel megvásárolhatók jelentik a legfőbb értékeket.

   Követi tehát Lévi (a későbbi Máté) Jézust, és vele együtt a saját házába érkezik. Jézus hazavezeti Lévit, aki most már más emberként lépi át otthona küszöbét. Figyelmeztetés ez: előbb nem a széles világnak, hanem a családunkban kell megmutatnunk hitünket. Vajon miről vall az életünk a családban, hogyan viselkedünk, beszélünk családtagjainkkal? Jó lenne Jézussal hazamenni!

   Aztán érkeznek a Lévi barátai, és végül sok vámszedő és bűnös verődik össze, ül le asztalozni Jézussal. 

Az evangéliumban egy ismert, ismétlődő, sztereotip kifejezés ez: „vámszedők és bűnösök”. Lehet, hogy ítélkezve, megvetéssel tekintettek akkor rájuk, de én megirigyeltem ezeket az embereket. Nem törődnek azzal, hogy mit tartanak róluk mások, számukra az a fontos, hogy együtt lehetnek Jézussal.   Azt mondom: inkább bűnösként Jézus mellett, mint ún. igazként tőle távol.  

  A farizeusok szóvá is teszik a tanítványoknak: milyen ember a ti Mesteretek, hogy vámszedőkkel és bűnösökkel eszik.  Mindig akad valami, aminek alapján különbnek képzeljük magunkat másoknál. Ki az a jelenlevők között, aki nem gondolja azt magáról, hogy másokkal szemben azért igaza van. Pályafutásom során szinte kizárólag a saját igazukat bizonygató emberekkel találkoztam, és nemigen panaszkodott senki a saját igazságtalanságára, csak a másokéra. Ki az, aki rosszabbnak tartja magát másoknál? Ezt azért kikérjük magunknak! Melyik diák „kontesztált” azért, mert úgy érezte, a megérdemeltnél nagyobb jegyet kapott? (Pedig, nyilván, ez is előfordul.) Mi csak egy irányba vagyunk képesek gondolkodni: magunktól mások fele. 

   Jézus válaszol: nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. Szóval, csak bűnösöknek szól az evangélium. Azoknak, akik készek szív szerint (és nemcsak valamilyen betanult szöveg szintjén) beismerni, hogy életükben sok minden nincsen rendben. Vajon sok embernek nem ezért nincs szüksége Jézusra? Mert csak másokban látjuk meg a hibát.  (Történet:  koszos ablakon át koszosnak látott ruhák.) 

  Újabb kérdés hangzik el a folytatásban a farizeusok részéről. Most direkt Jézustól kérdezik. A te tanítványaid miért nem böjtölnek? Jogosnak tűnik a felvetés. János tanítványai, a farizeusok is böjtöltek. Jézus miért nem tanítja, miért nem követeli meg az ő követőitől?  Ez régi hagyomány, egy jó bevált lelki gyakorlat... Jézus miért teszi félre, miért nem veszi komolyan?

   A böjt lényege: jobban odafigyelni, ráhangolódni Istenre. Átélni: szorongatóan szükségem van az ő kegyelmére, közelségére. Vigyáznom kell arra, hogy semmi ne váljon fontosabbá, mint ő, az ő akarata. Mert egy a szükséges dolog. A böjt Istenhez fordulás. Ha ez a lelki vonás hiányzik belőle, akkor csak önmegtartóztató, vagy akár önkínzó vallásos teljesítmény lesz. De ha Jézusban Isten Fia jelent meg, akkor rá kell figyelni! Akkor őt kell hallgatni, akkor az ő szavaiba kell belefeledkezni! Akkor nincs szükség a böjt fegyelmező eszközére. Vajon böjtöl-e a násznép, amikor velük a vőlegény? Nem, mert együtt ünnepelnek vele. (Történet: egy gyerek, akinek édesapját elvitték a Duna-csatornához, papírhajókat hajtogatott, amire ákom-bákom betűkkel ráírta, hogy „várunk haza”, és belehelyezte a kis folyócskába, ami házuk közelében folyt, mert anyukája azt mondta, hogy annak vize végül a Dunába ömlik. De amikor végre hazajött az édesapja, és az ölébe ülhetett, akkor már nem kellett több papírhajót készítenie.) Felismerjük-e Jézusban Isten megjelent kegyelmét, vagy külső szertartásokban keressük, próbáljuk „elnyerni” azt? 

  Van egy figyelmeztető mondat is: majd elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak… Jézus nincs velünk test szerint, de nemrég hallottuk a pünkösdi jó hírt: mégis velünk marad mindennap. Hit által vele élhetünk közösségben. Persze átéljük azt, hogy vannak böjti időszakok, lelki értelemben is. 

    Jézus azt is hangsúlyozza: meg kell újuljunk gondolkodásban… A régivel nem lehet összevarrni az újat. A Lélek megújító erejére van szükségünk… Ne a régit toldozzuk-foltozzuk! Heidelbergi Káténk az óember megöldökléséről, legyőzéséről, az új ember megelevenítéséről, megerősödéséről beszél. „Hogy csak Krisztus légyen Mesterünk”.  Levetni az előítéletet, a régi magatartást, és megváltozni, megújulni a Krisztus ábrázatára, lelkületére. Ámen.