Mk 6, 1-6 (vas.de., júl. 20)

1 Jézus akkor elment onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai. 

2 Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? 

3 Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne. 

4 Jézus pedig így szólt hozzájuk: Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában. 

5 Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított. 

6 Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított. 

    Jézus földi életében a mi emberi mivoltunk sajátosságai mutatkoznak meg. Ő nemcsak megjátszotta azt, hogy közösséget vállal velünk, hanem valóban megélte a mi sorsunkat. Aminek velejárója a változás. Az, hogy érkezünk és távozunk, hogy találkozunk és búcsúzunk. De Krisztus mindig velünk marad, és az ő jelenlétének áldásai - a hit, remény, szeretet – elkísérnek minket.

    Az előző fejezet arról számol be, hogy hatalmas csodák történnek Jézus által: meggyógyít egy 12 éve szenvedő vérfolyásos asszonyt, feltámasztja a zsinagóga vezetőjének, Jairusnak a 12 éves lányát… 

Olyan jelek ezek, amik kétségtelenül azt mutatják: Jézus egészen személyesen Istennek eleve eltervezett, üdvözítő akaratát és hatalmát képviseli, benne a gonoszt legyőző, a rosszat jóvá tevő mennyei erők munkálkodnak, általa fény gyúl a szívekben a legnagyobb lelki sötétségben, a legkétségbeesettebb helyzetekben is, és nyilvánvalóvá lesz: van értelme, célja az életnek. Ez az evangélium igazi tartalma. A mi Urunk nem változtatta meg látványosan a világot, de biztos távlatot, élő reménységet ajándékozott annak…

  Jézus a csodák után nem ünnepelteti magát. Nem akar feltűnést, nem kürtöltet maga körül (ma sem osztana meg állandóan fotókat, videókat magáról a közösségi médiában, pl. fotó 1 – öt kenyér és két hal, fotó 2 – tengernyi falatozó ember), sőt, környezetét is kéri, hogy úgymond ne „reklámozzák”azt, amit tett. A csodák nem lehetnek fontosabbak az örömhírnél.  

    Jézus a hazájába megy. Hol van otthon Jézus? Igaz, jó lenne ott lenni, ahol ő van! Nagy valószínűséggel Názáretre hivatkozik itt az evangélista (bár az Úr Kapernaumban is lakott). Érdekes, ezek a települések nem váltak kultikus helyszínekké… mert mi elsősorban nem a múlt nyomait, nem a Jézus kihűlt helyét keressük, hanem az ő élő jelenlétét, közelségét. „Ó, jöjj szívembe, áldott Jézus!” 

Vele mennek tanítványai is. 

   Amikor eljött a szombat, és összegyűlt a városka lakossága a zsinagógában, akkor Jézus felállt tanítani.

Minden írást tudó, felnőtt, istenfélő zsidónak joga volt ehhez. Jézus minden alkalmat megragad: tanít a hegyen, a tengeren, és - mondhatjuk enyhe iróniával - még a zsinagógában is. Mindenütt, ahol ott vannak az emberek, ahol kijelentést, tanácsot, biztatást várnak.

   Sokan hallgatták (ha Jézus eljönne hozzánk, vajon hányan gyűlnénk össze?), és csodálkozva így szóltak egymás között: honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, ami neki adatott? A csodálkozás az érdeklődés, a nyitottság egyik formája. Mi már a sokat látott, mindent tudó emberek rezzenéstelen, közömbös arcával megyünk el érdekes dolgok mellett is… Pedig jó rácsodálkozni arra, ami ajándék, áldás, titok. Már az is csoda, hogy vagyunk, ennél nagyobb, hogy mások is vannak mellettünk, a legnagyobb pedig az, hogy van Valaki felettünk, aki szeretetével átölel minket. 

   Azt kérdezik maguk között, egymástól: vajon honnan kapta mindezt, milyen bölcsesség adatott neki, és hogyan történnek ilyen csodák általa. Valójában jó irányba tapogatóznak, ráéreznek arra, hogy Jézus több annál, mint amit lának rajta, vagy éppen tudnak róla. Ő valami rendkívülit kapott, neki valami kivételes adatott. Emberi mivolta isteni hátterű. És benne feltárul a mi létünk titka is: többek vagyunk önmagunknál... Krisztusban nemcsak a földhöz, hanem a mennyhez is közünk van. 

   De a názáretiek aztán mégsem ebbe a felfele tájékozódó irányba haladnak tovább a magyarázat keresésében: hogy ti.”bizony, ez a Jézus az Isten Fia”, hanem eluralkodik bennük a kicsinyhitűség, az irigység, és visszakanyarodnak saját korlátolt emberi gondolkodásukhoz. Hát nem az ácsmester ő? A Mária fia (József valószínű nem élt), a Jakab, József, Júdás és Simon testvére, és köztünk vannak húgai is. Ezek a megállapítások igazak voltak, Jézus ácsmester volt (kétkezi munkájában is „szaki”), egy földi család tagja - ezek a tények azonban egyáltalán nem cáfolják isteni származását, hanem éppen az ő végtelen alázatát mutatják. Jézus emberré lételének a misztériumánál vagyunk. Ő valóban köztünk lakott, ahogy János írja (Jn 1,14), teljesen és maradéktalanul (nemcsak látszat szerint) osztozott sorsunkban (Fil 2,7): dolgozott, családi közösségben élt… Hát nem ez az igazi bravúr (rossz szó ez), mélység, Krisztusnak ez az érthetetlen önmegüresítése?! Olyan Istenünk van, akinek legdöbbenetesebb, leginkább térdre kényszerítő tulajdonsága nem az ő utolérhetetlen, tündöklő fensége, dicsősége, hanem irgalmas aláhajlása. Kicsoda olyan Isten, mint te? 

   A falustársak megjegyzéséből azonban valami lealacsonyító gúnyt hallunk ki: közülünk való, egy közönséges ember, olyan, mint mi, miért kellene őt többnek látnunk. Kétségtelenül rendkívüli dolgokat tesz, de nehogy valaki ezért valami szentséget, lelki többletet keresne benne! 

  Értitek. A nyilvánvaló jelek ellenére sem képesek felismerni: Jézus éppen az ő sorsukat vállaló alázatával Isten Egyetlenegye, kiválasztottja a világ megváltására.  Beleértve őket is: értetlenkedésükkel, rosszhiszeműségükkel, földhözragadt gondolkodásukkal. 

   Miért van meg bennünk az az ösztön, sötét késztetés, hogy másokat a magunk szintjére rángassunk le, miért zavar, ha valaki több mint mi? Miért bosszantotta Kaint halálosan a szelíd Ábel felszálló füstje? Miért érzi támadásnak és kihívásnak a gonosz ember valakinek az ártatlanságát, szelídségét, tisztaságát? Miért akarunk mindent bemocskolni, összetörni? (V.ö. Hétköznapi mennyország c. film.) Miért kell az igaznak feltétlenül elpusztulnia ebben a hamis, képmutató világban? Mert magunkat akarjuk a világ mértékévé tenni, mert mindenkit, aki jobbnak, értékesebbnek mutatkozik, mint mi, gyanakodva, cinikusan vagy ellenségesen kezelünk. Mert nem akarjuk, hogy zavarba hozzon akármi is, valamilyen értelemben fölénk kerekedjen,  megingassa önzés-központú értékrendünket. 

Örkény István megdöbbentő félpercese erről szól: 

„In memoriam Dr. K. H. G. 

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”     

   És megbotránkoztak benne. Ez nemcsak lekezelés, vagy másokat is kiábrándítani akaró szándék, hanem felháborodás is. „Tudjuk, hogy kicsoda, hogy ki fia, borja, mit akar ez tőlünk?” (Jézus ebben az értelemben nem akar semmit, illetve csak azt, hogy higgyenek benne az ő javukra és megtartatásukra). Kivált a családtagok, ismerősök, barátok előtt megszerzett, kiharcolt „pozíciónkat” nagyon nehezen adjuk fel.    

   Jézus így szólt: a prófétát a saját hazájában vetik meg. Az ember szereti az (elsősorban a saját referencia-körében) többnek mutatkozót – mintegy önmaga megnyugtatására - profanizálni, közönségessé tenni, racionalizálni, banalizálni. Talán ez a mentalitás mutatkozik meg itt is. „Nem dőlünk be neki, nem is olyan szent, mint amilyennek látszik. Nehogy már rosszul éreznénk magunkat miatta! Mi is vagyunk olyanok, mint ő”. És ezzel elintéztük a kérdést, megmondtuk a tutit, megmagyaráztuk a helyzetet. Pedig valójában csak magunkról, önnön kicsinyességünkről állítottunk ki egy (lelki) szegénységi bizonyítványt. János írja: az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be. Az is benne van az igében: a befogadás egyik akadálya a felületes (ám magunkban már véglegesített, lezárt) ismeret: lelegyintünk valakit, mert úgymond mindent tudunk róla, nekünk ne okoskodjon.

(Egyik lelkész írta: itt ezen a földön még senki sem élt, akivel szemben kortársai ne tudtak volna ilyen-olyan kifogásokat megfogalmazni. Meghasonlott szívből meghasonlott gondolatok származnak. )

    A kérdés az tehát: rendelkezünk-e kellő tisztánlátással, és főleg alázattal meglátni, észrevenni a jót, a krisztusit? Van-e esélye Istennek úgy kijelenteni magát, hogy mi elfogadjuk igazságát és kegyelmét, dicsőségét és alázatát. (A zsidóknak botránkozás, görögöknek bolondság…)

  Furcsa mondat hangzik el a végén: nem is tudott csodát tenni… Vajon Jézust korlátozhatja valami, megkötheti valami a kezét? Igen, a mi hitetlenségünk. Csak a mi engedélyünkkel léphet be a szívünkbe. Ha nem engedjük be, az ajtón kívül reked. („Ó, Jézus, árva csendben…”) Ha az orvos előtt nem nyitunk ajtót, nem tud meggyógyítani. A szabad akarat nagy témája jön itt elő. Bűnös vágyaink hajtotta szabadságvágyunk minket és másokat fenyegető veszélyeit felismerve, jó lenne kimondani az ének soraival: „Szabadságom, Uram, neked visszaadom, csak a szeretetre formáld át tudatom.” 

    Néhány beteget meggyógyított (mégis)… a názáretiek többsége pedig maradt a földhözragadt okoskodásával. Akár hiszel, akár hitetlen vagy, igazad lesz. A názáretieknek a maguk szempontjából igazuk lett, de Isten igazsága összehasonlíthatatlanul nagyobb a mienknél. Melyiket választod? 

   Ez a mondat is elgondolkoztat: csodálkozott hitetlenségükön (de a főniciai asszony hitén is!). Hát Jézus nem tud mindent róluk, rólunk? De igen. Mégis csodálkozik a keményszívűségükön (ahogy nekünk is fáj századszor is a ránk ok nélkül haragvó testvérünk rosszindulata, bántó gesztusa), de tud csodálkozni feléje forduló hitünkön is (a szülőhöz hasonlóan, aki jól ismeri gyermekét, annak képességeit, mégis örömmel könyveli el minden újabb sikerét).

   És tovább megy… a nap nem szűnik meg sütni azért, mert mi bezárkózunk, nem kérünk belőle. A kegyelem határtalan. Ne zárjuk ki a szívünkből! Ámen.