Mk 7, 31-37 (vas.de. - július 27.) 

31 Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül.

32 Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

33 Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; 

34 azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg! 

35 És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. 

36 Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, 

37 és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek! 

   A mai újszövetségi igeszakaszt olvastam fel, mert mindig a mai (a tegnap utáni, a holnap előtti) nap a legfontosabb: feladataink elvégzését, a szeretet gyakorlását tekintve…  Most már kereken tíz éve július utolsó (vagy egyik utolsó) vasárnapja gyülekezeti életünkben is ünnep, amely a népzene- és néptánc-táborhoz, annak zárásához kötődik. Talán furcsa társítás ez, amiképpen furcsa a test és lélek összetartozása is bennünk. Jó mindkettőnek figyelmet szentelnünk, népi-nemzeti  hagyományaink mellett a mennyei lelki kincseket is féltve őriznünk. Kell tudnunk gyökereinkről, de a fénybe kapaszkodó ágainkról is.  

      Hallottuk az igében: Jézus tovább halad. Keresi az embereket, a szolgálat lehetőségeit. (Olvassuk az evangéliumban: azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.) Arra is utal ez az igei mozzanat, hogy nem lehet nekünk megállni. Mindenkitől azt hallottam, hogy jó volt itt lenni, de tovább kell mennünk, mennetek (nekünk is, akik maradunk). A kérdés inkább az, hogy mit viszünk magunkkal, milyen áldásokkal gazdagodtunk. 

  Jézus tkp. pogány területeken jár. Az Úré az egész föld, olvassuk a 24. zsoltárban. Nem szent helyeket kell keresnünk, hanem olyanokat, amiket szentté tudunk tenni... Az Úr elhagyja Tírusz határát. A város neve a mi nyelvünkön kősziklát jelent. Az Ószövetségben rossz híre van a városnak, sok ítéletes prófécia hangzik el ellene. Lehet, nemcsak a város épült sziklára, hanem kőből volt az emberek szíve is. 

    Most a megtérés, a bocsánat, az üdvösség ideje érkezett el hozzájuk. Az jut eszünkbe: Földünk sok városában, országában meg kellene jelenjen Isten kegyelme, emberi szíveket formálva át, bizalmat teremtve, békességet munkálva: Oroszország, Ukrajna, Észak-Korea, Irán, Izrael, Gáza, stb. Közelebbről nálunk, Bergenyében is. Az éppen adott körülmények között sokkal boldogabban, hálásabban élhetnénk, sokkal virágzóbb közösség lehetnénk, igaz? Csak rajtunk múlik, hogy szeretnénk-e változtatni hozzáállásunkon, túllépni előítéleteinken, legyőzni keményszívűségünket, elvetni a belénk csontosodott rossz mintákat, megnyitni a szívünket, és mindehhez szeretnénk-e kérni a Lélek erejét.  

    Jézus a Galileai-tenger felé indul, Tízváros (Dekapolisz) tartományán halad keresztül. Ez megint kívül van a választott nép történelmi, földrajzi határain. A határokat emberek állítják fel, Isten kegyelme határtalan. Mi kategorizálunk, Jézus egyformának tekint mindenkit. Jelenléte békességet, elfogadó, megbocsátó megértést sugároz. Remélem, az ő indulata volt jelen a táborban is (az időjárás egész biblikus volt: volt hőség és vihar, aztán volt zene és tánc, mint a tékozló fiú történetében… nem tudom, a bor volt-e elfogyva?) Jézus mindenütt ott van, csak ott nincs jelen, ahonnan kiutasítják őt. Kardinális és lelki értelemben vett kardiológiai kérdés: befogadod-e őt a szívedbe? 

   Megelőzi a híre, ha Jézus nem is akarja ezt. Egyik helyen egy süketnémát visznek hozzá. Ehhez az emberhez nem jut el semmiféle hír. A legjobb sem. Boldogok, aki hallják a prófécia szavait.  „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van” – olvassuk a Jn 5,24-ben. Vajon ez a beteg ember ki van rekesztve a kegyelemből? Nem hallja az élet beszédét, ezért – mintha nem lenne elég testi keresztje -, még lelkében is kárt vall? Tehet-e süketnémaságáról? Ki vétkezett, ő vagy a szülei? Ő lenne a legnagyobb bűnös? Nyilván nem, talán  ártatlanabb valamennyiüknél. (A mv-i állami öregotthont látogattunk meg a hónap elején, a férfiakkal kezet fogtam, megkérdeztem tőlük, honnan vannak, az egyik bácsi kedvesen mosolygott, de nem mondott semmit… A többiek intettek a háta mögül, hogy néma. Ez nagyon meghatott. Őt meg is öleltem. Írva van: az ilyen ember, aki szájával nem vétkezik, az már tökéletes – Jak 3,2.) 

  Ismerősei Jézushoz viszik, és kérik őt... Ő ezt egészen biztosan nem tudta megtenni. Jelképes epizód ez: az igazi nyomorúság néma. A világon hány ártatlan szenvedőnek senki sem hallja a hangját! Megalázottak, megszomorítottak, megkínzottak. Másrészt üzen az ige: egymás lábává, fülévé, szájává kell lennünk. Aki Krisztust igazán megismerte, nem lehet közömbös mások elesettsége iránt.  

   Kérik, hogy tegye rá a kezét. Az ige szavait hallva, tekintetünk a Jézus kezére irányul. Ő kezeivel megérinti, átöleli a betegeket, a leprásakat is, megsimogatja a szomorkodókat, megáldja azokat, akik hozzá mennek, enni ad az éhezőknek, és ezeket a kezeket a kereszten szegekkel verik át. Feltámadása után megmutatja kezein és lábain a megváltásunkat hirdető sebeket. Kezünk kinek a szolgálatában áll? (Sundar Singhről hallottam egy történetet: kártyás szerencsejátékban való részvételre hívták, ő azt mondta: a kezeimmel nem én rendelkezem, csak arra használhatom, amire az Uram engedélyt ad… Krisztusi engedéllyel működik-e a kezünk, a testünk?)

  Jézus félrevonta ezt a beteg embert… Van ebben a gesztusban egyfajta személyesség, de gondoskodó tapintat is: nem a mások bámész tekintetének kereszttüzében történik a gyógyítás. Azt is tanítja az ige, hogy szükségünk van a találkozások mellett félrevonulásra is, a Krisztussal való „négyszemközt létel” meghittségére. Ha nem hallod az Isten szavát, ha nem figyelsz már a körülötted élőkre, akkor jó tudatosan félretenni minden zavaró tényezőt. 

   Jézus megérinti ezt az embert. Gyógyító érintés az övé. Nem szereket használ, hanem önmagát adja. Az ő élő személye a gyógyítás alanya és eszköze is. Önmagával gyógyít. Azért vállalta testi mivoltunkat, hogy egészen közel legyen hozzánk. Hogy érezzük és lássuk meg, hogy jó az Úr.  

   Ujját fülébe dugva, ujjára köpve, nyelvét érintve… Nagyon egyszerű, naturalisztikus, már-már primitív gyógymódnak tűnik ez. Nincs szükség fölösleges gesztusokra, csak a legősibbekre. A közelségre, odafigyelésre, szeretetre. Olvasom, a M.I. megjelenése óta sokan kérnek pszichológiai tanácsot ettől a programtól… Nyilván, nem az ördögtől van ez, mégis szomorú, ha valakinek nincsen rokona, barátja, ismerőse, akinek őszintén elmondhatná gondjait, akivel megoszthatná örömét. Lassan elgépiesedik a világunk. Szükségünk van az emberi és isteni jelenlétre.

  Jézus az égre tekintve fohászkodott… Szemlátomást a mennyi dimenziót is bevonja a gyógyításba. Tudatosítanunk kell életünk Istenhez tartozó meghatározottságát. (Hiába érünk el sokat horizontális síkon, nem leszünk boldogok, ha a vertikális kötődésünket elhanyagoljuk.) Nem a magunkéi vagyunk, hanem az Isten gyermekei. Jézus összekapcsol… ő híd a föld és a menny, a testi és a lelki között.

   Effata – azaz nyílj meg. Arám, arámi szó ez (Jézus anyanyelve, kisebb közösségek ma is használják, a szíriai háború során ezek a kis nyelvi szigetek még jobban szétmorzsolódtak). Ez a kifejezés nemcsak a testi tünetek kezeléséről szól, nemcsak a némaság és süketség (a bezárt fül, a megkötözött nyelv) feloldására utal, hanem a hitetlenség miatti lelki gátlásoktól való szabadulásra is. Hogy megnyíljanak füleink az ige hallásra, nyelvünk hitünk megvallására, szívünk a szeretet befogadására és továbbadására. 

   Anatómiai értelemben jól halló embereknek milyen nehezen jut fülébe a mások kérése, vagy éppen a jó hír, remek beszédkészséggel rendelkező személyek milyen nehezen mondják ki a bocsánatkérés vagy megbocsátás, a megbékélés szavait. (A gazdag és Lázár példázatában a gazdag nem vette észre a kapujában kolduló szegény ínségét, nem hallotta meg jajkiáltását, mert csak az irgalmas szívű ember lát és hall tisztán.  „Nyisd meg szívem szemeit”.) 

  Megoldódtak a bilincsek… Bénító megkötözöttségek közt élünk, emberek, közösségek, nemzetek nem akarják egymást érteni, nem tudjuk kimondani az elfogadás, a megbocsátás szavait. Még emberi logikával nézve is értelmetlen dolgok miatt dúl a harag, a gyűlölködés az emberek között, van valami megmozdíthatatlan nehézkedés a szívünkben, gondolkodásunkban, magatartásunkban… Ha vannak lelki bilincseid, béklyóid, tudd meg: van szabadító!  

   Aztán rendesen tudott beszélni… Igazából ott voltak a fejében a gondolatok, csak nem tudta azokat kimondani… A jó ott van a szívünkben, csak olyan sok minden elfojtja (). Talán a félelem, csalódás, vagy harag, irigység. Bizalmatlanok vagyunk, mert azt tapasztaltuk, hogy sokszor visszaéltek a jóságunkkal. Ne másokra figyelj, csak Istent kérdezd! És merj (ebben az ilyen-olyan világban) tiszta szívű, becsületes, igazságos, segítőkész, kedves lenni! A rendes (ahogy az ige a meggyógyult ember beszédét jellemzi) a rend-szerűt, rendeltetésének, a teremtés céljának megfelelőt jelenti. Tudunk-e rendesen beszélni? Amikor sértegetjük, kritizáljuk, lekicsinyeljük egymást, akkor ez nem az a megszólalás, amit Isten elvár, igaznak tart. Valaki végigveszekszi, végigkritizálja, végigpanaszkodja az életét, és valójában semmi érdemlegest nem mond. 

  Jézus megparancsolta, hogy senkinek ne mondják el… Mégis megszegik a Jézus parancsát… Vajon a Jézus kérése nem arra vonatkozik, hogy ne szavakban, hanem elsősorban tettekben? Sokszor be kellene fognunk a szánkat. Vissza kellene fognunk magunkat a fölösleges ömlengéstől. Mert hiába mondok ezer szót arról, hogy mit tett velem az Isten, ha az életem néma marad. Krisztus szeretetéről nem szavakkal bizonyságot elsősorban, hanem tettekkel, magatartással. A múlt napokban az Útmutatóban egy Simone Weil idézetet olvashattunk: „Azt, hogy valakinek a lelke elmerült-e az isteni szeretetben, nem arról tudom meg, ahogyan Istenről, hanem ahogyan a földi dolgokról beszél”. Ahogy a mindennapokban saját életével hirdeti: milyen jó mindaz, akit Krisztus tesz. 

   Ebben segítsen meg minket az Isten! Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, szerető mennyei Atyánk Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében. Áldjuk háromszor szent nevedet ezen az ünnepen. Jó nekünk itt lenni, megérezni, átélni azt, hogy mindnyájan a te megváltott gyermekeid vagyunk, és így a legszorosabb értelemben összetartozunk. Összeköt minket történelmünk, nyelvünk, kultúránk, de – lelki értelemben – a megváltás története, a te kiválasztó kegyelmedet hirdető evangéliumnak egyetemes nyelve, és a szerinted való élet, a neked való szolgálat szent szokásrendje. Köszönjük az elmúlt napokban megtapasztalt áldásokat, az emberi ragaszkodás megnyilvánulásait… mindent, amiben a te jóságod tükröződött.

   Hallottuk az igéből, hogy kegyelmed határokat lép át, a legmesszebbre elmegy, addig, ahol éppen vagyunk. Szent Fiad a kereszt gyalázatáig ment el értünk. Köszönjük, hogy nem a mi ingatag érdemeinkre tekintesz, hanem te sziklaszilárd irgalmadra. 

    A te szavad megnyitja a süketek füleit, szereteted legyőzi a gyűlölködést, haragot, hatalmad félresöpri a külső és a belső akadályokat. Engedd ezt megtapasztalnunk, és Lelked ereje által törj meg bennünk minden ellenállást, kicsinyhitűséget. Nyisd meg szíveinket egymás előtt és a te mennyei jelenléted előtt. Nyisd meg fülünket egymás és a te Igéd meghallására, szemünket egymásnak és a te csodáidnak észrevételére. Köszönjük, hogy Krisztusban egész közel jöttél hozzánk, és hogy ő, ami megváltó Urunk önmagával gyógyít, önmagát adja, teljes szeretetét, bocsánatát, jóságát, békességét.

  Taníts meg minket rendesen, rendeltetésünknek megfelelően beszélni, viszonyulni, munkálkodni, élni. Egymás javát szolgálni, a te dicsőségedet hirdetni. És taníts meg minket elhallgatni is, hogy egyre inkább cselekedeteink, magatartásunk hirdesse a te nagy jóságodat, üdvösségre hívó kegyelmedet.

   Áldj meg mindnyájunkat, akik itt vagyunk! Áldd meg mindenekelőtt a régi magyar haza különböző vidékeiről érkezett vendégeinket… Legyen áldott a te neved értük. Te őrizd, kísérd, vezessed őket, áraszd ki rájuk kegyelmedet! Segítsd a fiatalokat tanulásban, adj nekik jó előmenetelt terveikben, szenteld meg kapcsolataikban, adj erőt mindnyájuknak, mindnyájunknak Krisztus követésére, a szeretetben való összefogásra, küldetésünk betöltésre, hogy legyen naggyá bennünk, közösségeinkben, népünk körében a te neved, teljesedjék be szent, megtartó, üdvözítő akaratod, és legyünk a te kimondhatatlan dicsőségednek eszközei.

  Imádkozunk gyülekezetünk, gyülekezeteink közösségéért, elődbe hozzuk és irgalmadba, gyógyító, vigasztaló, üdvözítő kegyelmedbe ajánljuk betegeinket, gyászolóinkat, nehézségben élő testvéreinket.

Áldásodat kérjük gyermekeinkre, megszületettekre és születendőkre, fiataljainkra, házasságra készülőkre és házasságban élőkre, családjainkra, munkában fáradozókra és nyugdíjasokra. 

Áldásodat és békességedet kérjük egész világunkra. Krisztusért hallgass meg! Ámen.