Mk 9, 42-50 (vas.de.)  

   42 Aki pedig egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik. 

43 Ha megbotránkoztat téged a kezed, vágd le azt, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kezeddel együtt jutsz a gyehennára, az olthatatlan tűzre, 

44 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. 

45 És ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt, mert jobb, ha sántán mégy be az életre, mint ha két lábaddal együtt vettetsz a gyehennára, 

46 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. 

47 És ha a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemeddel együtt vettetsz a gyehennára, 

48 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. Ézs 66,24

49 Mert majd minden ember tűzzel sózatik meg. 

50 Jó a só, de ha a só ízét veszti, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással!

    Nem könnyű tanítás! Ha az Újszövetség nehezen érthető részeit kell felsorolni, ez az igeszakasz is felkerül a listára. A megbotránkozás bűnéről, annak súlyosságáról van szó. Ritkán használjuk ezt a kifejezést, a fiatalok pedig talán már egyáltalán nem. A megbotránkozás belső, mély felháborodást, megütközést jelent, amit valakinek a jóérzést sértő, vagy az alapvetőnek tartott értékrendet felrúgó magatartása vált ki valakiben, aminek következménye a megdöbbenés, keserű csalódottság, kiábrándulás. Ártatlan példát említek: egy szeretetszolgálat elkötelezett, szív-lélek vezetőjéről kiderül: a szegényeknek szánt támogatásból rendszeresen és vastagon utalt a saját kontójára. Szoktuk mondani: egy világ omlik össze bennünk.   

   A lelkiek terén is történhet (sajnos, történik is) megbotránkoztatás. Amikor valakit nem biztatunk és bátorítunk, hanem ellenkezőleg kiábrándítunk, elgáncsolunk az Istenben való őszinte hitében, Krisztus iránti elkötelezettségében, kigúnyoljuk tisztaságát, jóságát. Nem a jóra, hanem a rosszra ösztönözzük. Pl. azt mondjuk (vagy sugalljuk) gyermekeinknek, családtagjainknak, barátainknak: semmi értelme templomba járni, Bibliát olvasni, imádkozni… Vagy gonosz rágalmakat fogalmazunk meg valakivel (lelkésszel, mással) kapcsolatban, minden alap nélkül, csak azért, hogy összetörjük mások bizalmát. Sajnos, sokszor a Sátán eszközeivé válunk, és valósággal kedvünket leljük abban, hogy másokat kísértésbe vigyünk. Vagy talán nincs is tudatos szándékosság bennünk: hitetlenségünket, kételkedésünket, közömbösségünket úgymond spontán adjuk tovább. Talán képmutatásunkkal, szép szavainknak durván ellentmondó tetteinkkel utáltatjuk meg másokkal a szent életet.

   Aki pedig egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül…  A Bibliában hangsúlyos szó az egy. „Aki inni ad egynek e kicsinyek közül”… Vagy az elveszett juh példázata, ahol a jó pásztor az egyért otthagyja a többi 99-et. Gondoljunk mindenekelőtt Isten Egyetlenegyére, akiért mennyei Atyánk mindnyájunkat egyen-egyenként drágának, értékesnek tart. (A nyelvészek szerint az „egy” szót Ázsiából hoztuk, az „e”, „ez”közelre mutató névmásból származik, jelentése „több közül ez az egy, amelyik hozzám közel áll”.) 

   Jézus arról beszél tehát: ha elszakítotok tőlem valakit e kicsinyek közül (akik lelki értelemben is védtelenek, kiszolgáltatottak, akik a ti felelősségetekre vannak bízva), ha gonosz szándékkal összetöritek a hitüket, pusztulásba viszitek őket, akkor a legnagyobb bűnt követitek el. Sátáni megnyilvánulások ezek. 

    Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik. Túlzó kép ez: 100%-ban sikeres, biztos formája a halálos ítélet végrehajtásának. Ez ilyen ember menthetetlen. A malomkő hasznos, lisztet őröl, amiből az életet biztosító kenyér lesz, itt mégis az ítélet eszközévé válik. Az élet halállá lesz a bűnös ember kezében. Jaj, a kicsiket meg ne botránkoztassátok! Vigyázzatok a lelkükre, ne rángassátok bele őket saját bűneitekbe! () Ne oltsátok, se sulykoljátok beléjük a gyűlölködés, a gyanakvás, a közömbösséget mentalitását, lelkületét! Ne fertőzzétek a lelküket cinikus életfilozófiával! (Egyetemista körökben egy tehetséges fiút ismertem meg. Tehetős, értelmiségi családból származott. Gyakran idézte az apját: két fontos dolog van az életben, a pénz és a nők… Zűrzavaros kapcsolatainak és anyagi ügyeinek vált meghasonlott áldozatává.)   

   A következőkben egy különös tanítás hangzik el: saját magunkat is meg tudjuk botránkoztatni. Kísértésbe ejthet a kezünk, a lábunk, a szemünk, a testünk. Igen, akár az előző képnél, itt is túlzónak érezzük a Jézus szavait. Ő azonban nem ok nélkül, nem véletlenül fogalmaz így: azt hangsúlyozza, hogy nagyon komoly ez a figyelmeztetés. 

   Ki vágná le önként a kezét, lábát, szúrná ki a saját szemét? Ha ilyen baleset történne velünk, akkor azt nagy drámaként élnénk meg, életünk végéig hordozva a csonkaság keresztjét. Isten őrizzen! Itt gondolnunk kell azokra, akik valami miatt elveszítették kezüket, lábukat, talán szemük világát is. És sokan közülük értékes, sőt, aktív közösségi, másokat segítő, szolgáló életet folytatnak. (Ilyen pl. a tolókocsis, „örökmozgó”, mindenben örömmel segítő, mindenütt szívesen részt vevő kedves szentkirályi testvérünk, Kelemen Attila… Tucatnyi épkézláb, de csak maga körül forgó, vagy valamilyen szenvedélybe belemerült embernél többet tesz, többet vállal! Hogy van ez?) 

   Tudunk olyan extrém esetekről, amikor valaki valóban saját magának amputálta le a kezét, lábát, hogy életben maradjon. Aron Ralston amerikai alpinista 2003-ban a Blue John Canyonban, Utah államban mászás közben balesetet szenvedett, melynek során a karja olyan szerencsétlenül szorult be egy sziklahasadékba, hogy semmiképpen sem nem tudta onnan kihúzni. Öt nap után, amikor már nem volt más remény a szabadulásra, levágta a saját karját, hogy kiszabaduljon és életben maradjon.

  Kezünk a cselekvés eszköze, lábunk a helyváltoztatásé, egy bizonyos célhoz eljutásé, szemünk a látásé. Súlyos kérdés: mire használjuk ezeket a tagjainkat. Mert ha kárunkra van az, amit teszünk, az, ahova megyünk, az, amit nézünk, akkor tényleg jobb lenne, valósággal életet mentő, ha ezek a testrészeink nem lennének. Talán így is fogalmazhatunk: inkább ne tégy semmit (mintha nem lenne kezed), mintsem hogy valami rosszat, bántót, gonoszat vigyél véghez, inkább ne tégy egy lépést sem (mintha nem lenne lábad), mintsem hogy olyan helyre menj, ahol bűnökbe keveredsz, inkább ne nézz (mintha nem lenne szemed), mintsem hogy olyan valamire figyelj, ami kárt okoz a lelkednek. Ady Endre írja egyik versében: megvakultak hiú szemeim… Jobb nem látni, mint a hiábavalóságon ámulni. 

    Nem tudom, mondtátok-e ki, testvéreim, egy-egy súlyos következményekkel járó tett után, lelkiismeret furdalástól gyötörve: inkább vágták volna le a kezem! Persze, mi azért nem vagyunk ennyire érzékenyek. De Jézus itt végső soron az üdvösségről beszél: mert jobb, ha csonkán mégy be az Isten országába… 

    Tudjuk, a csonkaság, a rokkantság a földi élet velejárói, Isten országában nem lesz helye ilyen „hiányoknak”… Mégis (mert mi csak földi kategóriákban tudunk gondolkodni) Jézus ezt a hasonlatot használja. És értjük: jobb fél kézzel (földi csábításokról lemondva, azokkal szemben néma és béna maradni, vágyainkat visszanyesve) a teljes örömben részesülni, mint két kézzel (az életet gátlástalanul habzsolva) a teljes pusztulás állapotába jutni.

   Mikor botránkoztat meg minket a kezünk, a lábunk, a szemünk? Amikor olyan kísértések eszközei, közvetítői lesznek, amik hitünkben tántorítanak meg, amik elszakítanak az Úrtól. Ha kezünk szerzeményében bízunk, ha földi célok töltenek be, varázsolnak el egészen, ha a mulandókban gyönyörködünk.  Mennyi mindent teszünk fölöslegesen, milyen sokfele futkosunk értelmetlenül, mennyi hiábavalóságot nézünk elbűvölve, miközben nincsen időnk az Úr dolgaira, a szolgálatra, a közösségre, az imádságra, hálaadásra, a láthatatlanok szemlélésére, pedig lelki értelemben – globálisan, azaz az örök élet perspektívájából nézve - tényleg jobb lenne inkább valami testi sérültséget hordoznunk, mintsem hitetlenségben maradnunk. Jobb lenne minden áron az Úrhoz fordulnunk, és benne találnunk meg reménységünket, örömünket… Egyik tolókocsiba került focista mondta el: balesete lelki áldás volt számára. Megértette, hogy mi a küldetése. Addig csak izgága magamutogatás volt az élete. Bár soha nem kívánta volna magának, és kiszolgáltatottsága sokszor nyomasztó tud lenni, sokkal érzékenyebbé, megértőbbé vált, és hasznosabbnak érzi az életét. 

   Higgyétek el testvéreim, jobb lenne lenünk bottal, járókerettel, tolókocsival az üdvösség útján járni, szeretetben, békességben élni, mint a bűn, a harag, az egoizmus, a széthúzás, a nagyravágyás útján akár Lamborghinikkel száguldozni!!! 

  Arra is rámutat az Úr: a földi integritásunkat, épségünket, földi sikereinket, érvényesülésünket olyan sokra tartjuk, a mennyei pedig olyan mellékes és elhanyagolható lesz. Nem is az egyik kezünkről, lábunkról, fél szemünkről kell nekünk lemondani, hanem hitetlenségünkről, közömbösségünkről, önzésünkről, anyagiasságunkról… Hány épkézláb, egészséges ember folytat önpusztító, értelmetlen, haszontalan életet! 

  Háromszor is megismétlődik a megjegyzés (valósággal beleborzadunk): ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. Urunk nem ijesztgetni, hanem figyelmeztetni akar. Jó értelemben véve elrettenteni. Képzeljük el: egy szülő elviszi gyermekét - aki kacérkodik a füves cigaretta gondolatával, és bizonygatja, hogy azzal minden rendben van, nem kell túlreagálni, lassan legális lesz nálunk is - egy drogterápiás központba. Ahol súlyos drogfüggőket kezelnek, leépült, eltorzult arcú fiatalokat, akik koruk dupláját mutatják. Azért teszi ezt a szülő, hogy kicsit sokkolja, elgondolkoztassa, és jobb belátásra térítse a gyermekét. Bárcsak mi is megijednénk a pokol tüzétől, a hitetlen élet szörnyű ürességétől, és az Úrhoz menekülnénk! 

  „Minden ember tűzzel sózatik meg”, hallottuk… A tűz az ítélet jelképe itt. Mert az ítélet, a végső számonkérés próbálja meg, leplezi le, hogy mit ér az életünk, a vagyonunk, a sikereink…  Az áldozati húst – Mózes parancsa szerint – meg kellett sózni, hogy tartós, friss maradjon, ízletes legyen. Istennek a jót, a minőségit kellett adni. (Érdekes párhuzam: az áldozati állat is ép kellett legyen, minket elfogad az Úr úgymond „csonka-bonkán” is.)

  A próbák, nehézségek mutatják meg (és a végső megmérettetés), hogy valóban odaáldoztuk-e az életünket Istennek (a só az odaadás jelképe is).  Az is benne van ebben a tanításban (a tűz a mennyeire utal), hogy Isten Lelke tudja igazán megtisztítani, értékessé, alkalmassá tenni az életünket.  

   A só a régi emberek számára valóságos kincs volt (v.ö. „sóvárog” szavunk), tartósításra, ízesítésre, az állatok gondozásában használták. A só szervezetünknek is egyik alapeleme, hiánya (a nátriumhiány) nagyon súlyos tünetekhez vezet… Ha ízét veszti, ha célt téveszt az életünk, ha nem Isten szerinti, akkor „kárnak és szemétnek” bizonyul. Isten az, akitől hitet, szeretetet kapunk – ezek nélkül senkik vagyunk. Akkor lesz igazán áldott az életünk, ha Krisztushoz kapcsolódunk (NaCl).

  Legyen bennetek só, azaz hit, lélek, szolgálatkészség, szeretet, maradjatok közösségben Krisztussal, különben eltékozoljátok magatokat, és másoknak sem tudtok a javára lenni. 

És éljetek békességben! (Egy történet arról szól, hogy a király felfogadott egy kis inast, akinek arra kellett ügyelnie, hogy a palota előtti forgalmas téren elhelyezett arany medencében mindig tiszta legyen a víz. Az inas reggeltől estig ott állt, kergette a madarakat, az állatokat, veszekedett a gyerekekkel, akik pancsoltak a vízben, a felnőttekkel, akik belemosták a kezüket. Sok bosszúsága volt… Aztán rájött: a legjobb módszer az, ha minden reggel friss vizet tölt a medencébe. Neki nem másokra, hanem a vízre kell figyelnie.) Nekünk is nem egymással kell csatározni, hanem arra kell vigyáznunk, hogy lelkünkben friss maradjon a békességnek Krisztustól kapott vize. Ámen.