Mk 11, 15-26 (vas.de.)

   15 Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak és vettek, felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit, 

16 és nem engedte, hogy bármit is átvigyenek a templomon. 

17 Azután így tanította őket: Nincs-e megírva: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára”? Ti pedig rablók barlangjává tettétek. Ézs 56,7; Jer 7,11

18 Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert az egész sokaság álmélkodott a tanításán. 

19 És amikor beesteledett, Jézus és a tanítványai kimentek a városból. 

20 Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt. 

21 Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt. 

22 Jézus így válaszolt nekik: Higgyetek Istenben! 

23 Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az. Mt 17,20; 1Kor 13,2 

24 Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek. 

25 És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. 

26 Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket. 

   Jézus mindig elgondolkoztat minket: tanításával, tetteivel. Egyáltalán azzal, hogy vállalta a sorsunkat. Azzal, hogy megalkuvás nélkül kiállt az igazság mellett, túllépett a konvenciókon, leleplezte a hamisságot, képmutatást. Akkor és ma is.

   Jézus megérkezik Jeruzsálembe, bemegy a templomba. Nemrégiben beszéltünk már arról, hogy a jeruzsálemi templom valójában egy épületegyüttes volt. A külső fal határolta körül a pogányok udvarát, a fal mentén árkádsorok, ún. tornácok épültek, ahol az emberek találkoztak, tanításokat hallgattak. A belső fal által védett területre csak a zsidók léphettek be: először a nők, majd a férfiak udvara következett, még beljebb a papok udvara volt, ahol templom is állt: az előcsarnokkal, a szentéllyel és a szentek szentjével. Az ige által leírt esemény helyszíne a templom külső udvara. Ezeknek a tényeknek ismeretében talán már engedékenyebbek lennénk az ott tevékenykedő kereskedőkkel szemben.

   Csakhogy Jézus egy nagyon fontos jelenségre akarja felhívni a figyelmet. A világi, az anyagias gondolkodás, a meggazdagodás vágya egyre nagyobb teret akar elfoglalni az életünkből. Egyre kevesebb hely jut az elcsendesedésnek, Istenre figyelésnek, a szentnek, a meghittnek. Már a család, a gyülekezet sem egy ilyen bensőséges szféra. Ott is sokszor anyagi érdekek, önző emberi ambíciók érvényesülnek. Oda is beárad a külső világ zaja, gondolkodása. Az pedig romboló következményekkel jár. 

   Egy példát említek. Először, igaz, azt mondtuk: nem baj, ha az Úr napján nem megyünk a templomba, otthon is lehet igét olvasni, prédikációt hallgatni, imádkozni, aztán azt: nem baj, ha arra használjuk ezt a napot, hogy kikapcsolódjunk, szórakozzunk, elvégre ez a nap a pihenésről szól, végül arra jutottunk, hogy miért ne végeznénk ezen a napon megszokott munkánkat, miért ne látnánk el felgyűlt teendőinket. És az ünnep fokozatosan beleszürkült a hétköznapokba… a mi kárunkra. Nézzétek: a lelkünktől elspórolt idővel nem jutottunk előbbre, és közösségeink nem lettek virágzóbbak. Nem származik jó abból, ha érvényesülési stratégiáink szembemennek az Isten akaratával. 

  Jézus bement a templomba… és azt várnák, hogy ott elkezd tanítani, vagy imádkozni, ehhez képest nagyon meglepő módon folytatódik az ige: kiűzte azokat, akik ott adtak-vettek, felborította a pénzváltók asztalait… Talán ez az a jelenet az evangéliumból, amit a legkevésbé tudunk összeegyeztetni a Jézusról kialakított képpel, az ő lelkületével. Nem a szelíd, alázatos Jézust látjuk itt. Meglepően keményen és határozottan lép fel. Úgy, mint amikor valaki egy hirtelen támadó veszélyt akar elhárítani. Gondoljuk el a következő esetet: gyerekek játszanak egy parkban, éppen hintáznak, egyszer csak egy férfi felpattan a padról, rákiált a gyermekekre, hogy mindenki menjen el onnan, és akik nem engedelmeskednek, azokat durván félrelökdösi, elráncigálja… Teljesen felháborodunk, kiakadunk ettől a viselkedéstől, már-már közbe akarunk avatkozni, amikor a következő pillanatban hatalmas reccsenéssel egy jókora faág a hintára zuhan.

  Értjük: Jézus áldott orvosként a lelkünket akarja védeni. És inkább összeborítja terveinket, csakhogy rádöbbentsen: nagyon ártalmas dolog az, amit teszünk, nem szolgálja a javunkat. És szól is az igében: az én házam imádság háza… És mi lett a ti imádságotokból, Istennel való kapcsolatotokból? Mi lett a hitetekből, lelki életetekből? Vegyétek észre, hogy a világias gondolkodás, az, hogy a munka, a jólét, az érvényesülés lett az abszolút fontos, észrevétlenül megfojt bennetek minden lelki igényt, az Istenhez tartozás örömét, reménységét, a küldetéstudatot. Jézus valósággal ránk ijeszt, felráz bennünket. Ember, lelked is van! Ha azt eljátszod, akkor lehet, hogy mindent megszerzel, de semmid sem lesz.

  Egy megjegyzéssel zárul ez az epizód: meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és elkezdték keresni a módját, hogy elveszítsék őt, eltegyék láb alól. Két okból is: Jézus fellépése ellenük (is) szólt… A templom adminisztrálása az ő hatáskörükbe tartozott, valószínű profitáltak is ebből az ott meghonosodott gyakorlatból. Másfelől aggasztotta őket a Jézus népszerűsége… Mert a sokaság álmélkodott a tanításán. Sokan elgondolkoztak. Hát nincs igaza? Nincs szükségünk olyan helyekre, alkalmakra, ahol kizárhatunk minden zavaró tényezőt, hogy a lelkünkkel törődjünk? 

    Minket elgondolkoztat-e? Vagy kitartunk beidegződött szokásaink mellett. Változtat-e valamit Jézus intése, figyelmeztetése rajtunk? Végig lehet élni az életet egyháztagként, jelképesen a templom külső, vagy belső udvarába, vagy éppen a templomba járva úgy, hogy nem értjük a lényeget, nem érinti meg semmi a szívünket (Egy király felfogadott egy híres szerzetest a fia mellé, aki évekig tanította a királyfit, aztán amikor az trónra került, kegyetlen zsarnok lett belőle… Társai megkérdezték a szerzetest: hogyan történt ez. Azt felelte: tudjátok, akármilyen erősen süti a nap a cellánk ablakát, ha a zsalukat nem nyitjuk ki, akkor bent megmarad a sötétség.)

   Beesteledett, Jézus kiment a városból… Nem a város nyújtotta védelmet, hanem az Atya oltalmát kereste. Korán reggel, amikor – valószínű visszafele tartva – elmentek egy fügefa mellett, a tanítványok észrevették, hogy az elszáradt. Péter szóvá is teszi: a fa, amit megátkoztál… Az előző versekben olvassuk: Jézus Bethániából ment Jeruzsálembe, megéhezett, meglátott egy fügefát, gyümölcsöt keresett rajta, és mivel nem talált, azt mondta: senki ne egyen rólad… (Nincs szó arról, hogy Jézus megátkozta volna a fát, Péter tkp. félremagyarázza Jézus szavait.) Egy szimbolikus, demonstratív cselekedet történik itt: Jézus nem a fát akarja megbüntetni, hanem a tanítványait és minket akar tanítani.

   Három üzenetet fogalmaz meg. 1) Az első az ítéletről szól. Gyümölcstermés szempontjából az elszáradt fa valójában ugyanannyit ér, mint a zöldellő, ám terméketlen. De így legalább nem vezet senkit félre. Nem azok vagyunk, akiknek látszunk. Talán sikerektől zöldellő, de üres életünkkel megtévesztjük a világot és magunkat. Gyümölcseink mutatják (és a végső számonkérés leplezi majd le), hogy mennyit értünk valójában.   

    2)Másodszor: láttuk, hogy a fügefa elszáradásának a ténye meglepi, csodálkozásra indítja a tanítványokat. Jézus kimondja az ítéletet, és az végbe is megy. Az Úr hozzáteszi: higgyetek Istenben. És egy még szemléletesebb példát említ: ha azt mondjátok a hegynek, hogy vesse magát a tengerbe, engedelmeskedik nektek… Jézus maga soha nem tett ilyet (öncélú csodát). Túlzásnak is érezzük a példát. Jézus felnagyít valamit, hogy jobban megértsük a lényeget. Nem dombokat, hegyeket kell nekünk megmozdítani, hanem a bennünk levő magaslatokat legyőzni… (Keresztelő János: minden völgy feltöltessék, minden hegy alacsonnyá legyen.) Hiszed-e, hogy Isten meg tud szabadítani a hitetlenség, a harag, keserűség hegymagasságú és súlyú terheitől? Hiszed-e, hogy ő békességgel ajándékoz meg? Hinned kell, és ki is kell mondanod. Jézus megismétli: ha hiszed, amit ki is mondtál. A hittel kimondott szó (Isten teremtő cselekedetének mintájára) csodálatos, gyógyító erővel rendelkezik. Mondd ki imádságban, hogy nem akarsz többet hitetlenségben élni, mondd ki embertársadnak, hogy nem akarsz rá többé haragudni, mondd ki magadnak, hogy azt akarod tenni, amit Isten elvár tőled. És hidd el, hogy amit kérsz (Krisztus nevében, ami megfelel az ő szeretetének, jóságának), azt megadja az Isten. 

  3)A harmadik üzenet a megbocsátásról szól. A fügefa példája azt is mutatja: a képmutatás halálos állapot. „Az a neved, hogy élsz…”.  Csak akkor éled át Isten szabadító, újjátevő csodáját, ha kész vagy beismerni ürességedet, és kész vagy megbocsátani. „Ha valaki ellen panaszotok van…” Nem részletezi Jézus, hogy honnan indult a harag, hogy ki volt a hibás… Ha neheztelés van a szívedben, tedd le, engedd el, hogy Isten is megbocsássa a te bűneidet. Mert Isten előtt mindnyájan bőven halmozunk fel azokból. 

    Az ökölbe szorított kéz nem tud ajándékot elfogadni. Lehet, hogy igazságtalanság ért vagy rosszindulatot tapasztaltál, és joggal haragszol, De magadban mégis döntsd el, hogy elindulsz a békesség felé. Hadd tisztuljon meg a lelked! A többi már nem rád tartozik… Azt bízd Istenre! 

    A megbocsátás szó az ótörök eredetű, elküld, elenged jelentésű „bocsát” szóból származik. Megfogom a tolvajt, de megsajnálom, és elengedem, elbocsátom, megbocsátok neki. (Igaz, nehezebb elengedni, mint elkapni!) Már az ómagyar Mária-siralomban is előfordul a szó: „es bulcsássa mend ű bűnét”. A hangzás alapján talán a „búcsú” szavunk is ebbe a szócsaládba tartozik… Búcsút venni szorongató, rossz érzéseinktől, haragtól, keserűségtől. 

  Valaki mondott valami bántót rólam, valaki tett valami rosszat ellenem, megkeserítette az életemet, gonosz volt, elgáncsolt, visszaélt hatalmával, egy csomó sérelmet okozott. Le lehet ezeket tenni? Nem, de át lehet adni Istennek. Uram, rád bízom, én már nem akarom tovább hordozni. Kérem a te békességedet… Úgy akarok reggel felkelni, este lefeküdni, hogy ne sérelmeimmel jöjjek hozzád, hanem hálával a te békességedért, jóságodért, amelyben megőrzöd, meggyógyítod megsebzett lelkemet. 

  Ha nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem. Tudjuk, a mi megbocsátásunk nem feltétele, hanem következménye Isten kegyelmi tettének (v.ö. az adós szolga története).  Valaki úgy magyarázta ezt a példázatot, hogy a király kegyelme visszavonásával valójában azt üzente: mivel ez a szolga semmibe vette az én nagylelkű adományomat (tízezer tálentumot adtam és engedtem el neki), ezért érvénytelenítem kell az adományozó levelet. Annak, aki eldobja az én ajándékomat, annak nem adtam semmit. 

    Isten azért bocsát meg nekünk, hogy mi is azt tegyük.  Mert amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk (Róma 5). Krisztusban nyerjük meg Isten bocsánatát, és benne tudunk egymásnak is megbocsátani. Végső soron a Krisztushoz való viszonyunkról van szó. Megbocsátani azt jelenti: őt befogadni. Éljünk a Krisztus békességében! Ámen.