2 Kor  2, 1- 11 (vas.de.)

 1 Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal. 

2 Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? 

3 Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. 

4 Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok. 

5 Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. 

6 Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá. 

7 Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. 

8 Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. 

9 Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. 

10 Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. 

11 Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk. 

   Egy héttel vagyunk húsvét ünnepe után… Remélem, hoztuk magukkal, és tovább is visszük annak békességét, bizakodó reménységét. Krisztus Urunk azt ígérte, hogy vele való közösség erőt adó, örömet ajándékozó áldását minden nap átélhetjük. 

   A feltámadás ui. nemcsak az örök élet bizonyossá válásáról szól… Annak a ténynek, hogy Jézus Krisztus feltámadása után még 40 napig itt maradt a földön, megjelent a tanítványoknak és másoknak is, nagy jelentősége és mély üzenete van: az ő győzelme nemcsak az üdvösség boldog jövendőjére irányítja a figyelmünket, hanem földi életünk jelenére is, cselekedeteinkre, kapcsolatainkra, feladatainkra, amelyek benne és általa egészen új értelmet nyernek, új kontextusba kerülnek. Már most körülvesz minket az ő szeretete, megtapasztaljuk jóságát, segítségét, betölt a hozzá tartozás biztonságérzete, békessége. És ez meglátszik családi életünkben, munkánkban, magatartásunkban. 

  Valami hasonlóról van szó mai igénkben is… Pál apostolnak sok vívódása volt a korinthusi gyülekezettel. Másfél évet szolgált ebben a városban (valószínű Kr. u. 51-52 között), amelyre a kulturális és vallási sokszínűség, a pezsgő gazdasági élet, ua. az erkölcsi lazaság volt a jellemző, és bár az apostol munkáját sok ellenségeskedés, gáncsoskodás kísérte, mégis sokan csatlakoztak az evangéliumhoz. Pál ragaszkodott hozzájuk, szerette őket, sok értéket látott a gyülekezetben, de azt is látta, hogy sok emberi gyarlóság is jelen van a közösségben: pártoskodás, züllés, szabadelvűség, erkölcstelenség. Olyan megnyilvánulások, amik nem illettek Krisztus követőihez. 

   A HK így fogalmaz a Jézus feltámadásával kapcsolatban: az ő ereje minket is új életre támaszt… Vagyis az Úr húsvéti győzelme engem is arra indít, ösztönöz, hogy legyőzzem a régi indulataimat, önző vágyaimat, ártalmas szenvedélyeimet. Most nem a régi Korinthusra, hanem magunkra nézve kérdezzük meg: vajon látszanak-e Krisztus uralmának jelei, gyümölcsei bennünk? A hit nemcsak beszéd, hanem azt valóra váltó cselekedet is. Hiába dicsekszem azzal, hogy nekem pl. milyen különleges, értékes vetőmagom van, hogyha azt nem ültetem el, nem lesz termés belőle. A vendégeim elé az asztalra nem tehetek vetőmagot.    

   Pál apostol Korinthusba készül, és sok rossz érzés, elégedetlenség kavarog benne a korinthusiak hitéletére gondolva, nyugtalanság, háborgás dúl a lelkében, de elszánta magát arra, hogy azokat félreteszi. Mint a szülő, akinek sok minden nem tetszik a gyermeke viselkedésében, de mégsem emlegeti fel azokat, mert meg akarja őrizni vele a jó kapcsolatot, és reméli, hogy türelme, jósága elgondolkoztatja, végül helyes döntésre segíti a gyermekét. Azt is megértjük az igéből, hogy a bennünk felébredő ellenérzés, csalódás felhánytorgatása, vagy éppen elhallgatása rajtunk múlik, és néha bölcs dolog ez utóbbit választani. Nem kell mindig mindent elhallgatnunk (Pál apostol sem ezt tette, „odaírt” a gyülekezetnek), de van, amikor az a célra vezető, a békességet szolgáló, ha nem kerül a szánkra az, ami talán a szívünkben van.  

   „Ti vagytok azok, akik megvidámítjátok lelkemet, akkor hogyan szomoríthatnálak meg”. Ezzel arra utal a levél szerzője: fontosak vagytok nekem, jó viszonyban, békességben akarok lenni veletek. Az én lelkem is ezt kívánja. Nem lelem örömömet abban, hogy korholjalak titeket (ha lenne is rá ok.) Az apostol azért ír előre a gyülekezetnek a kényes kérdésekről, hogy azok ne akkor kerüljenek elő, amikor meglátogatja őket, és ne legyen neheztelés, fellobbanó – és talán kontroll alól kiszabaduló -  civakodás belőle, amikor odaérkezik. Mennyi figyelmesség, tapintat! Pál nem apostoli tekintélyének a súlyával akar megjelenni Korinthusban, nem rendre utasító szigorúsággal akar fellépni, hanem azt kívánja, hogy a találkozás szeretetben menjen végbe. Mert igazából örülni akarok nektek… és remélem, hogy az én örömöm mindenkié. 

  Mikor tudunk örülni egymásnak egy közösségben? Ha őszinték, ha jóindulatúak, segítőkészek, ha becsületesek és tisztelettudóak vagyunk egymás iránt. Ha nincs hátsó szándék, rivalizálás, gonoszkodás, makacskodás, bírálgatás, kibeszélés, hamisság, egymás elleni harc.  Jó lenne, ha ez a körülírás illene ránk! A közösségeink meggyengüléséért nemcsak a modern idők hozta változások okolhatóak, hanem az a tény is, hogy azokból rendre kivesztek a fent említett értékek.  Egy jó közösség az, ahol biztonságban érzem magam, ahol elfogadnak, megértenek, megbecsülnek, ahol erőt, biztatást kapok, és ahol tiszta szívvel szolgálhatok is. 

   Meglepődünk a 4. versen. Ilyeneket ír Pál: gyötrődés, szívbeli szorongás, könnyhullatás… az apostol, aki bejárta a fél világot, aki nagyon elszántan hirdette az evangéliumot, aki dacolt minden veszéllyel, aki bátran állt királyok, uralkodók elé! Itt az emberi arcát látjuk, a másokért tusakodó, a gyülekezetben jelentkező bajok miatt aggódó, bánkódó, az intés dilemmájával viaskodó lelki atyát. 

A bibliakutatók szerint itt egy olyan levélre hivatkozik az apostol, ami az Újszövetségben található I. és II. korinthusi levél között íródott, amit a „könnyek levelének” szoktak nevezni (ez nem maradt fenn), amelyben az apostol talán – saját szívén is sebet ejtve – keményebb hangot ütött meg a pártoskodókkal, a hitüket felületesen megélőkkel szemben.

  Újból hangsúlyozza: nem azért írt, hogy megszomorítsa a gyülekezetet, hanem azért, hogy irántuk való féltő szeretete nyilvánvalóvá legyen. Képzeljük el, amikor egy szülő rossz útra tévedt gyermekét figyelmezteti megtört szívvel (melyik szülő örvend, ha valamilyen bajról, botlásról, rossz viselkedésről kell beszéljen a gyermekével, de szólnia kell, mert felelőssége ezt követeli!): „fiam, lányom, ez fáj nekem, de számodra sem lesz jó következménye az egésznek. Nem akarlak megsérteni, de abba, amit tettél, már mindenki megsérült.”  

    Az apostol arról vall, hogy először ő volt a megszomorított, hiszen szívfájdalommal, megkeseredve szerzett tudomást arról, hogy a gyülekezetben nézeteltérések, kihágások vannak, hogy néhányan ellene fordultak. Először ő volt az, aki bánkódott ezért, és így gyötrődő, emésztődő lélekkel fogott aztán tollat, és írta meg intő, talán dorgáló kijelentéseket is tartalmazó levelét. Nem az önérzetén esett csorba késztette erre, hanem a másokat is veszélybe sodró tévelygők iránti aggodalma. (Egy gyermek nyilvánosság előtt csúnyán beszélt az anyjával. Otthon az anyuka négyszemközt szóba hozta az ügyet, és elmondta a gyermekének: nem azért említem meg, mert engem megsértettél, hanem azért, mert indulatos beszédeddel az egész családot rossz hírbe hoztad, valójában magadat is: mert nem jó, nem biztonságos, ellenkezőleg toxikus otthoni környezet az, ahol a gyermek szidja a szülőt.)

  Ezzel kapcsolatban írja Pál: aki megszomorított engem, az mindnyájatokat. A közösség így működik. Felelősek vagyunk egymásért. Ha valaki igazságtalanul megsért valakit keménykedésből, büszkeségből, az mindenkit. Amit mondok, teszek, azt nemcsak a magam nevében cselekszem.

   Minden bizonnyal konkrét esetre, esetekre hivatkozik az apostol (az élet konkrét esetekből áll), és azt is kiolvashatjuk az igéből, hogy a szóban forgó személyt vagy személyeket a közösség valamiképpen meg is büntette, talán ki is közösítette. Pál nem szeretné, hogy a büntetés továbbra is rájuk nehezedjen. Megbékélést, kiengesztelődést akar. (Talán azt a tételt is megfogalmazhatjuk: a közösségben a bűnre két visszajelzés kell érkezzék:  az egyik a figyelmeztetés – jelezni kell, hogy nincsen rendben az, ahogy az illető viselkedett -, a másik – őszinte megbánás esetén – a megbocsátás, a visszafogadás, a rehabilitáció.) 

    Bocsássatok meg neki, vigasztaljátok meg, nehogy a túl nagy bánkódás eleméssze… Elgondolkoztam: vadabb, durvább volt az apostol korabeli világ, mégis - úgy tűnik - érzékenyebbek, finomabb lelkűek voltak az emberek. Ha köztünk egy hasonló gyülekezeti konfliktus támadna (volt már részünk benne), valaki megsértene valakit, és ez nyilvánosságra jönne, talán felhívás is elhangzana a sértés visszavonására, a bocsánatkérésre, nem gondolom, hogy akárki is ilyen mély szomorúságba esne. Inkább hátat fordítana, örök makacsságba burkolózna. 

  Az apostol puszta megbocsátásnál többet kér: tanúsítsatok iránta szeretetet. A megbocsátás - az elengedés, a szeret - az utánajárás. Ez utóbbi nagyobb lelki erény. Elengedni sem könnyű… Ha valaki megbánt, a „gaztett” ott motoszkál bennünk, foglalkozunk vele, szeretnénk valamiféle megfizetést,  igazságszolgáltatást, revansot. Nem könnyű megbocsátani, neheztelés nélkül tovább lépni.  De utánamenni, segíteni annak, áldozatot vállalni azért, aki megbántott, aki megalázott, rosszindulatú volt!! (A múlt – lassan visszatérő? - rendszerben egy „falubeli” pártember sokat ártott, sok bosszúságot okozott egyik családnak… Aztán súlyos beteg lett, és az említett család egyik tagja vállalta a gondozását. Türelemmel, lelkiismeretesen végezte. A szeretet, megbocsátás győzelme ez, amelyben Krisztus dicsőséges húsvéti diadala tükröződik. )

  Szép az apostol nyilatkozata: akinek megbocsátotok, én is… És ezt kérem én is tőletek. Mert amit megbocsátottam, tiértetek volt, és a Krisztus színe előtt történt. Krisztusért, az ő élő jelenlétében… Az ő áldozatáért, az ő irgalmáért, kegyelméért. Akinek ő megbocsát, annak mi is meg kell bocsássunk. És ha megbocsátunk, akkor ő is nekünk. A megbocsátás szent körforgása ez. Csak annyi minden akadályozza azt bennünk! Ezért fűzi hozzá Pál: hogy rá ne szedjen a Sátán…

   Értitek? A Sátán a szeretet, a megbocsátás megvalósulását akarja meggátolni. Az ellenségeskedést, háborús viszonyt akarja fenntartani. El akar vonni a Krisztus közeléből, önzésünket, haragunkat, indulatainkat, bosszúvágyunkat, szenvedélyeinket emeli, teszi az első helyre. Az ősbűn, az ősi bizalmatlanság, az én istenítésének ismert (és sokszor mégsem felismert) alaphelyzete ez.  A magad kis sebeit láttatja veled, és eltakarja előled a Krisztuséit. A magad önző sikereit, győzelmeit mutatja fontosnak, és nem a Krisztusét, amellyel ő legyőzte a halált, a kárhozatot. A magad kis, sokszor hamisságból összetákolt igazsága lesz a fontos, és nem a Krisztusé, ami örökkévaló. Ismernünk kell az ő szándékait! De győztes Urunk akaratát is, aki azért jött, hogy a Sátán munkáit lerontsa. Engedjük, hogy ez a szent akarat jusson érvényre, diadalra bennünk. Ámen.