2 Móz 4, 18-31  (vas.de.)

18 Ekkor Mózes visszament Jetróhoz, az apósához, és így szólt hozzá: Szeretnék visszamenni testvéreimhez Egyiptomba, hadd lássam, élnek-e még? Jetró így felelt Mózesnek: Menj el békével! 

19 Az Úr ugyanis azt mondta Mózesnek Midjánban: Menj vissza Egyiptomba, mert meghaltak mindazok az emberek, akik halálra kerestek téged. 2Móz 2,15.23

20 Ekkor fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket, hogy visszatérjen Egyiptom földjére. Isten botját is kezébe vette Mózes. 

21 Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor visszamégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet, 

22 de te mondd meg a fáraónak: Így szól az Úr: Izráel az én elsőszülött fiam. 

23 Azért azt mondom neked, hogy bocsásd el az én fiamat, hadd szolgáljon áldozattal engem! Ha nem akarod őt elbocsátani, akkor megölöm a te elsőszülött fiadat. 2Móz 12,29 

24 Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr, és meg akarta ölni. 1Móz 17,14 

25 De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! 

26 Akkor eltávozott tőle az Úr. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény.

27 Áronnak pedig ezt mondta az Úr: Menj Mózes elé a pusztába! Ő elment, és találkozott vele az Isten hegyénél, és megcsókolta őt. 

28 Mózes elbeszélte Áronnak mindazokat az igéket, amelyekkel az Úr elküldte, és mindazokat a jeleket, amelyeket megparancsolt neki. 

29 Azután elment Mózes és Áron, és összegyűjtötte Izráel fiainak összes véneit. 

30 Áron elmondta mindazt, amit az Úr mondott Mózesnek, Mózes pedig bemutatta a jeleket a nép előtt. 

31 A nép pedig hitt. Amikor meghallották, hogy az Úr számon tartja Izráel fiait, és meglátta nyomorúságukat, meghajoltak és leborultak. 

   A Márk evangéliumát olvasva a Jézus szenvedéstörténetéhez érkeztünk… Bár a Krisztus szenvedéseiről szóló bizonyságtétel mindig aktuális (Pál írja a korintusiaknak: nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről), most mégis az ószövetségi textust választottam. 

  Egy igen érdekes, elgondolkoztató, súlyos kérdéseket felvető történet ez. Mózes visszaindul Egyiptomba. Egy furcsa párhuzamosságot figyelhetünk meg az elbeszélésben: megismerjük a történések emberi oldalát, de bepillantást nyerünk az azokat előkészítő, irányító isteni vezetésbe is.

  A Hóreb hegyén történt elhívása után azzal áll Mózes apósa, Jetró elé, hogy szeretne visszamenni Egyiptomba, meglátni, hogy testvérei élnek-e még. (Emlékeztetőül: Mózes negyven éves volt, amikor elhagyni kényszerült Egyiptomot, és már negyven éve Midján földjén tartózkodik…) Jetró teljes megértéssel, jó szándékkal azt feleli: menj el békével. 

   De tudomást szerzünk ennek a döntésnek igazi előzményéről is, feltárul előttünk az események isteni szála is (ami összefonódni látszik a földi történésekkel). Ugyanis - halljuk az igében - azt mondta Isten Mózesnek: menj vissza, mert meghaltak, akik halálra kerestek. (A halált okozónak halála életet jelent.)    

   Mózes – úgy tűnik - nem szólt erről a felülről kapott parancsról apósának. Vajon miért? Az Istentől kapott kijelentésben nem hangzik el erre vonatkozó tiltás. Talán Mózes ezt az eljárást látta kényelmesebbnek. Minek beszélni arról, amit úgysem értenének meg? Meg amúgy is igaz volt: kívánkozott már hazatérni. 

   Vajon kell-e tudjanak az emberek az Istennel való kapcsolatunkról? Arról, hogy mi hozzá tartozunk. Vagy jó megőrizni keresztyéni anonimitásunkat? Jó-e az, ha elhallgatjuk, ha úgy teszünk, mintha semmi közünk nem lenne megváltó Urunkhoz? Ha úgy élünk, úgy intézzük ügyeinket, úgy viszonyulunk egymáshoz, hogy abban nem tükröződik a Krisztus lelkülete?   

  Ekkor fogta Mózes feleségét, fiait (két fia volt: Gersom és Eliézer), szamárra ültette őket, hogy visszatérjen Egyiptomba. Több hetes út állt előttük. A Szentírás hozzá teszi: botját is kezébe vette. Mert ezt mondta az Úr Mózesnek. Az előző igeszakasz azzal zárul, hogy Isten így utasítja Mózest: „ezt a botot pedig te vedd a kezedbe, és mutasd meg vele a jeleket”.

    Minden elő van készítve, Mózesnek csak engedelmeskedni kell. Sőt, arra is felkészíti őt Isten, hogy a fáraó nem könnyen adja be a derekát. Mózesnek tudnia kell, hogy ez is benne van Isten stratégiájában: „én megkeményítem a szívét”… hogy annál nyilvánvalóbbak legyenek a csodák. 

   De te mondd meg a fáraónak… És egy rendkívül fontos mondat hangzik el itt. Így szól az Úr: Izráel az én elsőszülött fiam. Isten saját gyermekének nevezi ezt az elnyomott, rabszolga sorban élő, szerencsétlen népet, mint akivel a legszorosabb, legközelebbi kapcsolatban van. Mint aki tőle származik, akit felvállal, akit magáénak, rossz szó ez, véréből valónak tekint. Akit védelmez, akiért kiáll. Beleremeg a lelkünk a kegyelemnek ezt az érthetetlen gesztusát, tettét, megnyilatkozását szemlélve.

   Az Újszövetség felől nézve még mélyebb lesz a titok. A HK tanítja: Krisztus Isten örök természete szerint való Fia, mi pedig őérette kegyelemből fogadtattunk Isten gyermekeivé. Isten egyenlőségjelet tesz az ő örökkévaló szent Fia, és választott, megváltott népe közé (pedig ég és föld a különbség). 

   És folytatódik Isten üzenete a fáraónak. „Azért azt mondom neked: engedd el az én fiamat, mert ha nem bocsátod el, megölöm a te elsőszülött fiadat”. Gazdag tartalmú, isteni igazságokat felvillantó jelképes üzenet hangzik itt el… Mindent megteszek az én fiamért, és ha megakadályozod, hogy megélje gyermeki mivoltát, akkor, ha kell, kész vagyok megölni a te elsőszülöttedet. Választottaimért a legnagyobb áldozatot is meghozom, még saját egyszülöttemet is odaadom. 

   Aztán útközben váratlan – bár az előző mondat szinte misztikus mondanivalója sejtet valamit –, egyenesen érthetetlen dolog történik. Rátámadt az Úr, és meg akarta ölni. Egy döbbenetes, sokkoló mondat ez. Mi történik? Azt a Mózest, akit népe szabadítására választott ki Isten, ő maga akarja megölni? Milyen ok miatt, milyen céllal? 

   Figyeljünk a „meg akarta” kifejezésre. Azt sugallja: Isten valamit eltervezett, de úgy, hogy nyitva hagyott egy kiutat, döntési szabadságot. Ezt a kifejezés a Bibliában nem sok helyen fordul elő (még a Jónás könyve 3. fejezetének a 10. versében: Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket). Értjük: Isten úgy akarta az ítélet végrehajtását Ninive fölött, hogy nyitva hagyta a megtérés lehetőségét. (Másfelől: ha Isten akar valamit, akkor senki sem akadályozhatja meg annak véghezvitelében.) Egy figyelmeztetéssel, halálosan komoly figyelmeztetéssel szembesül tehát Mózes.

  De miért? Mózes szolgálatra indul, Isten fogságban sínylődő „elsőszülött fia” megmentésére. És lelkileg alkalmasnak, felkészültnek, tisztának kell lennie arra. És Mózes életében nincs minden rendben. Ott van a múltja. Megölt egy egyiptomit (lehet vitatkozni azon, hogy mennyire jogosan), amiért nem kapott büntetést. Vétlen gyilkosságok esetén (később majd kapja Mózes az Úrtól a rendelkezést erre nézve) valóban el lehetett menekülni, és az éppen szolgálatban lévő főpap halálával elévült a bűn is. De itt szándékos tettről volt szó. Mózes, ezt még nem rendezted!

    A másik: az engedetlenség Isten határozott (és halálos ítélet terhe alatt megkövetelt) parancsával szemben. A körülmetélkedésről van szó. Az 1 Móz 17-ben olvasunk arról, Isten meghagyja Ábrahám utódainak… A körülmetélkedés a hozzá tartozás jele volt, amit ország-világ előtt fel kellett vállalni. Ahogy a jegygyűrűt a jegyeseknek. Mi az, hogy alkalomadtán leveszem azt az ujjamról, mi az, hogy letagadom? 

   Mózes nem metélte körül a fiait. Idegen világban élt. Én ennél a pontnál érzem a legaktuálisabbnak az igét. Átvesszük a világ szokásrendjét, és megtagadjuk a magunkét. Ezer kifogásra, ürügyre hivatkozva nem járunk a közösségbe, nem veszünk úrvacsorát, nem élünk keresztyén életet. Mi a különbség köztünk és az istentagadók között? Semmi. (Nagyítóval sem lehet találni.) Értitek, testvéreim: mint a kaméleon, egyszínűvé válunk a környezetünkkel, Midján földjén a mindjánitákhoz alkalmazkodunk, asszimilálódunk, feladjuk az Istennel való közösségünket, élő hitünket, krisztusi értékrendünket, lelkiségünket, belső identitásunkat. Az anyagiasság világában az anyagias gondolkodást tesszük magunkévá, a közömbösség világában a közömbös hozzáállásét. És ez halálos… Nem azért, mert Isten megbüntet. Hanem azért (és ezért figyelmeztet féltő, parancsoló szeretettel), mert a vége az önfeladás, a pusztulás, a teljes felszámolódás. Isten akkor akar megölni (furcsán hangzik), akkor fenyeget meg halálosan, amikor a haláltól akar megmenteni.

   Érdekes: Cippóra az, aki cselekszik. Anyai, hitvesi ösztönnel ráérez: itt lépni kell. És tudja, mit kell tennie. Tudja, mert valószínű Mózes beszélt neki (milyen jó, hogy legalább ennyit megtett!) Istennek erről a törvényéről, amit – talán közös megállapodással, hogy ti. miért nehezítsék a saját dolgukat, vonják magukra a helyiek ellenszenvét, gúnyolódását -  végül együtt hagytak figyelmen kívül, és nem hajtottak végre.

   Cippóra tudja, mit kell tennie: vett egy éles követ, és levágta azzal fia (valószínű, a nagyobbik fiúról van szó) előbőrét, a Mózes combjához érintette azt (mintha rajta is elvégezték volna ezt a ceremóniát), és azt mondta: véren szerzett vőlegényem vagy. Nem értjük teljesen ezt a gesztust, ami egy régi rituálé része lehetett. Olvastam, hogy több keleti néphez hasonlóan a midjániták is körülmetélkedtek, de csak házasság előtt, vőlegényként (így Cippóra mozdulata és megjegyzése erre a szertartásra utalhat), egyedül a zsidók voltak azok, akiknél gyerekkorban hajtották végre ezt a vallásos cselekményt. 

   Vagy ennek a jelenetnek egy mélyebb jelentésrétege is… Mózes, aki vőlegényként minden bizonnyal nem kellett ezt a fájdalommal járó szertartást elszenvedje (mert gyermekkorában átesett rajta, aminek kínjára már nem is emlékezett), másnak - tkp. elsőszülött fiának - a vére, szenvedése által szerzi meg vőlegényi jogait. Szinte nem lehet elnyomni az újszövetségi áthallást: mi is Krisztusért, az ő áldozatáért nyerünk mennyei jogokat, valójában bűnbocsánatot, életet. Mintha mi tettünk volna eleget. Nemcsak az elsőszülötten elvégzett szertartás, hanem az utána elhangzó kijelentés is lényeges. Az ige fontosnak tartja tisztázni: Cippóra a körülmetélés miatt nevezte így Mózest. 

   És akkor eltávozik Isten haragja, helyreáll a békesség, megszületik (a születés mindig vérrel, szenvedéssel jár) a bocsánat. Az élet feltétele az áldozat, az odaadás. (Abból ad, ami éltet...)

   Isten közben szólt Áronnak (készíti a találkozást, elindítja a testvért)…  Olvastuk, hogy az Isten hegyénél találkoztak (a Hóreb kb. félúton volt: Áronnak a Vörös tengert, Mózesnek az Arab-öbölt kellett megkerülnie, és a Sínai-félsziget alsó feléig eljutnia), és megcsókolta a nagyobb a kisebbet (Áronnak talán hordoznia kellett testvére, az emigráló, tékozló fiú bűnének következményét, diktatúrákban bosszút állnak a családtagokon is). Mózes elbeszéli Áronnak mindazokat az igéket. Nem emberi terveket szőnek, Isten elhatározásának lesznek az elkötelezettjei. Ettől kezdve életük arról szól. 

  Összegyűjtik Izrael fiait, és Áron elmondta Isten üzenetét, Mózes pedig bemutatta a jeleket, amikkel Isten meghatalmazta őt. Üzenet és jelek. Vajon közöttünk, gyülekezetünkben a jelek hiányoznak?

   A nép pedig hitt. Tudjuk, aztán lett belőle zúgolódás, kicsinyhitűség, lázadás is, de most mégis ráéreznek az Isten akaratára. Bárcsak mi is megértenénk Krisztusban kijelentett üdvözítő szándékát! 

Meghallották, hogy számon tartja őket. Mi az, hogy számon tartja! Elsőszülött fiainak tekinti őket. Látjátok, annyi minden el tudja nyomni ezt a hitet bennünk. Tudnunk kell, hogy Isten mit tart rólunk, mi a terve velünk! Ne engedjük ezt feledésbe merülni, kikopni a szívünkből! Izrael fiai leborultak: ez egyrészt nyomorúságuk beismerése volt, de Isten felismert kegyelme előtti hódolatuk is.

    Tanuljuk meg mi is ezt az alázatot, és hajtsuk meg térdeinket magasztalással Isten megtartó szeretetének, üdvözítő irgalmának nagysága előtt, melyet megmutatott nekünk, és véghez vitt és visz Krisztusban, egyszülött Fiában. Ámen.