Jn 8, 37-43  (bibliaóra) 

37 Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de ti meg akartok ölni, mert az én igémnek nincs helye bennetek. 

38 Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok. 

39 Ezt mondták neki: A mi atyánk Ábrahám. Jézus így szólt hozzájuk: Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek. 

40 De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki azt az igazságot hirdettem nektek, amelyet Istentől hallottam: Ábrahám ezt nem tette volna. 

41 Ti ugyanazt cselekszitek, amit atyátok. Ezt mondták neki: Mi nem paráznaságból születtünk: egy atyánk van, az Isten. 

42 Jézus így szólt hozzájuk: Ha Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől indultam el, és tőle jövök; nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem. 

43 Miért nem értitek az én beszédemet? Mert hallani sem bírtátok az én igémet. 

       A fejezet elején a házasságtörő nő történetét olvassuk… Ebből az elgondolkodtató, egyenesen megdöbbentő elbeszélésből kiderül:  Jézus nem a törvény egyoldalú, kritikus szemszögéből, hanem mennyei, kegyelmi perspektívából nézi az életünket, a bűneinket. „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” 

  A történet után közvetlenül (János kronológiája szerint) Jézus arról beszél, hogy ő a világ világossága. Aki őt követi, az nem járhat a sötétségben: az valóságosan meglátja önmagát, bűneit, és helyesen látja, nézi embertársait is. Kényelmes a törvényt alkalmazni, amikor mások felett kell ítélkezni, de amikor az önmagammal szembesít, az megrendítő, térdre kényszerítő élmény… Már ebben a részben hangsúlyozza Jézus, hogy ő az Atyához tartozik, aki bizonyságot tesz róla. Azt mondja a zsidók vezetőinek: ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. Ha világosság lenne bennetek, akkor meglátnátok bennem az Atyát is. (Ha elveszítettem a szemem fényét, hiába vesz körül sugárzó fényesség, nem fogom érzékelni. Így van ez a lelki látással is.) 

   A következő szakaszban Jézus arról beszél, hogy őt az Atya küldte, és önmagától nem tesz semmit, csak azt mondja, amit az Atyától hallott. És aki elküldte őt, az vele van, nem hagyja magára, mert ő mindig azt teszi, ami kedves előtte. Az Atyával való mély, elszakíthatatlan kapcsolatról, és abban a kétséget nem ismerő összhangról, a tökéletes szeretetről és engedelmességről beszél itt Jézus. 

   Elhangzik a benne hívő zsidók fele (akik kikérik maguknak, hogy ők szabad nép fiai, nem szolgáltak soha senkinek) az ismert kijelentés: „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. Nem az a szabad, aki ügyesen takargatja a bűneit, aki a törvényt élelmesen a saját hasznára forgatja, hanem aki belép a Krisztus világosságába, közösségébe, és engedi, hogy ő megtisztítsa, megszabadítsa. Csak az szabad, akit megszabadítottak. A hajótöröttek közül az marad életben, akit kimentenek. A bűnből az jön ki, akit kihoznak. 

  Így érkezünk el mai igénkhez, ehhez a különös tartalmú párbeszédhez. Azt mondja Jézus: tudom, hogy az Ábrahám utódai vagytok. Ez nem kétséges leszármazásotok, illetve a rátok jellemző erős nemzettudat alapján. Ez genetikai, ua. hitvallási bizonyosság. De gondoljátok csak meg: aki az Ábrahám utóda, akár test szerint is, annak már eleve nincs, amivel dicsekednie. Ábrahám nem saját képessége, ügyessége, talpraesettsége, elevensége, emberi kiválósága, tehetsége, ha úgy tetszik nemző ereje révén nyert utódokat, hanem Isten ígérete alapján. Utódainak, leszármazottainak az élete is ajándék tehát. Az a puszta tény tehát, hogy egyáltalán Ábrahám utódai lehettek, az Isten csodája. Ettől kezdve nincs, nem lenne, amivel ágálnotok és hivalkodnotok.

   Csakhogy énünk nagyravágyásában, nagyra törésében valahogy háttérbe szorulnak az Isten tettei. Valahogy kikopik belőlünk Isten megmentő, erőt adó segítségének a tudata, és úgy magunknak tulajdonítunk mindent, mintha velünk kezdődne és belőlünk állna a világ. Pedig ismerjük az igét: mid van, amit ne kaptál volna (1Kor 4,7). Pedig tudjuk: minden kegyelemből van. (Egy valamikor híres focista mesélt kisunokájának a karrierjéről, emlékezetes góljairól. A gyermek megkérdezte: tata, a te idődben a foci nem csapatjáték volt, csak egyedül játszottál?) 

   Ti pedig meg akartok ölni engem. Kemény szavak… Meg akartok ölni, mert az én igémnek nincsen helye bennetek. Akiben nincsen helye a Jézus igéinek, az tkp. meg akarja őt ölni. Jaj nekem, ha az én akaratom győz Isten igéjével szemben, mert akkor megölöm magamban azt, aki egyedül képes engem megtartani! Tisztán kell látnunk: sokszor ellentmondásba keveredünk. Azt mondjuk, hogy szeretjük Jézust, értékeljük önfeláldozását, tiszteljük kiállását az igazság mellett, csodáljuk példáját, ugyanakkor igéjét mégsem vesszük komolyan. Mintha valaki azt mondaná az orvosának: doktor úr, én nagyon becsülöm munkáját, tudományát, hivatástudatát, fáradozását, de nekem ne mondja meg, hogy milyen gyógyszereket vegyek be, hogy életmódomon hogyan változtassak. Ezt hagyja rám, én sokkal jobban tudom önnél. 

  Jézus újból bizonyságot tesz mennyei eredetéről… Azt teszem, amit Atyámnál láttam, ti is azt, amit atyátoknál láttatok. Én mennyei mintákat, ti földieket követtek.  Íme, nemcsak a földi életünk, neveltetésünk vonatkozásában emlegetett „otthoni 7 év” befolyásol minket. Vajon milyen a lelki értelemben vett „otthoni 7 évünk”? Ki volt/van hatással ránk, kinek a szava, szeretet hagyott és hagy nyomot a lelkünkben, kire figyeltünk és figyelünk, ki formálja és határozza meg gondolkodásunkat, viselkedésünket?  

   Újból elhangzik egy önérzetes kijelentés a zsidók részéről. Ábrahám a mi atyánk. Ábrahám az idővonalat tekintve kb. 1700 évvel élt Jézus kortársai előtt. Ez a hivatkozás tehát szimbolikus. Nincsenek, nem lehetnek közvetlen élményeik Ábrahámmal kapcsolatban. A történelmi emlékek ilyen időtávlatból teljesen elhomályosodnak. Mit tudunk mi pl. Attiláról, a hunok királyáról (mgh. 453) ? Ha azt mondjuk, hogy az Attila népe vagyunk, akkor ez csupán egy abszolút szimbolikus kötődés lehet. Valójában egy időközben (ilyen-olyan ambíciók mentén) kiformált nemzettudatról van szó.  

  Jézus a hit élő kapcsolatáról, a lelki összetartozásról beszél. Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az ő cselekedeteit követnétek. Az Ábrahám hite, Istenhez ragaszkodása az valóban példa lehet(ne) számotokra. Ugyanazt kellene nektek is megélnetek, amit ő megélt az Istennel való közösségben. De akkor feltétlenül engedelmeskednetek kellene Istennek. Elfogadnotok azt, akit ő küldött. Ti azonban csak a törvényt és a hagyományokat emlegetitek. Isten pedig élő Isten, aki akaratát élő módon, egyszülött Fiában jelentette ki. Vajon egy mesterséges, emberi ész kreálta hitünk van, ilyen-olyan bibliai elemekkel teleaggatva, vagy élő kapcsolatunk, közösségünk Istennel (1Jn 1,3)?  

  Meg akartok ölni - az Isten nevére hivatkozva - engem, aki - az Isten nevében, tőle érkezve közétek, hozzá tartozva – azt az igazságot hirdetem nektek, amit Istentől hallottam. Van egy elképzelésetek, elméletetek, dogmátok Istenről, és ahhoz ragaszkodtok, és nem az élő Úrhoz, és az ő élő igéjéhez. Nagy kérdés, hogy az élő Úrra figyelünk-e, vagy csak egy hamis istenképünk van? Ábrahám nem mondta Istennek: Uram, miért hagyjam el szülőföldemet, családomat, ez nem logikus, hiszen a törvény szerint tisztelnem kell atyámat és anyámat. Azt sem mondta: hogyan áldozzam fel a fiamat? A törvény az, hogy ne ölj. Ábrahám komolyan vette Istent, mint vele szabadon rendelkező mindenható Urat. Aki a neki adott ígéreteit megtartja.  

   Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok (a 44. versben olvassuk: ti atyátoktól, az ördögtől vagytok.) Jézus lerombolja azt a kiválasztottság-tudatot, amire a zsidók olyan büszkék voltak. A hit nem származás, nem szokásrend, nem tradíció, hanem élő kapcsolat… Jézus beszélgetőtársai replikájukban még merészebbet mondanak: nem paráznaságból születtünk, atyánk az Isten. Isten népe vagyunk. (A paráznaság bélyegével általában a nőket illették.)

  Jézus válaszol: ha Isten volna az Atyátok… Az atya kifejezés családi viszonyra, szülő-gyermek kapcsolatra utal. Több annál, hogy Isten a mi teremtőnk. Isten akkor lesz valóban a mi Atyánk, ha tőle születünk. A Jn 3-ban olvassuk (Nikodémus): szükség nektek újonnan születni. Értitek: ez egy lelki születés. Nem a külső feltételek (pl. valamelyik néphez, egyházhoz tartozás) a fontosak, hanem a lelkiek. 

    Ha szeretnétek engem, akkor felismernétek bennem az elsőszülött testvért. Szeretjük-e Jézust a szó legteljesebb értelmében? (Vagy alkalomadtán letagadjuk őt… ha szóban nem is, de viselkedéssel, haraggal, önzéssel, irigységgel.) Mert aki szereti az Atyát, az a Fiút is, aki attól született (1Jn 5,1). 

  Én tőle jövök. Ez nemcsak „származás”, hanem megbízatás is. Nem magamtól jöttem, ő küldött engem. Jézus nem partizánakciót hajt végre, hanem Isten örök, megváltó tervét, amit ő, mint Fiú engedelmes szeretettel, teljes szívből a magáévá tett. Ugyanazt akarta, mint az Atya: megváltani minket az élete árán is. Nem szomorú: éppen megváltásunk kérdésében vitatkozunk a mi Urunkkal? Képzeljük el, egy hajótörés túlélői egy szigeten tengődnek, nyomorognak, jön a felmentő hajó, és ezek a szerencsétlen, a biztos halálra váró emberek vitába szállnak a kapitánnyal. Hogy téged nem is a király küldött. Te csak megjátszod a szabadítót. Az egyenruhád sem előírásszerű. 

  Miért nem értitek ezt? Olyan nehéz felfogni? Sokszor egyszerű dolgokat is nehezen fogunk fel: azt pl., hogy a bűnnek következménye van. A megváltás titkát tényleg nem lehet felfogni, de az igazságát el lehet fogadni. Helyesebben szólva: hit által Krisztust, hogy benne éltünk és üdvösségünk legyen. Ámen.      

   Köszönjük, kegyelmes Istenünk, ezt az alkalmat, a veled és egymással való találkozást, igéd drága üzenetét, Krisztus Urunk újból átélt megváltó szeretetét, a Lélek jelenlétét. 

Bocsásd meg nekünk azt, hogy a te vitathatatlan, egyszülött Fiadban csodálatosan megmutatott kegyelmeddel szemben mi képesek vagyunk emberi érdemeinkre hivatkozni: származásunkra, testi-lelki eredményeinkre, egyebekre. És ezzel egónknak szolgálunk, és nem neked. A világ gondolkodása, lelkülete, atyáinktól örökölt hiábavaló életünk szabályai szerint cselekszünk, és nem szent igéd tanítása, elvárása szerint.

   Hallottuk: Ábrahám utódainak lenni azt jelenti, hogy neked engedelmeskedünk, és hiszünk abban, akit megváltásunkra elbocsátottál.

   Drága Krisztusunk, alázattal valljuk meg, szavaidat hallván, hogy sokszor mi is tkp. meg akarunk ölni, keresztre akarunk feszíteni magunkban, amikor nem rád figyelünk, amikor a magunk akaratát akarjuk véghezvinni, és nem a tiedet, amit kijelentettél nekünk. Kiszorítunk téged a mi szívünkből.

Hálát adunk azért a tanításért, hogy akkor leszünk az Atya gyermekei, ha szeretünk téged, mint elsőszülött mennyei testvérünket, ha valóban elfogadjuk hit által, hogy őtőle jöttél mihozzánk, hogy megments bennünket. Add, hogy ne okoskodjunk, ne magyarázkodjunk, ne szálljunk vitába veled, a mi Üdvözítőnkkel, hanem bízzuk rád magunkat, higgyünk benned, hogy életünk legyen általad.

   Mennyei Atyánk, Lelked által nyitogasd értelmünket, hogy elfogadjuk ezt a megtartó igazságot, annak öröme, békessége töltsön be minket, és annak reménységét, jó hírét meg tudjuk osztani másokkal is! 

Könyörülj rajtunk, akik itt vagyunk, te ismersz minket, gondjainkat, bajainkat, kérjük erődet, segítségedet, áldásodat, és azt, hogy vidd véghez bennünk a jó dolgot Krisztus Jézus napjáig. Áldd meg szeretteinket, munkálkodj az ő életükben is, hadd váljanak ők is lelki értelemben a te családod tagjaivá. 

Könyörülj a nehézségben levőkön, betegeken, háborúságot szenvedőkön. Örökkévaló irgalmadban őrizz meg minket Krisztus érdeméért. Ámen.