Kol 2, 8-15 (vas.de.)

 8 Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz igazodik. 

9 Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, 

10 és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. 

11 Benne vagytok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a halandó test levetése által. 

12 A keresztségben vele együtt voltatok eltemetve, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. Róm 6,4; Ef 2,6 

13 Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és testetek körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Ef 2,1-5

14 Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Ef 2,15

15 Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk. 

   Egy figyelmeztetéssel indul a mai igeszakasz: vigyázzatok.  Nem tudom, lelki értelemben vigyázunk-e egyáltalán valamire? Külső életünkben sok mindenre tekintettel kell lennünk: szabályok, törvények, előírások vannak a közlekedésben, a munkahelyen, a pénzügyekben, amiket ha figyelmen kívül hagyunk, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Hasonlóképpen annak is, ha nem vesszük komolyan pl. testünk jelzéseit, kezdődő betegségek tüneteit… Miért gondolnánk azt, hogy lelki életünkben nem kell ügyeljünk semmire? Sok igevers int, tanít minket: „aki szereti életét, és jó napokat akar látni, az ne mondjon semmi gonoszságot” (1Pt 3,10), „kerüld a rosszat és cselekedjél jót, keresd a békességet, és kövessed azt” (Zsolt 34,15), „vigyázzatok, álljatok meg a hitben… minden dolgotok szeretetben menjen végbe” (1 Kor 16, 13-14), stb.

   Egy különös veszélyre hívja fel a figyelmet az apostol… Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket. Nem szeretnénk fizikai rabságban élni. A szabadságvesztést egyik legsúlyosabb büntetésnek tartjuk. De van szellemi (és lelki) rabság is. Amikor egy-egy eszme vagy éppen rögeszme befolyása, hatása alá kerülünk, ami gúzsba köti, kényszerpályára állítja gondolkodásunkat.  A külső rabság ténye könnyen megállapítható (pl. valaki börtönben van), a szellemi és a lelki rabságé viszont nem. Lehet, hogy valamilyen elfogult, szűklátókörű vallásos meggyőződés csapdájába esünk (pl. a nacionalista eszméket valló „deutsche Christen” /német keresztyének szentül hittek a német nép teremtési felsőbbrendűségében, de ma is vannak szélsőséges, saját exkluzív dogmáikhoz elvakultan ragaszkodó, másokat pokolra külső vallásos irányzatok), vagy éppen valamilyen megideologizált világszemlélet, összeesküvés-elmélet, ezoterikus eszme kerít hatalmába, és szentül vagyunk győződve arról, hogy a tiszta igazságot birtokoljuk. De fogságban tartanak indulataink, hitetlenségünk, szenvedélyeink is, miközben szabadnak valljuk magunkat. (Valaki mondta viccesen: elnéztem, milyen boldog a papagájom, nem kell a családjáról gondoskodjon, vért izzadva dolgozzon, adót fizessen, mindenféle stresszes határidőt betartson, ott ül a kalitkában, és teljesen szabad).

  Pál apostol világos kritériumot állít fel: minden tanítás bölcselkedés, üres megtévesztés lehet, ami (akár a Bibliára is hivatkozó) emberi hagyományokhoz, vagy a (hitetlen) világ elemeihez igazodik, és nem Krisztushoz. 

  Életszemléletünk, az igazsággal kapcsolatos álláspontunk személyes kell tehát legyen, nem elvont tanokhoz, hanem élő személyhez kötődő, ua.  személyesen, hitelesen megélt. Egyébként félrevezetjük magunkat és a világot. És nagyon elrugaszkodunk attól a valóságtól, amelyben élünk, amelyben Isten felelőssé tett. (Egy férfi nagyon ellenségesen viszonyult az országában élő egyik kisebbséghez. Azt hangoztatta: ő az illető népcsoport minden tagját a tengerbe dobná. Nővére, aki együtt élt vele, és pedagógusként éppen „ilyen” gyermekeket tanított, sokat vitatkozott vele … Egyszer a lánytestvér egy 7 éves forma kislányt hozott haza pár napra, mert a szülők el kellett utazzanak, és nem volt, akire rábízzák gyereküket, ő pedig elvállalta a felügyeletét. Aranyos, mosolygó leányka volt, ellenállhatatlanul kedves. Még a morcos férfi is megkedvelte. Utolsó reggel azt kérdezte a nő a fiútestvérétől: nos, bedobjuk-e a tengerbe? Róluk beszéltél…) Az elméletek elvakítanak. Az embert kell látnunk. Jézust kell látnunk. Azt, ami szerinte való, ami az ő jóságához, szeretetéhez igazodik. 

  Valójában nem a dogmák, nem a ceremóniák számítanak. Lehet keresztet vetni, és közben parancsot adni ezrek meggyilkolására, de nem lehet Krisztussal járni, és ugyanakkor akár egyet is bántani, megalázni a kicsinyek közül.

   A következőkben egy mély tartalmú krisztológiai tanítás hangzik el. „Benne lakik az istenség testileg”. Az utolsó szót hangsúlyosnak tartom. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy testben élünk… Nem lehet kegyes szöveggel (Jakab is int erre) elintézni mások szükségeit, problémáit. Konkrét esetekben nem kegyes szövegről, nem elméletről van szó, hanem hús-vér emberekről, hús-vér Megváltóról. 

  A másik fontos szó a teljesség. „Ő teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” Bennünk töredékesen van meg a jó, de a mértékünk Krisztusban mégis a teljesség. „Benne jutottak el ti is ehhez a teljességhez”… Úgy érezzük: ezt eltúlozza az apostol. A teljességhez nem juthatunk el, csak - talán - ennek a teljességnek a meglátásához, megismeréséhez. A hithez, és ahhoz az elhatározáshoz, hogy Krisztusban és őáltala igyekszünk élni, egymáshoz viszonyulni.   

   A Krisztus dicsőségét hangsúlyozva az apostol kijelenti: ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Érdemes hozzá ragaszkodni. Őt tartani alapnak, kiindulópontnak, célnak. A világban mások látszanak erőseknek és hatalmasoknak. Sokszor máshoz, másokhoz akarunk mi is hasonlítani, alkalmazkodni. Ismerjük-e ezt a krisztusi nagyságot, hatalmat, erőt? Lenyűgöz-e az ő kegyelmének csodálatos igazsága?

    Benne vagyunk elpecsételve, az Ószövetség szóhasználatával, terminológiájával: körülmetélve (ezzel a szertartással kapcsolatos kérdések merülhettek fel Kolosséban is), nem test szerint, hanem Krisztus által. Egyre világosabban látom: nem a szertartások, nem a vallásos szokások számítanak (bár azoknak is megvan a maguk helye és jelentősége), hanem a lelkület.

   Az apostol hivatkozik a keresztségre, de annak nem külsőségeit, hanem lelki tartalmát, üzenetét állítja előtérbe. A keresztségben látható, megtapasztalható, emlékeztető módon ábrázolódik ki, hogy Isten minket megszólított, eljegyzett Krisztusban. „Mert vele együtt voltatok eltemetve”. Ez a keresztségnek (ill. az alámerítésnek) – az elpecsételés és a megtisztulás gondolata mellett, amit reformátoraink elsődlegesnek tartottak – egy másik, lényeges üzenete. Ti. a meghalás Krisztussal. Óemberünk megöldöklése (HK). Ua. az új ember megelevenítése is, mert: vele együtt feltámadtatok az Isten erejébe vetett hit által. A feltámadottal együtt új életre keltetek. 

   Titeket, akik halottak voltatok, minket, akik halottak voltunk… Értjük, miről beszél itt Pál apostol: a lelki élet semmiféle jelét nem mutattátok: nem reagáltatok az Isten hívására, nem figyeltetek az ő szavára, nem cselekedtétek az ő akaratát, nem törődtetek másokkal. (A múlt hetekben tudósítottak a hírek egy orosz hegymászónő tragédiájáról, aki a Győzelem-csúcs környékén balesetet szenvedett, eltörte e lábát… 10 napig életben volt, de nem tudták megközelíteni, csak drónokkal, aztán amikor már nem mutatott semmiféle életjelet, halottnak nyilvánították). Halottak voltatok tehát, de Isten Krisztusban életre keltett, megbocsátva bűneinket. A keresztség ezt csak kiábrázolja, a lényeg az, hogy Krisztusban valóban megtörténjen: új életre keljünk, hagyjuk el bűneinket, legyünk a békesség emberei.

   A bűnbocsánat szemléletes példáját hozza az apostol: eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Képzeljük el: van egy adóslevelünk a hitelezőnél, állandóan rettegünk a végrehajtástól, nincs egy pillanat nyugtunk, éjszakánként lucskosra izzadva ébredünk. Belátjuk, hogy képtelenek vagyunk tartozásunknak csak a töredékét is visszafizetni, egyre kilátástalanabb, reménytelenebb a helyzetünk… Az ördög, a vádoló, milyen gonosz, kaján elégtétellel nyújtja be bűneim listáját: ennek az embernek vége! 

   És akkor valaki (a mi esetünkben maga a hitelező, akihez befutnak halmozódó tartozásaink adatai) óriási áldozatot vállalva kiegyenlíti az adósságunkat. Micsoda megkönnyebbülés! Szabadok vagyunk, jöhetünk-mehetünk, semmi nem nyomja a lelkünket.  

  Krisztus az életével fizetett. És az ő érdeméért Isten az adósságunk terheit törlesztette, az adóslevelet a keresztfára szegezte… Talán ezzel a mozzanattal egy olyan gyakorlatra utal az apostol, hogy a hitelező a kifizetett adósleveleket kiszegezte a kapujára, azaz közszemlére tette. Tudja meg mindenki: ez az ember semmivel nem tartozik! Nincsen semmi kárhoztatása (Róm 8,1). Úgy tekintsen rá mindenki. És ő is úgy nézzen magára. Nem kell emésztődnie. Igaz, milyen jó lenne ezt átélni! Megszabadulni lelki terheinktől, a gyötrő bűntudattól, mindattól, ami nyomaszt… tudva, hogy valaki eleget tett. Boldog, hálás ember lehetek. És ha netán az emberek ferde szemmel is néznek rám, nekem mennyei igazolásom van: ez az ember bocsánatot nyert. Akármi is terhelte a lelkét, fel van mentve minden vád alól, teljes rehabilitációt nyert, megtisztult, visszanyerte minden méltóságát. 

   Ahogy a törvény bedugja minden mentegetőző ember száját (Róm 3,19), úgy a kegyelem is minden vádaskodóét. És Isten lefegyverezi a minket támadó lelki fejedelemségeket, hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyeníti őket… Mert Isten Krisztusban diadalmaskodott rajtuk, és minket örök, megtartó kegyelmébe fogadott. Ámen.