1 Thessz 4, 1-12 (vas.de.)

1 Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre. 

2 Hiszen tudjátok, milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében. 

3 Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, 

4 hogy tanuljon meg mindenki szentségben és tisztaságban élni feleségével, 1Pt 3,7

5 nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent; 

6 és senki ne károsítsa meg és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. 5Móz 32,35; Zsolt 94,1-2 

7 Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre. 

8 Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is rátok árasztja. 

9 A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket Isten tanított az egymás iránti szeretetre, 

10 és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben, 

11 és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. 

12 A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire. 

    Az Istennek tetsző, az ő akarata szerinti életre vonatkozó intéseket fogalmaz meg az apostol (együtt munkatársaival)… Hivatkoztunk rá: ez az első az apostoli levelek sorában, és egy frissen alakult gyülekezet tagjaihoz szól, akik a pogány világban a krisztusi lelkületet, értékrendet, tisztaságot, a megváltás boldog bizonyosságát, reménységét képviselik. 

  Képzeljük el: semmi más eszköz nem állt rendelkezésükre (sem mások lefizetésére, sem mások megfélemlítésére vagy befolyásolására - akár a kiküldött 70 tanítvány esetében), „csak” az evangélium jó híre, és a Krisztusban megújult életük tagadhatatlan ténye. Vajon a hatalom, a pénz világában eredményes, hatékony tud-e lenni ez a bizonyságtétel? Az, hogy ezeknek az egyszerű, szegény embereknek az életvitelében minden képmutatás és tudálékoskodás nélkül tükröződik az evangélium öröme, hogy messzemenően tisztelik és szeretik egymást, teljes jóindulattal és korrektséggel viszonyulnak másokhoz, lelkiismeretesen végzik munkájukat… És vajon ma elég ennyi a misszióhoz? 

  Pál (együtt Szilvánuszszal és Timóteussal) újból leírja: „amint tőlünk tanultátok”… Gondolunk az intésekre, rendelkezésekre, amit az apostol és munkatársai megfogalmaztak az Úr Jézus nevében, ugyanakkor arra magatartásra is, amit a gyülekezetben töltött idő alatt tanúsítottak. Életünk nyitott könyv, vajon mások mit olvashatnak ki belőle? Sajnos, néha nagyon eltér a hangoztatott üzenet attól, amit látnak rajtunk az emberek. 

  Beszél az ige arról is, hogy ebben a megszentelődött életben előbbre is lehet (ua. kell is) jutni. Minden, ami él, fejlődik. Lelki életünkben is lennie kell egy növekedésnek. Az egy helyben toporgást nem lehet követésnek nevezni. Milyen jó lenne, ha egyre mélyebben megértenénk Isten akaratát, egyre jobban rábíznánk magunkat, egyre inkább készek lennénk neki engedelmeskedni!

   Szóba kerül a paráznaság kérdése (biztos, probléma volt ez abban a közösségben). A megszentelődés nem lehet csak egy szólam, amit ismételgetünk, miközben minden marad a régiben, hanem valóban tiszta, tisztességes életvitelben kell megmutatkozzék. Aki ott és akkor a Krisztusban hívők közösségének tagja lett, annak változtatnia kellett addigi pogányos, szabados, kicsapongó életmódján. Aki ma a Krisztus seregéhez csatlakozik, annak át kell értékelnie addigi viselkedését, szokásait, „küzdő stílusát”. Történelmi példaként Bocskai hajdúit említhetjük, akik közül sokan előzőleg egy-egy, a garázdálkodástól sem visszariadó betyárbanda tagjai voltak, míg a fejedelem fel nem vette őket reguláris hadseregébe, ahol rendet és fegyelmet tanultak, ahol tiltva volt a fosztogatás, a polgárai lakosság háborgatása. Zsiványokból az országot felszabadító, dicsőséget szerző katonákká lettek, akik aztán békeidőben is - szorgos, becsületes emberekként - megállták a helyüket. Hogyan éljük meg a Krisztushoz tartozásunkat?

    Nemcsak tiltás, hanem biztatás is elhangzik ebben a témában: tanuljon meg mindenki szentségben és tisztaságban élni a feleségével. Vagyis: a paráznaságra vonatkozó intést nem egy merev, szigorú erkölcsi szabálynak kell tekintenetek, hanem ez szolgálja a ti javatokat is. Az Istentől megáldott úton áldás és öröm van, legyen szó házasságról, munkáról, egyebekről. Sokszor megtévesztésben élünk, hamis mintákat követünk. A fiataloknak pl. azt sugallja a környezetük: az a vagány dolog, ha szabadon kiéled szenvedélyeidet, ha mindent kipróbálsz, ha semmibe veszed a moralizáló előírásokat, pedig ez a hozzáállás egy csomó bajhoz, megkötözöttséghez, lelki traumához, kiégéshez vezet. A krisztusi törvények nem lelkileg kiskorú, határozatlan, jámbor lelkek számára adott regulák, hanem a valóban bölcs, érett, felelős, lelkileg egészséges, erős, józan gondolkodású embereknek szóló útmutatások. A világban nagy halandzsa folyik a szabadságról… 

  Ne kívánságaitok szenvedélyét kövessétek, mint azok, akik nem ismerik Istent. Istent, aki szenvedélyeinket is okkal és céllal ajándékozta nekünk, és azt akarja, hogy azokat helyesen használjuk. Figyeljünk teremtőnk akaratára, mert akkor kerül minden a helyére bennünk, és akkor nem megnyomorodik, hanem kibontakozik az életünk, igen, megszentelt szenvedélyeink által is.

  A másik téma az embertárs megkárosítása és megcsalása. Ezek a kifejezések átfogóbbak a közismertebb lopás szónál. A HK rámutat ennek a parancsnak a pozitív üzenetére is: „felebarátom hasznát tőlem telhetőleg megoltalmazzam és előmozdítsam”… Úgy is meg tudom károsítani embertársamat, hogy nem veszek el tőle erőszakkal vagy hamissággal pénzt, vagy valamilyen anyagi értéket. Azzal pl., ha kevesebbet adok neki, vagy többet kérek tőle, mint amennyi járna. Egészen rafinált módszerek vannak. Megrövidíthetem a becsületében. Eltulajdoníthatom a neki járó elismerést. Ne tegyétek ezt! Tiszteljétek, becsüljétek egymást!  A legkisebbeket is (a lopás legdurvább formája, amikor a hatalommal bíró rövidíti meg a kiszolgáltatottat, a gazdag a szegényt.)

  Hozzáteszi az apostol: bosszút áll az Úr mindezekért. Nem kedveljük az ilyen kijelentéseket a Bibliában. A mai ember nem szereti a fenyegetést. Akkor sem, ha mentő szándékból ered. Hányan háborognak az orvosi utasítások miatt is: „nekem ne mondja meg az orvos, hogy mit egyem, igyam, hogyan éljek”. Pedig egészségem érdekében kell(ene) megtennem. A bosszúállás Isten részéről tkp. igazságszolgáltatás. Valaki jogainak a helyreállítása az én túlkapásaimmal szemben. (Vajon egy tömeggyilkos, egy sokak életét tönkretevő szélhámos nem érdemel-e bosszút?) 

   Értjük: arról van szó, hogy Isten számon kéri rajtunk a másokkal szemben elkövetett jogtalanságot. A figyelmeztetés megfontolásra int. Tudnunk kell, hogy nem tehetünk azt, amit akarunk. Isten igazsága érvényre fog jutni. Bárcsak bölcsen fogadnánk a figyelmeztetést, és elgondolkoznánk azon! Isten nem elítélni akar, hanem megtérésre indítani. 

    (Nemrég került elém a következő történet: egyik diák kapott egy szép órát az édesapjától, amit elvitt magával az iskolába, hogy megmutassa az osztálytársainak. Annyira vigyázott rá, hogy szünetben – félve attól, hogy valami baja esik játék közben– a padján hagyta. Amikor azonban visszatért a tanterembe, az óra nem volt sehol. Szólt a tanárnak. A tanár felszólította a tanulókat, hogy aki elvette, az adja szépen vissza. A felhívás nem vezetett eredményre, ekkor a tanár körbeállította a gyerekeket, és szigorúan rájuk parancsolt, hogy hunyják be a szemüket. Végigkutatta a zsebeiket, és egyiküknél meg is találta az órát, elvette, de nem szólt, hanem tovább haladt az ellenőrzéssel, míg az utolsóig ért. Azután átadta az órát a tulajdonosának, és az ügyet lezárta. A tetten ért diák azt várta, hogy következményei lesznek annak, amit elkövetett, de nem ez történt. Hosszú évek múlva felkereste volt tanárát, és elmondta neki: egész életét meghatározta az, hogy a tanára akkor nem alázta meg a többiek előtt, megvédte a méltóságát, becsületét. Megkérdezte egykori tanárától: hogyan tudta megtenni, hogy soha nem éreztette vele – amikor négyszemközt voltak, akkor sem -, hogy ő volt a bűnös. Az idős férfi azt felelte: nem tudtam, hogy te voltál, amikor átvizsgáltalak titeket, én is behunytam a szemem.)

   De nem is az isteni számonkéréstől, megfizetéstől való félelem kell elsősorban motiváljon, hanem az, hogy Isten nem tisztátalanságra, hanem megszentelődésre hívott el. (Rendeltetésünk több a könnyelműség, a felületesség mocsarában történő veszteglésnél: fontos feladataink vannak, nemes szolgálat bízatott reánk). Van egy drága, magasztos célunk, azt nem puskázhatjuk el kicsinyes vágyaink, indulataink, kívánságaink miatt. 

  És hallunk az elhíváshoz kötődő, a cél felé igyekezetünket kísérő legjellemzőbb lelki értékről, amiben egyre jobban meg kell erősödnünk. Nem az önzés rabságában élünk (aminek tünetei éppen a paráznaság, mások megkárosítása, irigység, vágyaink kiélése), hanem a testvéri szeretet szabadságában. „Nem is kell írnom néktek, mert maga Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” A thesszalonikaiak néhány éve lettek keresztyének. Az apostol mégis úgy gondolja: ezt a lelki törvényt, mint a legfontosabbat, már nagyon jól ismerik. Valósággal Isten tanította őket erre, ez egy megrendítő és személyes tapasztalat, istenélmény számukra, hiszen megismerték, elfogadták Istennek Krisztusban megmutatott végtelen szeretetét, ez pedig újjáformálta gondolkodásukat, identitásukat, és annyira betölti őket, hogy immár ez a legfőbb törekvésük. (Egyik hívő atyafi mondta el, hogy az esténkénti önvizsgálatkor a legsúlyosabb kérdés mindig az, hogy eléggé tudta-e szeretni az embereket? Meg tudta-e mutatni nekik a Krisztus szeretetét?)

  A szeretet csak aktív állapotban, azaz cselekvésként létezik. Nincsen ún. elméleti (vagy szóbeli) szeretet. A thesszalonikaiak ezzel tisztában vannak: „ti is gyakoroltátok azt minden testvér iránt egész Makedóniában”. Emlékszünk, az apostol és társai ellen a városba érkezésüket követően valóságos lázadást szítottak… és az ő magatartásuk, viselkedésük olyan volt, ami – jóval később is - megbocsátásra, békességre, szeretetre ösztönözte a gyülekezetet. 

   Valaki azt mondta, hogy még nem találkozott senkivel, aki megérdemelte volna azt, hogy szeresse. Nem tudom, milyen kritériumokat állított fel. De fordítsuk meg a kérdést: vajon mi megérdemeljük-e azt, hogy szeressenek? Vajon Isten előtt van-e egyáltalán olyan ember, aki méltó az ő szeretetére? Nincs, de ő mégis a legcsodálatosabb módon bizonyította meg irántunk való irgalmát Krisztus által. Aki pedig ezt átéli, az már nem a kifogásokat keresi, mert ismeri a szeretetre indító legfőbb okot. És az igyekszik is gyarapodni, növekedni ebben a „kiváltképpen való” karizmában. 

    Az utolsó versekben szinte mindennapi, általános erkölcsi intések hangzanak el. Mert a legközönségesebb dologban, legapróbb megnyilvánulásban is meg kell mutatkozzék az, hogy én Krisztus követője vagyok. Abban pl., hogy csendesen élek, végzem a magam munkáját, a kívülállókkal is tisztességesen viselkedem, segítek másoknak, kiállok az Igazság mellett. És minden lélegzetvételemmel azt hirdetem, hogy Krisztus az én megváltó Uram. Ámen.