ApCsel 3  (vas.de.)

  1 Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, három órára. 

2 Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit mindennap letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. 

3 Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. 

4 Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: Nézz ránk! 

5 Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. 

6 Péter így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj! 

7 És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, 

8 felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Ézs 35,6; Lk 7,22 

9 Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. 

10 Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt. 

11 Mivel ez az ember feltartóztatta Pétert és Jánost, az egész nép megdöbbenve futott hozzájuk az úgynevezett Salamon-csarnokba. 

12 Amikor Péter ezt látta, így szólt a néphez: Izráelita férfiak, miért csodálkoztok ezen? Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?

13 Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a mi atyáink Istene megdicsőítette Szolgáját, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok, és megtagadtatok Pilátus színe előtt, pedig az úgy döntött, hogy elbocsátja őt. Ézs 52,13

14 De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok, és azt kértétek, hogy egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért, 

15 az élet fejedelmét pedig megöltétek. Őt Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk. 

16 Az ő nevébe vetett hitért erősítette meg Jézus neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szeme láttára. 

17 Most már tudom, testvéreim, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint a ti elöljáróitok is. 

18 De Isten így teljesítette be azt, amit minden prófétája által előre megmondott, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. 

19 Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; 

20 hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek. 

21 Őt azonban az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik, amiről Isten öröktől fogva szólt szent prófétái által. 

22 Mózes ezt mondta: „Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őrá hallgassatok mindenben, amit csak mond nektek. 5Móz 18,18-19

23 És aki nem hallgat erre a prófétára, azt ki kell irtani a nép közül.” 3Móz 23,29

24 A próféták is – Sámueltől és az utána következőktől fogva –, akik csak szóltak, mind ezekről a napokról jövendöltek. 

25 Ti vagytok a fiai ezeknek a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: „És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége.” 1Móz 12,3 

26 Isten elsősorban számotokra támasztotta és küldte el Szolgáját, hogy megáldjon titeket, ha ti megtértek gonoszságaitokból.

   Ritkán olvasunk textusként végig egy teljes fejezetet. Töredékekben élünk. Azonban jó látni az egészet, a kontextust, a mennyei összefüggést. Életünknek egy-egy kiemelkedő eseménye sem önmagában jelentős, hanem azért, mert része Isten örök, üdvözítő tervének. Ez a sánta ember biztosan soha nem felejtette el gyógyulása napját, de azt is megértette: az már régóta elkezdődött (az Isten szívében), és lesz folytatása (Isten országában). 

  Péter és János felmennek a templomba. Jézus tanítványai ők, a feltámadás tanúi, bizonyságtevői, mégis fontosnak tartják a másokkal való közösség ápolását. A legtöbb keresztyén emberből hiányzik ez az elköteleződés. Közöttünk is. Sokat beszélünk erről, és keveset tudunk tenni ellene. A világ a szétdarabolódás fele halad (lelki entrópia-törvény), és csak belső összetartó erők képesek ezt a folyamatot megakadályozni. Egy épület, ha nem tartják karban, lassan omladozni kezd. (Konfirmandusokkal beszélgettünk, valamivel kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt konfirmált csoportra hivatkoztam, és nagy csodálkozásomra kiderült: nem nagyon ismerik őket. Fiataljaink itt élnek ebben a kis faluban, és nem ismerik egymást.) 

   Tudom, mindenkinek ezer elfoglaltsága, tennivalója, programja van, ám ha nagyon akarnánk, ha fontosnak éreznénk (mert egyébként fontos), akkor jutna idő a közösség gyakorlására. (Esküvőkön ha külön kellene „regisztrálni” a 30 perces istentiszteletre, és külön az az követő 12 órás mulatságra, akkor megmutatkozna a nagy eltolódás a kettő között: utóbbira sokkal több embernek van ideje.) 

  Arra vittek egy sánta férfit. Ezt a fogyatékkal élő embert tehát hordozni kellett. Még arra sem volt képes magától, hogy kiüljön koldulni. Már ebben is rászorult a mások segítségére... Az alamizsnaosztás a zsidók körében kegyes erénynek számított. Ma már a törvény tiltja. Sok visszaélés is történik. Szoktuk mondani: már a rászorulók sem az igaziak. Az együttérzés azonban mély, hiteles emberi vonás. Vajon ez is kiveszőben? (Megfigyeltem az egyik nagyüzlet bejáratánál, ahogy egy árvaházból származó nő – akit korábbról ismertem – nagyobb összeget adott egy kolduló gyereknek.) Cifra, díszes világunkban annyi nyomorúság van. És nemcsak anyagiak (az látszik). Nagy a hiány, az üresség, a szükség a lelkekben is. Sztárok, dúsgazdagok lesznek depressziósok, dobják el az életüket.  

   Amikor ez a sánta férfi meglátta Pétert és Jánost, és – én úgy képzelem, hogy sírós, éneklő hangon – megpróbált tőlük is kérni valamit. Nem többet, pár krajcárt, egy kevés aprópénzt. Fel sem nézett rájuk. Nem tartotta magát érdekesnek, megszokta, hogy az emberek úgysem törődnek az ő személyével, egy szerencsétlen páriának tartják. Az élet nagy forgatagában, a hiúság vásárán hányan kerülnek ilyen helyzetbe! A tanítványok külön felszólítják arra, hogy nézzen szembe velük.

   Amikor tekintetét rájuk emelte, akkor Péter azt mondta neki: aranyom és ezüstöm nincsen… Sokan ismételték el ezt azóta kezeiket széttárva, a mondatnak ez a része rengetegszer elhangzott és elhangzik. Egy bevásárlóközpont parkolójában voltam tanúja annak, hogy egy terepjárós atyafi így förmedt rá az egyik kéregetőre (egy látszólag vak fiúra, akit testvére támogatott): értsd meg, nincs, amit adjak. Lehet, hogy hazudott a koldus is, de a gazdag ember hazugsága nagyobb tűnt nekem. Elgondolkoztam: erkölcsileg nézve a két ember között nincs különbség (és társadalmilag mégis egy világ választja el őket egymástól). Ha a magukat nagyra tartó emberektől elvennék a pénzt, a hatalmat, mi maradna belőlük? Meg tudnék nevezni olyan államfőket, mesés vagyonnal rendelkezőket, akik ha egyszerű polgárokként beköltöznének a falunkba – „helyi” erkölcsi mértékkel mérve -, a legalávalóbb emberek lennének. Még a kocsmából is kidobnák őket hazudozásaik, aljasságuk, hitványságuk miatt. 

   Amink van, azt adjuk… És egy döbbenetes mondat hangzik el ezután: „a názáreti Jézus nevében kelj fel, és járj”. Nagy hit és bátorság van Péter szavai mögött, ua. ebből a felszólításból erős, határozott biztatás sugárzik. Bízz Istenben, meríts erőt Krisztusnak gyógyító irgalmából, isteni hatalmából, hidd el, hogy Isten talpra akar állítani! Igen, tudom, vannak súlyos testi problémák, betegségek, de milyen sokszor a lelki gátak kellene átszakadjanak ahhoz, hogy valóban elkezdjünk meggyógyulni, megkötözöttségekből szabadulni, járni, szolgálni, élni. Hányan, akik az alkohol vagy más szenvedélyek rabjai, akik harag, gyűlölködés foglyai, erre a felülről jövő üzenetre feltápászkodhatnának, és elindulhatnának!

  Péter nemcsak szól, hanem meg is fogja ennek a beteg embernek a kezét, fel is emeli őt. Nemcsak szavakkal bátorítja, hanem mellé áll, és úgy támogatja. Együtt hatásos ez. Hidd el, Isten fel tud és akar emelni, és én is segítek abban, hogy felemelkedj. Ó, milyen jó lenne átélni ezt a csodát! 

   Három tényezőt látunk itt együtt munkálkodni: a feltámadott Krisztus hatalmát, a segítő emberi hozzáállást, és a beteg ember reménységét, bizalmát, elszánását. Akarnom kell, amit Isten akar. (A napokban olvastam: a misszió célja nem az, hogy arról győzzük meg az embereket, hogy igaz az evangélium, hanem arról, hogy akarják, hogy igaz legyen az ő életükben is.)

   Meg is lep a kifejezés: felugrik (erőteljes megnyilvánulás ez, nem lassú, tétova felkászálódás, nem bizonytalan mozdulatok végzése, hanem biztos, céltudatos felállás). Ez az ember a Jézus nevében talpra ugrik (ha Jézus szól, akkor azonnal mozdulj, ne okoskodj!), elkezd járni, bemegy a templomba (szökdelve), és dicséri az Istent. Rögtön gyógyulása után. Ez az első, a legfontosabb számára. Szívéből fakad, nem tudja visszafogni magát… 

   És hálaadása spontán bizonyságtétel lesz. Látják, hogy jár, hallják, hogy dicséri az Istent. Felismerik benne az egykori koldust. És félelemmel vegyes csodálkozás vesz erőt rajtuk… Az életünk kell prédikáljon. A cselekedetek evangéliumát kell hirdessük.

  Mivel a meggyógyult nem tágít Péter és János mellől („ragaszkodik hozzájuk” - Károli), ezért a nép odacsődül a két tanítvány köré, Péter pedig beszélni kezd a gyógyulás hátteréről. Tisztázza: „nem saját erőnkkel és kegyességünkkel”. És rámutat az igazi tettesre: Jézusra. Atyáink Istene elküldte az ő Szolgáját, Jézust. És mivel még friss az esemény, (határozottan) szóba hozza a nép gerinctelen, hitetlen magatartását Pilátus előtt… Nem tudom, hogy a Péter helyében mit tettem volna. Úgy gondolom, kerültem volna ezt a témát. Az emberek olyan érzékenyek. Senki nem szereti, ha tévedéseire mutatnak rá. Inkább így vezettem volna fel: tudjátok, Jézus, akit Pilátus halálra ítélt. De vajon ez milyen eredményt hozott volna? Elgondolkoztatta volna a hallgatókat? Ha gyermekeinknek hibái, kilengéseit eltussoljuk, elmismásoljuk, abból jó származik? Kemény, konfrontáló szavak, de a lelki tisztulás, gyógyulás feltételei. Az orvosnak meg kell mondania, hogy hol van a baj, és néha bele kell vágnia az elevenbe.

   Az élet fejedelmét megöltétek. Súlyos vád ez. Mit lehet kezdeni vele? Tagadni, kimagyarázni, beismerni? A bűnbánat elég gyakori téma egyházunkban, de leginkább csak elmélet marad. Úgy az általánosság ködébe vész. Nálunk nem szokás (ill. gyakorlatilag nincsen) gyónás. Persze, fontosabb Istennek mindent őszintén elmondani, lelkünket előtte kiönteni, vétkeinket vele „lerendezni”. De komolyan vesszük-e ezt a kiváltképpen való utat, lehetőséget? (Ő egészen biztos). És vajon nem kellene-e (olykor) mások előtt is felvállalnunk „viselt dolgainkat”, csak azért is, hogy bűneink megbánásában és elhagyásában is erősítsük, támogassuk egymást?  

   Szolgálatom során sok emberrel beszélgettem, lelki kérdésekről is, de kevés olyannal, aki saját bűneire hivatkozott volna. Hogy igen, igazságtalan voltam, és is hozzájárultam, hogy megromlott a kapcsolatom a társammal, hogy a családom bizony szenvedett önzésem, valamilyen függőségem miatt, és ez bánt engem. Ha most megjelenne egy angyal, és a fejünkre olvasná konkrét bűneinket (hazugságainkat, bűnös vágyainkat, bántó szavainkat és még bántóbb gondolatainkat, csalásainkat, sunyiságainkat), akkor azt nem szívesen hallgatnánk. Fel lennénk háborodva. Talán senki nem mondaná: mennyire igaz, jó, hogy kiderült mindez, most már tudom, hogy ezektől meg kell tisztulnom. Amíg nem látjuk be, nem szabadulunk tőlük. Amíg mentegetjük, addig nem tudjuk átadni Istennek. (Egyik dél-amerikai országban egy bányából színes kőzeteket emeltek el, kiderült, azok radioaktív anyagot tartalmaznak, a hatóság kérte az embereket, szolgáltassák vissza, mert veszélyes a környezetükre… Sokan „megtévesztő dumának” tartották a felszólítást, és tovább őrizgették halált okozó szerzeményüket.)

  Az ítéletes szavak azonban váratlan fordulatot vesznek. Megöltétek, de Isten feltámasztotta őt. Nem azért, hogy bosszút álljon, hanem hogy megkegyelmezzen. Kell tudnunk erről a nagy fordulatról, és kell hinnünk abban. Ez történt meg ennek a sántának az életében („teljes egészség” – a lelki gyógyulás is benne van), és ezt akarja véghezvinni Isten bennetek is. Nagy felhívás ez: gyógyulni lehet!!! 

   Sőt a felmentés is elhangzik: tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek. Mintha azt mondaná Péter: a lelketek mélyén nem vagytok rosszak. Ott van a vágy bennetek a tisztaság, a jóság, a szentség után, csak sok minden elfojtja azt. Megtévesztett emberek vagyunk. Isten szeretetének fényében fedezzük fel igazi identitásunkat. Vigyáznunk kell: a bűn felismerésének van egy halálos formája is. Amikor azt mondom, hogy olyan bűnös vagyok, hogy Isten sem tud megbocsátani. Különbséget kell tennünk önmagunk és bűneink között.

  Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg!… 1. Látnunk kell azt, ami elválaszt Istentől, ami mibennünk valójában ellenünk dolgozik (makacsság, hitetlenség, önzés). 2. Látnunk kell, amit Isten ellen és egymás ellen elkövettünk (nem relativizálhatjuk a tényt, hogy belegázoltunk egymás életébe, sebeket okoztunk, erre nem lehet legyinteni. Egy tömeggyilkos nem intézheti el azzal, hogy „hát emberek vagyunk”. De egy házasságtörő sem.) 3. Látnunk kell, hogy van kegyelem, bocsánat, megtisztulás, új élet. 

  A cél kívánatos: hogy eltöröltessenek bűneitek. (Nem kell bűnösként élnünk… A megoldás nem a tagadás, hanem a bocsánat elfogadása). Amit letagadunk, az megmarad nekünk. Amit megvallunk, az eltöröltetik. (Történet a szerencsejátékos katonákkal.)

  Eljöjjön a felüdülés ideje, az igazi belső békesség. A leplezgetés, sumákolás, a makacs hárítás nem tesz boldoggá. A bűneiket égre-földre tagadók nem boldog emberek… Az osztálytársam, akinek édesapja üzletes volt, sugallatomra kicsent nekem a boltból egy bicskát. Pillanatnyilag nagyon örültem neki, de aztán egyre kevésbé örültem neki. Elkezdtem félni: mi lesz, ha kiderül otthon: egy lopott bicskát birtoklok... Nem is mertem elővenni, ide-oda dugdosgattam. Éjjel is felriadtam. A padláson találtam egy jó rejtekhelyet. De valahányszor édesanyám fel kellett menjen oda dióért, aszalt szilváért, egyébért, mindig elfogott az irreális szorongás, nehogy megtalálja. Valójában semmi hasznom, örömöm nem volt abban a fránya bicskában, aminek aztán – már nem emlékszem, hol – valahogy nyoma veszett.   

   Nemcsak földi dolgaink rendeződését ígéri nekünk Isten. A mindenség újjáteremtéséről hallottunk. A világot nem lehet a végtelenségig toldozni-foltozni. Meg kell annak újulnia... Mindez Krisztusban történik, akiről a próféták is szóltak. Nem tanítást követünk, hanem élő személyt, feltámadott Urunkat. Nem elméletekben hiszünk, hanem Krisztusban. 

  Meg vagyunk híva ebbe a szövetségbe. A zsidók számára már a régi szövetség is erről az újról beszélt, amelybe mindnyájan befogadtattunk. 

  Isten áldani akar… de ehhez hozzá kell térnünk. Szoktuk mondani: a hívő emberen nem fog az átok, de az áldás sem a hitetlenen. Isten az engedelmességünket, a jóra való törekvésünket, lelki gyógyulásunkat, szeretetben történő növekedésünket tudja és akarja megáldani. Erre igyekezzünk, hogy legyünk Istennek áldott gyermekei. Ámen.