ApCsel 6, 8-15  (vas.de.)

8 István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között. 

9 Megjelentek azonban néhányan a szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógájából, valamint néhányan a kilikiaiak és ázsiaiak közül, és vitatkoztak Istvánnal; 

10 de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Lk 21,15 

11 Ekkor felbujtottak némelyeket, akik ezt mondták: Hallottuk, amikor káromolta Mózest és az Istent. Mt 26,59-61 

12 A népet, a véneket és az írástudókat is fellázították. Rárontottak, elfogták őt, és a nagytanács elé hurcolták. 

13 Hamis tanúkat is állítottak, akik ezt mondták: Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél.

14 Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk. 

15 Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé. 

    Az igében Istvánról, az első keresztyén vértanúról hallunk, aki rendkívüli kegyelmi ajándékokkal rendelkezett. Nem egyformán kapjuk azokat. Nem egyforma a megbízatásunk sem. De egy az elhívónk, egy a célunk. 

   Arról számol be az ige, hogy István „nagy csodákat és jeleket tett a nép között”. Nem tudjuk, mik voltak ezek. Bizonyára gyógyított, megkötözött embereket szabadított meg, haragban élőket békített meg. De – akárcsak Péter és János – nem saját érdemével vagy tehetségével művelte ezt. „Kegyelemmel és erővel telve” - mert Isten megáldotta őt ezekkel a lelki áldásokkal, képességekkel. Valaki azt mondta, hogy az „Apostolok cselekedetei” nem a legmegfelelőbb cím az Újszövetség ötödik könyve számára, mert tkp. Isten az, aki cselekszik Lelke által, mert minden a Krisztus nevében történik, az apostolok pedig az ő engedelmes eszközei.  

   Az István szolgálatát kísérő jelek sokakat zavarnak, irritálnak ahelyett, hogy hálára indítanának. Amint lelki eredmények mutatkoznak, felébred az emberekben az irigység. Pedig az apostolok, a diakónusok nem babérokra pályáztak, nem saját dicsőségüket keresték. Péter fogalmazta meg találóan ennek a szolgálatnak, küldetésnek a belső imperatívuszát: „nem tehetjük, hogy amit hallottunk és láttunk, azt nem szóljuk” (ApCsel 4,20). A hallgató követnek nem lesznek problémái, de nem is jut el senkihez az üzenete. 

   Egy csoport a szabadosok közül (azokról a zsidókról van szó, akik valamiképpen római rabszolgákká lettek, de visszanyerték szabadságukat) és a határon túliak zsinagógájából valók (ciréneiek, azaz líbiaiak, alexandriaiak, értsd: egyiptomiak, Kilikiából, vagyis Törökország területéről származók, és a Rómához tartozó ázsiai tartományból érkezettek) vitába szálltak Istvánnal. De nemcsak vélemények, nézetek ütköztetését jelentette ez, hanem az említett csoport részéről halálos gyűlöletet. 

  Megjegyzi az írás: de nem tudtak szembeszállni azzal a Lélekkel és bölcsességgel, amivel István beszélt. Ők nem megismerni akarták az általa hirdetett tanítást, igazságot, hanem elnémítani, elfojtani azt. Vad indulattal, harcias előítélettel, vak elfogultsággal a szívükben. A bosszú eleve elhatározott gondolatával. (Egy édesanya két veszekedő fiát hívta magához, hogy kibékítse őket… de neki sem fogtak beszélgetni, amikor az egyik fiú lecsapott az asztalra egy köteg iratot, és sötét hangon közölte, hogy nincs miről tárgyalni, mert ő már beperelte a testvérét.) Ha úgy jövünk ide a templomba, hogy eleve eldöntöttük, hogy úgysem bocsátunk meg, úgyis véghezvisszük azt a nem éppen Isten akarata szerinti dolgot, amit elterveztünk, úgysem fogunk semmin változtatni, akkor nálunk sincs esélye az Isten igéjének. 

  Irigylésre méltó az István bölcsessége, higgadtsága, a Léleknek benne levő ajándéka. Nem tudom, testvéreim, ti hogyan élitek ezt meg, én sokszor olyan erőtlennek, ingatagnak érzem magam a hitemben, és az igazság melletti kiállásom is gyakran félszegnek és bátortalannak bizonyul. Ritkán volt az a benyomásom, hogy sikerült meggyőznöm az ellenkezőket, a vitatkozókat. Ritkán történt meg, hogy azt mondta volna valaki: úgy van, ezt meg kell gondolnom. Hol terem a bölcsesség, a lelki erő, és kinek adatik? Mindenkinek, tanítja az ige. „Csak kérje hittel, semmit sem kételkedve” (Jak 1,6)… Kérnünk kell! 

  A lázongók taktikát váltanak, és felbujtanak némelyeket. Úgy okoskodnak: ha nem tudjuk a tanítását elnémítani, elnémítjuk őt magát. Ilyen „némelyek” mindig akadnak. Ezek a megvesztegetett emberek azt mondják: „Hallottuk, amikor káromolta Mózest és az Istent”… (Pedig István később védőbeszédében döbbenetes módon tesz bizonyságot Isten hatalmáról, kegyelméről, a Mózes szolgálatáról.) 

   A népet, a véneket és az írástudókat is fellázították. Ilyen könnyen fel lehet hergelni az embereket, manipulálni lehet őket? Sajnos, igen. A vallásos indulatokat ugyanúgy fel lehet piszkálni, tömegeket fanatizálva, mint pl. a nacionalista érzéseket (gondoljunk szélsőséges csoportok terrorakcióira, amiket úgymond vallásos érzelmeik megsértése miatt követtek el). Persze, nem esik jól, ha valaki kigúnyolja hitünket, van helye a felháborodásnak, de az nem csaphat át erőszakba. „Ember haragja Isten igazságát nem munkálja” (Jak 1,20). Aki fegyverrel, agresszióval, emberi hatalommal akar Isten igazságának érvényt szerezni, az már rég az ellenfél táborában harcol (felidézhetjük a keresztes hadjáratok, a vallásháborúk, a keresztyén gyarmatosítás rettenetes emlékét).

    Félelmetesen hangzik: rárontottak. Ragadozó ront rá az áldozatára. Lehet, hogy magasztos eszmékre hivatkoztak, szentnek látszott a külső máz, de a belső felindulás, a harag, bosszúvágy az nyersen emberi volt. Isten nevében egy valakit szabad megölni: óemberünket. 

  Egyelőre nem lincselik meg Istvánt, pedig legszívesebben azt tennék, hanem megjátsszák, hogy a törvény szerint járnak el, megteszik a hivatalos jogi lépéseket. Hamis tanúkat állítottak, akikkel azt mondatták, amire éppen szükségük volt. Úgy gondolták, hogy „igaznak” vallott hagyományaik megóvása érdekében akármilyen hamis módszert bevethetnek. Pedig hamis tanúkkal nem lehet az igazságot védeni, másokat gyűlölve nem lehet Isten iránti szeretetünket bizonyítani. Semmi másról nincsen itt szó, csak emberi indulatokról, rögeszmékről, előítéletről, sötét elképzelések és érdekek érvényesítéséről. 

   Hallottuk is, hogy azt mondta… Miért nem azt hallották meg, ahogy István bizonyságot tett Jézusról, a megbocsátásról, a kegyelemről? Azt halljuk meg, ami vágyainknak megfelel, amire rá vagyunk hangolódva. Miért nem hallják meg sokan a harangok hívását, miközben minden kis jelzésre, üzenetre olyan készséggel figyelnek?

  „Azt mondta”, közlik színlelt felháborodással, „hogy a Názáreti Jézus lerombolja ez a helyet, megváltoztatja ezeket a szokásokat”. Két szó, amitől irtóztak a vezetők: leromboltatik és megváltozik. Jézus valóban beszél a templom pusztulásáról, de távolról sem úgy, hogy ő akarná azt véghez vinni. Ellenkezőleg: szívfájdalommal és népét féltve mondja, hogy eljön az idő, amikor kő kövön nem marad. Másfelől Jézus nem a külső szokásokat akarta elsősorban megváltoztatni (bár beszélt arról, hogy a külső ceremóniák önmagukban nem sokat érnek), hanem a belsőt, a magatartást, a viszonyulást, hogy hitünk ne liturgiához, szertartásokhoz kötődjék, hanem a hit kikezdhetetlen belső feltételein nyugodjék. És mi történt ott pár év múlva? A rómaiak lerombolták a templomot, és megszűnt mindenféle rituálé, megváltozott minden. Vajon az emberek is? 

  Furcsa mondattal zárul ez az igeszakasz: a tanácsban ülők olyannak látták az arcát, mint egy angyalét. Mintha ezek a vezetők felismerték volna: nem tudunk semmi rosszat mondani ellene, mégis rosszindulattal viszonyulunk hozzá. Látjuk életében Krisztus jóságát, szeretetét, de a mi szívünkben mégis gyűlölet és düh van iránta... Testvéreim, nem a mi felelősségünk az, hogy hogyan reagálnak az emberek a szolgálatunkra, de az igen, hogy mit láthatnak meg rajtunk. Bárcsak ott tükröződne mindnyájunk életén Krisztus jósága, tisztasága, irgalmassága! Ámen.