1 Jn 5, 1-2. 11-13  (vas.de.)

      1 Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született. 

2 Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. 

11 Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Jn 3,36 

12 Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban. 

13 Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van. 

    A 2025. év első vasárnapján vagyunk együtt… Kegyelem, hogy megértük ezt az alkalmat, hogy együtt lehetünk ezen az istentiszteleten, és különösen az, hogy az Ige utáni vággyal jöttünk. Az idő, ami rendelkezésünkre áll, Isten ajándéka, és a mi felelősségünk, hogy mivel töltjük el, ill. töltjük meg azt. A percek, órák, napok, évek időegységeiből összetevődő életünk hasonló egy üres laphoz, amire állandóan írunk valamit (kitörölhetetlenül). Milyen üzenetet fogalmazunk meg, mit hagyunk hátra? Azt, hogy önzők, kapzsik voltunk, csak magunkra gondoltunk, bántottunk másokat?  Olyan jó lenne, ha egyéni, családi éltünk, közösségünk könyvébe szép dolgok kerülnének bejegyzésre: megértésről, jó szándékról!

   Maradva a hasonlatnál: ha csak a magunk feje szerint, indulatainkra hallgatva rójuk a szavakat, a sorokat múló időnk lapjaira, akkor azok nem egyetértésről, nem egymás támogatásáról és nem békességről fognak szólni, hanem vitákról, egymás elleni harcról. Tőlünk – sajnos – nem telik ki ennél több. Csak ha Istenre figyelünk, csak ha a Krisztus példáját követjük, ha hiszünk benne, és neki engedelmeskedünk, akkor lesz életünk állandóan „komponálódó” szövege áldást sugárzó, biztató, építő.  

    Aki hiszi, (hogy Jézus a Krisztus…) Ezzel a feltétellel kezdődik mai igénk. A hit mindig túlmutat rajtunk, valójában Istenhez köt, az ő akaratának az erőterébe vonz be minket.  Bárcsak több hittel, bizalommal tudnánk élni ebben az évben!

   Mit kell hinnünk elsősorban? Azt, hogy Jézus a Krisztus. Kicsit furcsálljuk ezt a megfogalmazást (bár többször előfordul az Újszövetségben).  Körülírva annyit jelent: hinni azt, hogy a Betlehemben megszületett Gyermek, aki vállalta sorsunkat, aki Isten országát hirdette nekünk, akit keresztre feszítettek – ő a Felkent, az Isten által elküldött Megváltó. Hogy Isten az ő nagy üdvözítő projektjét Benne valósította meg, őt tette mindeneknek a fejévé, üdvösségünk egyedüli feltételévé.  

    Aki Krisztusban hisz, az Istentől született. János sajátos kifejezése ez… Ha meggondoljuk, valójában egy döbbenetes megállapítás. Istentől születni - a legszorosabb, személyesebb értelemben hozzá tartozni, tőle származni. Hit által teljesen új életet kezdeni, Isten családjának tagjává lenni, és összetartozni azokkal, akik az övéi. Úgy élünk-e (itt, Bergenyében), mint az Isten családja? Ha bizalmatlanság, ha lenézés, ha meghasonlás van közöttünk, akkor valami nincsen rendben. A szülő akármennyire komolyan veszi saját megbízatását, felelősségét, ha a gyermek nem, akkor rossz irányt vesz, kisiklik az élete. Kaphat valaki a legtöbb gondoskodást, jóságot, hogyha visszaél azzal… Isten családja tagjaiként hozzá méltóan kell viselkednünk.  

    Ebben a kapcsolatrendszerben a legfontosabb a szeretet. Egy újévi írás szenzációs címmel adta hírül, hogy tudósok megtalálták, kidolgozták az a képletet, ami megmentheti a bolygónkat. Kíváncsi voltam, mi az, ami egy csapásra megoldhatja súlyos, tényleg pusztulással fenyegető gondjainkat. Ahhoz, hogy kiderüljön: valami gravitációs egyenletről van szó, ami megjósolja a Földünket potenciálisan veszélyeztető aszteroidák pontos helyzetét és pályáját. De ez édes kevés ahhoz, hogy megmeneküljünk. A háborúkat, az erőszakot, az esztelen versengést, környezetszennyeződést, az igazságtalanságot nem az aszteroidák okozzák. 

    Krisztus Urunk már régóta megadta nekünk azt a képletet, szabályt, ami megmentheti a bolygónkat, megszüntetheti a háborúkat, véget vethet a nagyravágyásnak, elnyomásnak, gonoszságnak… Ez pedig a szeretet törvénye. Ha ennek abszolút prioritását megszavazná minden ország parlamentje! Persze, lemosolyogjuk, gyerekesnek tartjuk az ötletet, és azt is tudjuk – éppen magunkból kiindulva -, hogy mindenkinek a maga érdeke a fontos, és inkább tízszer lehazudtolja a másikat, csakhogy neki egyszer igaza legyen. Pedig halálosan komoly dolog ez, ha nem kezdjük alkalmazni ezt a formulát, ezt az életformát, önmagunkat számoljuk fel.  

   Minden döntésünket, tettünket a szeretet kellene megelőzze és kövesse. Isten részéről a szeretet előzi meg és követi minden cselekedetét. Hozzánk való viszonyát is. Ez éppen az egyszülött Fiúban lett nyilvánvaló. Csodálatos ezt az igazságot megismerni, vallani, magunkévá tenni. Akkor még a csalódásokat is könnyebb hordozni, a mások gonoszságát is elviselni. Tudom, hogy szeret az Isten! És ez erőt, tartást ad nekem. Sajnos, a mi viszonyítási alapunkat elsősorban a földiek jelentik. 

   Ez a felismerés ugyanakkor kötelez is. Aki szereti a szülőt, az azt is, aki attól született. Krisztus iránti elkötelezettségről van szó. Őt szeretni mindenek fölött (az ő szeretetét, és az ő szeretetével másokat). Nem lehet ennél magasabb cél. Belátjuk, ehhez valóban át kellene értékelnünk sok mindent. Ezért hárítjuk el magunktól, ezért vagyunk csak ún. kompromisszumos keresztyének. Amikor öntelten viselkedsz másokkal, amikor gonoszt gondolsz, mondasz róluk, amikor keményen visszautasítasz másokat, amikor magad javára döntesz, igazságtalan vagy, akkor meg kell hallanod a Jézus kérdését (Péterrel együtt): szeretsz-e engem. Hajlamosak vagyunk ezt a kérdést (valójában Jézust) kikerülni. 

    Ha szeretjük azt, aki öröktől fogva Istentől született, akkor azokat is, akik általa születtek Istentől… Tudjátok, nekünk az Isten szeretetén keresztül kellene megközelítenünk egymást. Vitatkozó testvéreknek a sebzett szívű szülők szeretetén keresztül. Másként néznénk egymásra. A szeretet valójában elnémítja önzésünk érveit. 

   Nagyon elgondolkoztató, ahogy az ige fogalmaz: abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent. Máshol – éppen János írja az előző fejezetben – az a hangsúlyos, hogy Istent nem szerethetjük másként, csak felebarátjainkon keresztül. Rajtuk mérődik le Isten iránti szeretetünk. Ők az ún. indikátorok. Úgy gondolom, ez a mondat még mélyebbre vezet. Ha valaki tényleg azon töpreng, hogy vajon tudta-e, tudja-e eléggé szeretni a rábízottakat, családját, embertársait, akkor ezt kell megvizsgálja magában. (Általában nem ez foglalkoztat, hanem az, hogy mások mennyire szeretnek minket… Sok panaszt hallottam arról, hogy „velem nem törődnek eléggé, nem kapom meg azt a tiszteletet, megbecsülést, hálát, jóságot, amit megérdemelnék”, de az ritkán fordult elő, hogy valaki arról beszélt volna, hogy „sajnos, nem tudtam eléggé szeretni társamat, testvéremet, szomszédomat”. Ha megromlik egy-egy kapcsolat, akkor nem saját hozzáállásukkal vívódnak az emberek, hanem a másikéval: nem a túl kevéssel, amit adtak, hanem a túl kevéssel, amit kaptak.)

   Szóval ebben az önvizsgálatban a viszonyítási alap Isten maga, és az, ahogy válaszolok az ő szeretetére, az, hogy mennyire őszinte, tiszta az iránta való szeretetem, mert az sugárzik ki az emberekre… János összekapcsolja az Isten iránti szeretetemet azzal, hogy megtartom az ő parancsolatait. Istent csak az ő akarata, az általa meghatározott feltételek szerint szerethetem. Ez megőriz a félremagyarázástól, a hamis, az önzés irányába eltolódó viszonyulástól. Nem a magam módján, hanem az ő maga módján kell szeretnem Isten, és ennek alapján embertársaimat is. Sztálin is szerette a maga módján az orosz népet.  

  És van egy boldog, reményteljes bizonyságtételünk, ami kihat egész életünkre, minden dolgunkra: Isten örök életet adott nekünk (ez az ő szeretetének kőkemény bizonyítéka), ezt pedig az ő Fia által tette. A szeretet az adás, az áldozathozatal révén válik valósággá. (Nincs nyugalmi állapotban levő szél - az már nem az). Nincs inaktív, nulla energiaszintű szeretet. Isten szeretete testté lett, megszemélyesült, személyes ajándékká, megtartó erővé lett számunkra. És mivel isteni szeretetről van szó, ezért nemcsak ideig-óráig való javakat, hanem örök életet ajándékozott nekünk. Ezt csak ő teheti meg. Ebben nem tudjuk őt utánozni. De ez az örök szeretet kell minket is motiváljon a szolgálatban… Nagy hajsza van a földiekért: van, aki túlélésért, van, aki a luxusért, a még többért küzd elkeseredetten (olvastam: 2024-ben Norvégiában az eladott új autók szinte 100%-ban már elektromos autók voltak, azt is, hogy a dél-amerikai dzsungelekben felfedeztek egy eddig ismeretlen törzset, kőkorszaki körülmények között élnek). De a mennyei minden elképzelést felül halad. Nehezen tudunk elszakadni a láthatóktól (a halál majd besegít). De tudunk-e az örökkévalókról?

  Akié a Fiú, azé az élet… Nincs más feltétel. (Elmondtam már a történetet: egy hadvezér, aki egyik csatában elveszítette egyetlen fiát, egyik súlyosnak ígérkező ütközet előtt megkérdezte a katonáktól, hogy kik viselik a fia nevét – és azokat pedig mind hazaengedte.) Értitek, egyetlen feltétel, egyetlen név  van. Csak a Fiú menthet meg. Egyedül benne reménykedhetünk… Mi úgy szeretünk okoskodni, saját klikkeket létrehozni, magunkat egymásnál többre tartani (ez egyházban is), de ezt csak emberi okok alapján tehetjük meg, Krisztus nézőpontjából nem. Akié a Fiú, azé az élet… minden más tanítás emberi manipuláció. 

   Erre minket emlékeztetni is kell (ezért hangsúlyozza János: ezt azért írtam nektek), az örök élet reménységére… Év elején talán megkérdezzük magunktól: vajon mennyi van még hátra.  Végtelen, testvéreim. A földiből nem tudjuk, mennyi, de a mennyeiből végtelen. Ezt ne felejtsük soha, ez adjon reménységet a bajokban, nehézségekben, küzdelmekben is, amik megviselhetnek, emberileg összetörhetnek, de a Krisztustól senki és semmi el  nem szakíthat minket. Ámen.