ApCsel 9, 31-43  (vas.de.)

  31 Az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Samáriában békessége volt: eközben épült, az Úr félelmében járt, és a Szentlélek segítségével egyre gyarapodott. 

32 Amikor Péter valamennyi gyülekezetet végigjárta, eljutott a Liddában lakó szentekhez is. 

33 Talált ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc éve feküdt az ágyban bénultan. 

34 Péter így szólt hozzá: Éneász, meggyógyít téged Jézus Krisztus. Kelj fel, és magad vesd be az ágyadat! Az azonnal felkelt. 

35 Lidda és Sárón lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz. 

36 Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát. 

37 Éppen azokban a napokban megbetegedett, és meghalt. Miután megmosták, a felső szobában ravatalra tették.

38 Mivel Lidda közel volt Joppéhoz, a tanítványok, akik meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: Jöjj át hozzánk mielőbb! 

39 Péter felkelt, és velük ment. Amikor odaért, felvezették a felső szobába, az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, és sírva mutogatták azokat az ingeket meg ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt. 

40 Péter ekkor kiküldött mindenkit, letérdelt, és imádkozott, azután a holttest felé fordulva ezt mondta: Tábita, kelj fel! Ő pedig kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Pétert, felült. Mk 5,40-41

41 Péter odanyújtotta neki a kezét, és talpra állította, majd behívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta nekik, hogy él. 

42 Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. 

43 Péter pedig több napig Joppéban maradt egy Simon nevű tímárnál. 

   A fejezet elején a jól ismert történetet találjuk Saulus megtéréséről, és Pál apostolként folytatott új életének a kezdetéről. Megtérésének eseményét külső jelek is kísérték, de a belső változás volt az igazi csoda. Úgy megragadta Isten hatalma, Krisztus szeretete, a Lélek ereje, hogy más emberként járta tovább az útját egészen más célok fele. A tagadóból, az Urat üldözőből az ő nevéért üldözést és sok szenvedést vállaló bizonyságtevő lett. 

   Damaszkuszban a zsidók, akiknek bizonyságot tett arról, hogy a názáreti Jézus – akit megöltek és feltámadt - a megígért Messiás, a Krisztus, elhatározzák, hogy végeznek vele, és amikor felmegy Jeruzsálembe (keresi a helyét Krisztus követői között), akkor a görög nyelvűek, akiknek nyíltan beszél az Úr nevében, tervezik el a félreállítását, likvidálását. A testvérek ezért – az életét óvni akarván - leviszik Cézáreába, és elküldik Tárzuszba. Ezzel zárul a történet.

   És azzal folytatódik, hogy „az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Samáriában békessége volt”. Talán arra utal ez a megjegyzés, hogy nem zajlott általános üldözés, és bár zaklattak egyeseket (főként vezetőket), de a gyülekezetek viszonylagos nyugalomban éltek, szabadon találkozhattak. Vagy arról szól ez az észrevétel, hogy a külső üldözések ellenére nagy lelki békesség uralkodott Krisztus első követőinek a szívében, közösségében, és mindenféle kétség fölött diadalmaskodó bizalomban éltek. 

    Mindeközben a fiatal egyház épült, az Úr félelmében járt, és a Szentlélek segítségével egyre gyarapodott. Erősödött hitében, közösségében, Isten szerint élt, és létszámban is növekedett. Emberek csatlakoztak hozzájuk. 

   Hol vagyunk mi ettől? Pedig a külső feltételek sokkal inkább adottak, mint annak idején. Azonban könnyebb felvenni a harcot akármilyen elnyomó uralommal, mint szívünk közömbösségével, hitetlenségével. Itt most nem statisztikai adatokkal kell nekünk foglalkozni (azokat nem is nagyon kell elemeznünk, mert ismerjük a helyzetet), hanem azzal a kérdéssel, hogy a negatív mutatók ellenére vajon épülünk-e. Erős, hitvalló családjaink vannak-e, és hiteles, bizonyságtevő, Isten dicsőségét hirdető közösségeink? És vajon Isten szerint járunk-e? Miközben mi, reformátusok az ige egyházának nevezzük magunkat, tényleg az ige mértéke szerint élünk-e: igazságban, tisztaságban, becsületességben, józanságban? Hogyan jellemezne minket a szentíró? Mert azt nem írhatná, amit az első gyülekezetekkel kapcsolatban olvastunk. 

   És igen, a gyarapodás nagy témája, amikor az apadást látjuk! Vonzó-e a gyülekezetünk? Vajon a bizonyságtétel valóban lelkes, őszinte, meggyőző (ez talán az én oldalam), és vajon a közösségünk befogadó, egymással, másokkal törődő, békességre igyekvő? És evangéliumi értelemben hiteles-e az értékrendünk, az életformánk? Ha egy széles körű (pl. Maros megyére kiterjedő) felmérést végeznénk, hogy íme, itt van a mezőbergenyei gyülekezet, így és így néz ki, hányan szeretnének ennek a közösségnek az aktív tagjai lenni, vajon mi lenne az eredmény? Itt Bergenyében nem is kellene megkérdezni az embereket, legalábbis a reformátusokat, mert látjuk: a hívek 75 %-a nem kíván aktív tag lenni. 

    Péter végiglátogatja a gyülekezeteket, a kisebb-nagyobb közösségeket, és eljut a Liddában lakó szentekhez (Jeruzsálemtől észak-nyugatra, kb. 25-30 km-re fekvő település). Figyelemreméltó megjegyzés. Hozzánk hasonló, gyarló (bűnre hajló, hibázó) emberek voltak, akik elfogadták Istennek Krisztusban adott kegyelmét, hittek a megváltásban, és igyekeztek az Úr tanítása szerint élni. Szent az, aki szíve szerint vallja: „nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”. 

   Ott talált az apostol egy Éneász nevű embert (nevének jelentése: a dicsért – Vergilius művében trójai hős), aki 8 éve feküdt bénultan. Egy hívő emberről lehet szó, akinek „lelke kész volt, de a teste erőtlen”. Péter – bizonyára mennyei sugallatra – azt mondta neki: meggyógyít téged Jézus Krisztus…  A napokban egy súlyos betegségben szenvedő ismerősömet látogattam meg, aki pár hónap alatt egészségileg egészen tönkre ment. Szerettem volna én is ezt mondani neki: „meggyógyít téged Jézus Krisztus”...  A csodák, a jelek Isten hatalmában állnak. A kijelentett igazságokat azonban mindnyájunknak el lehet fogadni, személyesen magunkhoz lehet kapcsolni. Nem mindenkire vonatkozik az, hogy „meggyógyít téged Jézus Krisztus”, de az mindenkire, hogy ő megvált, megőriz téged az üdvösségre. Nem gyógyul meg mindenki, de mindenki, aki hisz az Isten Fiában, megtartatik. Amikor Péter hozzáteszi: "kelj fel, magad vesd be az ágyadat", akkor ebben az Úr szavait ismerjük fel. És a beteg azonnal felkelt.

  Sokan látták ezt a csodatételt, vagy tudomást szereztek róla, és megtértek az Úrhoz. Vajon csak a csodák fordítanak Istenhez? Igen, azok valóban erőteljes, megrázó hatással vannak ránk… De végső soron Isten szava az, ami megújít minket. Jézusnak is mondják a zsidók (Jn 6): mutass jeleket, hogy higgyünk benned! És Jézus nem tesz ott csodát… mert a jeleknél fontosabb kell legyen az, akiről azok szólnak. A csodák nem vonhatják el figyelmünket arról, aki a legfontosabb. (Ismerünk olyan sokszor tragikusan végződő történeteket, amik arról szólnak, hogy szülők különös képességekkel rendelkező „csodagyereküket” állandóan szerepeltetni akarják, profitálni akarnak belőle, és ezzel valósággal megnyomorítják, tönkre teszik, mert nem is gyermekükért lelkesednek, hanem a hírnévért.)   

  A második történetben Joppé (a mai Jaffa) a helyszín, ez egy tengerparti város. Ott élt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, görögül Dorkász, ami zergét (vagy gazellát) jelent. Beszédes név: a zerge (vagy a gazella) élénk, serény, kecses, könnyed mozgású növényevő állat. Tábita sok jót tett, bőségesen osztott alamizsnát. Isten igéje minket is erre biztat: törekedjetek a jóra mindenkor mindenki iránt (1Thessz 5, 15). 

  Azokban a napokban Tábita beteg lett, meghalt, megmosták, felravatalozták a felső szobában. A halál törvénye ellen nem lehet fellebbezni. Vagy mégis? Bár ebben az esetben a későbbi csoda részben választ ad a „miért?” kérdésre, sokszor fájdalmas értetlenséggel kell beletörődnünk abba: a legjobbak is elmennek… 

    A Lidda közel volt Joppéhoz (a távolság kb. 17 km, a két település között pedig Sáron híres síksága terült el), ezért a Joppébeli gyülekezet tagjai elküldtek két férfit, és „sürgősségileg”hívták Pétert. Mekkora hit volt a szívekben! Az evangélium elterjedésének a kezdeti korszaka ez, amikor Szentlélek valóban nagy erővel munkálkodott. Péter szó nélkül velük ment (nem vonakodott, tudta, hogy itt az Isten terve zajlik).

  Megható az a jelenet, amikor odavezetik az apostolt a felső szobába, ahol Tábita holtteste feküdt, ahol elé álltak az özvegyasszonyok, és sírva mutogatták a ruhákat, amit jótevőjük készített, amíg velük volt. Amikor hálát ébresztesz a mások szívében, akkor az Isten országát építed. Vajon vannak-e, akik hálásak lehetnek azért, hogy vagyunk, azért, amit értünk teszünk?

   Péter kiküld mindenkit, letérdel és imádkozik (nem a maga erejével és érdemével cselekszik), aztán a holttest fele fordulva azt mondja: Tábita, kelj fel! Lehet-e parancsolni egy elhunytnak? Ha Isten ereje munkálkodik, akkor igen. Lehet-e mondani valamit egy lelki halottnak, egy teljesen hitelen, közömbös embernek úgy, hogy megértse, hogy megváltozzék? Ugyanaz a válasz. (Vannak emberek, akiket végleg leírunk, akikről kijelentjük: ezeket soha semmi nem fogja megérinteni, elgondolkoztatni. Keményszívűségüknél csak kicsinyhitűségünk nagyobb. Istennek van hatalma váratlan fordulatot hozni.) 

   Péter kinyújtotta kezét, és talpra állította Tábitát. Fontos gesztus ez: együttérzésről szól, és átvitt értelemben arról is, hogy az új életre kelőknek segíteni kell. Talán ez az egyik tévedésünk: felébresztjük az emberekben az új élet vágyát, de nem támogatjuk őket, nem állunk melléjük. A hegyimentők nemcsak kihúzzák a szakadékból a bajbajutottakat, hanem – ha azok nincsenek is megsérülve - lekísérik őket az első biztonságos helyre. Péter behívta a híveket, és megmutatta, hogy az, akit sirattak, él. Milyen öröm lehetett, milyen boldog hálaadás törhetett fel a szívekből! Öröm van a mennyben is…   

   Elterjedt a híre, és sokan hittek... Az élet híre kell vonzó legyen! II. János Pál pápa beszélt a halál kultúrájáról. Tudjuk, hogy a háború rossz, halállal, szenvedéssel, pusztítással jár, mégis az emberek háborúzni akarnak. Tudjuk, hogy a függőségek (ital, drog) tönkre teszik az életet, mégis a kívánságlista élén vannak. Tudjuk, hogy a békétlenség, harag, gyűlölködés közösségek, családok széteséséhez vezet, mégis ezt a hozzáállást tartjuk a "megoldások útjának". Tudjuk, hogy a közömbösség öl, mégis mint kényelmesebbet, ezt választjuk. Az élet híre, az élet szolgálata legyen számunkra mindenek fölött értékes és kívánatos! 

   Péter több napig ott maradt egy Simon nevű tímárnál, akinél aztán Kornéliusz küldöttei rátalálnak. Legyünk mindig mi is a helyünkön, az Isten keze ügyében! Ámen.