ApCsel 15, 12-21 (bibliaóra)

  12 Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodákat tett általuk Isten a pogányok között. 

13 Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, és ezt mondta: Testvéreim, férfiak, hallgassatok meg! 

14 Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott már kezdetben Isten arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen magának. Róm 9,26; 15,9-12 

15 És ezzel egyeznek a próféták szavai, amint meg van írva: 

16 „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom azt, Ám 9,11-12 

17 hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a népek, amelyeket tulajdonomnak neveztem. Így szól az Úr, aki ezeket 

18 öröktől fogva ismertté tette.” 

19 Ezért én úgy gondolom: ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez, 

20 hanem rendeljük el nekik, hogy tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől. 

21 Mert Mózesnek ősidőktől fogva minden városban megvannak a hirdetői, hiszen a zsinagógákban minden szombaton olvassák. 

   Ennek a szakasznak a megértésénél különösen fontos az előzmények ismerete. Megindul az evangélium hirdetése a pogányok között. Napról napra nő a Krisztust követők száma. Gyülekezetek, közösségek alakulnak. Emberek élete változik meg. Öröm, hálaadás van a szívekben. És akkor megszólalnak a „törvény emberei”, az ószövetségi hagyományokra hivatkozók. Azt mondják: körülmetélkedés nélkül nincs üdvösség. Nagyon kategorikus és súlyos megállapítás ez. 

   Valójában arról van szó, hogy látszólag buzgó, az Isten ügye körül fontoskodó emberek beleszólnak a megváltás munkájába… Krisztus áldozatát emberi feltételek közé akarják szorítani. Napjainkig találkozni lehet ezzel a mentalitással. Ennek hátterében állhat tényleg lelkiismeretes, komoly (de szűklátókörű, emberi) aggódás másokért, a mások üdvösségéért, ua. vakbuzgóság, vallási gőg, vagy akár mások irányításának, meggyőzésének a szándéka (ún. lélekvadászat). De úgy általánosságban is beszélhetünk itt annak nehézségéről, nehézkességéről, hogy a megszokott mintáktól, nézetektől, gondolkodásformáktól elszakadjunk. Látjuk, hogy a fejekben, szívekben milyen korlátok, előítéletek vannak. A sajátunkban is.

    Pál és Barnabás a tárgyalás hívei. Sikereikre hivatkozva nem seprik le az asztalról egy fölényes mozdulattal ezt a kritikus véleményt, nem kreálnak presztízskérdést az ügyből, nem kiáltják ki azonnal a különválást, hanem mindent félretéve leutaznak Jeruzsálembe, hogy a felmerült kérdéseket megbeszéljék, együtt tisztázzák, és egyességre jussanak. Hiszen mindnyájan Krisztust akarják szolgálni. Ez ennek a korrekt módja. Sok szakadást meg lehet(ne) így előzni. Ma az egyházak sajnos inkább egymás riválisai, mint partnerei. 

   Útközben gyülekezeteket látogatnak meg, emberekkel találkoznak, biztatják őket, és biztatást kapnak tőlük. A hívő ember minden napja missziós út. Jó arról olvasni, hogy a szívekben békesség és hála van. A törvényeskedés, az ítélkezés komorrá, a kegyelem felszabadulttá tesz. 

  A vita hevében Péter szólal fel, és nagyon bölcs dolgokat mond. Először azt a vitathatatlan tényt említi meg, hogy Isten nekik (a pogányoknak) is adta a Szentlelket. Nemcsak csatlakoztak a keresztyén közösségekhez, nemcsak „beiratkoztak”, hanem kapták a Szentlélek pecsétjét (amit elsősorban megújult életük bizonyított). Aztán azt kérdezi az apostol (meglepő őszinteséggel), hogy vajon miért kellene olyan igát tenni a pogány-keresztyének nyakába, amelyet sem őseink, sem mi nem tudunk elhordozni… Igen, mi itt vagdalkozunk a törvénnyel, de ki az, aki be tudja tartani. És a végén elhangzik a leglényegesebb gondolat: hisszük, hogy egyedül Krisztus által üdvözülünk mi is, és ők is. (Mély szakadékba esett, végleg elcsigázott turistákat ment ki az élete kockáztatásával egy bátor hegymászó, egyikük utólag azzal dicsekszik: nekem azért sikerült 5 métert mászni felfele.)   

    És elcsendesedik a gyűlés (el kell hallgatnia az emberi ellenvetéseknek, hogy az Isten kegyelméről szóló bizonyságtétel tudjon megszólalni), és Pálék lelkesen sorolják a szolgálatuk során átélt, megtapasztalt áldásokat. Elbeszélik, hogy milyen csodákat tett Isten (általuk) a pogányok között. Nem templomok építéséről számolnak be, nem is a megtérések lenyűgöző adatait ismertetik, hanem emberekről beszélnek, akiknek megváltozott, megújult az élete Krisztusban, akiket betöltött szeretetének szolgálatra indító ereje, a megváltás reménységének öröme. 

   Jakab is felszólal (vajon János nem vett részt?… vagy szeretetteljes jelenléte önmagában békességre intő, hatásos üzenet volt?), és az Ószövetséget idézve arra mutat rá, hogy eleve ez volt az Isten akarata. Az ti., hogy az üdvösség a föld széléig terjedjen. Hogy mindenkinek része lehessen benne. Isten kegyelmét a kiválasztottaknak nem szabad kisajátítani, leszűkíteni. Persze mindig könnyebb kizárni, mint befogadni egymást ().  Jakab hangsúlyozza, hogy a Péter megrendítő élménye Kornéliusszal, a jelek, amik Pál és Barnabás szolgálatát kísérték, beigazolódásai mindannak, amit Isten már a próféták által kijelentett. A kicsinyhitű kifogásolás helyett rá kell csodálkozni Isten kegyelmének bámulatos nagyságára.  

  (Elgondolkoztató: az íráshoz való bigott, féltékeny emberi ragaszkodás megakadályoz abban, hogy az írás lényegi üzenetét megértsük. Mondatokat citálva nem értjük a szöveg végső, teljes körű értelmét. Teológiai elméleteket gyártunk, és nem az Isten akaratára figyelünk.)

  Jakab Ámós prófétát idézi, aki által Isten azt ígéri, hogy visszatér, felépíti Dávid leomlott sátorát, annak romjait helyreállítja. És ez nem (az emberi értelmezés mértékéhez igazodó) szó szerint, hanem a testté lett Szó, azaz Ige által teljesedett be. Meghaladva, felülírva  minden emberi elképzelést és írásértelmezést. Egy kisgyermekben jelent meg Isten, aki nem Dávid földi királyságát építette fel, hanem az Isten örökkévaló, dicsőséges országát. „Hogy keresse az emberek maradéka az Urat.” Nem külsőségben kell nekünk megtartatást, boldogulást remélni, hanem személyesen Krisztusban. Nem kisebbre van nekünk szükségünk, mint éppen őrá. 

   Azt az Istent keressük, aki tulajdonának nevez minket. Aki alkotott, megváltott, kiválasztott, elhívott. Krisztusban megváltott gyermekeivé tett. Mondhatom-e Istennek, hogy ez vagy az az ember nem lehet a tied? Mert nem református, mert fiatal korában ilyen és olyan volt, mert… Ekkora kegyelemhez képest nem számít az, hogy valaki zsidó, vagy görög.

   Ezért úgy gondolom, folytatja Jakab, hogy ne terheljük meg fölöslegesen azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez. Ha a Krisztus megváltó áldozata elég rájuk nézve is, akkor mi még mit akarunk kérni tőlük? Miért akarunk „igazságosabbak” lenni Istennél? (Emlékszünk, a gyorsított eljárással megszerezhető állampolgárság ellen azok tiltakoztak, akik – szintén máshonnan érkezve – macerásabb törvényes procedúrával nyerték el azt.) Tegyük fel, egy folyó által körülölelt szigetet áradás fenyeget, a hatóságok mentőcsónakokkal áthozzák az ott tartózkodókat, egyre magasabb a folyó szintje, kiderül, néhányan még ott rekedtek a szigeten, azokért mentőhelikoptert küldnek, de a „szabályosan” kimentettek tiltakoznak, és azt mondják: csak azokat kell megmenteni, akik át tudják úszni a folyót. Abszurd, nem?  

  Jakab azt javasolja, hogy csak néhány fontos rendeletet hagyjanak meg a pogányokból lett keresztyén testvéreknek, elsősorban azért, hogy ne botránkoztassák meg a velük együtt élő zsidókat. Azt ti., hogy tartózkodjanak bálványok tisztátalanságától (bálványoknak áldozott hús felhasználása, az ilyen ünnepségeken/tivornyákon való részvétel?), a paráznaságtól (kultikus prostitúció?, egyáltalán tiszta, hűséges életfolytatás), a megfulladt állattól és vértől (ezek fogyasztásától). A felsorolt dolgok, szokások különösen visszatetszőek voltak a zsidók szemében. (Pl. valamelyik afrikai törzsből származó, keresztyénné lett hölgytől mi is megkövetelnénk, hogy ne meztelen felsőtesttel jöjjön el az istentiszteletre, ami náluk egészen természetes). Értjük, hogy mi a súlya a felajánlott szabadságnak, és a szükséges korlátozásoknak.

   El sem tudjuk képzelni, hogy a hiedelmek, előírások, rituálék, ceremóniák szövevényes világában (mind a zsidó, mind a különböző pogány vallások esetén) micsoda szabadságot jelentett az evangélium elfogadása, „adaptálása”. Ma is micsoda szabadság a Krisztusban való tiszta élet önigazolásunk, önmegvalósításunk görcsös próbálkozásaihoz képest!  

   Csakhogy szabadosság ne legyen belőle! Nem szívesen hallom ezt a mondatot: „a nekünk, reformátusoknak mindent szabad”, mert általában a kicsapongást, laza erkölcsiséget, felszínes és felelőtlen hozzáállásunkat igazoljuk vele (szabad káromkodni, részegeskedni, nem imádkozni, nem hinni). Képzeljük el, találkozik két gyerek, az egyik elmondja, hogy milyen szigorúak a szülei, semmit nem engednek meg neki, csupa korlátozás az élete, a másik erre azt feleli: nekem mindent szabad. De ha valóban tiszteli a szüleit, akkor nem szidalmazza, nem bántja, nem lopja meg őket, akkor nem kezd el kábítószerezni, nem akar szándékosan bajt, szomorúságot okozni nekik. 

   Az igazi szabadság az, amire a Fiú szabadít meg… a fiúság, az engedelmesség, az Isten dicsőségére élés szabadsága. Ámen.