ApCsel 16, 1-5  (vas.de.)

1 Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, 1Tim 1,5

2 akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek. 

3 Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt. 

4 Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. 

5 A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban

    Pál apostolnak hosszabb időbe került, mi egy hét után visszaérkeztünk Lisztrába. (Emlékszik még valaki arra, hogy a múlt vasárnap a Lisztrában élő sánta ember meggyógyítása történetét hallottuk?) Pál visszamegy tehát oda, ahol megkövezték. Csodálkozunk: az apostolban nincsenek ellenérzések, nincs tartózkodás, nem fogadta meg, hogy oda soha többet nem teszi be a lábát. Nincs benne sérelem, sem neheztelés, sem harag, sem félelem. 

   Külön tudja választani az emberek igazi „személyazonosságát” és tudatlanságból, elfogultságból táplálkozó indulataikat, megnyilvánulásaikat – ahogy Jézus is a kereszten mondott könyörgésében –, és ezzel új esélyt ad nekik. Másrészt ezt a látogatást tervezve nem az ellenségeire gondol, hanem a testvérekre, akiknek szükségük van biztatására, az evangélium jó hírére. Velünk gyakran előfordul, hogy emberi sérelmeink, előítéleteink miatt nyitott kapukat/ajtókat zárunk be. Megneheztelünk, és végleg elfordulunk egymástól. Pál visszatér… 

   És a gyülekezetekkel való találkozások áldásain túl Isten kegyelmének egy további bizonyságát is kapja: új munkatársat talál (aki további szolgálatában meghatározó szerepet tölt be). A megpróbáltatások helye áldást tartogat. Így fogalmaz az ige: „volt ott egy Timóteus nevű tanítvány”. Vegyes családból származott. Kétszeresen is. Anyja zsidó, apja görög, anyja hívő, apja valószínűleg nem az. Az édesanya hite már gyermeke nevében is tükröződik. Timóteus azt jelenti: Isten félelme, Isten tisztelete. Mennyire fontos a lelki nevelés! Minden család otthona templom kellene legyen. Ahol nincs családi ösztönzés, megfelelő lelki klíma, ott nehezen gyökerezik meg és növekszik a hit fája. 

  Konfirmandusainkkal kapcsolatban beszélünk erről gyakran. Kedves fiatalokról van szó, a szülők is egyházat támogató emberek, de ha hiányzik az aktív részvétel, az igazi kötődés, akkor az többnyire a fiatalokban sem alakul ki. Pedig közösségben keresve Isten akaratát, őt együtt dicsőítve, hitben együtt épülve biztos, hogy erősebbek lennénk, jobban tudnánk kezelni egyéni problémáinkat is. Ha fontos lenne a közösség megélése, a lelki kapcsolat ápolása, akkor több lenne köztünk az áldás, a hála, a békesség, a győzelem... Egy vágyálom marad ez. Magamban is látom az akadályokat. 

   Ha pedig ez rendre kimarad életformánkból, akkor elsorvad belső fogékonyságunk is a találkozás öröme, az igehallgatás áhítata iránt. Akkor már nem is érezzük úgy, hogy ezek hiányoznának. („Nem sajnálja, hogy ön ilyen magányosan él, míg mások közösségbe járnak?” „Sajnálom őket, de ez az ő döntésük.”) Egyik holland szerző könyvében olvastam: sok ember úgy tekint az egyházra, mint egy kórházra. Vagyis fontosnak tartja, támogatja annak működését, de igyekszik lehetőleg, ha csak a szükség nem kényszeríti, elkerülni azt. Kevesebben látják úgy az egyházat, mint egy vendéglőt, ahol családi összejövetelt szerveznek, amin felemelő dolog részt venni, jó a rokonsággal, barátokkal együtt ünnepelni. Ha eltávolodunk a családtagoktól, akkor a családfőtől is.  

  Timóteust már tanítványként emlegeti a szentíró. Ez a fiatalember Krisztus követője lett. Valószínű Pál apostol első térítő útja során történt változás, fordulat az életében, az ő igehirdetése által érintette, ragadta meg az evangélium, vagy éppen az apostol megkövezése volt rá hatással, de mindenképpen öntudatosan, lelkesen vállalja a Krisztushoz tartozást, és hitelesen viseli a keresztyén nevet.  

   Erről a Timóteusról sok jót mondtak. Gyakran hangoztatjuk: ne törődj azzal, hogy mások mit tartanak rólad vagy akárkiről, másfelől mégis bizonyos mértékig fontos a mások véleménye. A véleménykutatások világában élünk… Manapság mindent minősítenek, pontoznak az emberek: könyveket, filmeket, szállodákat, éttermeket, sportolókat, előadókat. És figyelünk mások megjegyzéseire, észrevételeire. Persze, a közvélemény nem tükrözi mindig a valóságot, és nem az igazi értékekről szól (nem beszélve arról, hogy gyakran manipulációk érvényesülnek abban), ua. vannak rosszindulattal nyilatkozó emberek is, de az önmagában nem baj, ha valakiről jó véleménye van az embereknek. Ha azt mondják: ez a személy kedves, tisztelettudó, segítőkész. 

  Timóteusról jó bizonyságot tettek… Sokszor elfeledkezünk arról, hogy minden apró megnyilvánulásunkkal egy kicsit a családunkat, népünket, egyházunkat is, és főleg megváltó Urunkat képviseljük. Ez megfontoltabbá, felelősségteljesebbé kellene tegyen minket. Vajon igyekszünk-e „minden beszédünkkel és cselekedetünkkel” őszinte szívvel a krisztusi minőséget felmutatni? Másfelől hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mindig „online-ban” vagyunk mennyei családunkkal. Isten szeme láttára történik minden az életünkben.

   Timóteus nem képmutatóskodott, nem szerepelt, hanem szívéből, hitéből származott ez az odaadás, segítőkészség, kedvesség. És ezt mások is észrevették, megtapasztalták, és hálásak is voltak ezért. Senki nem veszi rossz néven, ha mások figyelmesek, megértőek vele, stb. 

   Pál elhatározta, hogy magával viszi ezt a tehetséges, tiszta lelkű, odaadó, lelkes fiatalembert missziói szolgálatába. Valóban, Timóteus komoly segítség volt számára, végig hűségesen kitartott mellette, elkísérte a második és a harmadik térítőútján is, vállalva vele a hányattatást, nélkülözést. (Nem valami fényes karrier!)  Az apostol jobb keze lesz, a legmegbízhatóbb munkatársa. Pál hat levele bevezetőjében említi a Timóteus nevét, mint aki vele van. Többször nyilatkozik elismerőleg róla, és két levelet személyesen neki írt. Ennek okán mondható: Timóteusért – 2000 év után - még mi magunk is hálásak lehetünk.  

  Az apostol körülmetéli őt. Kicsit meglepődünk Pál lépésén. Nemrég született meg a döntés a jeruzsálemi apostoli zsinaton arról (a bibliaórán volt szó róla), hogy a pogány keresztyéneket nem kényszerítik a mózesi törvények gyakorlására… Pál ehhez képest mégis másként cselekszik. Nem hitbeli meggyőződésből (gondoljunk a Galata levélre), hanem azért, hogy Timóteus kerülmetéletlensége ne jelentsen akadályt az ott lakó zsidók számára az evangélium elfogadásában. Azért teszi ezt Pál, hogy elejét vegye a fölösleges vitáknak. (Timóteus bizonyára engedelmesen alávetette magát ennek a szertartásnak.)

    Persze, minden előítéletet nem tudunk leépíteni, minden elvárásnak nem tudunk megfelelni, de sokszor plusz áldozatot kell vállalnunk azért, hogy lehetőleg senki elől ne torlaszoljuk el a Krisztushoz vezető utat, sőt azt a lehető legelérhetőbbé tegyük. Ez a másokért vállalt második mérföld. Ha például valakiket megbotránkoztatna az, ha én hivatásos operaénekes is lennék, akkor valószínű jobb lenne arról lemondanom, de ha azt várnák el tőlem, hogy tagadjam ki a gyermekem, mert más vallásúval kötött házasságot (), azt már nem tehetném meg.   

   Pál és Timóteus elindulnak a második missziós útra, végigjárták a városokat (valószínű Antióchiába is eljutnak, ahonnan Pál elkergették, ő pedig lerázta a lábáról a port ellenük. A kegyelem minden ítéletet kész felfüggeszteni.) Átadták a jeruzsálemi zsinat határozatait, biztatták a testvéreket a kitartásra. 

   A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban. Ez a mondat úgy szíven érint. Igen, kegyelmi idők voltak azok, a Szentlélek különös erővel munkálkodott, jelek, csodák történtek. De köztünk is igaz lehetne… Jöhetnénk, erősödhetnénk, gyógyulhatnánk, gazdagodhatnánk hitben, reménységben, békességbe. Semmi más akadálya nincs ennek, csak saját énünk ellenállása, figyelmünk másra irányulása. Úgy tűnik, kivettük életünk irányítását az Isten kezéből, de – higgyétek el, testvérek – a célt nem tudjuk átírni, megváltoztatni. legfeljebb – ha engedetlenek vagyunk – elvéteni.  

   Ua. jó látnunk, tapasztalnunk, tudnunk, hogy Isten az ő igéje és Szentlelke által ma is ugyanúgy vigasztal, megújít, megszabadít. A megváltás élménye, öröme ma sincs messzebb tőlünk, mint az első keresztyénektől. És aki megnyitja szívét, azt ma is betölti a kegyelem tiszta levegője, békessége, szabadsága, reménysége. Úgy legyen! Ámen.