ApCsel 18, 1-17 (vas.de.)

   1 Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. 

2 Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, Róm 16,3; 1Kor 16,19; 2Tim 4,19

3 és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak.

4 Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. 

5 Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. 1Thessz 3,5-7

6 Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek. Mt 10,14; 27,24-25; ApCsel 13,46-47 

7 Ekkor eltávozott onnan, és egy Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. 

8 Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt, és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek, és megkeresztelkedtek. 

9 Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: Jer 1,8

10 mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban. 

11 Ott is maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük Isten igéjét. 

12 Amikor pedig Gallió volt Akhája helytartója, a zsidók egy akarattal Pálra támadtak, a törvényszék elé vitték, 

13 és így szóltak: Ez az ember arra csábítja az embereket, hogy törvényellenes módra tiszteljék az Istent. 

14 Amikor azonban Pál szólásra akarta nyitni a száját, Gallió ezt mondta a zsidóknak: Ha valami törvénytelenségről vagy súlyos bűntettről volna szó, ti zsidók, a törvény értelmében meghallgatnálak benneteket. 

15 Ha viszont tanításról, nevekről és a ti törvényetekről vitatkoztok, azt intézzétek el magatok, mert én ilyenekben nem kívánok bíró lenni. ApCsel 25,18-19

16 Aztán kiutasította őket a törvényszék elől. 

17 Ekkor valamennyien megragadták Szószthenészt, a zsinagógai elöljárót, és ütlegelték a törvényszék előtt; de Gallió mit sem törődött ezzel. 

     Pál a görög fővárosból, Athénből a római birodalom egyik legnagyobb, legdinamikusabb, legnagyobb befolyással rendelkező városába távozott. Az apostol bizonyára Isten Lelkének vezetésére figyelve, a lehetőségeket racionálisan is mérlegelve, tudatosan választotta ki missziós szolgálatának helyszíneit. Korinthus, tudjuk, annak egyik legfontosabb állomásává lett. Az apostol nem egy katonai hódítás, nem is a haszonszerzés gondolatát forgatja a fejében, egyedül az evangélium terjesztésének a vágya hajtja. Minden fizikai, szellemi, lelki energiáját erre fordítja. Minden lehetőséget megragad (1 Kor 9,22 – „mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket”). Egy ilyen belső elkötelezettség, egy ilyen missziós stratégia állt annak a hátterében is, hogy Pál ebben a nagyvárosban próbált minél több embert elérni az evangéliummal, megnyerni Krisztusnak. 

   A nagy, idegen metropoliszban először meg kellett vesse a lábát, kapcsolatokat kellett kiépítsen. Így ismerkedik meg egy házaspárral, Akvilával és Priszcillával. Ők Rómából voltak kénytelenek elköltözni Klaudiusz császár (u. 41-54) rendelete miatt (amelyik a 49/50-es években jelent meg). Ennek a mai szemmel nézve diszkriminatív törvénynek a hátterében – a történelmi források szerint (v.ö. Suetonius) - az állt, hogy a zsidók közt állandósult a nyugtalankodás, a zavargás egy bizonyos Chrestus (valószínű a Krisztus név félreírt változata) miatt. Klaudiusz pedig nem akarta, hogy a lakosok közt dúló akármilyen belső konfliktus veszélyeztesse Róma nyugalmát. Milyen kár, hogy Krisztus - aki azért jött, hogy (a Rómában élő zsidóknak is) életük legyen és bővelkedjenek – vita tárgya lesz, és nem az egység alapja.

  Pál csatlakozik hozzájuk (akik maguk is menekültek voltak), sőt otthont és munkalehetőséget is talál náluk. Velük együtt dolgozik (sátorkészítők voltak, Pálnak is ez volt a „polgári” foglalkozása, mestersége), segít nekik, ua. saját megélhetését is biztosítja. Ennek a ténynek az ismerete alapján jobban, világosabban megértjük Pál apostol sátorral kapcsolatban hasonlatait, metaforáit (amik éppen a korinthusiakhoz írt levelekben fordulnak elő: pl. tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. – 2 Kor 5,1). Az apostol nem veti meg tehát a kétkezi munkát (míg pl. a római arisztokraták rangjukon alulinak tartották a fizikai munka végzését).  Később hivatkozik is rá, hogy törekedett arra, hogy saját szükségeiről maga gondoskodjék, és anyagilag ne legyen senkinek a terhére (ApCsel 20). 

  Szombatonként azonban a zsinagógában van (látjuk, a zsinagóga a kiindulópont a pogány misszió számára), vitatkozik, igyekszik meggyőzni őket. Pál a személyes megragadottság tüzével, őszinte meggyőződéssel hirdeti az evangélium egyszerű tiszta beszédét („nem emberektől, nem emberek által, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta őt a halálból” – Gal 1,1,).  Nem az Írások egyedi, szellemes értelmezésével, nem azoknak elmés boncolgatásával, nem szónoki fogásokkal akarja lenyűgözni a hallgatóit, hanem azt hangsúlyozva, hogy az ígéretek félreérthetetlenül Krisztusban teljesedtek be. (Nagyon őszinte hangon ír erről az 1 Kor 2 -ben). Értjük: nem különleges tanításra van szükségünk, hanem különleges, személyes kapcsolatra Krisztussal. (Valaki elment el bölcshöz, és azt mondta neki: „adj valami varázsszert, hogy családommal helyre álljon a kapcsolatom!” „A varázsszer a szívedben van. Az a neve, hogy szeretet.”)

   Miután Szilász és Timóteus megérkezett, Pál teljesen az igehirdetésnek szentelte magát (munkatársai gondoskodtak minimális anyagi szükségeiről). Semmiféle más ambíciója, célkitűzése nem volt, semmi más nem érdekelte, nem kötötte le idejét, érdeklődését, hanem küldetésének, legfőbb lelki szenvedélyének élt: Krisztust hirdette. Persze, mi nem vagyunk apostolok, de ez a lelki törekvés annyira a háttérbe szorul az életünkben. 

  Amikor a zsidók ellenszegültek a Krisztusról szóló bizonyságtételnek (Pál pedig „nem akart tudni senki másról”), akkor az apostol szinte demonstratív módon lerázza a port a ruhájáról (a kötelezettség felmondását is jelentette ez), és kijelenti: vértek rajtatok, és tiszta vagyok. (Ezékiel prófétánál olvasunk az őrálló felelősségéről: de ha figyelmeztetted a bűnöst, hogy térjen meg útjáról, és az nem tért meg útjáról, akkor az meghal a bűne miatt, de te megmented az életedet. – Ez 33,9.), Ezután Pál a pogányok közt kezd el szolgálni. 

    Tíciusz Jusztus házába költözik (szomszédos a zsinagógával – nem elég a templom mellett lakni!). Elgondolkozunk: milyen szép gesztus, hogy valaki felajánlja a lakását. És templommá lesz ez a családi hajlék, ez az otthon, ahol nagyon sokan meghallják az evangéliumot. A zsinagóga vezetője is hitt az Úrban háza népével együtt, és még sokan mások Korinthusból, és megkeresztelkedtek. Ennek a megváltást hirdető szent cselekménynek, sákramentumnak a külső pecsétjével is elkötelezték magukat megváltó Uruk mellett. Házuk népével együtt. Milyen áldás, amikor a család együtt indul el Krisztus követésére, együtt indul el vasárnaponként a templomba! Karácsonyra készülünk, amit a család ünnepének is nevezünk, de minden vasárnap, valójában minden nap a család ünnepe lehetne, ha együtt figyelnénk az Úrra, együtt dicsérnénk őt, és  igyekeznénk akaratát cselekedni. 

  Látomás is erősíti Pált. Az Úr megjelenik neki, és ezt mondja: ne félj, szólj és ne hallgass, senki nem árt neked, mert én veled vagyok, és nekem sok népem van ebben a városban. „Ne félj”… ez a leggyakoribb mennyei üzenet. A karácsonyi történet szinte minden szereplője (József, Mária, a pásztorok) fele elhangzik:. A félelem egyik legalapvetőbb érzés, ami befolyásol. Félünk okkal és gyakran ok nélkül is. Sokszor már nem is a körülmények, hanem maga a félelem szorongat, és válik a legnagyobb ellenségünkké. És ha ez a sötét, fojtogató érzés tölt be, akkor nem tudunk, nem merünk hinni, jót szólni, jót tenni. A szeretet a leghatásosabb ellenszer, ereje legyőzi a félelmet. 

  Pál másfél évig szolgált Korinthusban. Gallió helytartó idejében azonban ellenfelei törvényszék elé hurcolják. Törvénytelenséggel vádolják. A rosszindulat mindig talál okot a támadásra. Pál védekezni akart, de Gallió leintette, kifejtve, hogy ha valamilyen kihágásról, bűntényről lenne szó, meghallgatná őket, de a zsidók vallásos ügyeibe, ceremóniáiba, törvényeibe nem akar beleavatkozni. (Klaudiusz császár széleskörű jogokat, szabad vallásgyakorlatot biztosított a zsidóknak). Ha nevekről, tanításokról vitatkoztok, az nem érdekel – mondja ez a római tisztviselő. Elgondolkoztató: mit hallanak tőlünk, mit látnak rajtunk a kívülállók? Nem a teológiai okoskodásainkra kíváncsiak, hanem az etikai értékeinkre, erkölcsi kiállásunkra, egymáshoz való viszonyulásunkra, segítő tetteinkre. 

   Kitessékelte őket a törvényszékről, ők pedig – tehetetlen haragjukban – az épületen kívül ütlegelni kezdték Szoszthenészt, utcai botrányt akartak provokálni, de Gallió azzal sem törődött. 

  Pál az 1 Kor 1,1-ben említi Szoszthenész nevét, valószínű ua. a személyről van szó… aki bántalmazást is szenvedett Krisztusért, de annál elkötelezettebb követője lett. Nem sérüléseire és sérelmeire tekintett, hanem a Krisztus békességének, bocsánatának lett a hirdetője. Mert bár itt a földön látszólag a gonoszság uralkodik, végül annak a Krisztusnak a nevére fog minden térd meghajolni, akit az emberek bűne keresztre juttatott, de ő – a halált legyőzve - a szeretet, a kegyelem örök diadalát szerezte meg. Bárcsak mi is végig mellette tartanánk ki! Ámen.