ApCsel 20, 7-12 (advent I.)

7 A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. 

8 Sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. 

9 Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig tanított, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel. 

10 Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: Ne zajongjatok, mert a lelke benne van. 1Kir 17,17-24; 2Kir 4,30-37 

11 Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult. 

12 A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak. 

    A történetet jól ismerhetjük… A bűnbánati héten az előzményeket is hallottuk. Pál efézusi szolgálata után (ez Kis-Ázsia egyik nagyvárosa) még tesz egy kitérőt Európa fele, 3 hónapot tölt Görögországban. Majd visszaindul, nem az előre eltervezett úton, hanem Makedónia fele. Készek kell legyünk – Istenre figyelve - a pályamódosításra… Advent ilyen útvonal- ill. program-egyeztetés a mi Urunkkal. Vágyaim, szándékaim erre meg arra vinnének, emberi akaratom szerint ezt vagy azt akarom véghezvinni, magamban ilyen vagy olyan döntéseket hoztam, de Uram, kész vagyok mindent átértékelni, kárnak ítélni, hogy neked engedelmeskedjem. 

    Az igazi várakozás ezt a ráhangolódást jelenti. Egy édesanya mondta el annak idején… hogy a fogságba hurcolt fiának az ágyát minden nap megvetette, az ágyneműt is rendszeresen frissítette, hogy akármikor hazaérkezne a fia, minden elő legyen készítve számára. Mit talál nálunk, bennünk a mi Urunk? Minden rendben van-e gondolatainkkal, indulatainkkal, kapcsolatainkkal, egyáltalán magatartásunkkal? Milyen lelkülettel várjuk őt? 

  Mindnyájan megérkeznek Troászba… Ez a kikötőváros volt az evangéliumnak Európába utat nyitó „missziós álom” helyszíne. (Emlékszünk: egy makedón férfi jelent meg Pálnak álmában, aki kérlelte őt, hogy menjen át hozzájuk.) Úgy gondolom, öreg kontinensünkön a lelki szükség ma sem kisebb, mint akkor, csak az adventi vágyakozás, az evangélium utáni sóvárgás veszett ki. Posztkeresztyén korban élünk: mint akik már túlléptünk a keresztyénség tanításán, értékrendjén (ezt látjuk a mi közösségünkben is).  De vajon jó irányba haladunk? Ma már nem hívnánk Pált. Csak ne szóljon bele dolgainkba, mi majd megoldjuk! Nélküle, a kegyelem vigasztaló üzenete, ajándéka nélkül. Tényleg, ha az azóta eltelt 2000 évre tekintünk, azt kell mondanunk: bámulatosan nagyot fejlődött a tudomány, civilizációs szempontból is messzire jutottunk. Másfelől úgy tűnik, hogy igaz a szellemes mondás: minél jobban tudjuk, annál rosszabbul csináljuk. Ennyi lelki probléma, csalódás, kiégés, depresszió talán soha nem volt. 

   A hét első napján összegyűltek a városban lakó Krisztus-követők, tanítványok (szép megnevezés, arra emlékezetet: ott vagyunk mi is Péterrel, Jánossal, Andrással, Tamással és a többiekkel egy sorban – és ezt komolyan kell vegyük).  Az első keresztyének között általánossá vált a feltámadás napjának megünneplése, és ezzel azt hangsúlyozták, hogy élő, megváltó Uruk van. Együtt vannak tehát a kenyér megtörésére, vagyis az úrvacsorára, amit összekapcsoltak egy közös étkezéssel. 

   Csodálkozva hallottuk, hogy Pál a tanítását megnyújtotta éjfélig (valószínű, hogy valamikor délután, estefele gyűltek össze, sokaknak dolgozniuk kellett, hiszen akkor még ez a nap nem volt szabad). 

  Lámpások világították meg az emeleti szobát… Hallottuk a szép adventi üzenetű igeszakaszt Ézsaiás könyvéből a sötétben felragyogó világosságról, és eszünkbe jut Jézus tanítása a lámpásról, illetve arról, hogy nekünk is világítani kell. Tegnap a vallásórások adventi ünnepélyén, amikor az volt a kérdés, hogy a szobát milyen fényforrások világítják meg, az egyik fiúcska azt mondta: a lelkünkből is világosság kell áradjon. Mennyire igaz! Mennyire igaz kellene legyen!

  Ott van egy Eutikhosz nevű ifjú is. Lehet, hogy szolga volt valahol, nehéz munkát végzett, fáradtan érkezett, mégis fontosnak tartotta a találkozást, mégis hallani akarta evangélium jó hírét, biztatását. Nem (vagy nemcsak) a világi szórakozást kereste, hanem a lelkit is (talán furcsán hangzik ez a kifejezés, de amikor hitben, szeretetben együtt vagyunk, átéljük a Krisztussal való közösséget, amikor Isten nevét magasztaljuk, akkor az ünnep, kedvtelés, felüdülés a lelkünknek).

  Fiatalosan az ablak párkányán ül (talán köztes állapotára utal a helyválasztás, nincs egészen sem bent, sem kint, de lehet, hogy a jelenlevők száma miatt szorul az ablakpárkányra – „annyian voltak, hogy csüngtek a karzatokról”). Pál beszédét hallgatva mély álomba merült. Itt nyilván a fizikai alvásról van szó, ami természetes testi szükséglet… Jézus is elalszik a fáradságtól a hajóban. Az első alvás a Bibliában az Ádámé, tkp. egy „mennyei altatás” következménye, amiből áldás származik. A József álmot hozó alvásában is Isten akarata nyilvánul meg. A testi alvás fontos, a lelkitől óv minket az ige. Sokszor elhangzik a figyelmeztetés: ne aludjunk, legyünk éberek. Ez adventi felhívás is. Vigyázni, Istenre figyelni, szavára, intésére koncentrálni.  

  Eutikhosz elnehezült a szendergésben. Ha agyunk kikapcsol, akkor nem működnek a reflexeink.  A lelki alvásban sem érzékeljük helyesen, reálisan a helyzetünket, nem tartjuk veszélyesnek a bűnt, nem tudjuk felmérni a következményeit… Még jól is érezzük magunkat, és nem figyelünk az ige jelzéseire. Pedig egy kockázatos állapot ez. Nem jó, ha az autónk, az életünk kormánynál elszundítunk.

   Amikor leesett a harmadik emeletről, gondolom, a jelenlevők nagyon megijedtek. Pál is abbahagyja a prédikálást. (Jézus sem az igét hirdette a viharban levő tanítványoknak, előbb lecsendesítette a szelet, a hullámokat, és csak utána tanította őket. Ez az élet prioritása.) Amikor leszaladtak hozzá, akkor már holtan emelték föl. Tudom, másak a mai elsősegélynyújtó tanácsok, előírások, de az ember reflexből fel akarja emelni a bajba jutottat. Szánkóverseny alatt egyik vallásórás eltörte a vállát, és elájult, gondolkodás nélkül ölbe kaptam… rohantam be vele a parókiára, ahol lefektettük. 

  Pál lement, ráborult, átölelte (ez az óvás, a szeretet gesztusa), és azt mondta a körülötte levőknek: ne zajongjatok, a lelke benne van. Pál ismerte az Isten tervét… Ebben a mozzanatból adventi intést hallunk ki. Ne zajongjatok, csendesedjetek le (Zsolt 46.). Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek. Tanuljatok meg jobban az Úrra figyelni, benne bízni, nehéz helyzetekben is. 

  Az elbeszélés szerint a halálból visszatért ifjút nem vitték vissza azonnal a közösségbe… lent maradt még egy darabig, még lábadozott kissé, Pál pedig hálás szívvel, másokat is megnyugtatva visszament a terembe, evett, és hajnalig tanított. (Az igehallgatókat „sajnáljuk”, vagy Pált, aki alvás nélkül indult útnak?)

   A fiút pedig később élve hozták fel (még segítségre szorult), és egészen megvigasztalódtak. Advent a töredékes teljessé válásáról, a rész szerint való egésszé alakulásáról beszél. Isten nemcsak egy kicsit vigasztal meg, hanem egészen. „Már most, s majd egykor odafenn.” Csoda az, hogy van visszalépés a halálból, van gyógyulás halálos betegségből, megszabadulás halálos veszedelemből, de még nagyobb csoda (és örömhír) az, hogy van továbblépés. Advent előre irányítja figyelmünket az Isten országára, ahol nem lesz baleset, veszteség, sírás, félelem. Krisztus azért jött, hogy megváltson, hogy áldottá tegye földi életünket, de azért is, hogy minket „a mennyi örömbe és dicsőségbe önmagához általvigyen”. Ámen.