ApCsel 22, 22-30 (advent II.)

     22 Eddig a kijelentésig hallgatták, de akkor így kezdtek kiáltozni: Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie! 

23 Kiáltoztak, ruháikat eldobálták, és port szórtak a levegőbe. 

24 Az ezredes ezért elrendelte, hogy vigyék a várba, és meghagyta, hogy korbáccsal vallassák ki: hadd tudja meg, miért kiáltoztak így ellene. 

25 Amikor pedig szíjakkal lekötözték, ezt kérdezte Pál az ott álló századostól: Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok? ApCsel 16,37; 21,33; 23,27 

26 Amikor ezt meghallotta a százados, az ezredeshez ment, és jelentést tett neki: Mit akarsz tenni? Hiszen ez az ember római polgár. 

27 Erre az ezredes odament, és megkérdezte tőle: Mondd meg nekem: csakugyan római polgár vagy? Ő így felelt: Az vagyok. 

28 Az ezredes így szólt: Én nagy összegért szereztem meg ezt a polgárjogot. Pál ezt mondta: Én viszont beleszülettem. 

29 Ekkor azonnal félreálltak mellőle azok, akik vallatni akarták. Sőt az ezredes is megijedt, amikor megtudta, hogy római polgár az, akit megkötöztetett. 

30 Másnap aztán meg akarta tudni a valóságot arról, hogy mivel vádolják a zsidók, levétette tehát bilincseit, és megparancsolta, hogy gyűljenek össze a főpapok és az egész nagytanács. Ekkor lehozatta Pált, és eléjük állította. 

    Pál apostol harmadik missziói útja végén Tíruszban is megállva Ptolemaiszban ér partot, és onnan elindul Jeruzsálem fele. Bár Cézáreában Fülöp evangélista házánál Agabosz próféta megjövendöli (ki is ábrázolja) elfogatását, Pál nem tágít, nem mond le a tervéről. Kijelenti, hogy nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész az Úr Jézus nevéért. Újból rácsodálkozunk Pál bátorságára, elszántságára, hitére. Tudja, hogy mi vár rá, és mégsem hátrál meg. Nem kell keresnünk a veszélyeket, kiprovokálnunk mások támadását, de vannak helyzetek, amikkel szembe kell néznünk, amelyek között meg kell vallanunk hitünket.  

   Jeruzsálem a neve alapján a béke városa. Ezt a rendeltetését – sajnos - nem mindig sikerült betöltenie. Advent ebben a háborgó világban (ahol egyéni életünkben is annyi gond adódik) a békességről szól, amit elsősorban nem a külső körülményekben találunk meg, hanem az Úrban. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek: nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27)

  Pál Jeruzsálemben találkozik Jakabbal és a vénekkel, elbeszéli, hogy mit tett Isten a népek között az ő szolgálata által. Dicsőítik Istent, azonban azt is elmondják, hogy Pálról az a hír járja, hogy tanításában a zsidókat a Mózestől való elszakadásra buzdítja, ill. arra, hogy ne metéljék körül a fiaikat… Azt tanácsolják, hogy négy atyafival együtt, akik fogadalmat tettek, ő maga is végezze el a templomban a tisztulási szertartást, nyilvánosan bizonyítva, hogy a törvény szerint él. (Kiderül: a gyűlölködő ellenséget semmivel nem lehet meggyőzni.) 

   A templomban azonban Kis-Ázsiából jött zsidók felismerik az apostolt, kiabálni kezdenek, hogy ez az ember mindenütt a törvény ellen tanít, és ide is behozott egy pogányt, hogy megszentségtelenítse ezt a helyet (ez nem volt igaz, csak tévesen hitték azt, hogy Pál bevitte Trofimoszt a szentélybe, mivel látták őket együtt a városban). A „kikürtölt” álhírek és rágalmak felbőszítették az embereket, csődület (és lincshangulat) támadt Pál körül, kivonszolták a templomból (hogy mégse ott öljék meg), és elkezdték ütlegelni, agyba-főbe verni. A helyőrség ezredesének hírül vitték, hogy valami lázongás tört ki a zsidók között, gyorsan ott termett katonáival a helyszínen, és kimentette az apostolt az őt bántalmazók kezéből. A katonák valósággal a testükkel kellett védeni az apostolt a tömeg erőszakossága miatt. A sokaság közben azt ordította az ezredesnek: végeztesd ki. 

  Megdöbbentő, félelmetes ez a jelenet. Azt kérdezzük: honnan ennyi vad harag, ennyi gyűlölet az emberekben? Annál szomorúbb, hogy ezek az agresszív indulatok látszólag vallásos érzelmekből táplálkoznak, és éppen a legszentebb üggyel – Isten tiszteletével - összefüggésben lángolnak fel. Azonban ennek az ott (és azóta is sokfele) megmutatkozó megszállott vakbuzgóságnak semmi köze nincs Isten igazságához, akaratához, sőt az ő törvényéhez sem. Ezt magunkban is tisztán látnunk kell.

   Az ilyen fanatikus megnyilvánulásokban nagyon is közönséges emberi indulatokat, másokat bántó reflexeket, mérgességet, frusztrációt lehet tetten érni. A Pálra támadók attól dühödnek fel, hogy – legalábbis ők így interpretálják - valaki meg merészeli sérteni (kérdőjelezni?) erősnek és mindenhatónak hitt vallásos eszméiket, elképzeléseiket. Amik az ő fejükben vannak. És ha kell, erőszakkal lépnek fel mások ellen fix ideáik, törvényeik nevében, amiket ők – akármilyen szent forrásra hivatkozva – saját hit- és gondolat-világunkban kialakítottak, magukévá tettek, amiket szentnek és sérthetetlennek tartanak. Kiáltsd el Kabul utcáin, hogy Jézus Krisztus Úr, vagy Moszkvában éltesd Ukrajnát, és megtudod, hogy milyen eszme illetve rögeszme él (és uralkodik) az ott lakókban. 

   Valójában ennek a hisztérikus, harcias magatartásnak a hátterében nincs semmi magasztos, tisztelnivaló, szent: nagyon is primitív ösztönök törnek elő az emberekből, a kicsinyes, sértett emberi ego válik naggyá, és – mások életét sem kímélve – próbál önmagának elégtételt venni. Nem az Úr harca ez! 

  Pálnak az a kérése az ezredeshez, hogy szólhasson a néphez. Félig agyonverve, véresen nem magát akarja védeni, hanem ezt az alkalmat is arra használni, hogy az evangéliumot, Istennek Krisztusban megjelent megtartó üzenetét valamiképpen megértesse népével. (Lehet, hogy csak egy tanító történet az alábbi, de hasonló akár a valóságban is megeshetett. Egy klán emberei súlyosan sérült társukat vitték el egy orvoshoz, aki azonnal neki is fogott a kezelésnek. Egy adott pillanatban úgy tűnt a bandatagoknak, hogy az orvos nem jól végzi a munkáját, rátámadtak, bántalmazni kezdték. Az orvos, miután kicsit összeszedte magát, azt mondta nekik: uraim, ha nem fejezem be ezt a beavatkozást, a barátjuk meg fog halni. Engedjék, hogy megmentsem.) 

   Pál elmondja damaszkuszi megtérése történetét, idézi az Anániástól hallott szavakat (külön hangsúlyozva, hogy ami Krisztusban történt, az Isten örök elhatározása volt): „Atyáink Istene kiválasztott, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd az Igazat.” Őt kell nekünk is felismerni, és elfogadni. Adventkor különösen erre az Igazra emeljük a mi tekintetünket (énekeltük is: „ím, jő fejedelmetek, az idő hajnallik, harmattal rakott feje, véle sok áldása…). Hivatkozik István ártatlan halálra, ahol a kivégzését helyeslő, támogató tanúként ő maga is jelen volt. Félreérthetetlen a párhuzam. Ilyen indulatokkal veszik most őt is körül. És az utolsó mondat, amiben arról beszél, hogy azt a kijelentést kapta Istentől: eredj, mert a népek (a pogányok) közé küldelek. 

  És itt elszakad a cérna, a hallgatók dührohamot kapnak... Szerintük ez vérlázító istenkáromlás. Ilyet nem mondhat Isten. Mert a törvény értelmében zsidóknak a pogányokkal semmi közük nem lehet. A törvény szent és sérthetetlen, aki pedig ellene szól, azt ki kell irtani. Pedig az is írva van, hogy Isten a Messiást a pogányok világosságául küldi. Ezt azonban költői gondolatként kezelték, nem került be hitvallásuk alapvető, a másokat kizáró axiómái, tételei közé.

    Azt kiáltják: töröld el a föld színéről, mert egy ilyennek nem szabad élnie. Milyen sértő, bántó, megalázó, milyen gyilkos szavak ezek! Nácik mondták ezt a zsidókról és más kisebbségekről, kommunisták az ún. ellenzékiekről, gyarmatosítók a bennszülöttekről, háborúzó felek egymásról. A szent törvény nevében hangzik el az embertársat megsemmisíteni, likvidálni akaró szentencia: nincs joga élni. Jaj, ez a törvény! Szükséges, fontos, hasznos, javunkra való, csak ne kerüljön a mi kezünkbe! Csak ne mi kezdjünk el ítélkezni azzal egymás felett! 

   A Pálra rárohanók magukon kívül vannak a dühtől (az ember saját haragjától tud a legjobban begerjedni, persze, ezt nem ismeri be, másra hivatkozik), kiáltoznak, ruháikat dobálják, port szórnak a levegőbe. Feszült a légkör. Még a sokat tapasztalt ezredesre is hatással van a nép eszeveszett, tomboló felháborodása, arra gyanakszik, hogy Pál valami nagy gonoszságot követett el, ezért elrendeli, hogy korbácsolással szedjék ki belőle, hogy mit tett, hadd mondja el, mivel ingerelte így fel az embereket, miért kiáltoznak így ellene. 

    A kínvallatásnak, tortúrának külön története van, ami az emberi galádság és brutalitás pokoli mélységeit mutatja… Az évezredek során az ember ördögi leleményességgel meglepően körmönfont és változatos technikákat agyalt ki, amivel az elítéltek szenvedéseit fokozni tudta. Sokszor ártatlan embereket vetettek alá a legszörnyűbb kínzásoknak. Jean Calas (1761, Franciaország, Tolouse városa) protestáns volt, fia öngyilkos lett, őt vádolták meg fia felakasztásával, az alaptalan vádat súlyosbítva azzal, hogy azért tette, mert a fia át akart térni a katolikus vallásra. A szerencsétlen embert rettenetes kínvallatásoknak vetették alá, de végig kitartott ártatlansága mellett, végül kerékbe törték… Voltaire harcolta ki utólagos rehabilitációját. 

  Pált egyelőre csak megkötözik, ő pedig – nyilván, célzatosan - megkérdi a századostól, hogy vajon egy római polgárt szabad-e ítélet nélkül megkínozni. Az azonnal szól az ezredesnek. Az ezredes odasiet, megkérdi Páltól, hogy valóban római polgár-e? Pál leveleiben – átvitt értelemben – gyakran előjön ez a téma. (Ef 2, 19: nem vagyunk idegenek, hanem polgártársai Krisztusnak.) 

  Érdekes a kihallgatásnak ez a fordulata. Pál válaszára az ezredes megjegyzi, hogy ő nagy összegért szerezte meg ezt a jogot (profitált is belőle, hiszen ezredes lett)… Pál azt mondja: én beleszülettem. Ha a kegyelemtan szempontjából vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor megállapíthatjuk: Isten igazsága, bocsánata, az üdvösség sem beleszületéssel, sem a megvásárlással nem nyerhető meg… csak elfogadás által. Mert valaki megszerezte nekünk. 

   Miután kiderült, hogy Pál római állampolgár, rögtön abbahagyták a kényszervallatást előkészítő műveleteket. Az ezredes egyenesen megijedt, hogy valami törvénytelenséget követett el. 

Jézus elítélésénél nem volt visszalépés. Ő mennyei állampolgársággal rendelkezett, de az nem volt mentség számára. Rajta végrehajtották a kínzások ceremóniáit, egészen a kereszthalálig. 

  Másnap az ezredes meg akarta tudni a valóságot arról, amivel Pált vádolták… Köztünk, emberek közt ki lehet-e deríteni az igazságot? Vitatkozó, neheztelő felek között lehet-e tisztázni valamit? Nehezen. Ahhoz el kell mozduljunk saját álláspontunkról, ki kell lépnünk önmagunkból… A 2 Kor 5, 21-ben olvassuk (advent nagy igazságáról szól): Isten az ő egyszülött Fiát bűnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Krisztus kimozdult önmagából (értünk), letette mennyei dicsőségét, felvette a mi bűneinket, hogy mi letehessük bűneinket, megrögzöttségeinket, gyűlölködésünket, és felvegyük, benne megnyerjük (és egymással is megoszthassuk) Isten igazságát. Tegyük meg ezt az - önmagunkból elinduló, Krisztusba megérkező - adventi lépést! Ámen.