ApCsel 25, 1-5 (advent III.)

1 Amint Fesztusz megérkezett a tartományba, három nap múlva felment Cézáreából Jeruzsálembe. 

2 Ott a zsidók főpapjai és vezetői panaszt tettek Pál ellen, és kérték, 

3 hogy – bár Pál ezt nem akarja – a kedvükért vitesse Pált Jeruzsálembe. Mert azt a tervet szőtték ellene, hogy megölik útközben. 

4 Fesztusz azonban azt felelte, hogy Pál Cézáreában van őrizetben, ő maga pedig hamarosan odautazik. 

5 Ezért a közöttetek lévő vezetők – mondta – jöjjenek le velem, és ha van valami kifogásolható abban az emberben, emeljenek vádat ellene! 

   Hetek óta Pál apostol életútját, szolgálatát követjük nyomon. Nagyon tanulságos, motiváló volt kitartásáról, hűségéről, elköteleződéséről hallani. Amikor a következő fejezetben Agrippa király előtt megtéréséről beszél, arról, hogy hogyan találkozott Krisztussal (karácsony erről szól: találkozni a közénk érkezett, minket megkereső és megtaláló Úrral), akkor azt mondja: nem voltam engedetlen a mennyei látás iránt. Valaki megszólított, és én elszántam magam az ő követésére… A Fil 3,10-ben így fogalmaz: „hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést.” Megható az apostolnak ez a szent lelkesedése, odaadása, állhatatossága, a mártíriumig menő hűsége. 

    A Krisztussal történt találkozása nem csak egy futó élmény volt számára, nem maradt következmények nélkül, sőt áthatotta egész gondolkodását, átformálta magatartását, kapcsolatait, terveit, életcélját. Vajon a mi esetünkben nem marad-e következmények nélkül az, hogy ismerjük Jézust, hogy – igaz? - megünnepeljük őt, hogy adott esetben vallást teszünk róla? Nem kopnak-e mindezek csupán fesztív, képmutató gesztusokká? Vajon egykor hogy állunk meg majd előtte? Azt tudjuk-e mondani: Uram, hozzád tartozásom, veled való kapcsolatom életre-halálra fontos volt számomra, kegyelmed meghatározta az életemet?  (Az adós szolga esetében a király jóindulata, megértő, baráti odafordulása nem volt hatással a szolga magatartására, gondolkodására, gonosz indulataira). János az első levele 3 fejezetében szinte ránk kiáltva szólít fel: lássátok, mekkora szeretetet adott nekünk az Isten!  Nézzétek a betlehemi istállóban megszületett Gyermeket! 

   Pál számára a Krisztus követése, az iránta való hűség elsődlegesebb lesz, mint a saját élete. „Még az én életem sem drága, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel” (Csel 20,24). Hogy küldetésemet betöltsem. És valóban mindent vállalt: üldöztetést, nélkülözést, megostorozást, fogságot. Számodra mi a fontos? Nem az, amiről/akiről beszélsz, hanem amit/akit döntéseidben választasz. És ami/aki mellett kitartasz. (Gondoljunk a bölcsek döntésre: kényelmet feladva, karrierjükről lemondva, talán vagyonukat rááldozva elindultak a Messiást meglátni. És nem hiszem, hogy megbánták volna. Mi a Krisztus ügyére vonatkozó, kisebb téttel járó döntésekben is gyakran a másik opciót választjuk. Ezen az ünnepen is sok gyülekezeti tagunk programjába nem kerül bele legalább egy istentisztelet. ) 

   Az apostol – nemrég olvastunk erről – római fogságba kerül, többször kihallgatják, de nem születik végzés a perében, úgymond elfekszik az ügye. Az igazságszolgáltatás akkor sem működött nagyon gyorsan. (A hírekben hallhattuk, hogy ezekben a napokban éppen a román igazságügy reformját követelő országos tüntetések zajlanak.) Közben helytartók váltják egymást. A hatalom soha nem marad képviselő nélkül. Olyan ez, mintha kiöntenének egy kamion aranyrögöt a falu közepébe… nem sokan mondanák, hogy nekem nem kell belőle, nekem elég, amim van, hanem mindenki arra gondolna: ha már lehetőség van rá, jól fog nekem is.  

   Felixet Fesztus váltja a prokurátori tisztségben (beszédes nevek, de a név még nem minden, hallani fogunk erről a bűnbánati héten), aki Cézáreába érkezik, ahol a parancsnoki központ van, aztán három nap múlva felmegy Jeruzsálembe, a fővárosba, hogy szétnézzen, felmérje a tartomány helyzetét, számba vegye gondjait.

   A nép vezetőinek első dolga az, hogy panaszt tegyenek Pál ellen, aki fogságban van, de ez őket nem nyugtatja meg. A halálát akarják. A szeretet ünnepére készülve be kell látnunk, hogy bennünk is nagyon erős, domináns érzés a gyűlöleté, a nagyravágyásé, a versengésé, a „megmutatom én” makacsságáé. Hány karácsonyra lenne szükség, hogy legyőzze az erőszakot, az igazságtalanságot, kapzsiságot a szívünkben?! 

   Hogyan történhet ez meg egyáltalán? Sokszor hallottuk ezt a mondatot különböző formában: ha Krisztus születése végbemegy a mi szívünkben is. Ha ő felnevelkedik, naggyá lesz bennünk. Ha a Krisztus értelme indulata, jósága, alázata betölt minket („bennünk pedig a Krisztus értelme van” - 1Kor 2, 16, „az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt” – Fil 2,5). Ezt a lelki folyamatot nevezi a Szentírás újjászületésnek. (Egy megtért római hadvezérről olvastam egy kis történetet, aminek A császár parancsnokából Krisztus szolgája volt a címe, és ami röviden arról szól, hogy ez a magas rangú tiszt megismeri Jézust, otthagyja karrierjét, és szegények pártfogója lesz. És ez a szolgai küldetés sokkal több örömet, békességet hoz neki, mint egykori harci győzelmei, erőszakos tettei.) Jó lenne, testvérek, újat kezdeni, valami krisztusit, karácsonyit. Az 1 Pt 2,2 int arra, hogy mint most született kisgyermekek, Isten tiszta igéjével táplálkozzunk, és Isten jóságát ízlelve erősödünk meg a jóra. 

    A vezetők azt kérik, hogy a helytartó Pált – bár ő ezt nem akarja – a kedvükért vitesse Jeruzsálembe. Nem derül ki, hogy mivel érvelnek. Talán azzal, hogy ők is szeretnék alaposabban kihallgatni (végül is vallási törvényeiket sértette meg). A szándékuk viszont az, hogy útközben megölik. Tele van az ember gyilkos, bosszúálló gondolatokkal. Gyökere ott van bennünk is, és mindegyre felszínre tör, valahányszor megharagszunk valakire, szidunk valakit, rosszat kívánunk valakinek. Pedig írva van: arra vagytok elhívva, hogy áldást örököljetek (1 Pt 3,9). Embertársaink fele áldást vagy átkot közvetítünk? 

   Jézus születését is, Isten szent Fiának eljövetelét is emberi gyilkosságok árnyékolják be. Gondoljunk a Heródes vérengzésére… Isten terve: a mi megváltásunk, megkegyelmezésünk, az élet (Jézus ezért a halált is vállalja), ezzel szemben a mi tervünk sokszor - az érvényesülés, a felülkerekedés, a mások félreállításának szándéka miatt – ennek az ellenkezője, és ezzel együtt paradox módon - bár magunknak foggal-körömmel az életet akarjuk – önmagunk számára is a romlást készítjük elő. A gyűlölködés olyan ártalmas lelki vírus, ami a gyűlölködő lelkét is elpusztítja.

   Fesztus jó diplomata, nem hoz elhirtelenkedett döntést, mérlegelni akarja a helyzetet. Azt feleli a zsidóknak: Pált Cézáreában őrzik, sokkal egyszerűbb, és kevesebb költséggel ill. kockázattal jár az, ha a zsidó vezetők jönnek oda, és ott emelnek vádat Pál ellen. (Ez meg is történik, súlyos rágalmakat fogalmaznak meg ellene, a vallási mellett politikai vádak is elhangzanak – a császárokat nem érdekli, ha Isten dicsőségén csorba esik, ők a sajátjukat védik féltékenyen. Félix ezek hatására hajlandónak mutatkozik Pált Jeruzsálembe vitetni, így ő arra kényszerül, hogy a császárra apelláljon, a legmagasabb szinten kérje perének újratárgyalását.  Kijelenti, hogy meghalni is kész. Valóban nem az életét félti, hanem az igazáért harcol, meg – ami még fontosabb számára – arra számít, hogy így eljut Rómába is. Büntetésében is, életét is bedobva a játszmába, az evangélium ügyét akarja előre mozdítani. Világi szemmel nézve igaza volt Fesztusnak, amikor szemébe mondja: bolond vagy te, Pál. Milyen jó lenne, ha betöltene minket is ez a szent szenvedély!) 

   A mai vasárnap az adventi koszorún jelképesen az öröm gyertyája gyúl meg… és azon gondolkoztam el, hogy örömünk akadálya legtöbbször a másokkal való viaskodásunk, mert azt hisszük, hogy nekünk másokat kell megelőzni, megítélni, kárhoztatni ahhoz, hogy mi boldogok legyünk. (Kényszeresen úgy gondoljuk, hogy ha mások fölé kerekedünk, akkor győztesek legyünk, pedig ehhez magunkat kell legyűrnünk.) Magunkban kell a rosszat legyőznünk a Krisztus erejével, hogy az ő békessége, öröme, jósága uralkodjék bennünk olyannyira, hogy mi is a békesség, öröm, jóság eszközei legyünk. Ámen.